Kísérlet a feudális maradványok felszámolására
Kísérlet a feudális maradványok felszámolására
Az 1848. július 5-én megnyitott népképviseleti országgyűlés képviselői közül sokan gondolták úgy, hogy a törvényhozás legfontosabb teendői közé tartozik annak a két problémakörnek a rendezése, amelyet az utolsó pozsonyi diéta a jobbágyfelszabadítással kapcsolatban hagyott örökül: a földesurak kármentesítése és a még megmaradt feudális kötelékek elvágása. A képviselők jelentős hányada birtokos nemesként személyében is érintve volt, mint kárpótlást váró, esetleg mint a paraszti tiltakozások, szolgálatmegtagadások vagy földfoglalások elszenvedője. Többen a megyei igazgatás tisztségviselőjeként szereztek tapasztalatokat arról, milyen szociális robbanásokkal fenyegetnek a jobbágyviszonyok megmaradt elemei.
Nyáry Pál már július 11-én délután, Kossuth nevezetes megajánlási beszédének napján bejelentette, hogy a válaszfelirat megvitatása után “a hűbéri viszonyok maradványainak jog és igazság alapjáni megszüntetése iránt” törvényjavaslatot fog beterjeszteni.109 Deák értelmező hozzászólása után a Ház úgy határozott, hogy a kérdés rendezése valóban a legsürgősebb teendők közé tartozik, és azt a válaszfelirat, illetőleg a honvédelmi és a pénzügyi törvényjavaslatok után napirendjére tűzi.110
Beér János-Csizmadia Andor: Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Budapest, 1954. 151. p.
Pap Dénes: A magyar nemzetgyűlés Pesten 1848-ban. Pest, 1866. I. kötet 89. p.
35Egy héttel később, július 19-én Madarász László indítványozta, hogy az 1849-es költségvetés előtt tárgyalják meg Nyáry bejelentett indítványát. (Amíg ugyanis nincs elfogadott költségvetés, az országgyűlést nem lehet törvényesen feloszlatni.) Deáknak újra meg kellett nyugtatnia a radikálisokat afelől, hogy a kormánynak szándékában áll törvényjavaslatot benyújtani “azon viszonyokra nézve, melyeket a képviselő úr hűbérieknek nevezett”. A képviselői indítványok és módosító javaslatok a minisztérium tervezetének tárgyalása során kerülhetnek majd napirendre.111
Kónyi i. m. II. kötet 265-266. p.
Augusztus első napjaiban többen nyújtottak be javaslatokat a jobbágyviszonyok maradványainak felszámolására. Nyáry Pál augusztus 3-án tette a Ház elé beígért tervezetét “A jobbágyviszony végképi megszüntetéséről”. Nyáry egyszerű és radikális megoldási javaslattal állt elő: állami kármentesítéssel paraszti tulajdonba kívánt adni minden földet, amelyet a jobbágyfelszabadítás a parasztság birtokában talált. Két nappal később Madarász László a “birtokossági jogokról” és a “királyi kisebb haszonvételekről”, Szacsvay Imre pedig “az ital és húsmérésről” nyújtott be törvényjavaslatot. A három tervezet lényegében azonos tartalommal és szellemben készült: a földesurak által eddig élvezett monopoljogok, az ún. királyi kisebb haszonvételek eltörlését javasolta. Ide tartozott az italmérés, mészárszék-, malom- és vásártartás joga, a vadászat és a halászat. Ezeket az előjogokat a két radikális képviselő kárpótlás nélkül kívánta eltörölni; Madarász részben a községre kívánta ruházni e jogosítványokat (italmérés és mészárszéktartás), részben minden egyes lakosra kiterjeszteni (vadászat, halászat, malomállítás, téglaégetés). A község lakói földbirtokuk arányában részesültek volna a haszonvételek jövedelméből. Szacsvay teljesen szabaddá kívánta tenni az ital- és a húsmérést, csak a közegészségügyi szabályok betartását követelte volna meg.
