Sitke (Lusciniola Gray.)
Sitke (Lusciniola Gray.)
A nádi poszáták közé tartozó „sitke” nemzetség ismertető jegyei: karcsú és vékony csőr; lekerekített szárny, melynek harmadik-negyedik-őtödik evezője a leghosszabb; enyhén lépcsőzetes, hosszú farkfedőkkel bíró, lekerekített farok.
A fülemile-sitke (Lusciniola melanopogon Temm.)
A Földközi-tenger európai, afrikai és ázsiai partvidékein egyaránt előfordul. Felül vörhenyesbarna, dolmányán és vállán elmosódott feketés szárfoltokkal; a barnásfekete fejtető közepén végighúzódó tollsáv oldalszegélyei elmosódott, világosabb színűek; az orrlyukaktól a halántékig egy-egy széles rozsdasárgás sáv vonul; a kantár barnásfekete csíkkal van díszítve; a szem alatti táj sötétbarnás; álla, torka és alsó szárnyfedői fehérek; többi alsórésze rozsdasárgás, oldalt sötétebben színezve; evező és kormánytollai sötétbarnák, keskeny rozsdásfakó külső szegélyekkel, melyek a harmadrendű evezőkön kiszélesedve vörösesbarnába mennek át.
*
A fülemile sitke Magyarország egyik legérdekesebb madara, amelynek tanulmányozására sok idegen ornithológus, főleg angol, szokta Magyarországot fölkeresni, mert itt a civilizáció nyujtotta minden kényelemmel tudják tanulmányaikat végezni. Amióta Chernel 1890-ben ott járt a velencei tavon, azóta az ottani pákászok mind jól ismerik a fülemile sitkét – igaz, hogy „melanopon”-nak nevezik az ángliusok őszinte csodálkozására – s valóságos művészetté fejlesztették fészkeik fölkeresését, amelyek mellett aztán a vendég ornithológusok kiadós megfigyeléseket végezhetnek. Igaz, hogy rengeteg tojása is került innen a külföldi gyüjteményekbe. A velencei tavon kívül a fülemile sitke rendesen előforduló gyakori madár a Balaton és Fertő mocsaraiban, általában az Alföld minden nagyobb mocsarában. Még Petényi fedezte föl 1835-ben a torontálmegyei Jankahíd mellett, amikor a hírneves Naumannt kalauzolta Magyarországon.
A fülemile sitke vonuló madár, amely rendesen már kora márciusban szokott nálunk megjelenni, s itt marad októberig. Fölismerését nagyon megkönnyíti sajátságos éneke, amelyet az avatatlan általában, nem tud egyönnyen megkülönböztetni egyéb nádi poszáták énekétől, de kezdő strófája oly jellegzetes, hogy semmiféle más nádi poszátával össze nem téveszthető. Ez a kezdő strófa nagyon hasonlít a fülemile fű-fű-fű-fű szavához, s aki csak egyszer is meghallotta, illetőleg felismerte ezt a jellegzetes szólamot, az később mindig, azonnal ráismer.
Fészkelési viszonyai a velencei tavon nagyon érdekesek és tán egyedülállók az egész világon. A velencei tó nádasaiba rengeteg „csapás” van vágva. Ezek állandóan tisztított csatornák a nádrengetegben s ezekbe helyezik el a halászok a hal fogására szolgáló varsákat. Ha ezek a varsák állandóan a vízben vannak, akkor rövidesen elrothadnak s azért időközönként szárítani kell azokat. A szárítás úgy történik, hogy jókora fogású nádszálat összefognak s fölül csomóba kötnek. Ez az úgynevezett „varsababa”. Erre teszik rá a varsát száradás céljából. A varsa leszedése után persze nem bontják ki a már megkötött csomót, – jó lesz az máskor is –azonban a fülemile sitkének ez a varsababa szolgáltatja a legkedvesebb fészkelő helyét, mert alatta elhelyezett fészkének ez nyujt védelmet szél, vihar, eső, jégeső ellen. Igaz, hogy ez egyúttal a veszte is, mert igen megkönnyíti ritka és pénzbelileg is értékes tojásának a gyüjtését. Csónakon végighaladnak a „csapások”-on, megvizsgálnak minden „varsababát” s így csalhatatlan biztonsággal kiszedhetik az összes fészekaljakat.
A fülemile sitke vonuló madár, amely nagyon korán érkezik, többnyire március közepe után, s már április közepén tojásai vannak, tehát akkor, amikor például a nádirigó alig hogy megérkezett. Ősszel is elég sokáig marad nálunk. Októberben vonul el a zöme, de Chernel még november 6-án is lőtt egy példányt.
Táplálékát rovarok alkotják, bizonyára olyanok is, amelyek a nádban károkat okozhatnak. Gazdasági jelentősége azonban nem lehet nagyobb fontosságú, egyrészt a madár csekély táplálékszükséglete, másrészt pedig aránylag mégis csak kis számban való előfordulása miatt.
A „sitke” nevet Herman Ottótól kapta. Népies neve ugyanis nincsen, mert hiszen ezt a rejtett életű madárkát még a pákászok is csak az ornithológusok révén ismerték meg. A „sitke” dunántúli ősi családi név s Herman Ottó alkalmasnak találta azt a „melanopogon” számára. Hogy mennyire igaza volt, bizonyítja az, hogy még eddig soha senki se kételkedett abban, hogy ez valóban a „melanopogon” népies neve.
