1. Közönséges varangyok (Bufo Laur.)

Teljes szövegű keresés

1. Közönséges varangyok (Bufo Laur.)
A Bufo nemzetség jellemző bélyegének tekintendő, hogy kézujjaik szabadok, ellenben lábujjaikat többé-kevésbbé széles úszóhártya köti össze. Szegycsontjuk vagy teljesen porcos, vagy pedig részben elcsontosodott kardnyujtványa van. A nemnek mintegy 100 faja ismeretes, a föld különböző pontjairól. Képviselőik csak Madagaszkárban, Új-Guineában, Ausztráliában és a Csendes-óceán szigetein nincsenek.
A barna varangy (Bufo vulgaris Laur.)
Barna varangy (Bufo vulgaris Laur.), jobboldalt felül: zöld varangy (Bufo viridis Laur.), jobboldalt alul: nádi varangy (Bufo calamita Laur.).
A barna varangy igen tekintélyes nagyságot érhet el, mert a nőstény 6–7 cm széles és 8–12 cm hosszú lehet, sőt a déli országokban, mint Szicíliában, még 12–20 cm hosszúra is megnőhet. Még esetlenebb alkotású, mint a rokonai, azonban a hím jelentékenyen kisebb, karcsúbb és élénkebb a nősténynél. Bibircsókok nagyon sűrűn fedik egész testét, a déli (olaszországi) példányok bibircsókjain gyakran még szarutüskék is ülhetnek, azonban a füle mögött egy félholdalakúan hajlott mirígyes területen nincsenek bibircsókok. Színezete nagyon különböző, sárgás-, vöröses- vagy feketésbarna, olajzöld vagy szürkésbarna, alpesi példányokon, különösen nőstényeken, nem ritkán téglavörös vagy sárgás, ferdén hátra és kifelé irányuló hosszanti folt látható mindkét oldalt, de rendesen elmosódott barna foltokkal tarkázottak. A szín a hasoldalon világos sárgásbarnába vagy világosszürkébe megy át, amelyet a nőstényen gyakrabban, a hímen ritkábban sötétebb foltok tesznek változatosabbá. A fülmirigyek külső széle feketén szegélyezett. A szemek szivárványhártyája fényes rézvörös vagy vörös aranyszínű.
A barna varangy a 65. szélességi fokon túl fekvő országok, valamint Irország, továbbá Szardinia, Korzika és a Baleárok kivételével, Európa egyetlen országából sem hiányzik, előfordul azonkívül Afrika északnyugati és Ázsia egész mérsékeltövi részében, Kis-Ázsiától Kínáig, Szachalinig és Japánig. Az Alpokban felhatol egészen 2200 m magasságig. A legkülönbözőbb helyeken megtalálható, erdőkben, bozótosokban, ligetekben, szántóföldeken, réteken és kertekben, pincékben, barlangokban, üregekben, vén falak repedéseiben, kőrakások között, fatörzsek és egyes kövek alatt, szóval mindenütt, ahol csak rejtekhelyet talál magának, vagy ahol ilyet készíteni tud. Ha csak lehetséges nyirkos, árnyas helyeket választ ki, éppen azért nagyon gyakran található olyan növények alatt, melyeknek levelei a talajt nemcsak beárnyékolják, hanem valósággal be is fedik. Állítólag különösen kedveli az erősszagú növényeket, mint a zsályát és a bürköt.
Mint valódi éjjeli állat, nappalra elrejtőzik, kivéve, ha meleg eső megpuhította a talajt és felhők eltakarták a neki annyira kellemetlen napot. Ilyen körülmények között nappal is megkísérli a vadászatot, amit különben csak naplemente után szokott elkezdeni. A gyámoltalan mozgású, hosszabbakat ugrani nem tudó, esetlen, nehézkes állat hosszabb portyázásokra nem igen vállalkozik, de viszont annál gondosabban vizsgálja át azt a kis területet, melyen uralkodik, s mivel falánksága miatt jelentékeny mennyiségű eleségre van szüksége, igazi áldás arra a területre, ahol megtelepszik. Ügyetlenségének egyik következménye, hogy gyakran lezuhan pincékbe, kutakba, üregekbe és gádorokba, ahonnan többé ki sem tud vergődni s ahol be kell érnie azzal a kevés zsákmánnyal, amely éppoly véletlenül, mint ő maga, a mélységbe pottyan. Mindamellett itt is sikerül neki gyakran bámulatosan hosszú ideig nemcsak megélni, hanem még meg is hízni. Így Erber Dalmáciában a barlangokat vizsgálva, 45 s még több méternyi mélységekben igen nagy és jól táplált barna varangyokat talált, ami, mint mondja, nehezen hozható összhangba azzal a roppant falánksággal, amelyet ezek az állatok a fogságban tanusítanak, mert rovarok csak igen kevés barlangban fordulnak elő rendszeresen. Zsákmánya, Fothergill szerint, apró férgekből, darazsakból, méhekből, pókokból, bogarakból, általában véve mindenféle rovarokból kerül ki, kivéve a lepkéket, amelyeket azért nem szeret, mert himporuk a nyelvére ragad és ez megnehezíti számára a nyelést. De bármilyen nagy is a falánksága, amelyet farkaséhségnek lehetne nevezni, a holt állatokat makacsul visszautasítja. Meg akarták kísérelni, vajjon az éhség nem kényszeríti-e rá, hogy engedjen makacsságából, azért egy jól megtermett varangyot bezártak olyan virágcserépbe, amelybe tekintélyesszámú frissen megölt méhet is tettek, azonban 6–7 nap mulva még valamennyi ilyen méh érintetlen volt, viszont az eleveneket azonnal megragadta és fölfalta.
