4. Barlangi szalamandrák (Spelerpes Raf.)
4. Barlangi szalamandrák (Spelerpes Raf.)
A Spelerpes-nemzetségben a vetőnyelvű szalamandrákkal ismerkedünk meg. Ezekre elül-hátul kivájt csigolyáikon kívül jellemző az, hogy nyelvük köröskörül szabad s csak egy nyél segítségével van hozzáerősítve a szájüreg alapjához, melyből messze kihajítható, úgyhogy a segítségével az állat, miként a kaméleon, zsákmányt, elsősorban legyeket tud fogdosni. Nyelvcsontjaik szarvai, miként sok olyan madáréi is, amely a nyelvét ki tudja nyujtani, nagyon hosszúak.
A Spelerpes-nemzetséget Észak- és Közép-Amerikában számos, Nyugat-Indiában és Dél-Európában pedig egy-egy faj képviseli. Közepes nagyságú vagy kicsiny, esetlen vagy szép karcsú, renyhe vagy nagyon eleven, a gyíkok fürgeségével tovacikázó állatok; egyeseknek jól fejlett lábaik vannak rendesszámú ujjakkal, mások teste féregszerűen megnyúlt, lábaik pedig aprók, csonkszerűek; egyes fajok ujjai teljesen szabadok, másokéit ellenben az ujjak hegyéig úszóhártya köti össze. Egyszóval a fajok külső alkat tekintetében annyira eltérnek egymástól, mint egyetlen más farkos kétéltű nemzetség tagjai sem, s amekkora változatossággal legföljebb egyes gyíkok esetében találkozunk. Gyakran nagyon élénk, sárga- vagy veresszínűek, s egyesek nagyon hasonlítanak a mi foltos szalamandránkhoz. A „barlangi gőte” elnevezés valóban sokkal jobban illik ezekre, mint a többiekre, mert nem kevésről tudjuk, hogy kizárólag barlangokban vagy azok közelében él. A fajok száma mintegy 40 s azokat Cope több nemzetségbe osztja be.
A barna barlangi szalamandra (Spelerpes fuscus Bp.)
[Más nevén: Geotriton fuscus.]
A barna barlangi szalamandra 10 cm-t alig meghaladó állat. Feje nagy, orra szélesen letompított, szemei nagyok, kiugrók, ujjait egészen azok hegyéig úszóhártya köti össze, törzse rövid, zömök, farka aránylag rövid, hengeres. Mindegyik orrlyuka alatt egy-egy határozott duzzanat látható, melyek más fajok lárvái fonálalakú egyensúlyozószerveinek felelnek meg. Fiatal példányok orrlyukai aránylag nagyobbak. Fülmirigyei nincsenek, a törzs oldalbarázdáinak a száma 10 vagy 11; a torkon egy erős harántredő halad keresztül s a szemektől ehhez egy barázda fut. Bőre síma, fényes, felül barna, szabályos, kisebb vagy nagyobb, sárgásvörös vagy sárga foltokkal, vedlés után határozott aranyszínűen csillogó, a farok nagyobb része gyakran sárgásvörösszínű. Hasoldala világos szürkésbarna, néha sötétebben foltozott.
A szabadban való életéről Bedriaga közölt néhány adatot. Szerinte az állat igazi hazájának a hegyvidéket kell tartanunk, de azért megtalálható alacsonyabb fekvésű pontokon, mint pl. Flórenc közelében, vagy a tengerpart mentén is, de mindig a hegyek lábainál, s itt egyes helyeken, mint Spezia és Genua táján, eléggé gyakorinak is látszik. Ami életmódját illeti, csak annyi ismeretes, hogy barlangokban él, melyek nedvességüket a sziklákon átszivárgó víztől nyerik. Ilyen helyeken a sziklák repedéseiben rejtőzködik, vagy pedig a síma falra mintegy rátapadva él. Rejtekét nappal egyáltalában nem hagyja el, vagy legföljebb fölötte ritkán, esős időben azonban az éjszaka beálltával felelevenedik s ekkor megkezdi vándorlásait, úgyhogy csak ilyenkor, valamint korán reggel gyüjthető. A tapasztalt gyüjtő ilyenkor, lámpával a kezében, behatol a barlangjába, hogy az állatokat leszedje a falakról. Legtevékenyebb március, április és október hónapokban, de ha az időjárás kedvező, s ha az eső előzőleg több napon át esett, februárban és szeptemberben is látható rejtekhelyén kívül, azonban nyár derekán egyáltalában nem merészkedik ki. Egyes pontokon olyan körülmények között él, hogy az ottaniak, minden látszat szerint, soha életükben el nem hagyják barlangjukat, azok tehát állandó sötétségben élnek, teljesen elzárva a külvilágtól. Táplálékát pókok és valószínűleg bogarak alkotják.
