1. Vízibékák (Rana L.)
1. Vízibékák (Rana L.)
A vízibékáknak máig mintegy 140 faját ismerjük. Keresztben álló, tojásdadalakú szembogaruk van, nyelvük csak elül nőtt oda a száj alapjához, hátul ellenben szabad és itt mélyen bevágott vagy kétcsücskű; ekecsontjukon egy-egy fogcsoport van, dobhártyájuk rendesen szabad, jól látható. Míg kézujjaik mindig szabadok, addig egyszerű vagy tapadókorongban végződő lábujjaikat mindig jól fejlett úszóhártya köti össze egymással.
Dél-Amerika déli részének és Ausztrália legnagyobb részének, Új-Zélandnak és a Csendes-óceán apróbb szigeteinek kivételével, a vízibékák az egész földön el vannak terjedve. A legtöbbnek az életmódja olyan, mint a mi kecskebékánké, mely a víztől sohasem távozik el messzire, vagy mint a mi gyepibékánké, amely már jobban hozzászokott a szárazföldön való tartozkodáshoz, de vannak ásó és bizonyos értelemben fára kapaszkodó vízibékák is. Az ásó fajokat lábközepük jól fejlett gumójáról lehet megismerni, amely gyakran ásóalakúan kiszélesedett, széle éles és kiváló ásószerszám. Valamennyi ásóbékának, amely annak a segítségével legalább is 1/2 m mélységnyire be tudja magát ásni, rövid, zömök és erős hátulsó lábai vannak, amiért alakjuk hasonlóvá válik a varangyokéhoz. Az ebbe a nemzetségbe tartozó kúszó békák ujjai kivételesen tapadókorongban végződnek, de viszont nem minden vízibéka kúszó béka is, amelynek erősebben vagy gyengébben fejlett tapadókorongjai vannak. Míg a legtöbb faj a vízben alakul át s átmegy az ebihal állapoton, addig a Salamon-szigeteken élő Rana opisthodon Blgr. fejlődése Boulenger szerint, megrövidült és teljességgel a nagy, 6–10 mm átmérőjű pete belsejében folyik le. E faj fiataljának, amikor kibújik a petéből, már nincsen farka, nincsenek kopoltyúi, de hasán mindkét oldalt több szabályos redője van, amelyek nyilvánvalóan a lélekzőszerv maradványainak tekintendők.
Boettger Oszkár-nak a németországi fajok megkülönböztetéséről mondott megjegyzései teljesen ráillenek a magyarországi fajokra is, annál is inkább, mert nálunk is ugyanaz az öt faj fordul elő. „A laikus a valódi békákkal csak az ásóbékát tévesztheti össze. Erre vonatkozólag megjegyezhetem, hogy ezt teljesen elrejtett, kívülről nem látható dobhártyája, merőleges állású, életében tojásdadalakú szembogara, meglehetősen kerek, hátul csak egészen gyengén kivágott nyelve és különösen az különbözteti meg a valódi békáktól, hogy nagy sarokgumója, amely a valódi békák meghatározásában rendkívül fontos szerepet játszik, lencsealakúan előugrik, széle késszerűen éles, barnaszínű.
„Az öt németországi békaalakot két, egymástól nagyon élesen elhatárolódó csoportra lehet osztani, t. i. zöldekre és barnákra, de természetesen előfordulhat az is, hogy némelyik zöld hébe-hóba barna palástot ölt, míg ennek ellenkezőjét, nekem legalább, eddig nem volt alkalmam tapasztalni. Mind az ötnek a combja ehető, azonban igazán jó íze csak a gyepi békáénak, tehát egy barnáénak van.
„A két csoport nagyon élesen elhatárolódik, s maguk is ellenségeknek, külön állatoknak tartják magukat, mivel a zöldek felfalják a barnákat. Elegendő egy tekintet a hátulsó combok színére és rajzolatára (és ezt elsősorban azok az ínyencek jegyezhetnék meg, akik maguk fogják az ebédre való békát), hogy bizonyossággal eldönthessük, az illető béka az említett két csoport melyikébe tartozik. A zöldek csoportjába tartozó fajoknak, a kecskebékának (Rana esculenta) és változatának, a tavi békának (var. ridibunda) a combja mindig, kivétel nélkül, feketén és világosan – sárgán vagy fehéren – márványozott, ellenben a barnák, a gyepi béka (Rana temporaria), a mocsári béka (Rana arvalis) és erdei béka (Rana agilis) combja sohasem sötéten márványozott.
A gyepi béka petecsomója.
Erdei béka (Rana agilis Thos.).
Mocsári béka (Rana arvalis Nilss.).
„Ezeken a fő ismertetőjegyeken kívül még fölötte sok, rendkívül fontos különbség van a test alkatában is. Kétes esetekben még mindenek előtt a megnyúlt, elől kihegyesedett orra, és különösen az úszóhártyák alakjára és nagyságára kell ügyelnünk. A zöldek úszóhártyája vastag és teljes, vagyis olyan erősen fejlett, hogy az ujjakat azok hegyéig összeköti, ahogyan a valódi vízi állatoknak dukál, melyek közé számítjuk a mi éjjeli zöld énekeseinket is. Tegyük még hozzá, hogy a hímnek az alsó állkapcsa mellett és alatt s ezzel párhuzamosan mindkét oldalt egy-egy hosszanti hasítéka van, melyből kis fogó segítségével könnyen ki lehet húzni egy sötét hangzacskó részeit, s akkor legalább három csalhatatlan ismertetőjegyünk lesz, melyre támaszkodva sohasem lehetünk kétségben, hogy az előttünk levő névtelen béka a két csoport melyikébe tartozik. A barnák egyikének sincsenek külső hanghólyag-nyílásai.
„A törzsalaknak, a kecskebékának nagy, összenyomott, aránylag nagyon erősen fejlett sarokgumója van, amely a mocsári békáéra emlékeztet, elérheti a 4–5 mm hosszúságot olyan példányokon, melyeknek belső ujja, a sarokgumótól mérve, eléri a 9–11 mm-t. A lágyéktájék és a hátulsó combok márványozása mindig többé-kevésbbé élénksárga színt zár be. A tavi béka termetesebb és nagyobb, mint a törzsalak. Sarokgumója kicsiny, megnyúlt, gyengén kiemelkedő, hossza 2–4 mm-re rúg olyan példányokon, melyeknek belső ujja 9–12 mm hosszú. Lágyékán és combján fehér vagy fehéreszöld szín mutatkozik, ellenben sárga egyáltalában nem.
„Több nehézséget okozhat a gyakorlatlannak a barna fajok elválasztása, ámbár elégséges megkülönböztető bélyegben itt sincs hiány... Mint már említettük, mindegyik barnának nem tökéletes, kétharmad vagy háromnegyed úszóhártyája van, hímjeiknek nincsen külső hangzacskórése, fülük táján nagy, nagyon feltűnő fekete foltjuk van, és különösen könnyen felismerhetők arról, hogy combjuk nem fekete-sárgán vagy fekete-fehéren foltozott és márványozott.
„Kétségtelenül igaz, hogy a barna békák színében, rajzolatában és külsejében sok a közös vonás, de azért azt hiszem, hogy a következőkben a kevésbbé gyakorlott megfigyelő is elegendő megkülönböztető vonást fog találni.
„Mindenek előtt nézzük meg jól, hogy az előttünk levő példánynak rövid, tompa, némileg félkörformára emlékeztető-e az orra, és vannak-e a hasán többé-kevésbbé éles, vörösbarna vagy szürkés foltok; az ilyeneket már előre elválaszthatjuk a többitől, mert ezek biztosan gyepi békák. Ezzel száz békából 80–90-et, sőt valószínűleg még többet egy csapásra megismertünk és különválasztottunk. A továbbiakban válasszuk ki a különösen hosszúlábú és hegyesorrú darabokat, melyeket gyengéd testalkat és nem foltos has jellemez, és amelyek menekülési kísérleteik közben valósággal elképpesztő ugrótehetségről tesznek bizonyságot. Ha ezenkívül, ami a legfontosabb és döntő mozzanat, feltűnően kiálló ízületi gumóik vannak kéz- és lábujjaik alsó oldalán, megismertük a ritka erdei békát. Németországban természetesen nem fog gyakran a kezünkbe kerülni. Ezek után már csak pár ismeretlen alak marad hátra, melyeknek kissé vagy szembetűnően hegyes az orra, hasa pedig egészen folt nélkül való. Ezeknél arra kell ügyelni, hogy sarokgumójuk ásóalakú és olyan-e, mint a kecskebékáé, azaz hosszabb-e, mint a hozzája símuló első ujj fele, hogy tökéletlen-e az úszóhártyája, hogy kétharmad úszóhártya-e, hogy gyengék-e az ízületi gumók az ujjaik alsó oldalán, hogy a hátoldal hosszanti mirígyduzzanata erősen kiugró-e, és hogy lényegesen világosabb színű-e a környezeténél? Mindezek a mocsári béka bélyegei, amelynek azonkívül gyakran széles, világos sávja van végig a háta közepén.
„Ki tudna haragudni azért, hogy a békák olyan buzgalommal fujják dalukat a tavaszi éjszakában? Oken azt mondja ugyan, hogy az ember azt hihetné, a bolondok házába került, ha békák által lakott tó közelébe téved, én azonban azt hiszem, hogy hangjuk, énekük éppen úgy hozzátartozik a tavaszi éjszakához, mint a fülemile dala. Határtalan vidámság nyilatkozik meg az egyszerű hangokban, sőt valóságos harmónia is, bármennyire érdeseknek is látszódjanak az egyes hangok. „Brekeke”, szólal meg az egyik, a társaság előénekese, a többi meg csendben hallgatja, de csak azért, hogy a következő pillanatban ők is rázendítsenek ugyanarra a nótára, vagy tompán vartyogják: „kvarr”, s a megszokott módon tovább kuruttyoljanak. Az alkonyati lehűléssel kezdődik az általános brekegés; a békák makacsabbul és kitartóbban fujják, mint az éj bármely más énekese, és csak hajnal felé csendesedik el a tó, de azért egyik-másik, mintha boldogan és büszkén emlékeznék vissza az éjjel bemutatott művészetére, még hallat közbe-közbe egy-egy elnyomott „kvarr”t.
„Nem akarom tagadni, hogy gyenge idegzetű embereknek, akik békák által benépesített tó közelében laknak, végül is kellemetlenné válik minden istenadta langyos éjszakán ugyanazt az egy zenedarabot hallani, de nekem nincsenek terhemre a békák, mert azok közé tartozom, akik jókedvre derülnek, ha meghallják a víg énekeseket, és azt hiszem, hogy legalább akik fiatalságukat vidéken töltötték, egyetértenek velem.”
A kecskebéka (Rana esculenta L.)
Kecskebéka (Rana esculenta L.).
