6. család: Gödény-félék (Pelecanidae)
6. család: Gödény-félék (Pelecanidae)
Az evezőlábúak legnagyobb és legfeltűnőbb képviselőit ez a család foglalja magában. Valamennyien a gödény (Pelecanus, Linné), a család egyetlen nemzetségébe tartoznak. Főjegyük a hatalmas zacskós csőr, amely kereten függő zsákból és ezt befedő csőrfedélből áll, a fedőül szolgáló felső káva nagyon hosszú, egészen lapos és a tövétől kezdve a hegyéig majdnem egyforma széles, a hegyén kerekített, a csőrorom jól látszó tarajként húzódik végig és a hegyénél karomszerű erős horogban végződik. Belső felén ez a fedél éles, finom szájpadlemezekkel és kétoldalt kétélű hosszcsonttal fegyverzett. Az alsó kávák igen gyöngék, vékonyak, keskenyek, könnyen hajlók és csak a végükön egyesülnek és szokatlanul nagy, nagyra tágítható bőrzacskót hordoznak, melynek aljába jó hátul van elhelyezve a rendkívüli apró nyelvecske.
A gödények kilenc ismert fajának az elterjedési köre igen nagy; a forró övek és velük szomszédos mérsékelt övek lakói, s előfordulnak minden földrészen. Életmódjuk annyira megegyezik, hogy az európai fajok jellemzésével valamennyit megismertetjük.
A gödény (Pelecanus onocrotalus, Linn.)
A család leggyakoribb és legelterjedtebb tagja, amely leközelebbi rokonságaival együtt a legnagyobb testű vízi madár. Homloka, kivált a hímé, nászidején duzzadt; a tollazat, amely a fejen hosszú, kerekded tollakból álló búbot alkot, az öregeknél a barna elsőrendű evezők kivételével fehér, rózsaszínű futtatással; mell felső része sárga. A fark 24 tollból áll; a szem élénk piros, a körülötte levő csupasz rész sárga; a csőr szürkés színű és vörössel meg sárgával pöttyözött; a torokzacskó sárga, kék erezéssel; a láb világos hússzínű. A madár hossza 140–180, kiterjesztet szárny mérete 220–260, a szárny átlag 55, a farok 18 cm.
A gödény manapság Magyarországon már csak ritkán átvonuló és téli vendég, amely tudomásom szerint 1909-ben lövetett itt utoljára – azóta többet nem adtak hírt a megjelenéséről. Hajdanában gyakori fészkelő volt s ennek emlékét a Nemzeti Múzeumban levő egyik tojása őrzi. Régebbi fészekléséről egyes helynevek is tanuskodnak. Régi neve ugyanis „batona = botona” volt, bizonyára innen nyerte a Bihari Sárrét egyik része a „Batonás-rét” nevet. Valószínűleg Rába-Patona, Lovász-Patona vidékén is voltak régebben „batona”-tanyák.
A régi irodalmi források közül Klein M. 1778-ban gyakorinak mondja azzal a megjegyzéssel, hogy torokzacskójából pénztárcákat és dohányzacskókat készítenek. Korabinszky 1786-ban azt írja róla, hogy fészkel a Velencei-tavon és Balatonon (bizonyára a berkekeben és a Kis-Balatonon) s megemlíti azt is, hogy csőrkáváiból apró hegedűféléket készítenek. Grossinger (1793) szerint a Bánátban (Alduna) majdnem évenként fordul elő s fészkel a Balatonon, Velencei-tavon és Szarvason. A hagyomány szerint a 1700-as években az alibunári mocsárban is fészkelt. Landbeck szerint 1838-ban még százával fészkelt az Alduna mentén. Fényes Elek 1851-ben megjelent Földrajzi Lexikonjában Gyomáról és Pusztaszerről említi, de nem kifejezetten mint fészkelőt, csak mint seregesen előfordulót. Havas S. azonban a Bihari Sárrétnek 1858-ból való leírásában azt írja, hogy nem rendes lakó, tehát akkor már sem fészkelhetett jelenősebb számban. Sárközy szerint az 1850-es években még fészkelt a szabolcsmegyei Paszab-környéki tiszán-inneni és túli nagy mocsarakban. Az utolsó fészket Hodek E. találta 1868-ban az akkor még érintetlen mosorini (délbácskai) ősmocsárban. A fészekben egy tojás volt, amelynek hollétéről azonban nincs tudomásunk.