Wiedersheim, aki a helyszínén tanulmányozta az állatot, úgy találta, hogy Szardiniában júniustól télig egyfolytában alszik, ellenben a speziai tengerparton, valamint Carrara táján a nyári álmot sajátságos módon el tudja kerülni. Nevezetesen úgy, hogy felhasználja az ottani mészhegyek számos barlangját, behúzódik azokba és az év néhány hónapjára barlangi állattá válik. Amint az időjárás nagyon meleggé lesz, gyakran már májusban visszahúzódik valami barlangba és onnan csak novemberben búvik elő. Itt a barlangban nem tart nyári álmot, hanem végig ébren marad és skorpiókkal táplálkozik.
Berg J. fogságban tartott példányokon figyelte meg azok életmódját. Gyüjtésük alkalmával ő is azt tapasztalta, hogy az állat csak esős időben hagyja el rejtekét. Terráriumban nagyon könnyen megfigyelhető. Óraszámra elfekszik ugyanazon a helyen, vagy oda tapad mozdulatlanul a terrárium üvegfalára. Úgy látszik, mintha teljességgel közömbös volna az iránt, ami körülötte történik, ez azonban csak látszat. Mert ha az ember egy raj legyet bocsát be hozzájuk, akkor mintegy varázsütésre elevenség támad az addig teljesen apatikus társaságban. Mintha villanyütés érte volna az állatokat. Szétterpesztett lábaikat behúzzák, törzsüket és fejüket kissé felemelik, szemeik pedig kidagadnak üregükből. Arckifejezésük ilyenkor némileg a mopszéhoz hasonlít. Majd kivetett nyelvük egy villámgyors mozdulatával egy villanás alatt és halálos biztossággal elfogják a közelükben letelepedett legyet, úgy mint a kaméleon, de annál összehasonlíthatatlanul gyorsabban. Le tud nyelni akkora legyet, mint amekkora a feje. Mint minden kétéltű, nagyon falánk. Legjobban szereti a legyeket, de ezeken kívül megeszik mindenféle apró rovart, ászkát, százlábút és pókot is. Közben-közben, bár nem nagy kedvvel, elfogadja az apróbb földigilisztákat és lisztkukacot is, de a keménypáncélú bogarakat gyakran ismét kiköpi. A szabadban nyilvánvalóan ugyanezekből az állatokból él. De e mellett három hónapig tartó koplalást is minden baj nélkül kibír. Regeneráló ereje, melynél fogva elvesztett testrészeit pótolni tudja, eléggé nagy. Levágott farka pár héten belül újra kinő. Az újonnan nőtt rész kezdetben egészen világos, kocsonyaszerűen átlátszó és sokáig fehér marad. Ha egész lábát levágják, az nem nő ki újra, de ha csak megcsonkítják, kiegészítődik. Érdekes, hogy az állat megcsonkított lábának a sebfelületét úgy fordítja, hogy ne érintkezhessék a talajjal, mert az természetesen erősen meghosszabbítaná a seb gyógyulásának az idejét. Azonban a gyógyulás befejeződtével a láb ismét elfoglalja rendes helyzetét.