A mi kecskebékánk a vízi békák legjellemzőbb képviselője. 10–11 cm-t kitevő hátulsó lábait nem számítva, megnő 6–8 cm hosszúra, sőt valamivel hosszabbra is, ha mind lárvakorban, mind kifejlett korában bőviben van a tápláléknak, Bécs vidékén pl. 10–13 cm-re is. Felső oldalának tetszetős zöld vagy világosbarna alapszínét fekete vagy sötétbarna, néha sárgásszegélyű foltok tarkázzák, és rendesen három sárgás- vagy zöldesfehér hosszanti sáv húzódik rajta végig, egy a hátgerinc felett, egy-egy pedig a tözs két oldalán, a szem hátulsó szélétől hátrafelé haladó hosszanti mirigyes redő felett. Hasoldala fehér vagy gyengén sárgás, combjai feketén és sárgán márványozottak. A színezet a peterakás után a legfrissebb, később hol haloványabb, hol sötétebb, többé-kevésbbé barnába vagy szürkébe játszó, s néha egyik vagy a másik rajzolat az uralkodó, mert a hosszanti sávok hol jobban, hol kevésbbé élesek. A nagy szemek élénk aranysárga gyűrűbe vannak foglalva, s okosan és elevenen néznek a távolba. A hím legtöbbnyire kisebb a nősténynél, gyakran majdnem egyszínű világos sárgászöld vagy csak hátul elmosódottan barnafoltos, nagy hanghólyagjai világos kékesszürkék.
A kecskebéka hazája Olaszország, Közép- és Észak-Európa, és pedig a síkság és a hegyvidék egyaránt, mert ez a béka Svájcban, Fatio szerint, 1100 m magasságig megtalálható, Gredler szerint pedig „csak a magas völgyekben és a tekintélyes magasságokban engedi át helyét a magánosabban élő gyepi békának”, Méhely Volkány mellett 700 m magasságban gyüjtötte. Egyik változata, a var. lessonae, melyet különösen nagy, ásóalakú belső sarokgumói és kicsiny termete jellemeznek, különösen Olaszországban gyakori, de Európában egyebütt is elterjedt, azonban meglehetősen szabálytalanul, így ismeretes Bécs mellől, Erdélyből Nagyszeben tájékáról, Német- és Angolországból is. Az alfaj színezete gyakran szép zöld foltok nélkül, vagy pedig bronzbarna, mely szín két sötét hosszsávot alkot a hát világos sávjai közt, és ugyanilyet formál az oldalakon is, jobbról-balról egyet-egyet. A kecskebéka észak felé felhatol Svédország déli és Oroszország nyugati részéig, de nem él Norvégiában, Észak-Oroszországban, Skóciában és Irországban. Ahol előfordul, ott tekintélyes mennyiségben található, mintha szeretné a társas életet, a valóságban pedig azért, mert olyan rohamosan és tömegesen szaporodik, hogy ahol csak egyetlen pár is megtelepszik valamely tóban, az csakhamar hemzseg az utódoktól. Ámbár általánosságban véve igénytelen, mégis támaszt bizonyos követelményeket az iránt a víz iránt, amelyben megtelepszik. Kevés vízből hiányzik, de nagyobb tömegben csak az olyanban tanyázik, melyeknek partjait magas fű vagy káka és sás borítja, avagy amelyeknek közepét úszónövények lepik el. Legkedveltebb tanyái a bokrokkal benőtt partú apró tavak, melyek tükrén vízirózsa levelei terülnek el, árkok, melyekben legalább az év nagyobb részében van víz, azon kívül mocsarak, lápok és ingoványok. Az ilyen vidékeken nagyon is észrevehető, és pedig nemcsak szemmel, hanem füllel is. Mint a meleg kedvelője iparkodik kihasználni minden napsugarat, azért nappal rendszeresen feljár a felszínre, ahol csak a fejét dugva ki a vízből és hatalmas úszólábait szétterpesztve egy helyben pihen, vagy ami kényelmesebb neki, valamely vízi növény széles levelén, úszó fadarabon, a part iszapjából kiálló vagy valami ehhez hasonló helyen üldögélve átadja magát a sütkérezés gyönyöreinek. Ha nem zavarják, fel napig is elmarad ebben a helyzetben mozdulatlanul, ha azonban megzavarják vagy pedig kedvére való zsákmány kínálkozik neki, hatalmas, méteres ugrással veti magát a vízbe, hatalmas lökésekkel úszik a felszín és a fenék között, első esetben gyengén rézsútos vonalban lefelé és végre belefúródik az iszapba, hogy elrejtőzzék.
De e közben, mint Bruhin megfigyelte, az a baleset érheti, hogy kinyujtott elülső lábait betolja valamely kagyló széttárt héjai közé, s ekkor nagyon szorult helyzetbe jut, mert a legcsekélyebb érintésre is nagyon érzékeny kagyló azonnal összecsukja a teknőjét és ugyancsak megkínozza a magán segíteni nem tudó atyafit; általában azonban az iszap jól megvédi a békát az őt megijesztő békebontó elől, mert teljesen eltakarja annak a szeme elől. De a mi barátunk sohasem tartózkodik tovább a vendégszerető mélységben, mint amennyi feltétlenül szükségesnek látszik előtte, mert rövid megfontolás után ismét felemelkedik, a felszín felé úszik, fejét kidugja a vízből, világos szemeivel élénken körültekintget és megkísérli ismét elfoglalni előbbeni helyzetét. Ha az est közelget vagy eső után lehül a levegő, összegyülekezik a tó egész lakossága, legszívesebben bizonyos távolságra a parttól a növények közt és megkezdi említett zenei produkcióját. Így tart ez április közepétől október közepéig, legkésőbben a végéig, nálunk addig az időpontig, amely kényszeríti, hogy a vizek mélyében az iszapban vagy valamely üregben keressen menedéket télire.
Bár a kecskebéka mozdulataiban erő és ügyesség nyilvánul meg, szellemi tehetségei tekintetében, a legtöbb búvár nézete szerint, elmarad a közönséges varangy mögött. Hevessége és falánksága olyan nagy, hogy a rá egyébként annyira jellemző félénkségről nem ritkán egészen megfeledkezik. A szárazon legtöbb rokonához hasonlatosan, csak ugrándozva halad tova, igen nagyokat tud ugrani és ugrásait meglepő ügyességgel tudja szabályozni. A vízben pusztán hátulsó lábai segítségével nagy gyorsasággal úszik, kivált ha némi mélységben mozog, mert magán a felszínen csak nagyon kényelmesen evez. De hatalmas lökéssel még a vízből is meglehetősen magasra ki tud ugrani, akár hogy a felette elrepülő rovart elkapja, akár hogy valami magasabban fekvő pihenőhelyet elérjen.
Ő is a körülmények szerint igazodik és ezekhez szabja viselkedését. Ahol senki sem zavarja, végül olyan bizalmassá válik, hogy a feléje közeledő embert lépésnyire is bevárja, mielőtt hatalmas szökkenéssel a vízbe menekülne. Ahol ellenben üldözik, ott már messziről elmenekül, s még akkor is a víz alá bukik, ha kisebb tó közepén pihenve meglátja a parton közeledő, jól ismert ellenségét. A vénebb példányok mindig óvatosabbak a fiatalabbaknál, s éppen úgy, mint a tapasztalt emlősök és madarak, figyelmeztetői lesznek a fiataloknak, melyek legalább annyira okosak, hogy belátják, az a legjobb nekik, ha követik fajuk bölcseit. Azoktól az állatoktól is nagyon óvakodnak, melyek veszélyesek lehetnek rájuk nézve. A gólyák által rendszeresen látogatott tavakban e madár megjelenésére éppen úgy menekülnek, mint az ember láttára. Prédájukat nem ritkán bizonyos furfangossággal szerzik meg: meglesik, mint valami ragadozó állat, úszva alája lopódzanak és hirtelen rátörnek.
A fogságban eleinte nagyon féktelen, kurrog, dörmög és őrült módjára ugrál, azonban különösen ha a vízen kívül tartják, idővel megtanulja méltányolni a lisztkukacos edényt és lassanként annyira hozzászokik ápolójához, hogy elveszi tőle a nyujtott táplálékot, és ha nem eresztik utána azonnal, erős lökésekkel iparkodik menekülni az őt tartó kézből. Meg is engedi fogni magát és anélkül, hogy menekülni iparkodna, hordozni lehet a kézben, s végre még ahhoz is hozzászokik, hogy az eleven táplálék helyett elébe dobott pótló eleségnek a morzsáit felszedegesse. Gredler megfigyelése szerint különösen meglepően nagy benne az irigység, amely elfogja akkor, ha fajtársait enni látja. Hogy mennyire megszelidíthető, annak fényes bizonyítéka Sárffy J. megfigyelése, aki Veszprém megyében egy 8–10 éves libapásztort látott, amint a Bitva-patak mellett libáit őrizve lepkéket fogdosott s azokkal egy közepes nagyságú kecskebékát etetett, mely már huzamosabb idő óta rendesen megjelent azon a helyen s egészen a fiú közelébe húzódva kapdosta el a fűbe szórt lepkéket.
A kecskebékát nagyságához képest kiváló ragadozónak nevezhetjük. Csak a magafogott és élő zsákmányt eszi meg, ami nem mozog előtte, az nem ingerli ugrásra. Míg a közeledő ember elől megrettenve menekül, addig a nyugodtan ülő horgásszal nem törődik mindaddig, míg az ki nem rántja a horgát. Ez nem figyelmetlenség, hanem a felismerőtehetség gyengesége, ami nem csekélyebb fokban megállapítható még jóval magasabbrendű állatokon is. Pihenőhelyéről figyelemmel kísér mindent, ami körülötte történik. Mintha lesen volna, amint préda közeledik feléje, ráugrik, kiveti nyelvét és lenyeli a zsákmányt. Főtápláléka rendesen rovarok, Gredler megfigyelése szerint fullánkosok is, mint pl. darazsak, azonkívül pókok, férgek és csigák, éppen ezzel hajt nagy hasznot. Ellenben a haltenyésztők haragosan és irgalom nélkül üldözik, mert nemcsak azzal vádolják, hogy a fiatal halivadék közt végez nagy pusztítást, hanem még mással is. A hím békákra különösen azért haragszanak, mert a tavi pontyokkal gyakran párzási kísérleteket végeznek, miközben ledörzsölik a pikkelyeiket és a halakat ezzel elértéktelenítik (ezzel különben megvádolják a közönséges varangyot is). Azonban az újabb vizsgálatokból kiderült, hogy a kecskebéka mint halrabló csak igen kis mértékben jön számításba. Ellenben a kisebb kecskebékákkal, és különösen a gyepi békával szemben sokkal kevésbbé kíméletes. Ami mozgolódik előtte, s amit el tud fogni és meg tud enni, azt nagyon szívesen veszi, bármekkora legyen is a falat. Nitsche említ egy esetet, amelyben egy kecskebéka egy fiatal, már tollas barázdabillegetőt fogott és azt még akkor sem eresztette el, amikor zsákmányával egyetemben alkoholba került.
