A békekövetség
A békekövetség524
A békekövetségre ld. Deák és társai 1849. január 4-én és 14-én kelt jelentéseit, és Csengery Antal Deák 1866-os elbeszélése alapján írott emlékezését. Közli Kónyi 367-380. p. Ehhez fűzött kommentárokat Melczer István. A korabeli források közül kiemelendő még Windisch-Grätz 1849. január 3-án Schwarzenberghez írott levele, közli Károlyi II. 117-119. p., magyar fordításban közli Deák Imre: 1848, ahogy a kortársak látták. A szabadságharc története levelekben. Bp., é. n. [1942.] 289-290. p. és Urbán Aladár szerk.: Batthyány Lajos főbenjáró pöre. Ford. Kurucz György. Bp., 1991. 46-47. p. A történteket Csengery alapján foglalja össze Hentaller Lajos: Gróf Batthyány Lajos fogsága. Vérrózsák I. 89-91. p. Alexander Helfert munkáját idézi Törzs Kálmán 88-89. p. Főleg Deák beszámolóit használja Körmöczi Katalin 77-79. p. Az összefoglaló munkák közül ld. Ferenczi II. 205-213. p.; Károlyi I. 3-9., 18-28. p.; Urbán Aladár: Batthyány Lajos a népképviseleti országgyűlésen 1848 decemberében. Századok, 1992. 217-224. p.; Urbán Aladár: Batthyány Lajos miniszterelnöksége, fogsága és halála. (In:) Körmöczi Katalin szerk.: Batthyány Lajos gróf első magyar miniszterelnök emlékezete. “... minden hazám javára, ami csekély erőmből kitelik”. Bp., 1998. 157-159. p.
Az úrbéri kármentesítés vitája a képviselőház december 30-i ülésében folytatódott. Dedinszky József képviselő azt javasolta, hogy a határozat tárgyalását halasszák el, mert ezáltal egyes képviselők arra kárhoztatnak, hogy idejüket ezzel töltve, nem vehetnek részt a haza védelmében. Maga Deák is felszólalt, s kifejtette, hogy ha tőle függött volna, “ezt a tárgyat addig, míg az ország békésebb állapotban nem lesz, fel nem vettük volna”. Úgy vélte, hogy a jelen háborús körülmények közepette a kérdést amúgy sem lehet megnyugtatóan rendezni, s felszólította a Házat: “ne piszkoljuk ne a história lapját az által, hogy most olyan tárgyat veszünk elő, mely a képviselőket különösen érdekli”. Hozzátette, van valami bántó abban, “ha most a zsebünkről tanácskozunk, még pedig annyival inkább, mert ne feledjük el, hogy ámbár népképviseleti alapon vagyunk választva, talán nagyobb részét teszik a háznak azok, kik kárpótlást kapnak, mint azok, kik kárpótlást nem kapnak”. A képviselőház ezután elfogadta Dedinszky indítványát, s a halasztás mellett döntött. Az ülésben egyébként is kevesen voltak, s a törvényjavaslat vitájában a Ház már az előző napokban is többször 197határozatképtelen volt.525 Hunfalvy szerint Deák “szépen szólt” a halasztás mel-lett. Nedeczky István munkája szerint “soha nem emelkedett ki ez időszakban Deák alakja és erkölcsi bátorsága annyira, mint midőn utószor a házban felszólalt”.526 Az ülés további részében Somogyi Antal képviselő azt indítványozta, hogy az OHB adja elő “mint állunk most, miszerint tudhassunk mihez fogni”. A képviselőház ezt el is fogadta, s Kossuth megígérte, hogy még aznap, vagy másnap délelőtt megadja a kért felvilágosítást.527
Kónyi II. 364-365. p.; Beér – Csizmadia 347. p.