Annak módját, ahogyan a varangy zsákmányát elejti, könnyű megfigyelni, mivel nappal se engedi bántatlanul elmenni maga mellett a prédát, sőt ellenkezőleg, mohón kap minden után, ami a közelébe téved és a jó falatnak ígérkező rovarokat kisebb távolságra még üldözi is. Nagyon kiülő és fölötte mozgékony szemei ott, ahol az őket kápráztató napfényt növények tompítják, meglátnak minden kis állatot, akármerről jön is; a béka bámulatos mozgékonysággal és fürgeséggel ölti ki nyelvét a meglesett zsákmányra, úgyhogy az csak ritkán tud megmenekülni. Aki az elrejtőzött varasbékának, a nélkül, hogy zavarná, férget, hernyót vagy bogarat vet az orra elé, meglesheti vadászatának minden fogását. Szemei rögtön villogni kezdenek, maga meg felemelkedik látszólag álmos állapotából és oly hevesen ugrik zsákmányára, hogy az teljes ellentétben van egész lényével és természetével. Ha kellő távolságra közeledett, megáll futásában, jól szemügyre veszi a zsákmányt, mint a vad előtt álló vizsla, kilöki a nyelvét, majd ezzel együtt barántja az áldozatot tágra nyitott szájába és majdnem egyidejűleg nyeli és gyűri a gyomrába. Ha a falat igen nagy vagy túlságosan hosszú, ha pl. földigilisztát csípett el s az még kilóg a szájából, akkor, ahogy Sterki megfigyelte, „egyik elülső lábának gyors és biztos, simító csapásával segít magán”. Alig hogy lenyelte a falatot, már ismét mozdulatlanul ül a helyén s újra leskelődve kémlel köröskörül. Ha, ami nem ritkán esik meg, elhibázza a zsákmányt vagy nyelvének a csapásával csak elkábította, de meg nem ragadta, rendesen nem üldözi tovább, de ismét rögtön folytatja a vadászatot, mihelyt a rovar megint mozogni kezd. De megeshetik az is, hogy nyelvét kétszer, háromszor is kiölti egymás után, abban a reményben, hogy sikerül neki, amit az első ízben elhibázott.
A barna varangy hihetetlen mennyiségű mindenféle férget fogyaszt el. A már említett apró állatokon kívül, mint látszik, szereti a csupaszcsigát, továbbá megtámadja állítólag az apró kétéltűeket is, ámbár egyébként békességben él a magához hasonlókkal és semmivel sem ingerelhető fel arra, hogy a fajtájabeliekkel civódást kezdjen. Bizonyság erre a következő eset: Hogy egy varangyot, melynek állandó lakását ismerték, rovarfogás közben megfigyelhessenek, bekentek egy falevelet kevés mézzel és oda tették lakása bejárata elé. Csakhamar egész csomó légy és darázs szállt a mézre, melyeket a búvóhely tulajdonosa egymás után elkapdosott. Midőn egyszer egy másik varangy is megjelent a dúsan terített asztalnál, sok rovart dobtak oda kettejük közé, úgyhogy figyelmüket váltakozva ingerrlték. E közben megesett, hogy mind a ketten ugyanaz után a rovar után kaptak, de amelyik hoppon maradt, sohasem mutatta a legcsekélyebb kedvetlenséget sem, vagy éppen kedvet a bosszúra. Ez a jóindulat sok, de egyáltalában nem valamennyi varangynak a sajátsága: viselkedésüket a gyomor irányítja.
Iparkodnak a hozzájuk közelítő állatot megkaparítani, ha megtehetik, de nem bántják, ha nyugodtan ül, mert ilyenkor valószínűleg nem is látják. De ezzel nem azt akarjuk mondani, mintha egyáltalában nem volna semmiféle magasabb szellemi képességük sem. Ők is tanulnak a tapasztalásból és azok iránt, akik jól bánnak velük, lassanként teljesen levetkezik eredeti félénkségüket. Bell annyira megszelidített egy varangyot, hogy nyugodtan ülve maradt a kezén s a neki nyujtott legyeket elszedte az ujjai közül. Ez utalt állatnak más barátai annyira vitték foglyaikkal, hogy a nekik szóló hívásra vagy füttyentésre rendesen előjöttek, hogy a nekik szánt eleséget átvegyék. Leydig, aki gyakran hosszabb ideig ápolt eleven varangyokat, értelmesebbnek tartja őket a kecskebékáknál, s ebben igazat is kell adnunk neki. „A kecskebéka – mondja – a fogságban is megtartja szilaj természetét és cselekedeteiben nem sok a megfontolás: minden, a szemei előtt mozgó tárgyat eleségnek néz és utána kap, legyen az gyümölcs vagy rovar. Sokáig, sőt egyáltalában nem jön rá, hogy nem szabadulhat meg, akármennyit is ugrál neki a ketrece tetejének. Mennyire egészen másképpen viselkedik a varangy! Nagyon gyorsan belé tud törődni a viszonyokba és jó ápolás mellett csakhamar bizalmas lesz. Ha valami rovart vgy gilisztát teszünk eléje, az addig mozdulatlanul üldögélő állat azonnal figyelmesen, de a mellett nyugodtan mozgatja a fejét s látszik rajta, hogy tervszerűen akarja megszerezni a zsákmányt.”