Berg-nek köszönünk néhány, bár csak nagyon hiányos adatot az állat szaporodásáról is. Ő u. i. egyik nap egy egészen fiatal, nyilvánvalóan újszülött, de egészen kifejlett példányt talált abban a terráriumban, melyben állatait tartotta. Hossza 36 mm volt. Utána 18 napon belül még további három fiatal jelent meg a színen. Az állatkák nagyságukon kívül csak abban tértek el az öregektől, hogy orrnyílásaik feltűnően nagyok voltak. A fiatalok kezdettől fogva úgy éltek, mint az öregek. Kicsiségük és valamennyi testrészük rendkívüli gyengédsége ellenére is kitűnően fel voltak szerelve a létért való küzdelemre. Nyelvük centiméternyi távolságból teljes biztossággal elfogta a legyet, amelynek azonban a rabló méreteinek megfelelően természetesen nagyon kicsinynek kellet lennie.
A kétcsíkú barlangi szalamandra (Spelerpes bilineatus Green)
Észak-Amerikából, miként már említettük, a Spelerpes-fajok tekintélyes sora ismeretes. Ezeknek az ujjaik szabadok, testük oldalán legtöbbször 13 merőleges irányú barázda fut le, alapszínük sárga s azt fekete foltok díszítik, farkuk oldalról öszenyomott és felül többé-kevésbbé határozottan tarajos. Köztük a kétcsíkú barlangi szalamandrát az jellemzi, hogy farka rövidebb, a törzsnél nem sokkal hosszabb, törzsén gyakran 14 barázda fut le, hátán sötét középsáv rendesen nincsen. Egyike a vízhez leginkább ragaszkodó fajoknak. Miként Wilder írja, kövesfenekű, fák által beárnyákolt, rendesen hegyi patakokban lakik, melyek meredek lejtőkön sietve tova, itt kicsi vízeséseket, amott meg sekély kis medencéket alkotnak. Ilyen helyeken kövek, vagy közvetlenül a víz partján heverő, ledőlt fatörzsek alatt kell keresnünk. Különösen az olyan kövek alatt találjuk, melyek a patak partján fekszenek és alsó felületük éppen hogy eléri a víz színét. Itt az állat a homokba vagy az iszapba vájt kis mélyedésben húzódik meg. A felnőtt állat nagyon síkos és gyakran nagyon fürgemozgású. Petéit májusban és júniusban a vízbe merült kövek alsó oldalán lehet találni. Ott egyetlen rétegben helyezkednek el, s egy-egy csomóban 30–50 pete van együtt. A petéknek állandóan a víz alatt kell maradniok, mert a felületen a víz hullámzása révén megsérülhetnének. A petéket a burkuk legfelső rétegéből kinyúló kocsonyás fonál erősíti meg; mindegyik pete külön van megerősítve. Az embrió szabadon fekszik bennük a nehéz szik tetején. A lárvák nagyon gyorsan kikelnek, de lassan növekszenek, átalakulásuk 2–3 évig tart.
A foltosfarkú barlangi szalamandra (Spelerpes maculicaudus Cope)
Az állat narancssárga alapszínét a hátoldalon és a farok felső oldalán számos sötét folt tarkázza. Életmódját Banta és McAtee ismertette meg. Szerintük az állat csakis a Mississippi völgyében fordul elő Tenessee, Nyugat-Virginia, Kentucky, Indiana és Missouri államokban. Leggyakrabban barlangokban található, és pedig rendesen nem messze a bejárattól. De azért néha bemerészkedik a barlang mélyebb részeibe is, esetleg mésfél mérföldnyire. Ilyen helyeket rendesen azért keres fel, hogy petéi lerakására megfelelő pontot találjon. Petéit eddig még nem találták ugyan, de igenis megtalálták a lárváit. Különösen szeret olyan források közelében élni, melyek barlangból erednek, valamint az ilyen forrásokból fakadó folyókban. De megtalálható helyenként barlangoktól távol is, erdőkben, ledőlt fatörzsek alatt. Állatunk tehát nincs a barlangokhoz kötve. A meglett egyének a barlang belsejében ritkán találhatók annak az aljában, mert rendesen a fal bemélyedéseiben vagy valami kiemelkedésén ülnek. Legkedvesebb helyeiket csak mászva lehet elérni. Az állat a két szerző szerint mászás közben felhasználja kapaszkodószervül alkalmazható farkát is, de az is bizonyos, hogy a mászásban nagy hasznát veszi széles lábainak, valamint hasfala és torka mirigyes voltának is. Üvegedényekben éppoly biztosan mászkál annak függélyes falán, mint olaszországi rokona.
