5. Pataki szalamandrák (Desmognathus Baird)
5. Pataki szalamandrák (Desmognathus Baird)
A barna pataki szalamandra (Desmognathus fuscus Raf.)
A pataki szalamandra azok közé a tüdőtlen szalamandrák közé tartozik, melyeknek jellemző vonása, hogy csigolyáik opisthocölök, vagyis hátul homorúak. Külsőleg nagyon hasonlít a Plethodon-fajokhoz, azonban jól elválasztja tőlük az a redő, mely a szemek hátulsó szélétől a halántékokon halad keresztül és azután közvetlenül átmegy a torokredőbe, továbbá hatalmasan fejlett és a fej hátulsó részét erősen felduzzasztó fülmirigyei, nemkülönben inyfogainak gyakori hiánya és végül a tövén hengeres, egyébként azonban oldalról erősen öszenyomott és vitorlával szegélyezett farka. Ez a faj, mely alkalmasint a leggyakoribb szalamandrafaja Észak-Amerikának, valamivel talán hosszabbra is megnő 12 cm-nél, amiből azonban mintegy a fele a farkára számítandó. Színe felül rendesen barna, szürke vagy vöröses árnyalattal, oldalai és hasa ellenben sötéten márványozottak.
Cope a pataki szalamandrát különösen a domb- és hegyvidék sekélyes patakjaiban kövek alatt találta. A legelevenebb és a legerősebb amerikai szalamandrának nevezi, amely a kövek alá és a földbe is be tudja ásni magát. Üldöztetve rendkívül gyorsan szalad és a környezetbe vesző színezete következtében csakhamar eltűnik az üldöző szemei elől. Ehhez hasonló egy második faj, a D. nigra életmódja is, míg egy harmadik faj, a D. ochrophaea, mint látszik, kikerüli a vizet és ledőlt fenyőtörzsek kérge alatt él.
A D. fuscus ivadékgondozását már Baird megismertette. E szerint az állat petéit hosszú zsinórban rakja le s az olvasószerű szalagot a nőstény teste köré csavarja. Wilder egy fogságban tartott példány alapján a következőképpen ismerteti a jelenséget: A példányt június első napján az iszapban, egy tégla alatt fogta, ahol nyilván maga által készített lyukban őrizte a petéit. A peték a teste köré voltak csavarva, azonban azok nem alkottak tulajdonképpeni szalagot, hanem az egyik végükkel a külső burokból kiálló fonalak egyetlen pontból kiindulóknak látszottak olyanképpen, „mint ahogyan egy pontból indul ki az a sok játékballon, melyet az uccai árus a kezében tart”. A peték a testen nagyon lazán voltak megerősítve s az anya nyilvánvalóan úgy vette őket magára, hogy a petezsinór csavarulatai között keresztülbújt. A peték helyzete egyik napról a másikra kissé megváltozott, bizonyára az anya mozgása következtében, sőt még az is lehetséges, hogy éjjelre mintegy levetette magáról a petetömeget, hogy könnyebben járhasson táplálék után és nappal ismét magára vette azt. A porontyok valószínűleg nagyon sokáig benne maradnak a petében és abból a fejlettségnek erősen előrehaladott fokán bújnak ki. Wilder csak augusztustól októberig találta őket; ezidőtájt 20–30 cm hosszúak voltak és kopoltyúik már erősen visszafejlődtek. Az ősszel és tél elején fogott fiatalok 35–40 cm-esek voltak és a legnagyobb lárváktól csak külső kopoltyúik hiányában különböztek. Mivel olyan későn (nyár derekán) bújnak ki, és már az ősz végén ismét elhagyják a vizet, könnyen érthető, miért találhatók olyan ritkán a lárvák. Viselkedésük egészen olyan, mint a meglett állatoké. Kerülik a mélyebb mocsarakat, melyekben a Spelerpes bilineatus lárvái olyan tömegesen találhatók s a sekély vízben vagy nedves homokon heverésznek, ahol helyenként csak annyi vizet találnak, hogy az éppen elfödi testüket. Ha nyugtalanítják őket, inkább szaladnak, mintsem úsznak.