Szigorúbb fogságban még hamarabb és még jobban megszelidül, mintha a kertet jelöljük ki lakóhelyének. Eltartása alig okoz nehézségeket, mert semmiféle eléje dobott állatot sem utasít vissza, ha az mozog, s a mellett baj nélkül koplalni is tud.
Eltérően sok más békától, a víztől távol eső, száraz búvóhelyeken alussza át a telet. Csak ritkán ás a hátulsó lábaival és szívesebben választ búvóhelyül egérlyukat vagy sziklarepedést. Szeptember végén vagy október elején búvik el, a fiatalok korábban, az idősebbek későbben, maga ásta vagy már készen talált lyukába, gyakran többedmagával, társasan; a hideg ellen a lyukat elül elzáró földbástyával védekezik, s mozdulatlanná merevedve ott marad áprilisig vagy márciusig. Amint téli tanyáját elhagyja, mindjárt a kecskebéka után vagy vele egyidejűleg, párzás céljából felkeresi a legközelebbi vizet. Ámbár a hímnek nincs hangerősítő szerve, mégis hallat valami éles, gyenge ugatáshoz hasonló hangot, s ez a hang a párzási időszakban éjjel-nappal hallható. Leydig megfigyelése szerint a hímek száma, legalább is Németországban, sokkal nagyobb a nőstényekénél, a hímek közt elkeseredett csaták folynak az utóbbiakért. A nőstény petéit két zsinórban rakja le, melyek egyike az egyik, a másika a másik petefészekből, ill. petevezetékből ered. A petezsinórok ceruzavastagságúak, 3–5 m hosszúak és több ezer petét tartalmaznak.
A varangy petezsinórjai.
Az ide-oda mozgó szülők még a párzás tartama alatt vízi növényekre csavargatják őket és ezzel a víz alá erősítik. A peték két-három nap mulva észrevehetően megnövekszenek, négy-öt nap mulva megnyúlnak. A közben kibújt lárvák meleg időjárás mellett 12–14, hűvös időben pedig 17–18 nap mulva törik át a peteburkot, s két nappal későbben lehagyják a nyálkát is. Ettől kezdve a fejlődés a már ismert módon megy végbe és a pete lerakása után 8–12 hét mulva fejeződik be. A lárvák aprók, alig 1 cm hosszúak, feketék, szeretnek csapatosan együtt maradni. Június vége felé kifejlődik már a négy lábuk, mire a többi békalárvához képest feltűnően apró lények elhagyják a vizet, ámbár farkuk ekkor még nem zsugorodott egészen össze, sőt Olivier egy olyan felnőtt barna varangyról emlékezik meg, amely még nem veszítette el egészen a lárvafarkát. A fiatalok ettől kezdve szüleikhez hasonlatosan élnek, azonban élénkebbek azoknál és jókorákat tudnak ugrani. Növekvésük nagyon lassú, de életük ötödik évében már szaporodnak. Életük hossza igen tekintélyes. Pennant tud egy békáról, mely fogságban 36 évig élt és alkalmasint még tovább is élt volna, ha véletlen baleset véget nem vetett volna életének.
A varangyoknak csak kevés ellenségük van. Mirigyes bőrük megmenti őket a ragadozóktól, kivéve a kígyókat. Ellenben rettenetes ellenségük van bizonyos legyek (Lucilia bufonivora és sylvarum) nyűveiben, melyek orrnyílásaikon át beléjük hatolnak és szörnyű pusztítást visznek végbe a fejükben, vakságukat okozzák és végül szétroncsolva agyukat, megölik őket.
Hogy pedig a varangyok ellenségeinek babonán alapuló pusztító dühe alól a jogosságnak a látszatát is kirántsuk, hangsúlyozva emelem ki, hogy a varangy nappal is legföljebb csak azt a méhet csípi el, amely úgyszólván az orra előtt lábatlankodik, éjjeli kirándulásai alkalmával pedig hasznos rovarokkal egyáltalában nem is találkozik, tehát kárt akkor sem okozhat. Az az otromba előítélet, hogy ha húgyhólyagját kiüríti, abból mérget fecskendez széjjel, az a vélemény, hogy a bőrmirigyeiből kiizzadott csípős nyálka komoly mérgezést okozhat; az a babona, hogy bemegy az istállókba, hogy a tehenek és kecskék tőgyét kiürítse, és más ezekhez hasonló rágalmak: ezek mind egy cseppet sem mentik a varangyok pusztítását. Mert hiszen gondos kísérletek alapján megállapították, hogy a varangy nem fecskendez ki mérget a hólyagjából, hogy mirigyeinek a váladéka a nyálkahártyákra vive égetést okoz ugyan, azonban az ember egészségét nem veszélyeztetheti, egyszóval általában nem alkalmas arra, hogy valami rosszat cselekedjék. Aki tehát vak babonából vagy megbocsáthatatlan pajkosságból ilyen hasznos állatot megöl, az csak siralmas tudatlanságáról és durvaságáról tesz tanubizonyságot. Az angol kertészek, akik sokkal okosabbak, mint a mieink legtöbbje, már régen felismerték, hogy ezek a szorgalmas, sőt fáradhatatlan állatok milyen nagy hasznot hajtanak nekik azzal, hogy pusztítják a növényekre káros mindenféle férget, jó pénzért még meg is veszik a varangyokat, hogy segítsenek nekik a munkájukban. Talán a mi kertészeink is hasonló belátásra jutnak, és remélhető, hogy egyik-másik tanító is talál időt arra, hogy tanítványait felvilágosítsa ez állatok hasznossága felől és ezzel elősegíti egy régi babona kiirtását. Legföljebb a halastavak környékén kell a varangyok körmére nézni és esetleges kártevésüknek útját állani.