Ha mint fészkelő madár lassanként el is tűnt az országból, egy ideig még rendszeresen ellátogathatott hozzánk és pedig néha igen nagy csapatokban, főleg Erdélybe. Így 1795 ápr. 25–27 között rengeteg mutatkozott Tiszaújlak táján. 1817 őszén Zeyk M. szerint egész Erdélyben nagy seregekben jelentkezett, Lázár K. 1848, több ezret figyelt meg a Maroson fölfelé vonulva, 1882 október 12-én Kőrösy 1000 darabot látott Maroshévíz mellett, Lindauer a Kazán-szorosban 1883 jún. 29-én 200 darabot látott, Czyuk Ede pedig 1885 júl. 29 és 30-án 80-as csapatot látott jönni és visszavonulni Fogaras közelében a mundrai mocsárban. Még 1886 május havában is 70 darab jelentkezett a Palicsi-tavon, de ettől fogva már csak egyesével mutatkoztak s mint említettem, 20 évvel ezelőtt az utolsó.
A lelőhelyeket csoportosítva, azt látjuk, hogy a gödény főleg az Alföldön és Erdélyben jelent meg régebben, a legtömegesebben mindig Erdélyben, amely legközelebb esik délkeleti fészkelőtanyáihoz. Legnyugatibb előfordulási helye a Fertő, de ezenkívül a Dunántúlon csak a Velencei-tavon és Balatonon fordul elő, másutt sehol. Megjelenésének ideje régebben az év mind a tizenkét hónapjára esett, a legutóbbi időben már inkább csak a téli hónapokban jelentkezett.
Gazdasági jelentősége manapság nálunk már nincsen.
A régebbi rendszertan külön alfajként sorolta föl a gödény egy apróbb termetű változatát, kis gödény (Pelecanus onocrotalus roseus Gm., ill. Pelecanus minor Rüpp.) néven s Hodek állítólag ezt a kis gödényt találta fészkelve a mosorini mocsárban. Hartert szerint ezt a néha előforduló apróbb termetű változatot külön fajként nem lehet elismerni. Ezenkívül Pelecanus sharpei Du Bocage néven is szerepelt az irodalomban egy gödény, melyet Dubován 1887 június végén ejtettek el. Tschusi és Hartert szerint ez is csak rendellenes színezetű gödény.
A magyar heraldikában a gödény jelentős mértékben szerepel. Igen sok nemesi címerben látható, amint mellét fölszakítva, fiait saját vérével táplálja.
A borzas gödény (Pelecanus crispus Bruch.)
A gödénynél még valamivel nagyobb s így a legnagyobb vízi madár. Alapszíne fehér, finom szürkésvörös árnyalással; a szárny fekete; a fej és hátsó nyak tollazata borzas, üstökszerűen meghosszabbodott; a farok 22 tollú; a szivárványhártya ezüstfehér; a csőr szürkéssárga; a torokzacskó vérszínű, kékkel erezett; a láb fekete. A fatalja egészen szürke. Hossza 170–180, kiterjesztett szárnymérete 290, szárnya 75, farka 20 centiméter.