A kecskebékának már említett nemi megtévelyedései néha jelentékenyebb károkat okozhatnak tavi halászatunknak, mint amennyit ennek a békának ragadozó vágya és falánksága valaha is okozhatna. Kétségbe nem vonható adataink vannak arról, hogy nagyon érzékeny károkat okozhat a pontyos tavakban. Nordmann földesúr, akinek nevezetes tógazdasága volt Altenburg közelében, miként Schlegel közli, 1853 és 1854 tavaszán tapasztalta ezt, midőn az állandó rossz idő miatt csak április vége és május eleje felé lehetett lehalászni a teleltetőket. Az egyik tóban körülbelül 200 vödör félfontos ponty telelt ki. Pár nappal a halászat előtt egy paraszt azt beszélte a földesúrnak, hogy az egyik tóban egyszer egy olyan halat látott úszni, amely akárhogyan erőlködött is, nem tudott szabadulni attól a békától, amely a hátán gubbaszkodott. Nordmann nem hitt a beszédnek, de a halászat során nem kis álmélkodására kiderült, hogy a paraszt nagyon is igazat mondott. Mert azt kellett látnia, hogy majdnem minden pontyon ült egy, sőt néha két béka is, és elülső lábaikkal rendesen azoknak a szemébe, de éppen olyan gyakran a kopoltyúiba kapaszkodtak, mialatt mozdulataik közben hátulsó lábaikkal lehántották a pikkelyeket a halak hátáról. Valamennyi olyan erősen kapaszkodott a halba, hogy egy kézzel alig lehetett leválasztani őket. A szép pontyállomány legnagyobb része megsérült és ennek következtében olyan visszataszító külsejű lett, hogy csak olcsón lehetett eladni. Hogy ilyen megfigyeléseket csak ritkán tesznek, annak az a magyarázata, hogy a békák párzási ideje csak későn kezdődik, olyankor, mikor a nagyon népes haltenyésztőket már kiürítették és a tenyészhalakat más tavakba vitték. Ezekben is eleget kell ugyan szenvedniök a szerelmükben megvadult békáktól, de itt már nem olyan szembetűnő a garázdálkodásuk, mint a kisebb tavakban.
Téli tanyájukról előbb a fiatal állatok bújnak elő, néha, különösen kedvező időben, már április elején. A kecskebéka csak akkor kezdi a nászát, mikor már valóban megjött a tavasz, ritkán május vége előtt, rendesen csak júniusban, tehát sokkal későbben, mint a leveli- és a gyepi béka. Párzási ösztöne, mint a legtöbb rokonáé, olyan heves, hogy ha nem juthat maga fajából való nőstényhez, szilárdan átölel más kétéltűeket, sőt halakat és általában élőlényeket, de a párzási idő nagy melegben alig tart tovább nyolc napnál. Egy kecskebéka, melyet Gredler ápolt, már februárban kedvet mutatott a párzásra és a „legkétségtelenebb viszonyban élt” egy zöld varanggyal és egy levelibékával, de másokat is értek már ilyen megtévelyedésen. Párzása úgy folyik le, mint a többi békáé, csakhogy tovább tart. A hím szenvedélyesen átöleli a nőstényt és karjainak a szorításával, meg testének súlyával valósággal kisajtolja a petéket. A hím szorítása következtében támadt sérülések néha állítólag úgy elgyengítik a nőstényt, hogy bele is pusztul. A peték világossárgák, de egyik oldaluk szürkéssárga. Miközben végig haladnak a petevezetéken, körülveszi őket az ismert kocsonyás anyag. Lerakás után lehullanak a fenékre és ott is maradnak. Valamivel kisebbek a gyepi, sőt még a levelibéka petéinél is, ellenben annál nagyobb a számuk, és ha az időjárás kedvez nekik a lerakás alatt, oly sok poronty lesz az utód, hogy igazán nem kell félni a faj kihalásától. Az embrió már a negyedik nap elkezd mozogni, az ötödiken vagy hatodikon felreped a pete és ekkor már lehet látni a milliméteres, szürkéssárga ebihalat, amint reszketve mozog és hamarosan úszik is. Nagyítóüveggel már világosan lehet látni a szemeket és a szájat, s a fej két oldalán azokat a redős függelékeket vagy csatornácskákat, melyekből a kopoltyúk fejlődnek. A poronty ettől kezdve nagyon gyorsan növekszik. A fej vaskosabb lesz, a test gömbölyűbb, a farok hosszabb, a bőr átlátszó. A tizenharmadik és tizennegyedik napon már kifejlődik a tüdő is, a külső kopoltyúk összezsugorodnak s helyettük látható lesz a poronty baloldalán a páratlan kopoltyúnyílás a belső kopoltyúk számára. Leydig szerint már a lábatlan porontyok is húsevők, mivel mohón felfalják a vízigőte elpusztult porontyait. Az olyan porontyok gyomortartalma, amelyeknek a hátulsó lábai már kisarjadtak, nagyítóval való vizsgálattal a fenék iszapjából állónak bizonyul, benne számos kagylósrák és algák maradványával, valamint egyéb növényi eredetű részekkel. Egy hónap mulva meglassúdik a fejlődés menete. Mikor a lárva már elért 6–7 mm-nyi hosszúságot, mind a négy lába teljesen kifejlődött, farka azonban még mindig hosszabb, mint a törzse, oldalról összenyomott és nagyon magas. Ettől kezdve a farok lassanként összezsugorodik és végül egészen eltűnik, a nélkül, hogy a test nagyobbfokú növekedése volna megállapítható: sőt ellenkezőleg úgy látszik, hogy az átalakult béka kisebb, mint a megelőző lárva volt. Az átalakulás csak mintegy 4 hónap mulva fejeződik be teljesen, de a béka csak életének ötödik esztendejében éri el a rendes nagyságát, de valamivel későbben is növekszik.
Kevés kecskebéka élete fejeződik be természetes halállal, nagyobb részük valamely ragadozó állat fogai alatt, csőrében vagy karmai közt végzi életét. Róka, vidra, görény és vízipocok üldözi, lármás- és kigyászsas, ölyv, holló és rokonaik, gólya és gémek fogdossák, pisztráng, csuka és már ragadozó halak szintén pusztítják, a többiről nem is szólva. Már Német- és Olaszországban buzgón vadásszák, mert a békacombot joggal tartják jóízű, tápláló és egészséges ételnek. Bár helyenként még délen is, pl. Liguriában, undorodnak ettől a tápláléktól, de másutt viszont annál szívesebben eszik, pl. Nizzában és Piemontban. Franciaországban is nagyon becsülik, és különösen ősszel fogdossák a békát, mikor a legkövérebb. Különféle módon fogják, s mint ismeretes, könnyen lehet fogni olyan horoggal is, amelyre csalinak egy darabka vörös posztót kötnek, csak állandóan mozgatni kell a horgot. Rendesen csak a combjait eszik, azonban Olaszországban megeszik az egészet, mielőtt előbb kizsigerelték.
A kecskebéka életereje rendkívül nagy. Súlyos sebekből is csakhamar kigyógyul, s a legborzalmasabb megcsonkításokban is csak órák multán pusztul el. Spallanzani egy párzó békának levágta fejét, de azért az első lábaival még akkor sem eresztette el a nőstényt, és csak hét órával későbben vált le annak a testéről, mikor már a nőstény abbahagyta a peterakást, de mozgásai még további négy óráig folytatódtak.
A tavi béka (Rana ridibunda Pall.)
A tavi béka csak 1882–1885 közt vált jobban ismertté Pflüger és Boulenger viszgálatai alapján. Noack köpeniki halász, aki sok éven át látott el élő békákkal több német élettani intézetet, már régen „jó” fajnak tartotta, amelyet első pillanatra meg tudott különböztetni a kecskebékától, és megfigyelte, hogy a kettő különböző időben rakja le petéit, a tavi béka már május végén, amikor a kecskebéka még csak hozzá fogott. Bár Boulenger nem kételkedik benne, hogy a kecskebékának és a tavi békának lehetnek korcsai is, azonban ilyenek mindenesetre csak egészen kivételesen akadhatnak, mert ő legalább is 126 példány között nem talált egyetlen átmeneti alakot sem. Bár Pflüger közben azt tapasztalta, hogy a kettő eredményesen keresztezhető egymással mesterséges úton, a tavi békák mégis önálló fajnak kell tekintenünk, mert alkatban, színezetben és életmódban már túlmegy azon a határon, melyet a fajváltozatok vagy fajták határának szoktunk tekinteni. Boulenger két rokon és mégis olyan élesen elhatárolódó fajnak ugyanazon a helyen való előfordulását abból magyarázza, hogy az ivarzási időnek eltérő volta miatt a két faj keveredése nem lehetséges. Én ehhez a magam részéről még hozzáteszem, hogy amint vélem, Berlin tájékára a kettő különböző időben vándorolt be.
A tavi béka Noack szerint folyóvizekben, a felső Spree tavaiban és mellékvizeinek tószerű kiszélesedéseiben él, Mojsisovics szerint megtalálható a Dunában is Orsova mellett, de sohasem állóvízben és ritkán ugyanazon a helyen a kecskebékával. Az erdélyi részekben is általánosan előfordul, Méhely keleti alaknak tartja, mely szerinte keletről vándorolt nyugatra. Bár valóban a folyóvizeket kedveli, különösen Délkelet-Európában, de viszont másutt pocsolyákban és tavakban él, mint pl. Alsó-Ausztriában.
„Hangjának típusa és üteme – írja Méhely – ugyanolyan, mint a kecskebékáé, színezete azonban más, mert sokkal mélyebb és tompább, kevésbbé éles és harsogó.”
A tavi béka rendesen tekintélyesebb nagyságot ér el, mint a kecskebéka, mert megnő 15 cm hosszúra is; a két nem nagyságra alig tér el egymástól. Felső oldala vagy teljesen szürkésbarna, vagy olajbarna, gyakran olajzöld foltokkal, vagy pedig hátának elülső része a keresztcsontig zöld, hátrább pedig barnába átmenő, de ez a zöld talán sohasem tiszta sárgás- vagy fűzöld, hanem többé-kevésbbé olajzöld. Combjai zöldesfehérek s olajbarnán márványozottak. A hím hangzacskói füstszürkék. Színezetén kívül megkülönbözteti a tavi békát a kecskebékától az is, hogy orra jobban lekerekített, sarokgumói kisebbek, hengeresek s 2 1/2-szer foglaltatnak a belső ujj hosszában, alsó lábszárai pedig hosszabbak. Ha az ember a tavi béka térdben egymásra hajtott hátulsó lábait úgy helyezi el, hogy a felső comb az állat hossztengelyével derékszöget alkosson, akkor az alsó lábszár hátulsó végei egymás fölé kerülnek, míg a kecskebékáéi hasonló helyzetben éppen csak érintik egymást. Bolkay ezenkívül egész sereg különbséget mutatott ki a két faj csontvázában, úgyhogy a kettő különbözősége ebben a tekintetben is minden kétségen felül áll.
Elterjedésének köre igen hatalmas. Előfordul Spanyolországban és Portugáliában az egész Balkánon le Görögország legdélibb csúcsáig, Nyugat-Ázsiában Kis-Ázsiától Perzsiáig és Transzkaszpiáig, Afrika egész északnyugati részében Marokkótól Tripoliszig és Barkáig, sőt talán Egyiptomig, délre mélyen benyúlik a Szaharába, melynek egyes oázisain az egyetlen vízi béka. Németországban csak a síkságon és a nagy folyóvölgyekben található, Ausztriában szintén csak a síkságon, de ott sem mindenütt. Nálunk az alföldeken általánosan elterjedt és a folyóvölgyek mentén behatol messze a hegyek közé is.
Egyáltalában nem nevezhető tisztán alföldi állatnak, mert a hegyekben még magasabbra is felhatol, mint a kecskebéka, hiszen Werner a bithyniai Olympuson Kis-Ázsiában még mintegy 1800 m magasságban is megtalálta hidegvízű forrásokban és patakokban, ahol az ember által nem zavartatva annyira vakmerő, hogy valósággal el kell kergetni az útból, ha az ember inni akar. Nálunk Méhely az Ojtozi-szorosban 750 m magasságban gyüjtötte.
A gyepi béka (Rana temporaria L.)
Gyepi béka (Rana temporaria L.).