A közös legelők felosztása több képviselőt foglalkoztatott. A ceglédi Varga Sándor, a gyomai Omaszta Zsigmond, valamint Táncsics Mihály nyújtott be önálló indítványt e kérdéskörben. Táncsics a régebbi, sérelmes birtokrendezések és elkülönítések érvénytelenítését indítványozta. A másik két képviselő “nemzetgazdasági érdekből” záros határidőn belül, kötelező jelleggel végre akarta hajtatni a legelőelkülö-nözést, mégpedig nemcsak a földesúr és a község, hanem a falu egyes lakosai között is. Táncsics még egy javaslattal jelentkezett augusztus 29-én: a “bordézsma és minden egyéb még létező uri tartozmányok” eltörlését sürgette, a kárpótlás megállapítását viszont a jövő országgyűlésre halasztotta volna.112
Beér-Csizmadia i. m. 621. p., 635-643. p.
A parlament elé augusztus 10-én kerültek az addig benyújtott képviselői indítványok; a Ház azonban nem tűzte napirendjére azokat, arra hivatkozva, hogy az igazságügyminisztériumban már készül a törvényjavaslat, és majd azzal együtt veszik 36tárgyalás alá őket.113 A vitában kétszer is felszólalt Deák: az indítványok tartalmáról nem mondott véleményt, csak megismételte július 19-i álláspontját, miszerint ezeket a kormány tervezetének tárgyalásakor kell napirendre tűzni.
Beér-Csizmadia i. m. 185-186. p.
A második felszólalásra Táncsics törvényjavaslata késztette Deákot. A lapszerkesztő-képviselő az áprilisi törvények azon rendelkezését kívánta megsemmisíttetni, amely a lezárt legelőelkülönözéseket és úrbéri birtokrendezéseket felbonthatatlannak nyilvánította. Az igazságügyminiszter tőle szokatlan indulattal sorolta a példákat a felszabadult jobbágyok mohóságáról, hálátlanságáról. (Érzelmi kitörése arról árulkodik, hogy munkatársai emlékezéseivel szemben, a tömegével érkező panaszosok kikezdték legendás nyugalmát.)114
Kónyi i. m. II. kötet 295-299. p.
Deák felszólalásaiból kikövetkeztethető, hogy minisztériuma július végén – augusztus elején látott neki az úrbéri maradványok felszámolását szabályozó törvény megalkotásának. Július 19-én még csak a kormány által készítendő tervezetről beszélt, augusztus 10-én már készülőről.
Hogy Deák milyen szerepet vállalt a törvényjavaslat kidolgozásában, nem állapítható meg. Tény, hogy a kodifikáció területén ő számított a legnagyobb tekintélynek, a minisztériumon belül is (még a Frankfurtba távozott Szalay Lászlót lehet vele együtt említeni). Titkára, Tóth Lőrinc így méltatta törvényhozói képességeit: “Ő írta volna a legjobb, legalaposb, viszonyainknak legjobban megfelelő codexet, ki minden eszmét megmért, minden szót megfontolt bölcsessége mérlegén, mielőtt az életbe kitaszított volna. Bebizonyította ezt e téreni munkálatival, a büntető törvénykönyv kidolgozásánál, az esküdtszéki rendezet s úrbéri törvényjavaslatok által, mely utóbbiakban a tulajdon tisztelése volt vezérelve. Szerette, ha valamely, bármi töredékes s tökéletlen munkát tettek elébe, melynek alapján elkezdé bíráló, tisztító, kiegyenlítő, simító, kertészi, építészi, szobrászi működését.”115 Tóth Lőrinc tehát – aki titkáraként a legközvetlenebb munkakapcsolatban állt vele – az ő alkotásaként említi az úrbéri törvénytervezetet. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy szívesen használta kiindulási alapként mások előmunkálatait. Ha az úrbéri törvénytervezethez készült ilyen vázlat, azt legnagyobb valószínűséggel éppen Tóth Lőrinc készíthette. Mint fentebb említettük, a minisztérium alakulásakor Deák neki osztotta “az úrbért”. Szakértelmét, jártasságát a jobbágyfelszabadítással kapcsolatos jogszabályokban az ötvenes években az úrbéri pátenst értelmező-magyarázó kézikönyv szerzőjeként is bizonyította.116
Tóth Lőrinc i. m. 45-46. p.
Tóth Lőrinc: Elméleti s gyakorlati útmutató úrbéri ügyekben. Pest, 1857.