A zöld varangy (Bufo viridis Laur.)
Barna varangy (Bufo vulgaris Laur.), jobboldalt felül: zöld varangy (Bufo viridis Laur.), jobboldalt alul: nádi varangy (Bufo calamita Laur.).
Második hazai varangyfajunk, a zöld varangy, igen csinos, 7–8, ritkán 8–10 cm hosszú állat. Hátoldala zöldesbarna alapon nagy olaj- vagy feketésbarna foltokkal s apróbb rózsa- vagy pipacsvörös szemölcsökkel tarkázott; alul fehéres s csak ritkán gyér feketefoltos vagy pettyes. Lábai aránylag hosszúak; meglehetősen lapos, oldalt bemélyedő s azért vesealakú fülmirígyei vannak; belső ujja valamivel hosszabb a másodiknál. A két másik középeurópai varangytól élesen elválasztja az egyszerű, nem páros izületi gumó, mely az összes lábujjak alsó oldalán megtalálható, a legalább fél, tehát eléggé jól fejlett úszóhártyák, valamint egy jól fejlett bőrránc a lábak oldalán. A keleteurópai példányok rendesen élénkebb színűek a németeknél, alapszínük világosabb, néha szürkésfehér, a dalmát szigetekről valóké majdnem tiszta fehér, foltjaik élesebb határúak és sötéten szegélyezettek, vörös szemölcseik nagyobbak és fényesebbek. Az északafrikai példányok hátának középvonalában egy világosabb sávot lehet megkülönböztetni és azért azokat össze lehet téveszteni a következő fajjal. Legalább is Bécs környékén a két ivart már színéről is meg lehet ismerni: a hímek alapszíne szürkébb, foltjaik pedig olaj- vagy sötét fűzöldek, a nőstények világosabbak, alapszínük majdnem fehéres, foltjaik meg inkább sötétzöldek. Nagyság tekintetében alig van különbség a két nem között. A hímnek van belső hangzacskója. A nőstények gyakoribbaknak látszanak a hímeknél.
A zöld varangy közép- és keleteurópai faj, azonban dél- és kelet felé túlhatol Európa határain. Dél felé elterjedt Egyiptomig és Marokkóig, kelet felé pedig egész Nyugat- és Közép-Ázsián át Mongoliáig, Tibetig és a Himalájáig. Nyugat felé nem lépi túl sem a Rajnát, sem a Rhőnet, azonban sajátságosan az egyetlen varangyfaj a Baleárokon. Az említett folyóktól keletre és különösen Németországban, Svájc északi részében és a volt monarchiában annyira közönséges, hogy közelebbi termőhelyeit teljesen fölösleges megjelölni. Gyakran összetévesztik a nádi varasbékával. Alkalmasint a Földközi-tenger egyes nagyobb szigetein sem keresné az ember hiába, egészen Kis-Ázsia partjaiig. Észak felé fölhatol Dániáig és Svédország déli részéig.
A barna varasbéka életmódjának tüzetes ismertetése után ennek a békának a tárgyalását nagyon rövidre foghatjuk. Minden tekintetben nagyon hasonlít ahhoz, de észrevehetően ügyesebb, fürgébb, éberebb és elevenebb annál. Igénytelenebbnek is látszik s a hideget, a levegő szárazságát és a víz nagyobbfokú tisztátalanságát jobban tűri. Stoliczka a Himalájában, Gieumal mellett még 4285 m magasan is találkozott vele, tehát olyan magasságban, ameddig egyetlen más kétéltű sem hatol fel. Walter Alfréd Transzkaszpiában még nagyon félreeső sivatagi kutak nagyon rossz, félsós vizében is megtalálta, Werner pedig rábukkant az algíri Szahara oázisainak sós vizében is, ahol az egyetlen varangyfaj.
Nappal olyan helyeken húzódik meg, mint a megelőző faj, nem ritkán társasan, éjjel meg meglehetősen nagy területen vadászik, meleg eső után néha nappal is lehet látni, amint élelem után jár. Mozgékonysága nemcsak apróbb szökdécselésekben nyilvánul meg, hanem abban is, hogy aránylag tekintélyeseket ugrik, eléggé jól úszik és megnyilvánul még egy olyan cselekedetben is, amelyet az ember igazán nem várna tőle, t. i. a kapaszkodásban. Ellenben ásni, Bedriaga szerint, nem túlságosan igyekszik, mivel ez is jobban szeret idegen lyukakat elfoglalni.
Fogságban ápolt zöld varangyokról Leydig azt írja, hogy azok éjfélig, sőt 2–3 óráig is ébren maradnak. „A még élénkebb egy- és kétéves fiatalok – írja – általában nappali állatok, amit néhanapján – leszámítva azt, hogy a peterakás idején éjjel-nappal a vízben tartózkodnak – a meglett állatokon is lehet alkalmunk tapasztalni. Én láttam őket kóborolni a szőlőkben napfényes délutánokon s másokat pl. Meránban a legforróbb délelőtti órákban, az uták szélein mászkálni. Rokonaihoz hasonlatosan ez is ásni szerető állat s ha olyan faládába rakjuk, amelyben nincs föld, a csendes szobában olyan erősen kaparja a láda fenekét, hogy dübörög, de ha lépéseket hall, rögtön abbahagyja az ásást.”