A gyepi béka fejlődése: 1=a peték lerakatásuk után, 2=ugyanazok valamivel későbben, 3 = lárva a petében, 4-5 = porontyok a petéből való kibúvás után, 6-12 = a porontyok fejlődésének egymásra következő stádiumai a teljes átalakulásig.
A gyepi béka kb. 7–9 cm-nyi hosszúságot ér el, tehát átlag akkora, mint a kecskebéka, de eltér tőle alkata, színezete és életmódja tekintetében, úgyhogy azzal bizonyára senki sem fogja összetéveszteni. Felső oldala barna vagy vörösbarna alapon sötétbarna vagy fekete, halántéka pedig egy sötét hosszanti folttal díszített; lábai harántul sötéten csíkozottak, a hím, valamint a valamivel nagyobb nőstény melle és hasa világos (fehéres vagy sárga) alapon vörösbarnán foltozott vagy márványozott, ez utóbbinak a torka olyan, mint alsó oldalának többi része, az előbbié ellenben világoskék, kékesszürke vagy ibolyaszürke színű, nem ritkán világos hosszati középvonallal. Némelyik példány sűrűn feketefoltos, másik viszont világosvörösen márványozottak, sőt Klunzinger felül egészen fekete példányokat is kapott. Az állat színe derült, meleg, száraz időjárás mellett világos bőrbarnától borostyánsárgáig változhatik, ellenben hideg, nedves, borús napokon és a vízben majdnem feketebarna lehet. Az ekecsont fogcsoportjai nem a belső orrnyílások közt helyezkednek el, mint a kecskebékán, hanem kiterjednek hátrafelé egy vonalon túl, melyet az egyik orrnyílás alsó szögletétől a másik orrnyílás alsó szögletéig lehet vonni. Úszóhártyái nem olyan tökéletesek, mint a kecskebékáéi. Orra tompa, sarokgumója tompa és puha.
Hazája Észak- és Közép-Európa, Spanyolország északi részétől, Angliától és Irországtól (ide csak a XVII. században hurcolták be) Franciaország középső és északi részein, továbá Svájcon, egész Németországon, Ausztrián, Csehországon, hazánkon, európai Oroszországon, Finnországon és Skandinávián (itt felhatol a 70. szélességi fokig), valamint északi és mérsékeltövi Ázsián keresztül egészen Mongolországig, Kelet-Szibériáig, az Amur vidékéig és Jeszo-szigetéig. A Pyreneusokban megtalálható még 2700–2800 m magasságban is, és hasonlóképpen él Franciaország és Svájc sok magasfekvésű alpesi tavában is, noha azokat gyakran még júliusban is jég fedi. Ugyanez áll Lessona és Salvadori gróf szerint a piemonti alpokra is, ahol még 10.000 láb magasságban is rá lehet akadni. Nálunk, Méhely szerint, a gyepi béka „kizárólag hegyvidéki faj, mely rendszerint tűlevelű, vagy vegyes állományú erdőséghez ragaszkodik”, id. Entz Géza a Retyezáton még 2000 m magasságban is megtalálta és délen szintén csak a hegyvidékeken található. Ilyen széleskörű elterjedését az teszi lehetővé, hogy a hideg iránt kevéssé érzékeny. A síkságon, a téli hónapokat természetesen leszámítva, csak a párzás idején tartózkodik vízben, a magas hegyvidéken ellenben a kecskebékát helyettesíti, amennyiben a vizet, egy fiatal korában tett kirándulás kivételével, alig hagyja el többé.
Valamennyi béka közül a legkorábban ébred fel téli álmából és nászát megkezdi, még mielőtt a vizek egészen megszabadultak volna a jégtől. Dieck tömegesen talált nászukat ülő gyepi békákat Ausztria hegyeiben méteres hóban. Petéi kikelnek, még mielőtt a rokonai a magukéit lerakták volna. Lárvái is gyorsabban fejlődnek, mint a többi békákéi, és azért még olyan helyeken is állandóan meg tud telepedni, ahol a nyár csak pár hétig tart. A későbben párzó és lárvaként hosszabb ideig élő kecskebéka ott nem tudna kifejlődni, ellenben a gyepi békának elégséges a rövid nyár, és ha a hideg korábban talál beköszönteni a rendesnél, akkor áttelel a még át nem alakult lárva. Zschokke kimutatta, hogy a tengerszín feletti magassággal eltolódnak a peték lerakásának és az átalakulásnak az időpontjai, alacsonyabb pontokon korábban rakja le petéit, mint a magasabb fekvésűeken, s az előbbi pontokon korábban is végzi be átalakulását. Nászukat nagyon szeretik társaságban megülni. A síkságon a párzás már március első napjaiban megkezdődik, hacsak valami kivételesen szigorú tél nem von még ekkor is jégtakarót a vizekre. Arra, hogy a párzó hím kékes színben csillog, különösen Steenstrup J. és Leydig hívta fel a figyelmet. Az a kékes lehellet, amely a mocsári békán a párzás idején mindig és még sokkal határozottabban jelentkezik, gyorsan eltűnik, ha az ember a békát kiveszi a vízből. A peték olyan gyorsan távoznak a nőstényből, hogy egy órán belül rendesen az egész tömeg le van rakva és megvan termékenyítve. A hímet a nőstényről alig lehet leválasztani, és ha erőszakkal leválasztjuk róla, rögtön ismét visszamegy rá. Rösel von Rosenhof szerint lehetséges, hogy ha a hím nagyobb a nősténynél, ez utóbbi annak heves nyomása alatt szétpukkan. Ugyane búvár azt tapasztalta, hogy egyes hímeknek az ember inkább kiszakíthatja a lábát, mintsem a nőstényről való leválásra lehetne kényszeríteni. Nőstény hiányában a hímek átölelik egymást, halott nőstényeket, varangyokat, és hogyha több, nőstényt még nem kapott hím egyesült párt talál, nem ritkán arra kapaszkodik rá, mint ahogyan ugyanaz tapasztalható a barna varangy esetében is. A peték, melyek nagyobbak a kecskebékáéinál, de viszont kisebb a számuk, lerakás után a fenékre süllyednek, azonban burkuk csakhamar teleszívódik vízzel, mire a peték a víz színére emelkednek és itt nagy, tömött, rendkívül súlyos csomót alkotnak. Riepe megfigyelte, hogy a hím a csomóra felügyelt és megfordította, sőt előfordul az is, hogyha az ember a petecsomót megérinti, a hím ellentétben egyébként való ijedősségével, odaúszik és a zavaró kéz után kap.
A peték a márciusi meleg csekélysége miatt lassan fejlődnek. A lárvákat határozottan csak 14 nap mulva lehet felismerni; három, kedvezőtlen időjárás esetén négy hét mulva valóban kibújik és szabadon úszkál, azonban időközönként visszatér az elhagyott nyálkaburokba, valószínűleg, hogy egyék belőle. A lárvák, Leydig szerint, kezdetben feketések és hátoldaluk még akkor is sötét marad sokáig, mikor a hasoldaluk már világossá lett. Három hónap alatt valódi békává alakulnak át, mire elhagyják a vizet, és pedig gyakran egyidejűleg és kedvező körülmények között olyan tömegben, hogy a régiek békaesőről való elbeszéléseinek megadja a természetes magyarázatát. Nagyon magasan fekvő helyeken az ebihalaknak békákká való átalakulása ugyanabban az évben csak egészen ritka esetekben mehet végbe, azért Fatio és Camerano megfigyelései szerint, a legtöbb esetben arra kényszerülnek, hogy a jégtakaró alatt teleljenek át s csak a következő nyáron fejezzék be átalakulásukat.
Ettől kezdve szüleik életmódját folytatják. A gyepi béka, eltérően a kecskebékától, gyakran a víztől távol a réteken és a kertekben, szántóföldeken és erdőkben, bozótosokban és hasonló helyeken csatangol, meleg napokon kövek, fagyökerek alatt, lyukakban és más rejtekhelyeken húzódik meg és csak a szürkület beálltával mászik elő, hogy vadászatát megkezdje. Vadászatának tárgyai a különböző ízeltlábúak, házatlan csigák és más efféle apróbb állatok, tehát csakis hasznot hajt, valószínűleg sokkal nagyobbat, mintsem sejtenők. Ugrándozása közben átvizsgálja környezetét, s amint valami rovart meglát, lesbe áll, és inkább megvárja, mintsem felkeresi a remélt zsákmányt. Ha ez eléggé közel jött hozzá, villámgyors ugrással veti rá magát, kilódítja ragadós nyelvét, és ha a fogás sikerül, azonnal le is nyeli a prédát minden további nélkül, azonban nyilvánvalóan válogat a fajok között, mert pl. a méhet lenyeli, ellenben a darazsat ismét kiköpi.
Báró Fejérváryné a következő jellemzését adja ennek a békának: „A gyepi béka meglehetősen félénk, de nem annyira nyugtalan, mint amilyennek bizonyulnak gyakran a mi vízibékáink... Ha üldözik s valamelyes víz van a közelben, mindig abba menekül be. Ilyennek a hiányában valami bokor, nagyobb levél, sűrű fű, ledőlt fatörzs vagy megfelelően fekvő kő védelme alatt keres menedéket. Esetleg pedig olyan módon iparkodik megmenekülni az ellensége elől, hogy a felriasztott állat néhány nagyobb ugrás után a földre lapulva mozdulatlanul megáll, s ilyen módon esetleg sikerül is megmenekülnie.
„A fogságban meglehetősen igénytelen, kivéve azt, hogy a magasabb hőmérsékletet nem tudja elviselni. A fogságba ejtett állatok csakhamar megszokják a terráriumot és a titokzatos üvegtáblát, mely bár láthatatlan, és mégis olyan szomorú akadályul szolgál. Természetes, hogy akadnak nagyon határozott egyéniségű egyedei is. Így pl. volt egy elvénült iglófüredi hím példányom, amelyet sohasem lehetett szabadon látni, mert állandóan elrejtőzött a moha alá és fogságának egész ideje alatt makacsul visszautasította a táplálékot. De a legtöbb egy hónapon belül alkalmazkodik az új viszonyokhoz és végül is elfogadja a nyujtott eleven táplálékot, bár előfordulhat, hogy esetleg hetekig is éhségsztrájkot folytat. És ha az ember az etetésnél megfelelő óvatossággal jár el, végül nagyon bizalmassá lesz és a nyujtott táplálékot kézből vagy pincettáról is elveszi. A vénebb példányok természetesen nehezebben törődnek bele az új helyzetbe, de azért ezek is elveszíthetik félénkségüket. Volt pl. egy nagyon vén nőstény állatom, amelyet a férjem az alsó-ausztriai Edlachban fogott. Ez a példány már két-három hónap mulva meglehetősen bizalmas lett és mikor kb. háromnegyed évi fogság után a birtokomba került, már kézbe lehetett venni a nélkül, hogy különösebben felizgatódott volna, s a lisztkukacot elvette a kézből vagy a pincettáról, tekintet nélkül arra, hogy az mozgott-e vagy sem.
„Mindenesetre ajánlatos, hogy ha a frissen fogott állat nem akarja elfogadni a táplálékot, inkább koplaltassuk, mintsem erőszakkal „tömjük”. A koplalás rendesen megtöri az állat makacsságát, ellenkező esetben megtörténhetik – ami nemcsak a kétéltűek, hanem a hüllők esetében is gyakori jelenség – hogy az erőszakkal tömött állatokat későbben nagyon nehezen lehet hozzászoktatni újból a rendes módon való táplálkozáshoz. De természetesen akadnak olyan példányok is, amelyek nagyon gyorsan hozzányúlnak a táplálékhoz, úgyhogy tulajdonképpen minden az állat egyéni hajlamain fordul meg.”
