Hófajd (Lagopus Briss.)
Hófajd (Lagopus Briss.)
Az alcsalád egyik legsajátosabb és legvonzóbb nemzetségét a hófajdok képviselik. Testük zömök, csőrük kicsiny, lábuk kurta, csűdjüket és ujjaikat toll fedi s a nyúl lábára emlékeztetnek. Északon ezért „nyúlláb” a nevük; latin nevük is ezt jelenti.
A sarki hófajd (Lapogus lagopus L.)
Nagysága a nyírfajdé s a fogolyé közt áll. A kakas hossza 40, szélessége 64, szárnyhossza 19, farkhossza 11 cm. A tojó 2 cm-rel rövidebb és keskenyebb. Ruhája télen egyszerű, de így is szép: hófehér, kivéve farktollait, amelyeknek csak széle és gyökere fehér, egyébként koromfeketék. Nászruhájában fejeteteje és nyaka rozsdaszínű, rókavörös vagy rozsdabarna, fekete pöttyözéssel és hullámos vonalakkal; váll-, hát- és középső farktollai feketék, közepükön rozsdabarna harántcsíkkal; minden tollának szegélye fehér. Középevezői fehérek, mint télen, karevezői barnák, mint a háta, arca és torka rozsdavörös, rendszerint pöttyözetlen. A fej, mell és lágyék fekete vagy rozsdaszínű, kissé feketén hintett és hullámos. A mellközép fekete, rozsdaszínű és fehéren pettyes, a has és lábak fehérek. A farokvég fedői feketék, rozsdabarna szalagokkal és zegzugos vonalakkal. A szem alatt és a szájzugban fehér foltok. A nyár folyamán a tollak kifakulnak. A tojó rendszerint világosabb, nászruhát is előbb ölt, mint a kakas. A sösét tollazattal egy időben a szemöldökív vörös színt ölt és így fokozza a madár ékes színeinek hatását. Sok búvár szerint évente kétszer vedlenek: ősszel az egész tollazatot kicserélik, tavasszal csak az aprótollakat. A téli ruha azonban nem közvetlenül megy át a nyáriba. Ezért hitték, hogy a hófajd négyszer vedlik. Ezzel szemben amerikai búvárok azt állítják, hogy az aprótollak ősszel nem vedlenek le, hanem csak átszínesednek. Richarsdon szerint ez az átszínesedés a toll hegyén kezdődik és 8–10 nap alatt megy végbe.
A skót hófajd (Lagopus scoticus Lath.)
Anglia s kivált Skótország lápjait ez a faj népesíti be. Akkora, mint a sarki hófajd, s ettől csak abban különbözik, hogy télen nem fehéredik meg, s evezői barnák, lábai pedig szürkék. Ilyenformán nagyon hasonlít a sarki hófajd nyári tollruhájához. Életmódjukban sincs eltérés. Érdekes az a magában álló jelenség, hogy a skót hófajd tojója és kakasa más-más időben vedlik. A kakas ősszel és télen, úgyhogy külön nyári tollazatot nem visel, a tojó pedig nyáron és ősszel, úgyhogy ennél a téli ruha marad el.
A sarki hófajd hazája az ó- és újvilág északi vidéke. Németországban már csak a Memeltől északkeletre fekvő egy-két lápot lakja. Széltében elterjedt Észak-Oroszországban, a Baltikumban, Skandináviában, egész Szibériában, Amerika legészakibb vidékein és Grönlandban. Tél közeledtével délebbre is elkóborol. Így Kelet-Poroszországba, sőt Pomerániába is el-eljut.
A lápvidékeken azokat a helyeket kedveli, ahol erdő és nyilt láp váltakozik. Mindig az erdő szélén, sohasem ennek belsejében tartózkodik. A tundravidéken síkot, dombságot és lejtőket egyforma számban népesít be. Ezzel szemben Skandináviában a hegyvidék középrészét foglalja el, s nagy ritkán mutatkozik a völgyekben. Ennek pedig az a magyarázata, hogy madarunk a nyír- és fűzcserjékhez van kötve, ezek öve pedig csak a tűlevelűeké fölött kezdődik.
A sarki hófajdot aránylag nagyon tehetséges madárnak mondhatjuk. A legfürgébb és legélénkebb tyúkfélék közé számítható. Széles, sűrű tollazatú lábaival a csalóka moha-szőnyegen éppoly gyorsasággal oson keresztül, mint a friss havon. Ha üldözik, gyorsasága valóban bámulatos. Repülése könnyed és kecses. A földről kelve, főként a kakas, legelsősorban mintegy 4 m magasságba emelkedik, azután – fölváltva surrogva, majd úszva – 300–600 lépésnyire ebben a magasságban húz el, majd hirtelen fölemelkedik a magasba, s ismét sebesen leereszkedik, hogy megszálljon. Esetleg azonban mégsem száll le, hanem szakasztottan úgy repül tovább, mint eddig, majd ismét fölemelkedik, s ekkor száll le. Rövidebb röpte alkalmával rendesen erősen csengő err-rekk-ekk-ekk-ekk szólását hallatja a kakas, s közvetlen beszállása előtt tompa gabá-u, gabá-u torokhangjait. A tyúk viszont mindig hangtalanul, de szintén robajló szárnycsapással repül. Télen mély csatornákat váj magának a hóba, hogy élelmét megkeresse; ha pedig ragadozó madár üldözi, merőlegesen belevágódik a hóba, amelyben úgy merül el, mint a búvármadarak a vízben.