Az országgyűlési jegyzőkönyvekből azt sem lehet pontosan megállapítani, hogy mikor nyújtotta be a miniszter törvényjavaslatát a képviselőháznak. Szeptember 13-án, 37amikor újra szóba került a törvény szükségessége, már a Ház asztalán feküdt a tervezet, sőt már az osztályok is megtárgyalták.
Deák 11 fejezetből, 77 §-ból álló javaslata konkrét szabályozással töltötte meg az áprilisi kerettörvényt. A kodifikáció során igyekezett minden olyan problémára megoldást találni, amelyekkel a március óta eltelt hónapokban találkozhatott.117
A törvénytervezet szövege: Beér-Csizmadia i. m. 622-632. p.
A tíz paragrafusból álló első fejezet a szőlőbirtokhoz kötött szolgáltatásokkal foglalkozott. Az allodiális földbe ültetett szőlők esetében (ilyen volt a szőlők döntő többsége) a javaslat csak az önmegváltást tette lehetővé a volt jobbágyok számára. A paragrafusok többsége a végrehajtás módját szabályozta részletekbe menően. A váltságösszeget hét év átlagos jövedelme alapján kellett kiszámítani. Ennek meghatározását azonban nem a két érintett félre bízta, hanem a felszabadult úrbériség értékét is meghatározó majdani választmányok feladatává tette a tervezet. Egy utalásából kiderül az is, hogy Deák az úrbéri kármentesítés lebonyolítására egy külön bírósági szervezet (kerületi bíróságok) felállítását tervezte. A paraszti társadalom szűkös anyagi viszonyaira való tekintettel a javaslat részletekbe menően szabályozta a váltságösszeg részlekben történő törlesztését, húsz éves részletfizetést téve lehetővé. Azok számára, akik még ilyen feltétellel sem tudtak vállalkozni a megváltakozásra, érintetlenül fennmaradtak a feudális jellegű szolgáltatások, leszögezve, hogy számukra később is bármikor nyitva áll a lehetőség az örökváltság lefizetésére.
A második fejezet (négy paragrafus) a majorsági zsellérek népes rétegének problémájával foglalkozott. Számukra a legnagyobb jelentőséggel annak a jogelvnek a bevezetése bírt, hogy a zsellértelkek majorsági jellegét a földesúrnak kellett bizonyítani. Míg ez meg nem történik, addig azok úrbéresnek, s mint ilyenek, állami kármentesítéssel felszabadultnak tekintendők. Azon zsellérek számára, akikről a földesúr bebizonyítja, hogy írásos vagy szóbeli egyezség alapján majorsági földön élnek, a tervezet az önmegváltás jogát biztosítja. A megváltakozás lebonyolításában ugyanúgy előírta az állami szervek közreműködését, mint a szőlők esetében.
A harmadik fejezet tizenegy paragrafusa az úrbéres jobbágyok birtokában levő, de úrbéri tabellákba nem foglalt földtípusok: az irtványok, a maradványföldek és a puszta telkek sorsával foglalkozott. A 32 évnél régebben paraszti tulajdonban levő irtványokat (a feudális jogrendben ez volt az elévülés időtartama) az úrbéri állomány részének tekintette, miként az úrbéri perben a jobbágyoknak ítélt irtásokat is. Az újabb irtások esetében az állam közreműködésével lebonyolítandó önkéntes örökváltság lehetőségét biztosította a tervezet. Kivételt képezett, miként a szőlők, illetve a majorsági zsellérek esetében is, ha külön, határozott időre szóló szerződések alapján birtokolták a jobbágyok a földet. Ebben az esetben a földesúri magántulajdon védelme, illetve a szerződések megtartása, így a jogbiztonság védelme volt a preferált cél. 38Ugyancsak a jogrend stabilitása érdekében nem lehetett többé bolygatni a korábban a földesúr birtokába került irtások tulajdonjogát.
A maradványföldek sorsát a korábbi úrbéri törvények szellemében rendezte a tervezet: azokat úrbéri jellegűnek, s így állami kárpótlással felszabadultnak tekintette. Egy szerény földreform-jellegű lépést is kilátásba helyezett Deák javaslata: a jobbágytelekké alakítandó maradványföldeket az állam közreműködésével el kell adni, lehetőleg földdel nem rendelkezőknek.