„Hangját – írja Méhely – az egyes észlelők nagyon különbözőképpen írják le: Leydig szerint a szobában tartott állatok eső előtt rövid, csukló kiáltást hallatnak; Bruch szerint panaszos „me, me, me” a hangjuk; Bedriaga szerint panaszos, de kellemes és röviden gördülő „krru, krru, krru”, mely erőben a barna varasbékáéhoz hasonló; Héron-Royer a hím nászénekét hangzatos, gördülő füttynek mondja, mely némiképp a fülemüle szavára emlékeztet és Bedriaga is hasonló hangot észlelt egy párzani készülő hímnél, mely őt a kicsiny jelzősíp átható, gördülő füttyére emlékeztette.
„Saját tapasztalataim szerint arról győztek meg, hogy a vízben lévő hím – mely főképpen, ha párra nem talált, nálunk még június végén is a vízben van – hangja éles, átható kirregés, melyet Bedriaga-val nagyon találóan a katonai jelzősípok gördülő füttyéhez lehet hasonlítani. A fiatalabb hímek szava élesebb: k(i)rr, k(i)rrrr, k(i)rrrrrrr; az idősebbeké mélyebb, kevésbbé átható és dallamosabb: „k(u)rrr, k(u)rrrrrr, k(u)rrrrrrr.”
„A peték – írja Leydig – két hosszú zsinórt álkotnak, a fekete peték két sorban rendeződnek el a kocsonyában. És miként sok egyfajta növény bimbója, az általános természeti viszonyok hatására, egyszerre fakad ki, ugyanígy sok varangy is egyszerre rakja le petéit ugyanazon az éjszakán: bizonyos meghatározott hőfok mellett a völgyben és ugyanígy a mocsarakban vagy a szeles magaslatokon.
„A petelerakóhelyek látogatóinak fel kell tűnni, hogy ha az állatok maguk választhatnak a sekély és ezért könnyebben átmelegedő, valamint a mélyebb és ennek következtében hidegebb víz között, mindig az előbbit választják, nyilvánvalóan csak az ivadék legközelebbi szükségletével törődve. De éppen ez okból tömérdek pete és ivadék elpusztul, mert a kiválasztott tócsák rendesen csak átmeneti természetűek és gyorsan kiszáradnak, míg a mellettük fekvő mélyebb vizekben fölnevelkedhettek volna a porontyok. Az előrelátásnak és az ítélőképességnek hasonló hiányával találkozunk különben a másik két varangynál is”.
A nádi varangy (Bufo calamita Laur.)
Barna varangy (Bufo vulgaris Laur.), jobboldalt felül: zöld varangy (Bufo viridis Laur.), jobboldalt alul: nádi varangy (Bufo calamita Laur.).
A nádi vagy keresztes varangy Németországban 5–6.5, a melegebb délnyugati vidékeken 6.5–8 cm hosszúra nő meg. Felül, egy szemölcstelen, kénsárga, a hát közepén futó hosszanti sáv kivételével olajzöld vagy olajbarna a színű, alul fehéresszürke, combjai és hasa oldalai sötétfoltosak, barnásvörös szemölcsökkel fedettek, szemei sárgásak, feketén pettyezettek; belső és második ujja meglehetősen egyforma hosszú; lapos, háromszögletű fülmirigye meglehetősen nagy s a lába szárán szintén látható egy mirigy. A másik két németországi fajtól jól meg lehet különböztetni azáltal, hogy rövid hátulsó lábainak ujjait csak a tövükön köti össze szívós úszóhártya. Kicsiny dobhártyája alig látható, viszont egy kiemelkedő bőrránc a láb hosszán mindig jól szembe ötlik, legalább a negyedik lábujj utolsó ízén az ízületi gumók mindig párosával állanak, nem magánosan, ment a megelőző fajon. A hímnek nagy hanghólyagja van, mely felfújva eléri a fej nagyságát.
A nádi varangy jórészt nyugateurópai, a tengeri levegőt szerető faj. Hazája Portugália, Belgium, Hollandia, Németország, Csehország, Spanyol- és Franciaország, Svájc, Anglia, déli Skócia, Irország, Galícia, Dánia, Svédország déli része, Lengyelország keleti tengeri tájai és a balti országok. 1000, ritkán 1200 m magasságra is felmegy.
Rokonai közül ez szeret és tud legjobban ásni. Schierstein mellett, Wiesbaden közelében, az 1888–89. év telén többizben találtak eleven példányokat 3 m mélyen a löszben olyan üregben, mely semmiféle fölismerhető járat közvetítésével sem állott összeköttetésben a külvilággal. Florschütz B. szerint, akinek ezt a megfigyelést köszönhetjük, teljesen kétségtelen, hogy az állatok ősszel ásták el magukat ilyen mélyre, hogy kitelelhessenek.
Mozgásban nem olyan nehézkes, mint a közönséges varangy, habár rövid lábaival ugrani egyáltalában nem tud. Mivel a négy lábán, testét felemelve majdnem olyan gyorsan fut, mint az egér, azért még félhomályban is megkülönböztethető az ugrándozó zöld varangytól. Úszni szintén eléggé jól tud, pedig alig van úszóhártyája. A kúszáshoz szintén jobban ért, mint európai rokonai. Nappal üregekben, kövek alatt, régi falakban található, este előjön, sőt néha még éles, horkoló hangját is hallatja.
Ellenség láttára először is menekülni igyekszik, amilyen gyorsan csak tud, de ha szorongatják, annyira összehúzza a bőrét, hogy valamennyi mirigye kiürül és fehér, bűzös nyálkával borítja el külsejét. Kétségelen, hogy éppen ez az izzadvény és bűz az állat legjobb védelmezője, s oly biztonságot ad neki, amilyent rokonai csak kisebb fokban élveznek.