Tápláléka főként növényi anyagokból telik ki. Télen csak a nyír- és fűzcserjék rügyeit s az elszáradt bogyókat csipegetheti, míg nyáron a zsenge leveleket, virágokat, hajtásokat, bogyókat eszegeti, s ezekkel együtt az eléje kerülő rovarokat is.
Március közepén párba verődnek, s nemsokára dürögni kezdenek. A tyúk még a dürgés időszakában tojik. A fensíkok napos lankáin, hanga- vagy áfonya-, esetleg rekettye- vagy törpenyírbokrokban, jól elrejtett helyeken sekély gödröcskét kapar, néhány száraz fűszállal, tollal, egy kis földdel kibéleli. A kakas nagy bátorságot tanusít fészke táján. Minden embert vagy ragadozót a figyelmeztető gabá-u, gabá-u szavával fogad, kihívóan valami dombocskára ül, fölriasztva csak néhány lépéssel száll odébb, s ezt a mesterkedését kétségtelenül oly célzattal ismételgeti, hogy az ellenség figyelmét a fészkelőhelytől elterelje. Idegen kakasok ellen is elszántan védi családi tűzhelyét. A tyúk lehetőleg sokáig nyugton ülve marad veszedelem esetén is, s csak akkor lopódzik el, ha egészen fészkéhez érünk. A novégek szerint egyik tojó a másik tojásaiból is hajlandó elrabolni és saját fészkébe tenni.
A fészekalj május végén vagy június elején teljes, és rendszerint 9–12, de esetleg 20 tojásból is állhat. A tyúk teljes odaadással kotlik; a kakas ebben nem igen vesz részt, de lelkiismeretesen őrködik. Ha semmi baj nem éri, a csirkék legkésőbb július elején kikelnek, s ekkor az egész családot együtt láthatjuk. Most láthatjuk csak, mennyire igazán lápi madarak, valósággal úgy tűnik föl, mintha a híg iszapon is könnyűszerrel mozognának tova. Valószínűleg azért keresik föl elsősorban ezeket a helyeket, mert a kicsi csirkéknek a lápokon rajzó szúnyogok és ezek álcái a legalkalmasabb táplálékuk. A végtelenül kedves csirkék életük első napjaiban olyféle pehelytollazatot viselnek, mint egy taránd zuzmó-csomó. Mint minden tyúkféle apróság, ezek a csirkék is rendkívül ügyesek és gyorsak, könnyedén szaladgálnak az iszapon és vízerecskéken, s már alig néhány napos korukban próbálgatják pici szárnyaikat. Színezetük annyira összevág a talaj színezetével, hogy még a sólyom éles szeme sem akad meg rajtuk. A süppedő talajon pedig a finom orrú rókák is hiába szimatolnak utánuk. Az apróság így szépen fölcseperedik, közben néhányszor vedlenek, úgyhogy augusztus végén vagy szeptember elején anyányiakká válnak.
Augusztus végéig a fiatalok kinőttek. Szeptember végén, október elején más csapatokkal is összeverődnek, alkalmas helyeken ezernyi számban láthatók. Fölriasztva eme seregek sűrű, fehér, pár száz méternyi hosszú felhőként suhognak el a vadász mellett.
Ahol a sarki hófajd dürgőhelye a nyírfajdéval határos, ez a két faj eredménnyel párosodhatik. A keresztezésből csinos korcsok (Lagopus lagopoides) származnak.
A hófajd egyike a legjobban megbecsült vadaknak. Bámulatos számban fordul elő, s így még a kevésbé ügyes vadász is bőséges zsákmányra tehet szert. Hazájában leggyakrabban hurokkal és hálóval gofják. Hogy mekkora számokról van itt szó, tájékoztatónak megjegyezhetjük, hogy Devrefjeld egyetlen vadkereskedője egy télen 40.000 darabot adott el. A fiatal hófajd hús olyan kitünő pecsenyét ad, mint a fiatal foglyoké.
Fogságban ezeket a kedves teremtéseket még északon sem igen tartják, pedig – amint Brehm meggyőzödött – tartása nem vesződséges.
A havasi hófajd (Lagopus mutus Mont.)