A bármilyen egyéb jogcímen bírt földeknél, a majorsági zsellérekhez hasonlóan, a parasztokat hagyta birtokon belül a tervezet: a földesúrnak kellett bizonyítania, hogy a kérdéses föld majorsági jellegű. Ismerve a földesúri-jobbágyi birtokviszonyok összekuszált állapotát, általában nem ígérkezett könnyűnek egy ilyen bizonyítási eljárás (valószínűleg sok esetben nem is volt lehetséges), tehát az ilyen rendezetlen jogállású földek nagy része szintén állami kármentesítéssel maradt volna paraszti tulajdonban. Az örökös szerződés mellett használt földek esetében itt is lehetőséget nyitott az önmegváltásra, állami közvetítéssel.
A negyedik fejezet hét paragrafusa egy egészen speciális, de nem jelentéktelen létszámú és gazdasági súlyú réteg, a dohánykertészek sorsát rendezte. Ezek ún. telepítvényes falvakban laktak, melyek a kamara vagy magánföldesurak majorsági birtokain keletkeztek. A különleges szakértelmet igénylő dohány termeléséhez meghatározott időre béreltek földet. Az ő esetükben ment Deák legmesszebb a földesúri tulajdonjog korlátozásában, a szociális szempontok érvényesítésében. A föld majorsági jellege ugyanis itt nem volt kétséges, az érvényes szerződések határozott időre szóltak. A törvény, némileg eltérően az előző fejezetek logikájától, mégis rá akarta kényszeríteni a földesurakat, hogy a szerződést alakítsák örökös jellegűvé. Biztosítani akarta a belső telkek és a telepítéskor kapott rétek és szántók zavartalan birtoklását, állandó összegű bér fizetése fejében, sőt az önmegváltást is lehetővé kívánta tenni számukra. Ha a bérelt földek felől nem tudnak megegyezni a birtokossal, a telepítvényeseknek természetesen jogukban állt eladni házaikat és elköltözni. Erre az esetre a törvény ígéretet tett, hogy a pénzügyminiszter a kincstári birtokokon kedvező és állandó feltételek mellett letelepíti őket.
A leghosszabb, az ötödik fejezet huszonkilenc paragrafusa az ún. kisebb királyi haszonvételek rendezett megszüntetését kísérelte meg levezényelni. Ezek közül a legnagyobb jövedelmet hozó, így legfontosabb az italmérési jog volt, ennek megfelelően a paragrafusok nagyobb része ezzel foglalkozik. Deák az egész rendezést néhány alapelvre vezeti vissza. Ezek közé tartozik, hogy a megszűnő jövedelmekért kárpótolni kell annak eddigi birtokosát; hogy ezek a haszonvételek a község egészét illetik; hogy a kárpótlást a községnek kell kifizetnie; hogy ezeknek a jogoknak a megváltása nem kötelező, tehát ha a község nem akarja vagy nem tudja megvenni a földesúrtól, akkor fennmarad annak monopóliuma. A királyi kisebb haszonvételek megváltásakor tehát a község a jog alanya: a község szerzi meg e jövedelmeket, és a 39község viseli ennek költségeit. Meg kellett tehát határozni a község fogalmát is. Deák értelmezésében a községet azok alkotják, akik a helységben “akár belső, akár külső tartozmányokat” bírnak, akkor is ha nem laknak a faluban, tehát – hangsúlyozza – az a volt földesúr is a közösséghez számíttatik, “ki a helységben vagy annak határában valamely ingatlan birtokot bír”. A haszonvételeket illető jogokat és kötelességeket tehát kifejezetten az ingatlanbíráshoz kötötte a tervezet, és nem az ott lakáshoz. Így kimaradtak belőle pl. a helyben lakó házatlan zsellérek, részesültek viszont a volt földesúron kívül az ún. “bebírók” is. A közösség tagjai nem egyenlően viselték a megváltás terheit, illetve részesültek a jövedelmekből, hanem a birtokaik területének arányában. A megváltási összeg meghatározását és az ügylet lebonyolítását a megye által kiküldött bizottmányok végezték volna. Bonyolult – de alaposan átgondolt és igazságos – eljárást dolgozott ki a váltságösszeg meghatározására és felosztására. Figyelembe kellett venni a földesúr és a község eddigi kocsmáltatási jogának jövedelmét, és csak a különbözet után járt kárpótlás. Ebből a földesúrnak is részt kellett vállalnia, községbeli birtokai arányában, mivel maga is részese lesz az új konstrukcióban a közös italmérési jognak. A jog hangsúlyozottan a közösségé; azt közösségi formában kell hasznosítani is, pl. bérbeadás útján, tehát a házankénti kocsmanyitást határozottan tilalmazta a törvényalkotó.