A borzas gödény Magyarországon a ritkább madárfajok közé tartozik, amely többnyire csak nagyobb időközökben szokott nálunk egyesével, esetleg kisebb csapatokban megjelenni. A legrégibb példányt Stetter említi; 1838 nyarán lőtte Déva mellett s ugyanott 1844 április havában is megfigyelte. Baldamus német kutató 1847 május 23-án a Kazán-szorosban észlelte, Fritsch pedig a torontálmegyei Beresztócon 1852 május 7-én egy tucattal találkozott. Erdélyben 1854 dec. 24-én Dédácson és Szászvároson lövetett egy példány. A Nemzeti Múzeum első példánya 1855-ben Dél-Magyarországon, a második 1857 május havában a szabolcsmegyei Szentmargitán lövetett. Ugyancsak 1857 július 23-án észlelték Hódmezővásárhelyen. 1860 május havában a hunyadmegyei Bábolnán figyelték meg, 1862 őszén és 1864 tavaszán Nagyszeben mellett. 1884 augusztus havában Zimonynál látták, 1890 március 31-én Drávafoknál, 1893 szept. 20-án Temes megyében lövetett, 1895 nov. 10-én az Aldunai-réten, 1898 dec. 11-én Zimonynál lőtték. 1910 nov. havában a bácsmegyei Kovilon látták, 1912 március 18-án Brassó közelében, Földváron lövetett. 1921 nov. 24-én 18 drb mutatkozott a bácsmegyei Dunagárdonyon és 1925 december havában 4 drb a Dráva-torok közelében levő Kopácson.
A lelőhelyek főleg a Duna-mentére és Erdélyre kocentrálódnak – a Dunántúlról és Felvidékről eddigelé egyetlen példányt se jeleztek. Ezt természetesnek is kell tartanunk, mert hozzánk csak a délkeleti – dobrudzsai– fészkelőhelyről tévednek. Régente fészkelt is nálunk. Már Marsili lerajzolta a tojását nagy művében, mely a Duna-Tisza közötti madarakat ismerteti. Landbeck 1838-ból, Baldamus pedig 1847-ből írja, hogy fészkel, Hodek pedig az Alduna mentét említi mint fészkelőhelyet Titeltől kezdve. Munkáiban azonban csak romániai fészkelőhelyeket említ. Hiteles magyar származású tojása nincsen.
Dacára annak, hogy nagy halpusztító, nálunk gazdasági jelentősége nagy ritkasága miatt nincsen.
A barna gödény (Pelecanus fuscus Linn.)
Ez a legkisebb gödényfaj Amerikában honos. Feje és nyaka fehér; torka és torokzacskója fekete; háta, oldala és a szárnya széle sötétbarna, fehér vonalzással; egyéb tollazata barna és szürke. Nagysága csak kb. 127 cm.
A piroscsőrű gödény (Pelecanus erythrorhynchus Gm.)
Ez a közepes nagyságú gödény arról nevezetes, hogy a költési időszakban a felső kávája elején hosszas, oldalt összenyomott, meglehetős magas szaruképződménye keletkezik, amely őszre ismét elmúlik. Észak-Amerikában honos egészen az északi szélesség 50. fokáig; télen lehúzódik Mexikóba.
A gödény Dél-Magyarországtól kezdve Dél-Ázsia legnagyobb részében és Afrikában honos; a borzas gödény keletibb faj s a Fekete-tengertől kezdve kelet felé, Dél-Ázsia és Közép-Ázsia nagy vizezin tanyázik; egyesek évente Dél-Kínában és Észak-Afrika vidékein is előkerülnek. Dél-Európában a gödény április végén és május elején jelentkezik, költ és azután októberben eltűnik. Ily alkalommal elkóborol a tanyája körzetén kívül is és ekként akadt belőle Németország szivében is. A Bodeni-tónál egyszerre 130 darabot láttak.
Aki sohase volt Egyiptomban és Észak-Afrikában és nem látta a saját szemével a halpusztítók tömegeit az ottani vizeken, annak fogalma se lehet arról a gödénymennyiségről, amely ott tanyázik és könnyen túlzottnak minősíthetné adataimat. Egyiptom tengerparti lagunáiban, a nilusi áradás idején, vagy lejjebb délre, a Fehér- és a Kék-Nilusnál s a Vörös-tengernél végeláthatatlan csapatokban fordul elő. 10–12 darab együtt vajmi ritka, százas és ezres csapat a rendes jelenség.