Ha egyszer a barlangban kényelmes helyet talált magának, nem igen engedi zavartatni magát a fény vagy valami közelébe vitt tárgy által, ha azonban megérzi a közelébe vitt gyertya melegét vagy hirtelenül megérintjük, nem sejtett gyorsasággal pattan fel s egy lábnyit vagy még hosszabbat is ugorva kezd el menekülni, de rövid menekülés után, mikor már azt hiszi, hogy eléggé messze van rémülete okozójától, ismét nyugodtan megáll, s akkor éppen olyan nehéz fölzavarni, mint előbb. Renyhesége, melyet az erős fényforrás előtt is tanusít, arra a föltevésre vezetett, hogy látása nagyon gyenge, ez azonban egyáltalában nem áll, mert szemei éppen olyan fejlettek, mint kizárólag a szabadban élő rokonaié, míg a valódi barlangi szalamandráknak, legalább is felnőtt korukban, elcsenevészedett szemeik vannak.
A vizet csak petéi lerakása céljából keresi fel, és pedig a sekély pocsolyákat, melyekben lárvái február elejétől kezdve találhatók. Petéit január eleje körül rakhatja le. Átalakulása, mint a többi fajoké, meglehetősen sokáig tart, a legtöbb csak első megjelenésétől számítva 12–15 hónap mulva fejezi be. A lárvák eredeti helyükön rendesen nyugodtan pihennek a víz fenekén és csak közvetlen érintésre mozdulnak el onnan, de ha az ember első fogásra meg nem ragadja őket, azután már nagyon nehezen foghatók meg. A fogságban a fény iránt nagyon érzékenyek, jobban, mint a felnőtt egyének. Átalakulásukkal színük is lényegesen átalakul, mert míg a fiatalok puszta szemmel egyszínű szürkének látszanak, addig a felnőttek égő narancssárgák s éles fekete foltokkal tarkázottak.
A vörös barlangi szalamandra (Spelerpes ruber Daud.)
A Spelerpes-fajok közül ez alkalmazkodott a legjobban a vízi életmódhoz. Legfontosabb megkülönböztető bélyegei a következők: Ujjai szabadok, ínyfogainak a sorai összefolynak az ékcsont fogcsoportjaival, törzse oldalbarázdáinak a száma meglehetősen nagy (15–16), felső oldala lazac- vagy miniumvörös, apró, kerek, kékesfekete foltokkal.
Az Egyesült-Államoknak a Mississippitől keletre eső részében, észak felé Maineig és Kanada megfelelő magasságig, délnek pedig Texasig és Floridáig fordul elő s nagyon gyakori különösen a hegy- és dombvidéken. Főképpen vízlakó, a szárazon csak eső után található, vagy pedig nedves helyeken, ledőlt fák kérge alatt. Különösen szereti a hideg forrásokat, hol kövek alatt vagy sziklarepedésekben tartózkodik. Mozdulatai a szárazon kényelmesek, a vízben élénkebbek, s itt egészen úgy viselkedik, mint a mi vizigőtéink.
A barlangi szalamandrákkal kapcsolatban még egy sajátságos lényről kell megemlékeznünk, melyet Texasban, San Marcos mellett egy kútban fedeztek fel, s amelyet Stejneger új nemként Typhlomolge rathbuni-nak nevezett el. Hasonlít az európai barlangi vakgőtéhez arcorra tekintetében, azután abban, hogy szemei visszafejlődtek, hogy külső kopoltyúbojtjai vannak, hogy bőre pigmenttelen s hogy oldalról összenyomott evezőfarka van, azonban annál sokkal zömökebb alkatú; lábai hosszúak s rendesszámú ujjak vannak rajtuk. Nemrégiben még senki sem kételkedett abban, hogy ez az állat valódi testvére az európai barlangi vakgőtének, azonban Temerson Ellen kimutatta, hogy belső szerkezete tekintetében nagyon közel áll a barlangi szalamandrákhoz és alkalmasint Spelerpes-faj neoténiás, vagyis lárvaállapotban ivaréretté váló lárvájának tekintendő.