„Táplékéka a fogságban – folytatja a bárónő – mindenféle rovar, elsősorban lisztkukac. De az etetésnél tanácsos az óvatosság. Mivel a gyepi béka nagyon falánk állat, egyszerre nem kell neki nagyon sok lisztkukacot adni, különösen ha megelőzőleg hosszabb ideig koplalt. A nagyobb lisztkukacok erős chitinváza ugyanis meglehetős nagy feladat elé állítja a békák gyomrát. Volt alkalmam megfigyelni a már említett edlachi példányon, hogy az éppen elnyelt és még mozgó lisztkukac nagyon rosszul esett neki... Nagyon szerette a földigilisztát is (azonban az Allolobophora-nem fajait nem szabad neki adni!). A megszelídült példányokat későbben lágy, vagdalt hússal lehet etetni, de azt pincettán mozgatni kell az orruk előtt. A táplálék változatossá tétele ebben az esetben is előnyös. Az állat egyébként egyáltalában nem válogatós, és férjemnek egyszer alkalma volt megfigyelni, hogy a gyepi béka darazsat nyelt el a nélkül, hogy ebből a legkisebb baja is származott volna.
„A meleg iránt nagyon érzékeny a gyepi béka. Mélyebben fekvő pontokon a terráriumban tartott állatokat nyáron nagyon kell óvni a meleg, különösen a nap közvetlen behatása ellen. A terráriumnak, illetőleg terraakváriumnak nagyon tágasnak kell lennie, jól szellőződőnek és hideg vízzel kell locsolni. Csak ilyen óvórendszabályok mellett lehetséges, hogy az állatok, hűvös, szellős szobában tartva a nyarat a mi klimánk alatt, pl. Budapesten, egészségesen kihúzhassák. Ha az óvatosságról megfeledkezünk, foglyaink menthetetlenül elpusztulnak. Férjem 1912 májusában egy nagyobb küldeményt kapot Derjugin tanártól, Szent-Pétervárról, csonttani tanulmányok végzése céljából. Az állatokat, amelyek az útról majdnem valamennyien nagyon jó állapotban érkeztek meg, ideiglenesen nagy befőttes üvegekben helyezte el, azonban a nagy hőségben a megfelelő levegőjárás hiányában csakhamar elpusztultak.”
A gyepi béka egy dologban elmarad zöld rokonai mögött: rossz muzsikus. Csak bizonyos időben, különösen a párzás idején hallatt valami morgást és röfögésszerű hangot, de az kellemesség tekintetében messze a kecskebékáé mögött marad. Ez utóbbival szemben valósággal némának mondható, különösen a nyári hónapokban, amikor egészen hangtalanul és zaj nélkül végzi teendőit. Fogságban távolról sem olyan szilaj, mint a kecskebéka, sokkal gyorsabban meg is szelidül és általában sokkal jobban és gyorsabban alkalmazkodik a megváltozott viszonyokhoz, mint az.
Egyetlen más békának sincs annyi, annál kevésbbé több ellensége, mint a gyepi békának. Mindenki üldözi a szárazon és a vízben egyaránt, üldözik mint lárvát és mint meglett békát, és a támadások elől csak akkor van biztonságban, mikor október vége felé visszavonul az iszapba téli álomra. A nőstények nagyobb része állítólag a szárazon a földben, lehullott lomb alatt és a fagytól védett más helyeken telel át. Valamennyi emlősállat, valamennyi madár, a hüllők és kétéltűek egyaránt, minden időben könnyen megszerezhető zsákmányt látnak benne. A békát evő kígyók főképpen erre törnek és, mint látszik, határozottan előnyben részesítik a kecskebékával szemben. Ez utóbbi maga is veszélyezteti a gyepi békát, legalább is ennek fiatalabb korában, sőt vesztére még a rákok is különbséget tesznek közte és rokonai között. És az ellenség e szinte végtelen sorához járul még az ember is, mert combjai kedvéért még a kecskebékánál is jobban üldözi. S betetőzi a bajt az iránta való ellenszenv is, mely hálátlanul megfeledkezve arról a sok haszonról, melyet csendben és titokban hajt végre szántóföldön és réten, erdőben és kertben, oly gyakran szintén a vesztét okozza. Azonban az életüket ilyen módon elveszítő ezrek szerencsére nem, vagy alig csökkentik e hasznos állatok számát: egyetlen kedvező tavasz helyrehozza tíz megelőző esztendő veszteségét.
A mocsári béka (Rana arvalis Nilss.)
Mocsári béka (Rana arvalis Nilss.).
A jobban csak újabban ismertté vált mocsári béka 5–6.5 cm hosszú, a kecskebékához hasonló állat, de attól élesen eltér hegyes orra és kemény, összenyomott sarokgumója révén. A szemhéjai közt levő tér keskenyebb, mint amekkora az egyik szemhéj szélessége, a hátoldal mirígyes redője erősen kiáll és majdnem mindig világosabb színű a környezetnél. Bármilyen hasonló is a mocsári béka a többi barna békához, a gyepi békától mégis eltér mindig foltatlan, tejfehér hasa, feketén márványozott oldalai és azáltal, hogy hátán gyakran egy széles, világos, sárgás vagy vöröses, oldalt feketével szegélyezett sáv fut végig.
„Nem számítva a külső alak, színezet és rajzolat tekintetében levő különbségeket – írja Boettger – a mocsári békát még mélyreható anatómiai különbségek is elválasztják a gyepi békától, olyan különbségek, melyeknek ismeretét a fáradhatatlan Leydig F. vizsgálatainak köszönhetjük. A különbségek egyike olyan nevezetes, hogy annál egy pillanatra meg kell állanunk. A gyepi béka hím csirasejtjeinek hosszú, vékony, hegyes, pálcikaalakú feje van, míg a mocsári békáéinak a feje sokkal rövidebb, hengeres, elől tompított, kolbászalakú, tehát a kettő alapjában eltér egymástól, úgyhogy Pflüger egyedül a hím csirasejtek eltérő alakjából magyarázza, miért nem tudta ezt a két békát keresztezni egymással. Mások azt állítják ugyan, hogy a két faj keresztezésében sikeresebben jártak el Pflüger-nél, azonban nagyon közeli a gyanú, hogy ezek kísérleteiket nem a két valódi törzsalakkal, hanem egyik vagy másik fajnak valamely alfajával végezték, amint hogy ilyenek, bár ritkán, de mégis előfordulnak.”
E majdnem kizárólag alföldi faj elterjedésének a határait még nem ismerjük pontosan. Nyugat felé a Rajnáig terjedt el, s azt biztosan csak Elzászban és Hollandiában lépi át; délnyugat felé érinti Svájc északi részét, kelet felé európai Oroszország középső és északi részén át elterjedt Kanin-félszigetig, él Dániában, Dél-Skanináviában pedig ez az uralkodó alak. Nálunk, Méhely szerint, a mocsaras alföldön kizárólag ez fordul elő, mert a gyepi béka, valószínűen a nagy meleg elől, a felföldekre húzódott, hova a mocsári béka nem követte. Werner Alsó-Ausztria keleti részének síkságán találta meg, de megtalálta Csehországban, Morvaországban, Galiciában és Karintiában is. Ázsiából ismeretes, Szibériából a sarkkörig, a kirgiz steppéről és az Amur vidékéről (Nikolajevszk).
Báró Fejérváry Géza a magyarországi példányokat gondosan tanulmányozva, arra az eredményre jutott, hogy maga a törzsalak biztosan csak egy helyről, t. i. Hatvanból ismeretes, ellenben a többiek, vagy azoknak legalább is nagyobb része nem azonosítható teljesen a típusosaknak tartott északnyugateurópai példányokkal, azért var. wolterstorffi néven különbözteti meg őket. Ez a magyarországi fajváltozat, amely egyébként, Fejérváry szerint, Lengyelországban is előfordul, nagyobb és karcsúbb alkotású a németországi törzsalaknál s e két bélyege tekintetében az erdei békához (Rana agilis) hasonlít, de eltér a törzsalaktól még sok más, aprólékosabb, itt nem részletezhető sajátsága tekintetében is. Fejérváry ezt a fajváltozatot biztosan Budapestről, az erdélyi megyékből és Szlavóniából ismeri, de nyilvánvalóan otthonos a dunáltúli megyékben is s innen még tovább nyugatra, Ausztriában is megtalálható, legalább is erre lehet következtetni Werner egyik adatából.
A mocsári béka Közép-Németországban leginkább olyan mocsarak szélén szeret élni, melyek partjait savanyú növények borítják, Alsó-Ausztriában ellenben a Morva-menti buja réteket kedveli, valamint a Duna ritkás ligeteit, és itt alkalomadtán együtt él az erdei békával, ellenben sohasem a gyepi békával.
Magyarországi előfordulásáról báró Fejérváryné ezt írja: „Magamnak a R. arvalis var. wolterstorffi-t volt alkalmam megfigyelni Budapest környékén és Badacsonyban. Mocsaras réteken él, ahol mindig a kecskebékával találtam együtt. Budapest környékén kiváló lelőhelye Aquincum, ahol különösen a Római-fürdő környékén főként tavasszal tömegesen található, de megtalálható a Rákos némely mocsaras pontján is. Azonban Budapest környékén azt a tapasztalatot tettem, hogy nyáron úgyszólván nyomtalanul eltűnhetik még az olyan jellegzetes termelőhelyeiről is, ahol tavasszal tömegesen található, azért az ember ilyenkor hiába keresi. A budai oldal dombos és erdős területein sohasem láttam. Szamosújvár környékén, ahonnan pedig Méhely felsorolja, az ott töltött nyári hónapok során sohasem találkoztam vele.
„A Balaton partján ellenben, pl. Badacsonyban nagyon közönséges és ott a nyár derekán is könnyűszerrel gyüjthető. Ez a tájék szintén mocsárterület, mely a Balaton elmocsarasodásából jött létre.
„Mint az elmondottakból kiderül, a R. arvalis var. wolterstorffi mocsaras rétek, azok csatornáinak és pocsolyáinak a lakója és lényegileg ugyanolyan életmódot folytat, mint a többi vízibékák.”
„A mocsári béka – folytatja Fejérváryné – a fogságban tapasztalataim szerint csakhamar bizalmassá válik, ami etetése alkalmával azonnal megállapítható. Mi állatainkat lisztkukaccal és pincettán nyujtott nyers hússal tápláltuk; de nagyon szívesen elfogadták a földigilisztát és a különböző izeltlábú állatokat is. Különösen falánknak – és ezzel bizalmasnak – bizonyult egyik hím példány, melyet testvérem a mult évben Badacsonyban fogott. Ez annyira tolakodó volt, hogy jelenlétében vele együtt tartott társait alig lehetett etetni, mert a pincettán benyujtott táplálékot mindig ez ragadta el és figyelmét nem kerülte el a táplálékot adónak egyetlen mozdulata sem, ha mindjárt a terrárium legtávolabbi zugában végezte is ezt a munkát. Nagyon hamar hozzászokik az emberhez, úgyhogy nemsokára ki lehet venni a terráriumból és az asztalon lehet megetetni. Ezt az említett hímen kívül számos példányon is megfigyeltem, azon is, melyet Molle Frigyes úr szívességéből Magdeburgból kaptam.”
