Deák és a jobbágyfelszabadító áprilisi törvények
22Deák és a jobbágyfelszabadító áprilisi törvények
Deák, mint az köztudott, súlyosan megromlott egészségi állapotára való hivatkozással nem vállalta el megyéje követi tisztét 1847 őszén. Az utolsó rendi országgyűlésen Tolnay Károly és Csuzy Pál képviselte Zalát.74
Kónyi i. m. 2. kötet. 170-171. p.
Az európai forradalmak következtében felgyorsult események közepette minden oldalról megnyilvánult a kívánság, hogy Deák jelenjen meg a diétán. Az országgyűlés konzervatív és mérsékelt liberális tagjai az ellenzéki követelések visszafogását, Kossuth ellensúlyozását várták tőle. Az oppozíció ugyancsak sürgette Pozsonyba jövetelét: pártjuk Deák elismert törvényalkotói képességét szerette volna kamatoztatni a várhatóan feltorlódó kodifikációs munkában, illetve magától értetődően szerepet szántak neki a megalakítandó felelős kormányban. Kossuth és a hozzá közel állók neve is szerepelt azon a levélen, amelyet 54 követ és főrend aláírásával intéztek hozzá, és amely a következő felszólítással zárult: “Szükségünk van rád, s bizton várjuk minél előbbi jelenlétedet.” Az ellenzék vezére, a leendő miniszterelnök, Batthyány Lajos március 14-én Wenckheim Bélát és Tolnay Károlyt küldte el Zalába, hogy személyesen beszéljék rá Deákot a követség elvállalására. Zala rendjei, függetlenül az országgyűlésről érkező ösztönzéstől, március 16-án maguk is elhatározták, hogy újra megpróbálják rábírni Deákot a követség vállalására, mint olyat, aki “rendíthetetlen jelleme, tiszta hazafiúsága […] ítélő tehetsége által a haza javára legtöbbet eszközölhet”. A Zalát eddig képviselő Csuzy és Tolnay készséges lemondása elhárította követté választása elől a formai akadályt is. Miután Deák, a minden oldalról ránehezedő nyomás alatt késznek mutatkozott Pozsonyba menni, március 22-én a megye egyhangúlag megválasztotta Csuzy Pál helyett követének.75
Kónyi, i. m. 2. kötet. 195-196., 200-202. p., Varga János: A jobbágyfelszabadítás kivívása 1848-ban. Budapest, 1971. 55. p.
Deák nem is várta meg a követválasztó közgyűlést (kimenetele felől amúgy sem lehettek kételyei), és már március 20-án megérkezett Pozsonyba (megbízólevele három nappal később érkezett meg). Az országos tekintéllyel bíró ellenzéki vezető tehát nem volt még jelen március 18-án, amikor az országgyűlés, nem kis részben a parasztság lázadásától való félelemtől ösztönözve, a jobbágyság nyugtalanságáról és készülődéséről érkező (mint utóbb kiderült: felnagyított) hírek hatása alatt viharos gyorsasággal elfogadta az úrbéri viszonyok azonnali megszüntetését kimondó törvényt.76 A sorsdöntő napokban Deák úton volt Pozsony felé, méghozzá Pesten keresztül. Mire megérkezett, akkorra a követek levelei már szét is vitték a nagy horderejű döntés hírét az országban. Deák így nem élte át azt a közhangulatot, amely a diétát 23– beleértve a főrendeket is – az azonnali jobbágyfelszabadítás elfogadására bírta. Ehelyett, átutazva a fél országot, közvetlen tapasztalatokat szerzett a nép hangulatáról. Ezeknek a tapasztalatoknak a birtokában pedig értetlenül, sőt enyhe rosszallással állt a sietséggel szemben.
A jobbágyfelszabadító törvény születésének körülményeit legalaposobban ismerteti: Varga János i. m. A március 18-i döntés körülményei: uo. 125-167. p.