Leydig az első nádi varangyokkal, mindig meglett, ivarérett hímekkel, március végén vagy április elején találkozott. A petéket május elején rakták le. Az apró, feketésszínű s apró ércszínű pontocskákkal pettyezett, kissé kiszélesedett és lapos lárvákat (20, legföljebb 30 mm-es hoszúságukkal a legapróbbak az összes európai békák lárvái közt) gyakran teljesen növénytelen agyaggödrökben találta, azonban mégis gyakrabban bukkant rájuk növényekkel, különösen náddal benőtt, sekélyvízű tópartokon. Belük a fenék iszapjával volt tele, amelyben a nagyító alatt moszatokat és alsóbbrendű állatok maradványait lehetett megkülönböztetni.
Az állat petéit, Schreiber E. szerint, mindig éjjel rakja le és egyetlen éjszaka rendesen végez is ezzel a munkával. A kettős sorban, két zsinórban lerakott peték meglehetősen nagyok, de számuk kisebb, mint a többi varangyok petéié. A lárvák már 3–4 nap mulva kibújnak a petéből, a petezsinóron függenek és kopoltyúikat még sokkal előb levetik, mint a zöldvarangyéi. Jóllehet egyike a legkésőbb petéző középeurópai békáknak, mégis ennek a lárvái érik el legelébb teljes fejlettségüket.
„A vizet csak az elébb elhagyott fiatal varangyok – írja Leydig – mindössze 1 cm hosszúak és nemcsak rendkívül elevenek, hanem nagy gyorsasággal tudnak kúszni is, miközben hasukat, a levelibéka módjára, erősen odanyomják. Ügyességük és fürgeségük olyan nagy, viszont termetük olyan kicsiny, hogy ha az ember a nedves parton vadász rájuk, azt hiszi, hogy inkább talán valami futóbogarat, Elaphrus uliginosus-t fogott.
„Ámbár, folytatja Leydig, nagynéha nappal is látni egy-egy nádi békát, azért a kifejlett állatok egészben véve mégis határozottan éjjeli lények. Az egyéves egyének azonban nappal is elevenek s nem ritkán gyüjtöttem őket verőfényes napon egy lóhereföld szélén, ahol valószínűleg rovarokra vadásztak, vagy a Majna naptól átmelegedett homokján”. Hasonló dologról értesít újabban Verhoeff is, aki az északi-tengeri német szigeteken a legkápráztatóbb verőfényben találta őket a dünák lejtőin, amint hangyákra, más rovarokra és pókokra vadásztak.
Ami a nádi varangy hangját illeti, már Bruch helyesen jegyezte meg, hogy a levelibéka után e faj hímjének van az európai fajok közt a legerősebb hangja. „Gyakran állottam meg áprilisi estéken – írja – egy tónak a partján, melyben ezek az állatok tanyáztak, várva karénekük megkezdődését. Néhány perccel naplemente után, langyos, szélcsendes időben, mintegy vezényszóra, egyszerre csak felhangzott az állatok kara, s hallatszott élesen és szakadatlanul mintegy 5 percig, hogy azután éppoly hirtelenül megszűnjön. Egyidő mulva hirtelenül ismét felharsant a dal és tartott mindaddig, amíg a tó mellett kitartottam. Más napokon, különösen mikor eső készülődött, a társaság nem tartotta meg olyan pontosan a programmját, úgyhogy sehogy sem akart helyes összhang létrejönni, hanem fujta mindegyik a maga nótáját, ahogy éppen jól esett neki. A nőstények csak egészen halkan vartyantottak néha közbe. Fogságban a nőstény a csendes szobában közben-közben valami sajátos, gyenge, panaszos hangot hallat, amely némileg a sárgahasú unka szavára emlékeztet. Az áprilisban lármázó békák sem nem vízi békák, sem nem levelibékák, hanem éppen ezek a varangyok.”
Ama véleményének a támogatására, hogy a nádi varangy szellemileg a legmagasabban áll a mi varangyaink között, Leydig felhozza, hogy fogságban csakhamar megérti azt az állapotot, amelybe jutott. „Ámbár a vén állatok kezdetben nagyon rakoncátlanul viselkedtek, s nevezetesen feltűnt, hogy egy igen nagy példány, melyet sötét helyen tartottam, a födél óvatos felnyitásakor nemcsak hirtelenül és dacosan oldalt és félrefordult, hanem a testét egészen felfújva, majdnem az emberéhez hasonló bosszus dörmögéssel kísérte ezt a mozdulatot, de már a második napon nem cselekedte s a jó bánásmód mellett lassanként nagyon bizalmas lett”.
Az aga (Bufo marinus L.)
Amerika legismertebb varasbékája az aga, az eddig ismert békák legnagyobbika, mely nagyobb még némelyik teknősbékánál is, mert 8–12 cm szélesség mellett 14–25 cm hosszú, vagy még ennél is hosszabb lehet. Felső oldalának színezete egységes sötétbarna, avagy világosszürke, nagy, koromfekete foltokkal; kevéssé világosabb alsó oldalát gyakran apróbb, vörösesbarna foltok tarkázzák; lábujjainak a hegye fekete, a szemeitől az orra felé haladó kiemelkedő csontlécek szintén feketések; szeme szivárványhártyája zöldes aranyságra. Az állat idősebb korában gyakran sötétebb, esetleg zöldesfekete. A test felső, valamint a lábak külső oldalának bibircsókjait néha számos apró, fekete szaruhegy borítja.