A gyepi béka násza, mint láttuk, március közepére folyik le, a mocsári békáé ellenben ennél 2 vagy 3 héttel későbbre esik.
Boettger Oszkár írja a következőket is: „Az a körülmény, hogy a mocsári, gyepi és kecskebéka néhol együtt szokott élni, régebben még nagyon lelkiismeretes és óvatos megfigyelőket is arra a gondolatra vezetett, hogy a mocsári béka, mely orrának és sarokgumójának alkata, valamint néha még színezete tekintetében is kb. középütt áll a kecskebéka és a gyepi béka között, talán e kettőnek a korcsa? Azonban egy egyszerű meggondolás azonnal nyilvánvalóvá teszi e feltevés alaptalanságát. Ha a mocsári béka ilyen közbülső alak volna, mégis csak fel kellene tennünk, hogy a két szülő közös sajátságai változatlanul öröklődnek, az eltérők pedig kiegyenlítődni iparkodnak, mint azt olyan szépen megfigyelhetjük az édesvízi halak korcsain. Ámde a kecskebéka úszóhártyája ú. n. teljes úszóhártya, a gyepi békáé pedig majdnem teljes, háromnegyed úszóhártyának nevezhető, ellenben feltevéses korcsuké, a mocsári békáé, az ujjak közét csak kétharmad résznyire tölti ki! Azonban basztardnak nem lehet olyan sajátsága, amely állandóan sokkal gyengébben fejlett, mint a két szülőé, annak vagy olyannak kell lennie, mint amilyen az apáé vagy az anyáé, vagy pedig a kettőé között kell állania. A két faj keveredése a szabad természetben már csak azért is lehetetlen, mert a kecske- és gyepi béka párosodásának ideje közt legalább is két teljes hónap különbség van, s Pflüger ráadásul még kimutatta, hogy mindkét faj nemzőereje gyorsan eltűnik.”
Leydig szerint az éppen átalakult mocsári béka csak 1.5 cm hosszú. A hím hangja a nász idején éppen annyira elüt a gyepi béka ugyanazon időbeli hangjától, mint amennyire a két béka hangja egyébként is eltér egymástól. A fogságban nyugodt természetű és figyelemmel kísér mindent, ami feltűnőbb dolog történik közelében, de azért megmarad guggoló helyzetében és inkább a varangy módjára nézelődik, fejét erősen oldalt fordítva figyeli a gyanus helyet. Ha megijed, a varangyhoz hasonlóan és éppen olyan gyakran felfújja az oldalait. Éjszaka, különösen esőben és viharban, nagyon nyugtalan és szakadatlanul ugrándozik. Téli álmát, a kecskebékához hasonlatosan, korábban kezdi, mint a gyepi béka.
Az erdei béka (Rana agilis Thos.)
Erdei béka (Rana agilis Thos.).
Az erdei béka gyengéd alkatú, karcsú állat, melynek legfelötlőbb ismertetőjelei feltűnően hosszú lábai és hegyes orra. Teste hossza 5.5–7 cm, a lábaié pedig 10.5–12.5 cm, de akadnak, pl. Bécs környékén, 8–9 cm hosszú példányok is. Ha az állatot kézbe vesszük és hátulsó lábait az oldalak mentén előre hajtjuk, azt fogjuk tapasztalni, hogy az alszárt a lábközéptől elválasztó lábtőízület mindig túlér az orr hegyén. Dobhártyája majdnem olyan nagy, mint a szeme és ehhez nagyon közel esik. Halántékfoltja nagyon sötét, eddig a foltig fehér sáv húzódik az orr hegyétől a felső ajak mentén, a felső és alsó ajak sötétbarnán foltozott, a hátulsó lábaik szabályosan harántul sávozottak, a torok és has tejfehér, de a hasoldal színe hátrafelé krémsárgába megy át s itt már nem foltos. Színe változhatik környezete szerint is. Így Werner azt tapasztalta, hogy a tápláléka után fényes nappal is járó állat színe a száraz talajon nagyon világos, majdnem szürkésfehér, a vízben és sötét helyen ellenben sötét csokoládébarna lehet.
Belső szerkezete tekintetében is igen tetemesen eltér a többi barna békától. Így a hímnek nincs belső hangzacskója, míg a gyepi és mocsári békának van ilyen szerve a bőr alatt, az alsó állkapocs zuga mögött. Azonban hangot azért tud adni, mint azt Thomas, Fatio és Leydig egybehangzóan megállapította. A hím csirasejtjei a gyepi békáéhoz hasonlítanak, ellenben tetemesen eltérnek a mocsári békáétól, melyhez pedig általános szabása tekintetében jobban hasonlít.
Az erdei béka gyakori majdnem egész Franciaországban, Jersey szigetén, Nyugat- és Dél-Svájcban, Észak- és Közép-Olaszországban; Bécs környékén gyakoribb a két másik barna békánál, előfordul azonkívül Tirolban, Stájerban, Karinthiában, majdnem az egész Balkánon, Kis-Ázsia északnyugati és Tarnszkaukázia nyugati részén s a Talis vidékén a Kaspi-tó délnyugati partján. Nálunk dr. báró Fejérváry Géza szóbeli közlése szerint a lomberdőségekben mindenütt gyakori, azonkívül kertekben, réteken és füzesekben is. A magasabban fekvő pontokon együtt él a gyepi békával, de a még magasabban fekvőkön ez utóbbi helyettesíti. Viszont a lapályokon és a dombvidékeken a mocsári békával él együtt, ámbár ez utóbbi egyes tartózkodóhelyein (rétek, füzesek) csak kis százalékban fordul elő. Általában véve a lapályok rétjeinek és erdeinek állata s a magasság felé csak 1300 m magasságig hatol fel. Észak felé, Lönnberg szerint, Svédország déli részéig terjedt el.
Werner az erdei békát Alsó-Ausztriában a Dunától északra és délre egyaránt megtalálta mindenütt, a Wiener-Waldban csak úgy, mint az Alpesek előhegyeiben. Megtalálta lomb- és tűlevelű erdőkben, réteken, vágásokban, elhagyott kőfejtőkben, mély, barlangszerű homokgödrökben s megtalálta agyagosfenekű pocsolyákban egész nyáron, a Bombinator pachypus társaságában. Rendesen rövid, alacsony ugrásokkal halad tova, de ha üldözik, 2 m hosszúakat és 1 m magasakat is ugrik, azonban hosszabb kergetésre elfárad és a száraz lomb között iparkodik elbújni, melynek színéhez hátának színe feltűnően hasonlít. Egyébként a németországi példányok életmódjáról való ismereteink még nagyon fogyatékosak.
Nászának ideje, Thomas szerint, 6–7 héttel későbben van, mint a gyepi békáé, Bécs környékén azonban ezzel együtt már március végén és április elején lerakja petéit és néha már februárban kinn látható a szabadban.
Hangja, Méhely szerint, a mocsári békáéhoz hasonló egytagú, rövid, de gyorsabb ütemű kattogás. A hím hangja tompább s körülbelül így adható vissza: ko-ko-ko-ko-ko-korrr-korrr-korrro. A nőstény hangja magasabb, lágyabb és gyorsabb lökésű. Az állatok nászuk végeztével elhagyják a vizet s a következő tavaszig némák. Petéit, de l`Isle szerint, mély vízbe rakja le. Kisebbek, mint a gyepi békáéi, de számuk nagyobb, színezetük is eltérő. A júniusban már teljesen kialakult fiatal béka 1.5–2 cm hosszú.
Életmódjáról Lataste F. a következőket írja: „A nász idején kívül sohasem található a vízben, legföljebb akkor menekül oda kétméteres ugrásokkal, ha véletlenül megriasztották. Ha egyszer a vízben van, akkor is szívesebben tartózkodik a vízinövények levelein, mint a nedves elemben magában. Táplékéka rovarok, melyeket röptükben nagy ügyességgel fogdos el. Október folyamán visszavonul téli pihenésre, a nőstények levelek alatt, vén facsonkokban, sziklahasadékokban, a hímek a mély vizek iszapjában töltik el ezt az évszakot. Az utóbbiak nyáron is kevésbbé messze távoznak el a víztől, mint a nőstények.”
Sokkal bővebb ismertetést ad az állat életmódjáról báró Fejérváryné. „Az erdei béka, írja, egyike a legjobban ugró európai békáknak, s ebben a tekintetben csak a nála sokkal nagyobb s hasonlóképpen rendkívül hosszú hátulsó lábakkal megáldott tavibéka mulja felül. Ha az erdei béka a szabadban valamitől megriad, hosszú ugrásokkal old kereket és a lomb alatt, bozótban iparkodik rejtekhelyet találni. Gyakran ez is ahhoz a gyepi béka tárgyalása során már ismertetett fogáshoz nyúl, hogy egy-két hosszú ugrás után hirtelenül lelapul a földre és mozdulatlanul ott marad, s néha neki is sikerül ilyen módon megmenekülnie ellensége elől... Az olyan példányok, melyek víz partján tartózkodnak, üldöztetve esetleg ezt a nedves elemet is felkeresik, azonban ebben egyáltalában nem érzi olyan jól magát, mint közeli rokona, a gyepi béka. A szabadban a párzási időn kívül is a vizek partján tartózkodó állat, ha menekülés közben arra szánja magát, hogy a vízbe ugorjon, nem marad abban – a fenékhez lapulva vagy a fölött úszik tova – oly sokáig benne, mint a gyepi béka, mely ilyenkor is valódi vízlakó békának bizonyul. A két békafaj közt megnyilvánuló ezt a különbséget fogságban tartott példányokon is megfigyeltem. Míg a gyepi béka ugyanis gyakran tartózkodik a vízmedencében vagy megijesztve abba menekül bele... az erdei béka hasonló viselkedését sohasem figyelhettem meg. Ez csak tévedésből ugorhatik bele a medencébe, és iparkodik is abból a lehető leggyorsabban ismét kijutni. Egy fiatal példány, amely nemrégiben terraakváriumunk medencéjébe ugrott és abból érthetetlen módon nem tudott kimászni, pár órán belül bele is veszett a vízbe. Természetesen eszem ágában sincsen, hogy ezt a véletlen esetet általánosítani akarjam, de annak mindenesetre a bizonyítéka, hogy az erdei béka általánosságban nem tartozik a vízszerető fajok közé és a párzási időszakon kívül nem is szokott a vízben tartózkodni. A gyepi béka az akváriumban, ha megijesztik, rögtön a vízmedencébe menekül és még akkor sem iparkodik másik búvóhelyet keresni, ha ott tovább is zavarják, hanem a vízben úszkálva igyekszik másik helyet kikeresni magának. Egészen másképpen viselkedik az erdei béka. Az ő életében még a fogságban sem játszik a vízmedence semmiféle jelentősebb szerepet sem, kivéve a párosodás idejét, és éppen azért tájékozódó érzéke nem is vezeti abba a irányba, amerre a medence van. Ha a ketrecben megijed valamitől, más helyre menekül, esetleg növények alatt keres búvóhelyet és csak a végső szorongattatás esetében, vagy mint már említettem, véletlenül kerül bele a vízbe, de azonnal iparkodik is kijutni előle. Ez a temészete azonban alapjában megváltozik a párzás időszakában, mert ilyenkor ez is éppen annyira otthon van a vízben, mint a többi, petéit szintén a vízbe lerakó faj.”