Liberális meggyőződése és személyes tapasztalatai alakították ki némileg ellentmondásos véleményét a történtekről. A jobbágyfelszabadítás tényét fenntartás nélkül helyeselte, hiszen az saját közéleti pályájának is egyik fontos célja volt. A márciusban elfogadott, az úrbéri viszonyok felszámolásáról vagy a közteherviselés bevezetéséről szóló törvények, bár forradalmi körülmények között születtek, mégsem voltak rögtönzésnek tekinthetők. A történtek régóta a liberális reformmozgalom programjának, az érdekegyesítés koncepciójának központi elemeit képezték, a közvélemény többsége bizonyosságként számolt bekövetkezésükkel. A jobbágy-földesúr viszony fenntartása ellen az utolsó két évtizedben számos érvet sorakoztattak fel: gazdaságilag káros, mert alacsony hatékonyságú; súlyos társadalmi konfliktusokat hordoz, amelyek állandó robbanásveszélyt jelentenek; akadályozza a polgári nemzet, illetve nemzetállam létrejöttét; nem utolsó sorban morálisan is tarthatatlan állapotnak minősült már a személyes alávetettség a 19. században. A nemesi adómentességet egyrészt a társadalmi igazságosság szempontjából támadták, de az elmaradott agrár-ország gazdasági modernizációját is lehetetlennek tartották a tehetős rétegek anyagi hozzájárulása nélkül.
Ugyanakkor Deák nem rejtette véka alá kifogásait a végrehajtás módjával szemben. A Pozsony felé tartó hajón útitársainak úgy értékelte az eseményt, hogy Kossuth és a diéta egy századot lépett előre; ugyanakkor nem titkolta, hogy az országgyűlés határozatait elhamarkodottnak tekinti.77 Pozsonyban kijelentette: a törvényhozók rögtönzését helyteleníti, és nincs róla meggyőződve, “hogy azt éppen így tenni szükséges lett volna”.78 Néhány nappal később Bécsben Jósika Samunak szintén úgy nyilatkozott, “hogy ezen rögtönzött törvényekre semmi szükség nem volt, a parasztság mindenütt csendben volt”.79
Hiador [Jámbor Pál]: Negyvennyolcadiki emlékek. Budapest, é. n. 51. p.
Ezt Deák maga írta meg sógorához, Oszterhuber Tarányi Józsefhez írott levelében március 28-án. Kiadva: Deák Ferenc emlékezete. Levelek 1822-1875. Budapest, 1890. 194-196. p. és Kónyi, i. m. 205-206. p.
Varga János, i. m. 179. p.
A törvény természetesen kárpótlást ígért a földesuraknak elvesztett úrbéri jövedelmeikért, és ezt a “nemzeti közbecsület védpajzsa” alá helyezte. A március 18-i határozat után a birtokos nemességen mégis erőt vett az elkeseredés: az ígért állami kárpótlás csak a bizonytalan jövőben létezett; az úrbéres jövedelmek elvesztése viszont nagyon is kézzelfogható és jelenidejű esemény volt. Legérzékenyebben az ingyen munkaerő elvesztése érintette e földesurakat. Az évi 12 millió igás- és ugyanannyi 24gyalognapszámra volt alapozva a nemesi kézben maradó 8 millió hold felének-háromnegyedének művelése. A bérmunkára való áttérésben nem a munkabér előteremtése volt a fő gond, hanem a saját gazdasági felszerelés hiánya, hiszen eddig a jobbágy a maga eszközeivel, állataival állt ki úrdolgára. Most egyszerre óriási beruházásokra lett volna szükség felszerelésben, igás állatokban, épületekben. Korabeli becslések szerint 160-180 millió forintra lenne szükség az átálláshoz. Ehelyett a birtokos osztály 2-300 milliós adóssággal lépett át az új korszakba.
Ebben a helyzetben érthető, hogy a kármentesítés szenvedélyesen tárgyalt kérdéssé vált. Még az utolsó rendi országgyűlésen fenyegette meg Batthyányt az egyébként liberális gróf Szapáry Antal: “Hogyha a kárpótlás meg nem lesz, agyonlőlek!” A miniszterelnök válasza demonstrálta a kormány elszántságát: “Arra nem lesz szükség, mert akkor magam hajtom azt végre.”80
Fiáth Ferenc: Életem és élményeim. Budapest, 1878. II. kötet 96. p.
Deák nyilvánvalóan osztozott a túlnyomórészt birtokos nemesekből álló követi kar, illetve a főrendek aggodalmaiban, rossz közérzetében; bíráló megjegyzései arra vonatkoztak, hogy a törvény nem biztosított semmilyen átmenetet, felkészülési időt a földesuraknak. Úgy érezhette, a nemesség kárára billent meg az az egyensúly, amelyre az érdekegyesítő politika mindig törekedett, a békés társadalmi átalakulás előfeltételének tartva a társadalmi osztályok különböző érdekeinek lehetőség szerinti kímélését és egyeztetését.