Az agát, vagy ahogyan hazájában gyakrabban nevezik, a szapót, a rokon fajoktól megkülönbözteti a fején lévő csontos lécek alakja és állása, különösen pedig a felső szemhéját körülfogó, félköralakúan hajlott léc, a nem kiugró szájszöglet, a nagy, jól látható dobhártya és az óriási fülmirigyek. Dél- és Közép-Amerika valamennyi országában, sőt a legtöbb szigetén is otthonos. Duméril kapott példányokat Argentínából, Braziliából, Guayanából és Martiniqueről, más tudósok pedig megfigyelték Paraguayban, Peruban, Ecuadorban, Venezuelában, Costaricában, Mexikóban és a Kis-Antillákon. Nappal, mint Wied herceg és Schomburgk egybehangzóan állítják, búvóhelyén tartózkodik, amint azonban bekövetkezik az esti lehülés vagy az eső hoz ilyet, elhagyja rejtekét, bámulatosan nagy tömegekben jelenik meg, úgyhogy a földet szinte egészen elborítja. Schomburgk szerint különösen gyakori magában Georgetownban, Brit-Guayana fővárosában. Minden éjjel lehet vele találkozni a város utcáin, sőt úgy látszik, mintha a városon kívül és a falvakban csak elszórtan fordulna elő. Az esős időszakban a mi varangyainkhoz hasonlóan behatol a lakások belsejébe is. Ha ingerlik az aga is, mint a mi varangyaink, vízsugarat bocsát ki a húgyhólyagjából, melytől a bennszülöttek nagyon rettegnek. Esetlen testalkotása ellenére is aránylag ügyesen mozog, és pedig szökdécselve és nem mászva. Általában véve éber és eleven teremtés. A hím, különösen éjszaka, néha azonban nappal is, legtöbbnyire a párzás előtt, hangos, horkoló ugatást hallat s mint a nádi varangy, ha tűzbe jön, még a fogságban is ugyancsak kitesz magáért a muzsikában.
Föltehető, hogy nagyságával arányban áll a falánksága is, azonban arról, hogy a szabadban mivel táplálkozik, nincsenek biztos adataink. Müller Lőrinc foglyait lisztkukaccal és földi gilisztával, tücskökkel, nagy sáskákkal, bogarakkal és kisebb gyíkokkal táplálta, de azt tapasztalta, hogy az egereket és a békákat visszautasította. Werner egy nagy példánya egy tél folyamán három kinőtt foltos szalamandrát evett meg.
Az esős évszak elején, elterjedési területének délibb részein a tél végén, vízbe megy petéi lerakása céljából. Hensel szerint az ivarzás Rio Grande do Sul-ban júniusban kezdődik és több hónapig tart, úgyhogy az állat nagy petezsinórjai még októberben is találhatók. Csak amikor a hőmérséklet a fagypont alá süllyed és a pocsolyákra jégtakaró borul, szakítja meg nemi tevékenységét. Akkor elnémul a hím mély basszusban zengő dala s az állatok a víz közelében kövek és fatörzsek alatt lévő lakásaikba vonulnak vissza, hogy a csakhamar ismét bekövetkező melegebb időt bevárják. Az aga fiatal korban egészen fekete lárvái anyjukhoz képest aránytalanul kicsinyek, még az átalakulását éppen befejezett fiatal varangy is mindössze 1 cm hosszú. De még az ennek a nagyságnak a háromszorosát elért fiatalok is egészen más színűek, mint a felnőtt állatok. E faj bőrének a mérge, belsőleg beadva, miként Duges és Héron-Royer L. F. kimutatta, még évek multán is halálos a hüllőkre; Dél-Amerika bennszülöttei igen hatásos nyílmérget készítenek belőle.
A díszes varangy (Bufo crucifer Wied)
Venezuela és Brazilia egyik gyakori varangya. Kisebb az agánál, s kisebb, karcsúbbak a fülmirigyei is, viszont hátulsó lábai hosszabbak, dobhártyája pedig nagyobb; háta közepén rendesen egy világos hosszsáv fut végig.
A homoki varangy (Bufo arenarum Hensel)
Szintén délamerikai faj és pedig Argentinában, Uruguayban és Braziliában honos. Ez is kisebb az agánál, fülmirigyei kisebbek, karcsúbbak, hátrafelé kihegyesedők. Életmódja tekintetében sem ez, sem a megelőző faj nem különbözik lényegesen az agától, az viszont egyetlen fontosabb életnyilvánulása tekintetében sem különbözik a mi barna vagy zöld varangyunktól.
A szeplős varangy (Bufo lentiginosus Shaw)
A csontos koponyalécek által jellemzett varangyok közé tartozik Észak-Amerika leggyakoribb és legmesszebb elterjedt varangya, a B. lentiginosus is, mely Mexikótól kezdve egészen a Nagy Medve-tóig előfordul. Alapszíne világosbarna és olajzöld között változik, s ezt az alapszínt sötét, részarányos foltok és egy, a háta közepén végigfutó világos sáv tarkítja. Belső sarokgumója nagy, ásásra alkalmas; a hímnek belső hangzacskója van. Az állat életmódját az amerikai búvárok nagyon behatóan leírják, de ezekből csak az derül ki, hogy semmi lényeges dologban sem tér el a mi itthoni varangyainktól, különösen a zöld varangytól. A hím hangja hosszant elnyujtott trillához hasonlít, melyet a párzás idején éjjel-nappal hallat, miközben az elfáradt énekeseket természetesen mások váltják fel.
A feketeragyás varangy (Bufo melanostictus Schn.)