Nedeczky István: Deák. A képviseleti alkotmány megállapítása. Bp., 1876. 264-265. p. A szerző azonban itt összekeveri a december 30-i, az úrbéri kárpótlás ügyében mondott, illetve a december 31-i, a követküldéssel kapcsolatos beszédet. Miután azonban az előbbiből idéz, értékelése egyértelműen erre vonatkozik.
Hunfalvy 132., 171. p.
Erre december 31-én délelőtt 11 órakor, a képviselőház zárt ülésében került sor. Az ülést, amelyben a felsőház egyes tagjai is jelenvoltak, Pázmándy Dénes nyitotta meg, s azonnal közölte, hogy Perczel hadtestét az előző napon Mórnál meg- és szétverték. Ezért az OHB jónak tartaná, ha az országgyűlés Debrecenbe tenné át székhelyét. “Pestnek elvesztésével az ország nincs elvesztve, sőt, Pestet nem kellvén őrzeni, elosztott seregünket egyesíteni lehet, s a Tisza vidékéről visszanyerni, ami el van vesztve – folytatta. – Pest városát nem akarjuk védelmezni, nehogy ezáltal a várost veszélyeztessük. Ha tehát Pestet a képviselőház nem tartja országnak, menjen el innen, hol nyugodtan többé tanácskozni nem lehet. Seregeink a budai oldalról a pestire fognak visszavonulni, hogy itt újra rendeződjenek”.
Pázmándy beszédéhez először Batthyány Lajos gróf, majd Bezerédj István szólt hozzá. Mindketten úgy vélték, hogy az országgyűlésnek nem kellene eltávoznia. Batthyány csak az OHB-t tartotta Debrecenbe küldendőnek, Bezerédj pedig azzal érvelt, hogy az országgyűlés távozása félelmet keltene a fővárosi lakosságban, s bizalmatlanságot a hadseregben. Őket követte Deák, aki azt kérdezte az OHB-tól (azaz, a bizottmányt képviselő Kossuthtól), “hogy hiszi-e, ha Pest elveszett, még az országot védelmezhetni? gondolja-e, hogy elég pénzzel stb. bírand?” Kossuth erre azt mondta, hogy ez hit dolga; “ő azt hiszi, hogy igen, de hitét nem tudja másba önteni”. Végül Hunkár Antal, Veszprém megye főispánja és kormánybiztosa szólalt fel, s azt javasolta, hogy ha a képviselők távozni akarnak, másnap reggel távozzanak, mert délben már senki sem távozhat. Az ellenségnek annyi ágyúja van, hogy másnap már Budán lesz, s “a mi seregünk nem fog visszavonulhatni”; a Duna a magyar sereg számára Berezina lesz, s Windisch-Grätz, aki Bécset szétlőtte, sem Pestet, sem a Lánchidat nem fogj kímélni. Hunkár feltette a kérdést, “nem akarnak-e semmiképp egyezkedni? akarják-e azon férfiakat mind elveszteni, kik 25 év óta a szabadság mellett harcolnak?” Kossuth is csatlakozott, mondván, hogy “ő a háborút nem szereti – 198ha lehet egyezkedni”. Hunfalvy Pál naplója szerint “ez új gondolat” (ti. az egyezkedésé) tüzet fogott, s a képviselőház délutánra vegyes zárt ülést határozott tartani, amelynek az elmenetel, illetve Hunkár indítványa felett kellett határoznia.
A délutáni zárt ülés lényegében eldöntötte, hogy a képviselők másnap vasúton Szolnokra indulnak, s hogy a Ház Majláth György országbírót, Mailáth Antal volt kancellárt, Batthyány Lajost, Lonovics József érseket és Deák Ferencet küldi békekövetségben Windisch-Grätzhez, hogy tőle fegyverszünetet kérjenek, s onnan “Őfelségéhez, Ferenc József császárhoz”, egyezkedés végett menjenek. Deák már a zárt ülésen megjegyezte, hogy ámbár nem vár sikert a követségtől, a követség kapjon utasítást. Az általánosan formulázott utasítást három szóba foglalták: “Az ország szabadsága, jólléte, becsülete”.528
Hunfalvy 135-137., 171-172. p.; Pálffy János 261-262. p.; Horváth Mihály II. 182-184. p.; Beér – Csizmadia 533-535. p.