Az italmérési jog mintájára kellett rendezni a mészárszéktartást, a vendéglők, fogadók, kávéházak nyitását is. Teljesen szabaddá vált ellenben a pálinka- és sörfőzés, valamint a boltnyitás. Kárpótlás nélkül megszűnt a földesúri malomjog: bárki szabadon állíthatott szél- vagy szárazmalmot, vízparti birtokán pedig vízi- vagy hajómalmot.
Elsietettnek tűnik, így valószínűleg nem maradhatott volna sokáig érvényben a vadászati jog rendezése, amely szerint “a vadászatot és madarászatot kiki a maga birtokán szabadon gyakorolhatja; közös birtokban a vadászat és madarászat joga is közös leend”. A vadászati jog tehát kárpótlás nélkül szűnt volna meg, és vált volna szélsőségesen szabaddá.
A halászati jog, hasonlóan az italméréshez, az egész községet illeti, miután megváltotta azt a földesúrtól. A megváltás terhei, illetve a jövedelmek szintén birtokarányosan oszlottak volna meg. Ugyanez vonatkozott a vásártartás jogára is.
Külön fejezetet alkotott a 62. §, amely a megváltásból eredő tartozások behajtására egyszerű és gyors bírósági eljárást (“szóbeli perutat”) írt elő.
A hetedik és nyolcadik fejezet az eddig a földesúr és a község által közösen használt legelők, erdők és nádasok sorsát igyekezett rendezni a polgári tulajdonviszonyoknak megfelelően. A törvénytervezet nem írta elő kötelező jelleggel egyik esetben sem a megosztozást, de a fogalmazásból érezhetően ösztönözni akarta a tiszta, rendezett tulajdonlás megteremtését. A legelő elkülönözésére vonatkozóan érvényben hagyta az 1836:VI. törvénycikk 3. §-át, amely kevés konkrét előírást tartalmazott a megosztás arányait illetően, meglehetősen tág teret hagyva a jobb érdekérvényesítő 40adottságokkal bíró fél – rendszerint a földesúr – mohóságának. (Ezek az évtizedek a gyapjúkonjunktúra korát jelentették, az “aranylábakon járó” földesúri juhnyájak elözönlötték a legelőket.)
Az erdőkben és nádasokban változatlanul hagyta a tervezet a volt jobbágyok faizási illetve nádlási jogát, de lehetővé tette, hogy bármelyik fél kívánságára elkülönítsenek a község számára egy akkora erdőrészt, illetve nádast, amelyik az eddig kapott tűzifa- és nádmennyiséget kiszolgáltatni képes. A faizás, illetve nádlás ellenértékének tekintett jobbágyi szolgálatokat (favágás, nádkéve-adózás), mint robot-jellegűeket, állami kármentesítés mellett eltöröltnek nyilvánította a törvényjavaslat.
Egy-egy paragrafusból állt a kilencedik és tizedik fejezet. Az előbbi – mintegy a lehetséges félremagyarázásokat kizárandó – hatályon kívül helyezte a Hármaskönyv I. Rész 40. címét, amely a jobbágy kibecsültetésének eseteit szabályozta. Ez a paragrafus valóban csak a “biztonság kedvéért” kerülhetett be a törvénytervezetbe, hiszen az úrbéres viszony megszűntével tulajdonképpen kiürült a “jobbágytelek” fogalma is.
A tizedik fejezet annak a hatalmi vákuumnak a betöltéséről gondoskodott, amelyik a földesúri fennhatóság megszűnésével keletkezett. A földesúr eddig ugyanis komoly jogosítványokkal rendelkezett a falusi elöljárók választásánál: ő állított jelölteket, illetve ő hagyta jóvá a választást. A parasztközség Deák tervezete alapján nem nyert nagyobb önállóságot önkormányzatában: a külső befolyás tényét változatlanul hagyva a megyére (a járási szolgabíróra vagy egy megyei küldöttre) ruházta át.