„Az erdei békát a fogságban megfelelő ápolás mellett könnyen el lehet tartani, annak ellenére is, hogy a táplálékot kezdetben éppen úgy, mint a legtöbb frissen befogott béka, nem akarja elfogadni... A fogságban az ember iránt egy idő múlva éppen olyan bizalmassá lesz, mint a mocsári béka.”
A görög béka (Rana graeca Blgr.)
Európa mindegyik déli félszigetének megvan a maga sajátos barna békája, amely részben a gyepi békához, részben pedig az erdei békához áll közel, s mindnyájan megegyeznek abban, hogy a torkuk sötét (szürke) és hogy testük középvonalában egy világos hosszsáv fut végig. A Pyreneusi-félsziget a hazája a gyepi békához hasonló, de annál kisebb Rana iberica Blgr.-nek, Észak- és Közép-Olaszországot, déli Svájcot és Dél-Tirolt lakja a Rana latastei Blgr., míg Görögországban, déli Dalmáciában, Hercegovinában, Boszniában és az Appeninekben a Rana graeca él, a legnagyobb termetű faj a három közül. Erről az utóbbi fajról báró Fejérváryné a következő megfigyeléseket közli: „Ennek az állatnak csak terráriumban figyeltem meg két példányát, melyek Szarajevo környékéről származtak. Mindenesetre a gyepi békához áll a legközelebb, de eltér tőle határozott kecsességével, könnyed mozdulataival és rendkívüli ugrótehetségével. Szellemi tekintetben a gyepi béka a görög béka mellett szinte renyhe állatnak mondhatól, legalább is az én két példányomon tett megfigyelések alapján. E példányok rendkívül ijedőseknek bizonyultak, határozottan idegesek voltak, de azért olyan rakoncátlanul sohasem viselkedtek, mint pl. a kecskebéka, és az általam megfigyelt fajok közül az erdei béka mellett a legértelmesebbnek bizonyult... s szellemileg inkább az erdei, mint a gyepi békára emlékeztet. Hogy ez a megállapítás vajjon általános érvényű-e, azt nem tudom megmondani, mert hiszen minden további nélkül nem lehet két példányomon tett tapasztalataimat általánosítani.”
„A két állat minden félénksége és óvatossága ellenére is eléggé bizalmasnak bizonyult, természetesen csak akkor, ha közelükben semmiféle hevesebb vagy váratlan mozdulatot sem tettünk. Amint kivettük őket abból a bádogdobozból, melyben az utat Szarajevótól Budapestig megtették... és elhelyeztük őket az akváriumban, még aznap ettek a nekik adott puhább testű lisztkukacokból. A lisztkukacot pincettával raktuk a mohába magukat az orruk hegyéig beásott állatok elé s ott hagytuk; alig kezdett az áldozat mozogni, békáink azonnal megragadták és lenyelték. Rendkívül falánk teremtések voltak, minden egyes étkezésre megettek két-három lisztkukacot, néha naponként kétszer is. Természetesen közben-közben böjtnapokat is tartottak. Véges-végig eléggé elevenek és éberek voltak, a nélkül azonban, hogy a terrárium üvegfala felé való haszontalan ugrándozásra túlságosan sok erőt fecséreltek volna... De megfogni sohasem lehetett őket; ezirányú kísérletet vagy valami váratlan mozdulatot téve megriadtak, hihetetlen ugrásokat tettek s e közben náhányszor a terráriumból is kiugrottak. Ilyenkor sok fáradságba került ismét megfogni őket, mert hatalmas ugrásokkal csakhamar eltűntek a bútorok között.”
Az amerikai ökörbéka (Rana catesbyana Shaw)
Amerikai ökörbéka (Rana catesbyana Shaw).
A mi európai békáink valóságos törpék bizonyos észak- és közép-amerikai, indiai és afrikai rokonaikhoz képest, törpék nagyságuk és csenevészek hangjuk tekintetében. Csak megemlítjük, hogy a Bates által Kamerunban felfedezett és Boulenger által leírt, 25 cm hosszú vagy még ennél is nagyobbra megnövő Rana goliath az eddig ismert legnagyobb béka. De a család legkiválóbb „hangadója” egy északamerikai béka, az ökörbéka. Sajnos, saját tapasztalatomból nem dönthetem el, hogy jogos-e az elnevezés, azonban amerikai kutatók és utazók megegyeznek abban, hogy mondjuk 500 ökörbéka által előadott hangverseny még csak össze sem hasonlítható azzal a szerenáddal, amelyet mi hallhatunk a tavak partján. Annyit olvasunk „álmatlan éjszakákról, átkozott csendháborítókról”, hogy jogos feltevésünk szerint az ökörbéka hangja olyan arányban állhat a mi békáinkéval, mint testük nagysága.
Az amerikai ökörbéka, az Egyesült-Államok legnagyobb békája, megnő 20 cm hosszúra is, a lábai meg 25 cm hosszúak. Jellemző rá annak a két hosszanti mirigyes redőnek hiánya, amely a vele gyakran összetévesztett kiáltó békán (Rana clamata) mindig megvan, jellemző továbbá széles, nagy úszóhártyája és nagy dobhártyája, mely akkora, mint a szeme, rendesen azonban még jóval nagyobb is, különösen a hímen. Felső oldalának olajbarna alapszínét nagy, sötétbarna vagy feketés árnyalatú foltok tarkítják, vagy még gyakrabban durván sötétbarnán márványozott, hasoldala sárgásfehér, egyszínű vagy gyakrabban barnán márványozott, szemgyűrűje vöröses, sárgás szegéllyel.
Az ökörbéka hazája Észak-Amerika egész keleti része, New-Yorktól New-Orleansig, de, mint látszik, sehol sem fordul elő olyan tömegben, mint a mi kecskebékánk, valószínűleg egyszerűen azért, mert nehéz volna eltartani hasonló számú ilyen hatalmas étkű állatot. Audubon szerint honos ugyan az Unió összes keleti államaiban, azonban a délibb részekben összehasonlíthatatlanul gyakoribb, mint az északiakban. Rendesen tiszta, sűrű bokrokkal beárnyékolt folyóvizekben található. Itt a déli órákban kényelmesen sütkérezik a napon, rokona, a mi kecskebékánk módjára, szemben a vízzel, melybe, ha csak távolról fenyegeti is veszély, hatalmas szökéssel beugrik, rendszerint lebukik egészen a fenékre s átúszik a tulsó partra. Hangja erősebb és élesebb, mint bármely más békáé és állítólag több angol mérföldnyire elhallatszilk. A délibb államokban egész éven át hallható, bár leginkább a tavaszi és nyári hónapokban, az északibbakban csak az utóbbiakban, és természetesen kivált a párzás ideje alatt, amikor állítólag néhány száz ilyen ordító állat is összegyülekezik. Ez időben ez az óriás is egészen úgy viseli magát, mint európai rokona, lankadatlan buzgósággal kuruttyol, egész éjszakán át szakadatlanul bömböl és a tanyája körül lakó gyengébb idegzetű embereket majdnem a kétségbeesésbe kergeti. Az amerikaiak e béka mély, rekedtes basszus hangját a „brwum” vagy „more rum” (több rum) szavakkal utánozzák. Petéiket lerakva, bizonyos fokig ismét elszélednek s a már említett helyekre mennek. Garnier H. T. megfigyelései szerint már korán, az első őszi fagyokkal visszavonul téli szállására. Nagyon figyelemreméltó ennek a búvárnak az a megfigyelése is, hogy az ökörbéka legalább is Kanadában lárvaállapotban telel át, tehát kifejlődéséhez két esztendő szükséges.
Az ökörbéka falánksága minden közelében lakó földmíves előtt ismeretes. Főtápláléka rovarok, szárazföldi és édesvízi csigák, azonban ha egyéb is akad, egyáltalában nem éri be az ilyen zsákmánnyal, hanem rabló módra megtámad minden eleven teremtést, amelyről azt hiszi, hogy el tud vele bánni. Amit a mi kecskebékánk csak próbálgat, azt az ökörbéka végre is hajtja: az apró békákat mohón felfalja, a vízben úszkáló fiatal kacsákat alulról követi és lábuknál fogva lerántja, megfojtja és fölfalja őket, a víz partján könnyelmű vakmerőséggel legelésző csibét, még mielőtt a felborzolttollú anya segítségére siethetne, hirtelen szökéssel elcsípi és lerántja biztos helyre a víz mélyébe. Duméril annak az 5–6 ökörbékának a gyomrában, melyet megvizsgált, mindenféle rovarok, csigák és kagylók maradványait, halak csontjait, sőt madárcsontokat is talált. Harlan beszéli, hogy abban a pillanatban ejtett zsákmányul egy ökörbékát, mikor egy elfogott kígyót akart lenyelni, a farmerek pedig megesküsznek, hogy az aprójószágban nagyobb pusztítást visz végbe, mint a mink és rokonai. Ez a falánkság eléggé gyakran a vesztét is okozza, mert a fölcsalizott horog után éppoly mohón kap, mint a kis csibe után s így könnyen zsákmányul esik ellenségének, akit addig károsított, s akinek most már az asztalára kerül, mint nagyon óhajtott és ízletes eledel. De nem csupán horoggal fogják, hanem hálóval és csapdával is, sőt sörétes puskával is lövik, mert a gyakran 600 grammot nyomó béka már megéri a lövést, bár csak vastag combjait eszik. Az emberen kívül sikerrel üldözik még a nagyobb ragadozó madarak, különösen pedig a halak, melyek, mint látszik, éppen olyan mohón vágynak ízletes húsára, mint az inyenc emberek. Audubon szerint cápafogásra sincs jobb csali az ökörbékánál.
Az utóbbi években nem ritkán kerül élve Európába is. Én ismételten tartottam néhányat fogságban és így hosszabb ideig megfigyelhettem, de mindig azt találtam, hogy lényegileg semmiben sem különbözik a kecskebékától. Nagyságának megfelelően több táplálékra van szüksége s azért még falánkabbnak látszik, nagyobb falatokat nyel le, mint a kecskebéka, de egyébként egész magatartása olyan, mint azé. Nem szorul különös ápolásra, csak elegendő tápláléka és vize legyen, hogy bőrét mindig felfrissíthesse. Kecske- és gyepi békákkal, valamint eleven halakkal, melyeket egyforma mohósággal nyel le, könnyű jó egészségben tartani s valósággal hízlalni is lehet, mivel míg meleg az idő, ritkán utasítja vissza a táplálékot. Werner ökörbékái néha naphosszat mozdulatlanul ültek akváriumuk szélén, a nélkül, hogy menekülni iparkodtak volna, este azonban rendesen visszamentek a vízbe. Nyugalmukból csak a zsákmány megpillantása zavarta ki őket, melyet villámgyorsan ragadtak meg és oly gyorsan legyűrtek, hogy pl. a kinőtt kecskebékának pár másodperc mulva csak a hátulsó lábai állottak ki a szájukból. A lenyelt békák nagyobb csontjai emésztetlenül távoztak el belőlük. Nehézség nélkül meg lehetne honosítani nálunk is, ha tenyésztése valamelyes haszonnal járna.
A kiáltó béka (Rana clamata Daud.)