A gödény nem tesz különbséget édes vagy sós, hanem inkább sekély vagy mély víz kötött, mert csakis a víz színén tud halászni. A bőre alatt levő légpárnák nem engedik víz alá merülni és így parafadugó módra úszik a víz tetején, tehát csak olyan vizeken vadászhat, amelyeket szák vagy mereggyűként használt csőrével a fenéktől kezdve a víz színéig kihalászhat. Halászat végett tehát mindig a sekélyebb vizekre gyülekeznek, nagy területen rendekre oszlanak és mindig összébb szorulva halásszák ki a körülkerített vízterületet. A tavakon és sekély tengerpartokon félhold alakban helyezkednek el és így nyomulnak a part felé, maguk előtt hajtva a halakat, amelyeket aztán a sekély partokon kihalásznak. Torokzacskójuk felülmúlhatatlan segédeszköz erre a célra, mert a zsákmány könnyen való megragadására és megtartására igen alkalmas. Többnyire hallal élnek, – de megfognak egyéb gerincest is. Ijabb úszómadár, ha közelébe kerül, rendesen áltozatul esik; félig kitollasodott kacsákat is elnyel. Középnagyságú férfiököl könnyen lemegy a torkán; szelíd gödényeim gyomrából magam is gyakran szedtem ki puszta kézzel nagy halakat. A gödény halfogás közben vizet is természetesen vesz a zacskójába, ezt úgy távolítja el, hogy a csőrét lefelé tartja, a torokzacskóját a nyakára szorítja és aztán a vizet egyszerűen kicsugatja.
A gödény nagyon rendszeresen beosztott életet él. A kora reggeli órákban halászgat. Kisebb-nagyobb csapatok húznak a kiszemelt helyre ferde vonalban, a tömeg az ismert V-betű formában. Egymagukban halászó gödényeket csak Görögországban láttam, rendesen igen nagy csapatokban járnak táplálék után. Délelőtt 10 óra körül már valamennyi jóllakott és kedvelt zátonyukra vagy fákon levő pihenőhelyeikre helyezkednek el. Ott azután pihennek és emésztenek, de közben a tollazatukat is tisztogatják és kenegetik. Délután három-négy óra felé újra elvonulnak élelmet keresni. Az újabb kirándulás naplementéig tart, mely után a társaság a hálótanyákra húzódik.
Költőhelyül Dél-Európában mocsarakat és tavakat választanak. Nehezen megközelíthető helyeken, úszó szigeteken és lábakon vannak a sűrűn egymás mellé rakott, nádból és sásból tiport, töbnyire nyirkos, nedves fészkek. A fészekalj 2–3, aránylag kicsiny, hosszúkás, mindkét végen egyformán vékonyodó, 9×6 cm méretű, sárgásfehér, vastag mészréteggel fedett tojásból áll. A gödényfészek igen szilárd. Átlag 2.6 m átmérőjű és 0.7 m magasságú. A fiókák 38 nap alatt kelnek ki, visszataszító külsejű, együgyű teremtések, szürke pehelyruházatban bújnak ki a tojásból, a csőre kicsiny, de annál nagyobb a torok zacskója; szünet nélkül csipognak, de gyorsan növekednek.
A gödény rendkívül megszelidül és a fogságban sokáig elél. Megfelelően tartott párok ismételten költöttek is. Hume szerint India édes vizein mindenütt tartanak szelíd gödényeket. A bennszülöttek összevarrják a szemük héját, a lábukat kötéllel a fenékre vert karóhoz kötik s csali-madárnak használják a többi vízi madár fogásához, amelyek a gödény ismert éberségében bizakodva, odamerészkednek és a kitett hálóban fennakadnak.
Közismert monda, hogy a gödény a fiaiért az életét is föláldozza, fölhasítja a mellét és vérével táplálja őket.