Az utolsó fejezet bizonyos értelemben “idegen test” a törvényjavaslatban: az eddigi paragrafusok a volt földesurak és volt jobbágyaik közötti kapcsok felszámolását rendezték. Ez a rész viszont egy ezen a viszonyrendszeren kívül álló féllel: a haszonbérlőkkel (nagybérlőkkel) foglalkozik. A jobbágyfelszabadítás őket is érzékenyen érintette. Az általuk bérelt birtokoknak ugyanis természetszerű “tartozékai” voltak a jobbágyok; robotjukkal, szolgáltatásaikkal számoltak a bérleti díj megállapításakor. Az úrbéri viszonyok megszüntetéséből eredő veszteségeik miatt a törvényalkotó jogosnak tartotta a bérleti díj leszállítását. A csökkentés mértékének meghatározását a két fél által választott három tagú bíróságra bízta a javaslat.
Értékelve a törvényjavaslat egészét, elmondhatjuk, hogy az igyekezett választ adni minden kérdésre, ami a jobbágyfelszabadítás gyakorlati végrehajtása során az előző hónapokban felszínre került. Meghatározta, mi tartozik “az úrbér és azt pótló szerződések alapján eddig gyakorlatban volt szolgálatok” körébe. Az “úrbéres föld” fogalmát a lehető legszélesebben alkalmazva, az állami megváltás érvényét kiterjesztette az 1848-ban jobbágykézen lévő maradványföldekre és az irtások egy részére. Vezérelve volt a törvényalkotónak, hogy egyetlen társadalmi réteg se kerüljön rosszabb helyzetbe a jobbágyfelszabadítás után, mint addig volt. Ennek jegyében igyekezett biztosítani az egyértelműen majorsági földön élők jogát az általuk bérelt földekhez, szorgalmazta szerződéseik örökössé tételét. Évtizedekkel megelőzve az agrárius mozgalmat, Deák beemelt javaslatába egy “otthont védő” passzust is: a zsellércsaládoknak 41vagy a dohánykertészeknek legalább a házát akkor sem lehetett visszavenni, ha azok kétségtelenül majorsági birtokon épültek, és ha külső tartozékaik bérlete le is járt. Ugyancsak lehetőleg szélesre, tulajdonképpen az áprilisi törvény szelleméből nem következően szélesre igyekezett nyitni az önmegváltás lehetőségét a vitás vagy rendezetlen jogállású földek és földesúri haszonvételek esetén. Fontos, gyakorlati következményekkel járó jogelvet vezetett be, amikor előírta, hogy a vitatott földek esetén a földesúrnak kell bizonyítania a terület majorsági jellegét. Nyilván az 1840-es, az önkéntes örökváltságot engedélyező törvény viszonylagos sikertelenségéből is okulva, az önmegváltás esetében szabályozta a részletfizetés módozatait is. Deák húsz éves részletfizetési lehetőséget kívánt biztosítani a pénzszűkében levő parasztoknak, a központi bizottmány ennek leszállítását javasolta tíz évre. A törvényjavaslat egészén kimutatható, hogy szerzője két, egymással lépten-nyomon ütköző szempontot igyekezett érvényesíteni: az egyik a magántulajdon szentsége (jelen esetben ez a földesúr allodiális birtokával való szabad rendelkezés biztosítását jelentett), a másik pedig a társadalmi béke megőrzése volt. Ez utóbbi megkövetelte, hogy az agrártársadalom lehető legnagyobb része nyerjen valamit a jobbágyfelszabadítással. Ez a törekvés egyúttal azt a távlati társadalompolitikai célt is szolgálta, hogy széles rétegeket tegyen tulajdonossá, azaz a polgári társadalom bázisává. Magából a törvénytervezetből nem olvasható ki, mennyiben volt ez tudatos szándék; a kistulajdonosi réteg erősítésére irányuló törekvést kimutathatjuk egyes 1848-as tervezetekben vagy politikusi megnyilatkozásokban. A népképviseleti országgyűlés előtt megfordultak pl. telepítési törvényjavaslatok. A birtokos nemesség kármentesítését egyik elképzelés szerint a kincstári birtokok eladásából befolyó pénz fedezte volna: az ezt kimondó törvénytervezetbe is bekerült, hogy a kamarai birtokokat “lehető legkisebb részletekben” kell eladni.118
Beér-Csizmadia i. m. 646. p.