Fenntartásainak ismeretében az ellentámadással kísérletező konzervatív főrendek (a nádorral az élükön) felszólították Deákot, hogy ha lehet, eszközöljön valami változást az úrbéri törvényen. Ő azonban elhárította a kezdeményezést: bár továbbra is hangoztatta, hogy a március 18-i határozatot megfontolatlannak és elsietettnek tartja, ugyanakkor megváltoztatását jogi és politikai szempontból is lehetetlennek látja. A törvénytervezetet ugyanis mindkét tábla egyhangúlag fogadta el, sok megye már ki is hirdette: “elvenni ismét az adottat, egyenesen annyi volna, mint öldöklő parasztháborút előidézni”.81 Deák azt is felmérte, hogy ezekben a napokban, kétségtelen tekintélye ellenére sem rendelkezett korlátlan befolyással az események alakítására. A jobbágyfelszabadítás megvalósult módjára is vonatkoztatható április eleji kijelentése, amit Szögyény alkancellárnak tett, aki felhívta, hogy használja fel befolyását a diéta kívánságainak mérséklésére: “Hát ki gondolja, hogy az eddigiek is meggyőződésem és óhajtásom szerint történtek, de részeg emberrel nem lehet okosan beszélni, pedig az országgyűlés most részeg.”82
Deák levele sógorához, Kónyi i. m. 206. p. A konzervatív ellentámadás történetét szintén Varga János i. m. rekonstruálta, 195-214. p.
Szögyény-Marich László emlékiratai. Budapest, 1903. I. kötet. 64. p.
A fenntartások ugyanakkor nem érintették a lényeget: magát a jobbágyfelszabadítás tényét Deák természetesen örömmel fogadta. A történtekkel való azonosulását 25nyilvánosan, az országgyűlés előtt is kijelentette. Április 5-én a diéta azzal foglalkozott, hogy magyarázatot fűzzön a szűkszavú, a nyolcszáz éves társadalmi rendet egy mondattal megszüntető törvényhez, azaz villágosan határozzák meg az úrbériség értelmét. Az ügy előzménye az volt, hogy több megye törvényértelmezést kért a miniszterelnöktől: mire terjed ki az állami megváltás? Zemplén megye közgyűlése pedig már egy határozatot is elfogadott, amely a szőlőket is állami kármentesítéssel felszabadultnak jelentette ki.83
Varga János i. m. 324-327. p.
A vitában felszólalt Deák is, akinek mint igazságügyminiszternek hatáskörébe tartozott az úrbéres jogviszony felszámolásának gyakorlati végrehajtása. Kijelentette, hogy noha a jobbágyfelszabadító törvénycikk megalkotásánál nem volt jelen, a megszületett jogszabály mellett jó lelkiismerettel vállalná el a bíró szerepét. Rögtönzött törvényértelmezése azt tükrözte, hogy – hasonlóan a követi kar többségéhez – meg akarta akadályozni az állami kárpótlással felszabaduló úrbériség parttalan kiterjesztését. Szerinte az eddig érvényben volt jogrend alapján pontosan megkülönböztethető az úrbériség és az allodium: “mind az, amit elvenni a néptől nem lehetett, s így úrbéri, attól a dézma meg van szüntetve, amiből pedig a földesúr kibecsülhette, attól fizet ezentúl is”. Ez a kritérium (tehát hogy az adott föld törvényesen elvehető-e vagy sem) egyaránt alkalmazható minden vitás eset eldöntésénél: a szőlők, rétek, szántók, irtások és zsellérek esetében is. Intette a törvényhatóságokat, ne bocsátkozzanak önálló törvénymagyarázatokba, különben a minisztérium nem vállalhatja a felelősséget a végrehajtásért. 84 A vita végeredményeként április 8-án egy határozatot fogadott el az országgyűlés, amely lényegében Deák meghatározását használta az úrbériség körülírására (ezt az úrbériség-fogalmat alkalmazták eddig is az állami közegek a joggyakorlatban.)85
Kónyi i. m. 224. p., Jelenkor 1848. április 10.
Az 1847-48. évi Országgyűlés Irományai 187. p.