Az ökörbékához nagyon hasonlít két másik északamerikai béka, t. i. a kiáltó béka és a görénybéka (R. septentrionalis Baird) s különösen az előbbit gyakran nézik fiatal ökörbékának, de amelyet a csalódott tenyésztő természetesen még olyan bő táplálás mellett sem tud akkorára növelni, mint amekkora az ökörbéka; ebihalai is gyakran mint az ökörbéka lárvái kerülnek a kereskedésbe. Pedig könnyen meg lehet különböztetni őket egymástól. Mert bár hátulsó lábaik rövidsége tekintetében megegyeznek egymással (hátulsó lábaikat előre fektetve a test hosszában, sarokizületük az orrukat még csak el sem éri), s megegyeznek abban is, hogy hímjeiknek egyaránt nincsen hanghólyagjuk, azonban az ökörbéka mégis jól megkülönböztethető arról, hogy hátán nincsenek mirigyes redők. A kiáltó béka egyébként nagyon hasonlít a mi kecskebékánkhoz, dobhártyája igen nagy, bőre durva, lyukacsos. Teste felül és elül szép szürke, s ez a szín hátrább olajzöldbe megy át, alsó oldala citromsárga torka kivételével fehér; háta és elülső lábai barnán foltozottak, a hátulsók ugyanúgy sávozottak.
Cope szerint valódi vízibéka, amely sohasem vadászik a vizen kívül. Mindenféle vízben egyaránt található, forrásokban éppen úgy, mint folyókban; párosával vagy kis társaságokban él, de sohasem tömegekben, lármát nem csap, azonban éleset kiált, amint valami járókelő elől a vízbe menekül. Éppen olyan jó ugró, mint úszó.
A görénybéka (Rana septentrionalis Baird)
Szintén nagyon közel áll az ökörbékához, de kisebb, mint a mintegy 8 cm hosszúságot elérő kiáltó béka. Nevét onnan kapta, hogy kézbe véve az amerikai nyérc vagy minkére (Mustela vison) emlékeztető szagot áraszt ki magából. A legváltozékonyabb valamennyi északamerikai vízibéka között, Cope szerint talán az a faj, amelyből a többieket le kell vezetni. A kiáltó békától oldalt és hátul nagy sötét foltokkal tarkázott hátoldaláról, foltos és nem csíkos hátulsó lábairól, valamint sárga hasoldaláról lehet megkülönböztetni. Halakkal és rovarokkal él.
A leopárdbéka (Rana virescens Kalm)
A többi amerikai barna békától rokonaival együtt eltér abban, hogy hátán kettőnél több hosszanti redő van, s eltér azoktól abban is, hogy nincsen sötét fülfoltja.
A leopárdbéka ugyanazt a szerepet játssza az északamerikai tudományos laboratóriumok életében, mint a mieinkben a kecskebéka, és sok veszíti életét mint kísérletek anyaga. A hímnek két hangzacskója van, hátulsó lábai hosszabbak, mint a megelőző fajéi, mert a törzs mentén végigfektetve, sarokízülete legalább is eléri az orra hegyét. Egész Amerikában el van terjedve Kanadától Mexikóig. Leggyakoribb alakjának felső oldala szép sárgás- vagy szürkészöld, sötétbarna, sárgaszegélyű foltokkal; hasoldala sárgásfehér.
A csinos, 7 1/2–9 cm hosszú béka, Cope szerint, főképpen Észak-Amerika atlanti patakjait és folyóit szegélyező mocsarak lakója, míg beljebb a szárazföld belsejében ritkább és ott más fajok helyettesítik. A sáskabékával (Acris gryllus) együtt ez az első béka, melynek hangját tavasszal hallani lehet, s bár az egyes béka hangja nem túlságosan erős, de mert ezrével fujják egyszerre nótájukat, az a közelről valósággal sükítető és már sok mérföldről hallható.
A pocsolyalakó béka (Rana palustris Lec.)
Hasonló a leopárdbékához; hátoldala hosszanti redői közt csak két hasonló redő fut végig, felső oldalának sötét foltjai majdnem szabályos négyszögletűek, s két sorban a háton, egy-egy sorban pedig a két oldalon helyezkednek el; hasoldala sárgásfehér, combjai szép sárgák, feketén foltosak. A hímnek nincs hangzacskója; hátulsó lábai rövidebbek, mint a leopárdbékáéi.
A mintegy 7 cm hosszú béka Észak-Amerika keleti részeit lakja, észak felé fel a Hudson-öbölig. Nem nagy csapatokban él, mint a megelőző faj, hanem inkább egyesével, jobban szereti a hidegebb patakokat és forrásokat, de valamennyi amerikai béka közül ezt lehet leginkább a fűben találni; az Alleghany-hegységben ez a leggyakoribb béka. Cope, akinek ezeket az adatokat köszönjük, a Rana silvatica után az Egyesült-Államok legjobb távolugró békájának mondja.
A törpe mocsári béka (Rana limnocharis Wgm.)
A törpe mocsári béka Délkelet-Ázsia messze elterjedt békája. A japáni példányok, melyeknek ismeretét Krefft-nek köszönhetjük, világoszöld vagy barnásszürke alapszínűek, amelyből a hátoldal kissé sötétebb, részarányosan elrendezett foltjai, valamint a lábak harántsávjai csak kevéssé emelkednek ki. Háta közepén gyakran világos sáv fut végig, ez azonban a japáni példányokon egyáltalában nincs meg. Alsó oldala szürkésfehér, csak a torka sötétebben árnyalt. Krefft a csak 3–3 1/2 cm hosszú példányokat június 23-án párzásban találta, s egyik elfogott párnak utódai is lettek, mert a nőstény a következő napon sok barnás, kölesszemnagyságú petét rakott le, melyek nagy csomókban süllyedtek le a fenékre. Sok poronty már a következő nap reggelén vígan úszkált a nyálkatömeg belsejében, sőt 48 óra mulva a peték lerakása után egyesek már szabadon fickándoztak a vízben.
Flower S. S. nagyon gyakorinak találta ezt a békát Bangkokban, Sziámban, ahol gyakran tömegesen ugrándozott esténként a fűben. Nagyon eleven állat. A forró évszakban annak ellenére is, hogy a föld is kiszáradt, meg a fű is kisült, esténként mindig megjelent, s ha az ember meg akarta fogni, a föld repedéseibe menekült be. Singapore környékén azt tapasztalta ugyanez a búvár, hogy ha üldözik, nem a vízbe menekül, hanem a földre lapul és annál könnyebben el lehet fogni, mert színe a fenék agyagjáéval nem egyezik meg. Fogságban nagy tömegben fogyasztotta a szárnyas termeszeket és még aránylag nagy sáskákkal is megbirkózott. Hirtelenül kézbe véve, vagy ha kígyó ragadja meg, átható, éles kiáltást hallat.
A tigrisbéka (Rana tigrina Daud.)
A megelőző fajnak színben és egész szabásban nagyított, és pedig igen erősen nagyított mása az indiai tigrisbéka. Attól nagyságán kívül könnyen meg lehet különböztetni azáltal, hogy a hátulsó lábujjait összekötő úszóhártya sokkal erősebben fejlett, és hogy az ötödik ujja külső oldalán erősebb bőrredője van. Hátoldalának hosszanti redői is erősebben fejlettek, gyakran éles éllel kiállók.
Elérheti a 15 cm hosszúságot is, azért, mint Gostling megfigyelte, el tud nyelni egymás után három gyöngytyúkcsirkét is. Előfordul egész Elő- és Hátsó-Indiában, Ceylonbn, a Szunda-szigeteken, a Filippinákon, Formózán és Kínában, de Japánban már nem. Egész alkatában és színezetében a mi tavi békánkra emlékeztet. Hangja, melyet nappal is lehet hallani, Flower S. S. szerint nyolcszor, kilencszer ismételt „opp opp opp”. A száraz időszakban Bangkok táján nem volt látható, ellenben május közepétől augusztusig alkalmas mocsarakbn nagy tömegekben élt és ekkor piacra is került, mivel a sziámiak eszik s azért a malájok „békaevőknek” csúfolják őket. Flower megfigyelte, hogy apró sziámi gyerekek valami fehér tárggyal felcsalizott horoggal fogták, Krefft pedig azt említi, hogy Ceylonban a nála alig kisebb hatujjú békát (R. hexadactyla Less.) a szingálok szintén horoggal fogják, melynek végére sárga vagy piros virágot tűznek.
A nagyfogú béka (Rana macrodon Kuhl)
Malakka és a Szunda-szigetek e pompás óriás békáját főképpen felső állkapcsának két fölfelé kiugró, fogalakú nyujtványa jellemzi. Feje széles, úszóhártyái nagyok, bőre síma, szemhéjai szemölcsösek, dobhártyája felett egy szögletes bőrredő látható. Flower szerint megnő 165 mm hosszúra is. Felső oldalának színezete szép olajzöld, zöld, bronzszínű vagy élénkpiros, világos (narancssárga) hátsávval vagy a nélkül, és ugyanolyan színű hosszsáv van a hátulsó lábain is; hasoldala világos, sárgás, torka kékesfehér, ajkai sötét foltosak, lábai elmosódottan sötéten sávozottak, fülredője alul feketével szegélyezett. Ez az eleven béka nagyon jó úszó, megzavarva azonnal a vízbe menekül, annak a fenekére bukik és ott elrejtőzik. Gyakran élénk piros színe egyáltalában nem tűnik fel a víz fenekére hullott, gyakran szinte hasonló színű, száraz levelek közt, ahova rendesen bújni szokott. Hogy szintén nagyon falánk állat, azt a singaporei Raffles-múzeum egy példánya bizonyítja, amelynek a torkában, mint Flower közli, egy félig lenyelt fán lakó kígyó (Dryophis prasinus) látható.
A nílusi béka (Rana mascareniensis D. B.)
Nílusi béka (Rana mascareniensis D. B.).
A Flower által legalább részben jól megismertetett indiai Rana-fajokkal szemben az afrikai fajokról meglehetősen keveset tudunk, jóllehet egyesek ott nagyon gyakoriak. Valamivel többet csak az egész déli és tropikus Afrikában, valamint Madagaszkáron és Egyiptomban nagyon gyakori nílusi békáról tudunk. A nílusi béka díszes, hosszúlábú, kistermetű (40–48 mm) állat. Úszóhártyái meglehetősen jól fejlettek, dobhártyája jól látható s átmérője kb. kétharmada a szem átmérőjének; külső sarokgumója nincsen, ínyfogai a belső orrnyílások elülső belső szélénél helyezkednek el, hátának két fő hosszanti redője közt és az oldalakon számos kisebb hosszredő van, a hím hangzacskói, melyek az alsó állkapocs alatt elhelyezett hosszanti résből türhetők ki, feketés színűek. Felső oldala olajzöld, barna vagy szürkészöld, sötéten foltozott, a hátoldalán világos sáv egyszer van, másszor nincs, combjainak hátulsó oldala feketén és fehéren márványozott, alsó oldala fehér.
A nílusi béka Egyiptomban és Szudánban a mocsarakban, vizes árkokban, öntözőcsatornákban és az áradások után visszamaradó tócsákban rendkívül gyakori. Kitünően úszik és ugrik, s így Egyiptomban az onnan hiányzó tavi békát helyettesíti.
Ez a béka az egyiptomi hitregékben is többszörösen szerepel. Anderson szerint a Ka nevű, békafejjel ábrázolt isten egyik alakja volt az igazság istenének, Ptahnak, a Heka nevű békafejű istennő pedig, Khnum isten felesége, ezzel együtt a víz megtestesülése volt. Béka a jele az újjászületésnek; a hieroglif írásban az ebihal a százezres számot jelentette. Thébában, ahol e béka Heka istennőnek volt szentelve, bebalzsamozott példányokat is találtak belőle.
