1. alcsalád: Bukó-formák (Merginae)
1. alcsalád: Bukó-formák (Merginae)
Eme alcsaládba tartozók a többi lúdféléktől ezekben különböznek: nagyon megnyúlt törzs, középhosszú de vékony nyak, nagy és rendesen pamattal vagy konttyal díszített fej; hosszú, egyenes vagy kissé felfelé görbülő, karcsú, keskeny, majdnem hengeres, élesszélű, erősen fogazott és erős kampóval ellátott csőr; messze hátul izülő, hosszúujjú láb, amelynek hátsó ujja széles bőrlebenyt visel; középhosszú, nagyon hegyes szárny, melynek első és második evezője leghosszabb; a rövid, széles, elkerekített, 16–18 tollból álló farok és lágy, tömött, szépszínű aprótollazat, amely nem és kor, valamint évszak szerint változik.
A bukók kevéssé felemelt testelejükkel totyogva és dülöngve járnak, kitünően úsznak, nagyon könnyen buknak és hosszú ideig képesek víz alatt maradni; repülésük könnyű, gyors, réceszerű, ha csapatosan vonulnak, bizonyos rendbe igazodnak. Hangjuk sajátságos kerregés, amely változatos hangjaival egyes esetekben kellemes is. Óvatosak és vadak, bizonyos fokig társas hajlamúak, de irígyek is és ezért gyakran vezsekedők. Más madarakkal szemben többnyire közömbösek.
A kilenc ismert fajból hat az ó-világ, egy az újvilág Északának, egy a délkeleti Braziliának és egy az Auckland-szigeteknek lakója. A kemény hideg rendesen Észak-Németországba, ritkábban Európa déli tájaira, valamint Ázsia és Amerika megfelelő fekvésű területeire szorítja le. Növényi táplálékra csak szükségből fanyalodnak. Tulajdonképpeni táplálékuk halakból és más vízíállatokból, rákokból és rovarokból adódik. A halakat, miként a búvárok, vízalatti gyors hajszával fogják el. Nagyon falánkak s ezáltal a halgazdaságokban érzékeny károkat okozhatnak.
Szaporításuk a récékével egyezik. Egynejűségben és tartós házasságban élnek, a földön bozótban, réti növényzetek közt vagy pedig faodvakban, alkalmas ágakon és más madarak fészkeiben is költenek. Sásból, levelekből, mohából és hasonlókból álló egyszerű fészkükbe, amely miként a récéknél, pehellyel van bélelve, 4–14, egyszínű, szürke zöldesfehér tojást raknak. Csak a tojó kotlik, körülbelül 22–24 napig; a gácsér ezalatt párja közelében tartózkodik, eleinte a fiókáknál is megjelenik, de hamar elhagyja őket, saját nembeliekkel csapatokba verődik és ezek társaságában állja ki a vedlést.
A nálunk honos kisebb fajokat minden sólymunk és a héja is üldözi, költésüket pedig minden ragadozó veszélyezteti. Az ember nem vadássza őket rendszeresen, mert húsuk halzsírszagú, tojásaikat azoban elszedi és pelyhüket meg tollaikat is felhasználja.
A kis bukó (Mergus albellus L.)
A gácsér nászruhája tisztafehér; a szem és csőr közti rész valamint a tarkó szalagja feketezöld; a hát és a szárny javarésze, két keskeny vállszalag és egy hosszanti szárnyszalag fekete, a testoldal kékesszürkén és feketén harántul hullámzott, az evezők feketebarnák, a faroktollak szürkék. A szem kékesszürke, a csőr és a láb szürkéskék. Hossza 50, szélessége 75, szárnyhossza 21, farka 8 cm. A kisebb termetű tojó feje és nyakhátulja barna, kantárja fekete; torka és alsófele fehér, dolmánya szürke; szárnya, felsőmelle és testoldala fehéresen és feketén harántul hullámos. Hasonló ruházatú a gácsér is a nyári vedlés után.
Tulajdonképpeni fészkelőterülete Észak- és Közép-Ázsia, délfelé a Kaspi-tengerig; innen terjeszkedik nyugatra Észak-Európáig és Észak-Amerika keleti partjaiig, de itt csak alkalmi vendég. Norvégiában ritka, de Észak-Oroszországban gyakori. A hideg elől minden télen Közép- és Dél-Európába menekül. Szigorú teleken már novemberben, különben csak december közepén érkezik és már februárban vagy márciusban visszaindul. Mint általában rokonai is, jobban kedveli a folyó- mint az állóvizet, miért is a folyók mentén vonul s csak onnan jár ki a még nyitottvizű tóságokra.
Járás közben vízszintes tartású testtel, behúzott nyakkal, dülöngve, de rokonainál mégis jobban halad; úsztában mintegy fele mélységig süllyed a teste; a víz fölé ugorva bukik le és a fenék fölött a legkülönbözőbb magasságokban valóban bámulatos gyorsasággal és ügyességgel mozog, inkább rablóhalhoz, mint madárhoz hasonlóan és nagyon sokáig marad a víz alatt. Röpte éppoly gyors és ügyes mint az apró récéké, alig hallható suhogású. Rendkívül élénk és a legnagyobb hidegben is vidám madár. Feltűnő vonzalmat tanusít a kercerécék iránt, csaknem mindig köztük van és velük való párzásának is több esete ismeretes.
Tápláléka főképpen kis halakból, mellékesen rákokból és rovarokból áll, de fogságban egyes növényi anyagokat, kenyeret is szívesen eszik.
Legszívesebben faodvakban fészkel, amelyeket szürkésfehér pelyhével dúsan kibélel; a Lappföldön és Oroszországban a kercerécéknek kiakaszott fészkelőládákat is elfoglalja; szükségből kőodukkal is beéri. 7–9 tojása világos krémsárga, erősen fénylő; 48–52 mm hosszú és 36–39 mm vastag. Költésének egyéb körülményei ismeretlenek.
A kis bukó – kis búrárréce, apáca búvárréce, kis deres – Magyarországon téli vendég, mely október–november hónapokban érkezik. Ameddig nyilt vizeket talál, addig itt marad, szigorú télen rövid időre délebbre vonul s visszaérkezése után márciusig marad. Kivételesen áprilisban is található, de túlnyomóan csak sérült madarak maradnak ily későre. Előfordul az egész ország területén, de leggyakrabban mégis a nagy tavakon és folyóvizeken, tehát az Alföldön és Dunántúlon, míg a hegyvidéken gyérebb. Évről-évre rendszeresen megjelenik nálunk, hol kisebb, hol nagyobb mennyiségben. A budapesti Dunán szintén gyönyörködtetni szokta a közönséget olyankor, amikor nagy darab földön itt van az egyetlen nyilt víz, s a nagy bukó és egyéb téli madárvendégek között különösen kitűnik messziről majnem teljesen fehérnek látszó gácsérja.
Gazdaságilag káros lehet a halastavakon, az apró halnemzedék pusztítása által s ezért itt nem is kímélendő. Húsa nagyon halízű s ezért legfeljebb mint trofeát érdemes lőni. Vadászható madár, melynek lövését a törvény csak április 16-án túl tiltja.
A nagy bukó (Merganser merganser L.)
A kis bukótól főképpen a hosszú, oldalt összenyomott csőrével különbözik. Nászruhájában feje és nyaka felsőrésze feketezöld, háteleje, válla, szárnypereme és mellső válltollazata fekete, egész alsófele és a felső szárnyfedőtollazat szép sárgásvörös; a tükör tollai fehérek, az evezők feketések, a hát alja szürke, finom, fekete hullámvonalakkal, a farktollak szürkék. A szem vörössárga, a csőr korallvörös, a láb halványvörös. A tojó fejteteje és tarkója barna, háta kékesszürke, alsórésze és a szárnytükre fehér, a mell eleje s a test oldala szürke alapon sötéten és világosan hullámos. Hasonló, csak kissé díszesebb a gácsér ruhája is a nyári vedlés után. Hossza 80, szélessége 110, szárnyhossza 30, farka 8 cm.
A nagy bukó Európa és Ázsia északi részein honos. Elszórtan egész Észak-Németországban fészkel, le Sziléziáig, Svájc egyes tavain is. Reiser Boszniában találta fészkelve. Vonulásán Európa összes délibb államaiban, valamint Észak-Indiában és Dél-Kínában előfordul. Legtöbbje november vége felé érkezik és már februárban visszavonul.
A déli órákat kivéve, amikor a part homokzátonyán szokott pihenni, csaknem állandóan a vízen látható. Nehézkesen jár és bár sebesen, de erőlködve repül, a vízen és víz alatt egyaránt könnyen mozog. Néha két percig is a víz alatt marad, rendesen is egy percnél tovább. Sajátságosan karrogó hangja a dorombéra emlékeztet.
Lehetőleg csupán halakat eszik, legszívesebben karcsú és 15 cm-nél kisebbeket, de nagyobbakkal is megbírkózik. Mellékesen izeltlábúakat vagy férgeket is fogyaszt és télen a békákat is felszedi az iszapból.
A párok már a téli szálláson összeállnak, de északon csak június elején fognak a szaporításhoz. Fészküket gyakran földmélyedésbe, bozót alá, fűzfák fejére, elhagyott ragadozómadár- vagy varjúfészkekbe, legszívesebben azonban faodvakba rakják. Fákra rakott mesterséges fészekodvakba is. A 8–12, ritkán 14 tojás gyengéd tejfölsárgától vörösesig, ritkán barnásig változó színű, 64.8 mm hosszú és 44.4 mm vastag. Csak a tojó kotlik és a fiókák nevelését is csaknem egyedül végzi. A magasban kiköltött fiókák egyszerűen leugranak a fészekből; az ütődéstől dús pehelytollazatuk védi őket. Az első napokban csupán a víz színéről felszedett rovarokkal élnek; a harmadik napon kezdenek bukdosni és nyolc napos korukban már halat is tudnak fogni. Öt hét alatt kifejlődnek, de repülni még nem képesek.
Az apróbb rokonaikat fenyegető ellenségektől ezek az erős és ügyes madarak nem sokat szenvednek és többnyire az embertől is megmenekednek, aki különben sem nagyon vadássza, mert húsa – legalább a mi ízlésünk szerint – nem élvezhető.
A nagy bukó – nagy búvárréce, muszkabukó, fűrészorrú réce, nagyderes, zöldfejű búvár, göncőgéger – Magyarországon rendszeresen, de váltakozó állományban előforduló téli vendég. Szigorúbb tél idején nagyobb számban jelentkezik; ha enyhébb a tél, akkor kevesebb jut hozzánk. Többnyire novemberben jönnek nagyobb folyó- és állóvizeinkre s addig maradnak, ameddig nyilt vizeket talának. Ha nálunk is elfogynak a nyilt vizek, akkor délebbre mennek, de amint a jégtakaró eltűnik, akkor újból megjelennek s itt maradnak márciusig, esetleg áprilisig. Fészkeléséről még nincs tudomásunk.
A nagy bukó Budapestnek is egyik nevezetes madara, amely egyik-másik télen méltó föltűnést kelt a budapesti közönség soraiban. Olyankor szokott ez megtörténni, amikor a zajló Dunán megreked a jégáradat vagy a Margitszigetnél, esetleg a Margithíd vagy Lánchíd pilléreinél s ezáltal éppen a pesti Dunán marad nyilt víz. Ilyenkor aztán a többi befagyott vízről mind idesereglenek a bukók és egyéb téli vendégrécék. Valóban lebilincselően érdekes látványt nyujtanak ilyenkor a világváros kellős közepén lubickoló, halászgató, lebukó majd röpülő madárvendégek s akad is elég bámulójuk a hidakon és a partokon. Valamennyi között a legfeltűnőbb a nagy bukó hatalmas termetű gácsérja, különösen röptében, amikor gyönyörű leheletszerűen rózsa- vag narancsszínű hasoldalát fordítja a szemlélő felé, amint valamelyik híd fölött alacsonyan szállva tovább röpül többnyire víz ellenében, hogy feljebb a folyón újból megkezdje halászatát, melynek folyamán a víz sodra mindig lejjebb viszi. Többnyire csak fél percig marad a víz alatt, de néha egy percig is. Fáradhatatlanul halászgat, hogy a sok vadásztárs között megszerezhesse tekintélyes napi élelemszükségletét.
Gazdasági jelentőségét tekintve feltétlenül káros, mert igen eredményes halpusztító s ezért halastavakon nem tűrhető. Hazájában még bőven fészkel, így módjával nálunk is lőhető, ha a helyi viszonyok következtében károkat okoz.
Az örvös bukó (Merganser serrator L.)
A fej és a nyak felső része, amelyek megnyúlt tollai bóbitát alkotnak, bársonyfeketék, fémeszöld csillogással; a nyak közepe és a far, valamint a szárnynak feketehegyű középső és nagy fedőtollai fehérek, a kis szárnyfedők szürkésbarnák, a nyak hátulja keskeny sávja, a hát és a szárnytő evezői feketék, a hát alja, a farcsík s a felső farokfedők és a testoldalak fehér alapon finoman feketén hullámosak; a begy- és nyakoldal szürkebarna, finom fekete hullámzattal, sötétbarna szárfoltokkal és fehér élszegésekkel; a felsőmell oldalának tollai fehérek, széles zöldesfekete élszegésekkel; az alsó oldal fehér alapon gyengéd vöröses lehelettel; az elsőrendű evezők sötét barnásszürkék, belül világosabbak, a másodrendűek fehérek, hegyükön kívülről feketén szegve, a faroktollak fakó szürkésbarnák, világosabb szegéssel. A szemcsillag vörösbarna, belül karminvörös szegéllyel, a csőr sötét-, a láb lakkvörös. A nyári tollazatban a fej és a nyak felsőrésze barna, a háti részek a kis szárnyfedőkkel együtt fakószürkék, a begy és a nyakoldala világos alapon szürkésen harántul rajzolva. Ehhez hasonló a tojó fakóbb tollazata is. Hossza 60, szélessége 85, szárnyhossza 25, farka 11 cm.
Hazája a keleti és nyugati földfélgömb magas észak tájai, vándorlási területe pedig egész Európa, Közép-Ázsia Dél-Kínáig és az Egyesült-Államok déli részei. A Keleti-tenger német partjain és Észtországban rendesen költ, miként Ir- és Skótországban, s a Hebridákon is. Radde szerint a Kaukázusban mintegy 1000 m magasságban fészkel.
Az örvös bukó – közép búvárréce, csőrös búvárréce, búbos búvár, vágó kacagó – Magyarországon szintén téli vendég, amely azonban jelentékenyen ritkább, mint a nagy és kis bukó. Érkezése ősszel október–november; télen át itt marad, ameddig nyilt vizeket talál, majd tavasszal újra megjelenik és március végéig marad. Áprilisban is akadnak néha még egyesek. Chernel 1890-ben még május 4-én is talált egyet a Velencei tavon Dinnyésen. Előfordul az egész ország területén, de jobbadán mégis csak leginkább a nagy tavakon és még inkább a nagy folyókon. Kevésbbé feltűnő színe miatt is jobban elkerüli a figyelmet, így ritkábban adnak hírt róla.
Gazdaságilag nem számottevő, habár lokálisan érzékeny károkat okozhat a mesterséges halastavakon. Április 16-ig lőhető.
A bóbitás bukó (Lophodytes cucullatus L.)
Ennek az Amerikában honos, Európát ritkábban látogató madárnak félköralakú, erősen összenyomott tollsisakja van. Felül barna, alul fehér, nyaka, melle felsőrésze és feje fekete; a sisak nagyobbik hátsó fele a fekete szegést kivéve fehér, az elülső része szintén fekete. Nyári meze és a tojó ruházata az örvös bukóéhoz hasonló. Hossza 48, szélessége 65, szárnyhossza 19, farka 10 cm.