A havasi hófajd elterjedési körén belül korántsem mindenütt egyforma tollazatú, mert színezete – kivált nyáron – a terület földrajzi fekvése és arculata szerint változó. Egyes búvárok ezen az alapon több fajt különböztetnek meg. Schinz szerint már a svájci Alpesekben is annyira feltűnő ez, hogy elmondható, a havasi fajd tollazata minden hónapban változik. A kakas minden évszakban állandó színezete a következő: a has, az alsó farkfedő, a szárny elülső fedői, evezői és lábai fehérek, a farok pedig fekete. A többi részek azonban nyáron nagyon változók. Tavaszi vedlésével helyenkint feketés tollak sötétlenek fehér mezén, úgy hogy a madár feketésfehér tarkának látszik. Májusban ez a színezet mind sötétebbé válik, viszont szeptember elejével lassacskán elfakulnak. Novemberben ezek a madarak hófehérekké válnak. A farok középső felső farkfedői annyira megnyúlnak, hogy a kormánytollak hegyéig nyúlnak, mitől a fark közepe fehérnek látszik. Szemük fölött bibircses taréjocska piroslik, amely kivált a kakast díszíti. Szeme sötétbarna, csőre fekete.
A havasi hófajd az Alpok láncolatát egész kiterjedésében lakja, épp így előfordul a Pyreneuszokban, a skót hegyvidéken. Skandinávia minden magasabb hegységén Észak-Ázsia, valamint Észak-Amerika és Grönland területén. A skót hófajddal ellentétben nem a bokros, hanem a csupasz szilás helyeket kedveli, vagyis a növényi vegetáció határán fölül tanyázik, s csak költés idején húzódik lejjebb.
Érdekes, hogy az alpesi hófajd életmódjában is eltér rokonaitól. Nyugodtabb természetű, s képességei nyilván csekélyebbek. Holböll szerint a havasi hófajd nemcsak kényszerítő szükség esetén, hanem néha e nélkül is úszik. Hangja is határozottan eltér a skót hófajdétól és nagyon sajátos. Leginkább növényi eredetű anyagokból él. Az Alpesekben lövöttek begye a havasi fűz és hanga leveleivel, fenyőrügyekkel, havasi rózsabimbókkal, áfonyabogyóval, földiszederrel, különböző havasi virágokkal, stb. szokott tömve lenni. Nyáron mindenféle rovart is elkapkod.
Májusban párosával járnak, s a költés idején nem tágítanak egymás oldala mellől. A csirkék kikelte után azonban a kakas koronkint elhagyja családját s a hegység magasabb részeibe húzódik föl. Sem a kotlásban, sem a csibék vezetgetésében nem vesz részt. A fészekalj 9–16 tojásból áll; a tojó nagy odaadással kotlik, s három hét mulva kibújnak a csirkék.
Nem tekintve kisebb kóborlásaikat, a havasi hófajdok messzebbre terjedő vándorlásokra is elszánják magukat télen, kivált Amerikában. Audubon szerint ezernyi ezer hófajd jelenik meg telente Labradorban s benépesíti a hegyvidéket és lankákat. Hasonló jelenséget – bár kisebb mértékben – Skandináviában is megfigyeltek.
Bármennyire kis igényű és edzett madár a havasi hófajd, amelynek nem egy könnyen van ártalmára a zord időjárás, mégis megeshetik, hogy kietlen otthonában minden szívóssága ellenére baj éri. Ha csöndes időben napokig havazik, madarunk föl sem veszi; de a hógörgetegek bezzeg nem egy hófajdot temetnek el, s ha a hó fölszínén jégkéreg képződik, nem egy esik az éhség áldozatául. Az ember és a ragadozó állatok miden fajzata szintén ellenségei az ártatlan madárnak.
Miként a sarki hófajd, a havasi hófajd is szívesen párosodik a nyírfajddal. Az így keletkezett korcsok hasonlók a nyírfajd albinóihoz, de jóval kisebbek.
A havasi hófajd húsa nagyon sötét színű és sajátos, keserű, némelyek szerint kellemetlen mellékíze van. Észak-Amerikában tollát nagy mennyiségben gyüjtik és szállítják Londonba.
A havasi hófajd régóta kísért a magyar madártani irodalomban, de előfordulását eddig nem lehetett kimutatni. Már Grossinger említi, hogy a Tátrában és az erdélyi havasokban gyakori, később Petényi is úgy nyilatkozott, hogy biztos nyomok vannak az előfordulásáról, Schauer szerint pedig 1847-ben az Obositán, Árva megyében s a tátrai Öt-tónál látták. Bizonyító példány nincs, tehát a faunába föl nem vehető. Hogy azonban régebbi geológiai korszakokban előfordult, arról tanuskodik az a tömérdek csont, amely egyes barlangokban található s ahová bizonyára az akkori ragadozók köpeteiből gyülekezett össze ilyen nagy tömegben.