Két délkeletázsiai varangy szintén a csontos koponyaléces varangyfajok közé tartozik. Közülük a feketeragyás varangyról annál inkább meg kell emlékeznünk, mert a vidék egyik leggyakoribb és legmesszebb elterjedt békája. Az állat körülbelül akkora, mint a mi barna varangyunk és hasonlít is hozzá. A fejlécein és szemölcsein ülő szarutüskék feketék, felső oldalának színe világos sárgásbarna és feketebarna közt változik, alsó oldala világosabb, egyszínű vagy sötétebben foltozott. E faj hímjének is van torokzacskója.
Állatunk Elő-Inkiától és Ceylontól Dél-Kínáig, a Filippini- és a Nagy Szunda-szigetekig nyilván sehol sem hiányzik nagyobb területeken. A Himalájában még 3000 m-nél magasabb pontokon is megtalálták. Flower S. S., aki a Maláji-félszigeten és Sziámban figyelte meg, szabadban való életéről ezt írja: „Ez a varangy nagyon közönséges a Straits Settlements területén. Nappalra kövek vagy fatörzsek alá és földalatti lyukakba rejtőzik el s csak kevéssel napszállta előtt bújik elő, de egészen pitymallatig kinn marad, s az utcákon és a fűben egyaránt található, amint táplálékát (hangyák, méhek) ugrándozva keresi. Mikor az ember először kezébe veszi, gyenge, panaszos kiáltást hallat. Színét világos sárgásbarnáról sötétbarnára tudja változtatni.
„A hím torka a párzási időszakra szép sárgára színeződik. A barna varangyéihoz hasonló, hosszú petezsinórjait márciusban és áprilisban mocsarakban, vízi növényekre csavargatva lehet találni. Lárvái nagyon hasonlók a barna varangyéihoz alak, nagyság és színezet tekintetében egyaránt”. A sziámik, beszéli Flower, nagyon félnek a varangytól. Egy ember, akit gyüjteni küldött el, megfogott békát, kígyót, gyíkot, skorpiókat és nagy pókokat, de arra nem volt rábírható, hogy varangyhoz csak hozzá is érjen.
Az érdes varangy (Bufo asper Grav.)
Az érdes varangy az indiai varangyok óriása, mert a nősténye a 17 cm hosszúságot is eléri. Hátsó-Indiában (Tenasszerim), Malakka-félszigeten, valamint a Nagy Szunda-szigeteken (Jáva, Borneo) fordul elő. Ama vastagra dúzzadt csontléc, mely a szemei hátulsó szélétől vízszintes irányban hátrafelé a dobhártya tájáig húzódik, valamint hátoldalának egységes barna színe alapján könnyen megkülönböztethető a megelőző fajtól. Flower, aki ezzel az állattal is a Maláji-félszigeteken ismerkedett meg, a penangi növénykert vízesésénél találkozott vele. Az állatok itt márciusbn és áprilisban a vízesést körülvevő sziklákon üldögéltek; árnyékos helyet kerestek ki maguknak és különösen az olyan pontokat szerették, melyeknek a levegője állandóan telítve volt párával. Megriasztva habozás nélkül a tajtékzó árba vetették magukat. Flower rendkívül erős, eleven állatoknak mondja őket, amelyek azonban, ha az ember kézbe veszi őket, holtnak tettetik magukat s mellükön kersztbe tett kezekkel hátukra fekszenek. Míg élnek, erős mosuszszagot árasztanak. Flower későbben megtalálta az állatot a selangori barlangban is, részben jó messzire a bejárattól, ahova a napfény sohasem hatolhat be.
A berber varangy (Bufo mauritanicus Schl.)
A Marokkóban és Tuniszban honos berber varangy életmódja tekintetében csak kevéssé tér el a mi varangyainktól. Ez a faj a Szahara területére eső részek kivételével Marokkótól Tuniszig fordul elő. Tripoliszban és Barkában hiába keressük. Körülbelül olyan nagyságot ér el, mint a mi barna varangyunk. Felül szép világosbarna, nagy vörös- és feketebarna, sötétebben szegélyezett foltokkal tarkázott, ritkábban majdnem egyszínű, s ekkor a barna varangytól azáltal különböztethető meg, hogy a lábtövei mentén határozott redő van.
A párducvarangy (Bufo regularis Reuss)
A párducvarangy Afrikának majdnem egész területén megtalálható, ahol a berber varangy nem fordul elő, de Tripolisz és Barka földjén ez sem él. Különösen az olyan helyeken szeret élni, mint a mi zöld varangyunk. Megfelelően tekintélyes nagyságának, nagyobb állatokat is zsákmányul ejt; Werner megfigyelte, hogy nagyobb nőstények minden további nélkül megtámadtak egereket és felfalták őket. Gyakran összetévesztették a berber varanggyal és a két állatot „Bufo pantherinus” néven egy kalap alá vették, pedig ettől a fajtól jól megkülönböztethető nagy dobhártyája alapján, mely éppen akkora, mint a szeme. Színe rendkívül különböző, amin, tekintve, hogy Afrika földjének legnagyobb részén elterjedt, nem is lehet csodálkozni. Az egyiptomi példányok aránylag kisebbek, kevésbbé mutatósak s gyakran fehérfoltosak, a Fokföldről valók, ellenben pompás színükkel és rajzolatukkal tűnnek ki. A vízhiány iránt, a békákhoz mérten, nagyon érzéketlen: Egyiptomban nemcsak hogy teljesen száraz helyeken is előfordul, hanem még a nap legforróbb óráiban is kinn lehet látni, amint élelem után jár. Ahol csak valamennyire is megtalálja létfeltételeit, rendkívül gyakori.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages