Szárcsa (Fulica Linn.)
Szárcsa (Fulica Linn.)
A szárcsanemzetség világszerte elterjedt 13 faja abban különbözik a többi guvat-félétől, hogy lábujjai bőrkaréjokkal vannak ellátva. Testük erős, oldalt némileg lapított; nyakuk középhosszú, fejük meglehetősen nagy, csőrük összenyomott kúpalakú, széle kissé fogazott és éles. A családra jellemző honloklemezük nagy, lábuk elég hosszú, oldalt összenyomott és főleg karéjokkal ellátott hosszú ujjaival tűnik ki. Szárnyuk középhosszú, a második és harmadik evezője leghosszabb. 14–16 kormánytollból álló farkuk igen rövi és a fedőtollak alá van rejtve. Apró tollazatuk rendkívül sűrű.
A szárcsa (Fulica atra Linn.)
A nemzetség legismertebb faja. Tollazatának uralkodó színe meglehetősen egyhangú palafekete, amely fején és nyakán sötétebbnek, mellén és hasán világosabbnak látszik, mint a hátán. Szeme világospiros, csőre és homloklemeze vakító fehér, lába ólomszínű, sarkánál pirosas sárgászöld.
A szárcsa Európában és Közép-Ázsiában mindenütt előfordul, azonkívül egész Afrikában, Dél-Ázsiában és Ausztráliában is megtalálták, ahová téli szállásra szokott menni.
Uszólábainak megfelelően a szárcsa többet van vízen, mint szárazon. A partra is elég sűrűn kimegy, különösen a déli órákban, hogy kipihenje magát és tollát megtisztogassa. Lábai kitünő evezők, mert ami a bőrkaréjokból lemegy szélességben, azt az ujjak hosszúságukkal bőven pótolják. A bukásban sok úszómadárral felveszi a versenyt. Tekintélyes mélyéségre le tud bukni és szárnyai segítségével jókora darabon elevez a víz alatt. Mielőtt a levegőbe emelkednék, jó darabon nekifut, t. i. szárnyait verdesve nyargal a vízen és lábaival oly erősen csapkodja a vízet, hogy messziről lehet hallani a robajt, amit ezáltal okoz.
A szárcsa – hóda, tikhódas, sárcsa, sárca, szacskó – Magyarország terjedelmesebb nádas tavaiban, turjányaiban és egyéb állóvizeiben gyakori, sőt helyenként tömegesen előforduló madár. Elterjedése azonban túlnyomóan az Alföld és Dunántúl említett vízeire terjed ki, már a magasabb hegyvidéket kerüli. A mezőségi tavakon még szintén igen gyakori. Korán érkező vonuló, többnyire már februárban „talicskáznak”, szólogatnak a vonulók, ősszel pedig csak jó későn novemberben, illetőleg az első fagy idején vonulnak el tőlünk. Melegforrásoknál vagy más okból be nem fagyó vízeknél egyesek át is telelnek.
A szárcsa a gyűrűzési kísérletek szerint Olaszország tengerparti lagunáiban tölti a telet, tehát nem megy messzire. Tavasszal a fiókák visszatérnek arra a vízre, ahol kikeltek. A Velencei-tavon gyűrűzött szárcsák közül többet lőttek újból a Velencei-tavon, de másutt nem akadt belőlük.
Táplálkozása révén némi kárt tehet a halászatnak, s ezért a mesterséges halastavakban nem éppen szívesen látott vendég és ott üldözhető is. Jelenleg még gyakori, úgyhogy még nem kell a védendők közé felvenni s ezért az új vadászati törvény is csak az általános tilalom tartamára védi április 16-tól június 30-ig.
Húsa eléggé élvezhető, ha bőrét teljesen lenyúzzák és a csontokról is lefejtik s pörköltnek vagy fasírozottnak készítik el.