Magára a nyílt ülésre december 31-én az esti órákban került sor. Az ülés elején némi izgalmat keltett az a hír, hogy a nép elfogta a felső- és a képviselőház egy-egy tagját, Pálffy Pál bárót és Kund Vincét. Az eset kisebbfajta vitára adott okot Batthyány Lajos és Madarász László között, majd Pázmándy Dénes elnök bejelentette, hogy az ülés tárgyának fontossága miatt a felső- és az alsóház együttes ülést tart. Majd ismertette a két tárgyat, azaz a kormány és az országgyűlés Debrecenbe költözésére és az ellenséges fővezérhez küldendő békekövetségre vonatkozó javaslatot.
Először Kossuth terjesztette elő határozati javaslatát az országgyűlés és az OHB Debrecenbe költözéséről. Ezt azzal indokolta, hogy ha a hadsereg csatát vesztene is a főváros előtt, “ezen eventualitásnak az ország képviselete és kormánya ne legyen kitéve, hanem bal esemény esetére is, biztosítva legyen az ország védelmének fennakadás nélküli folytathatása és az ország kormányzása”. Úgy vélte, ezzel tartoznak a hadseregnek is, mert a kormányt olyan karban kell tartani, “miszerint a hadseregek lássák, hogy csatavesztések következzenek bár, ha már az isteni gondviselés azt mérte reánk, de azért nem adta fel az ország és a kormány a hadsereget, s akkor a hadsereg sem fogja magát feladni”. A békekövetséggel kapcsolatban kijelentette, nincs ellene annak, “ha az országgyűlés meg akarja kísérteni azt, valljon azon részen, mely igazságtalan háborút visel Magyarország ellen, van-e valami akarat az igazságnak fenntartására”. Azonban mindazok után, amik az elmúlt hónapokban történtek, nem sok esélyt lát e lépés sikerére; “hanem ha sikere lesz, áldani fogom az órát, midőn az országgyűlés közbenjárulása által oly békét eszközöl a nemzet, mely által megvédte szabadságát és becsületét; ha pedig sikere nem lenne e lépésnek, akkor újabb ösztön lesz a nemzetnek megállani az igazságos harcot az utolsó emberig”. Ezután kifejtette, hogy szerinte a kiküldötteket “ne tekintsük oly meghatalmazottaknak, kik az országgyűlés helybenhagyása nélkül a speciális feltételeket megköthetik, mert akkor részletes utasítást kellene előre adni, ez pedig az alkura nem jó eszköz”. 199Kossuth szerint a kiküldöttek fel fogják találni utasításukat a korábban hallott szavakban: “köttessék béke Magyarország szabadságának, becsületének s jólétének megóvására”.
Kossuth után Batthyány szólalt fel, s azt javasolta, hogy csak az OHB távozzon, de az országgyűlésnek Pesten kellene maradnia amíg csak lehet, hogy a békekövetség jelentését véve, határozhasson a teendőkről. Ha a békekövetség jelentése megérkezik, még mindig az országgyűléstől függ, hogy “a nem reménylett esetben” (ti. ha a válasz elutasító lenne), “valjon in corpore [testületileg] által kívánja-e magát helyeztetni Debrecenbe, mit én az előzményeknél fogva nem tartok gyakorlatilag szükségesnek és hasznosnak, hanem akadályos dolognak; vagy pedig magát prorogálni fogja-e addig, míg az idők olyanok lesznek, hogy hatásköre biztosabb leend”.
Batthyány javaslatát támogatta Bezerédj István. Bezerédj mindenképpen indokoltnak tartotta a békekövetség kiküldését, az országgyűlés távozásával kapcsolatban viszont úgy vélte, elképzelhető, hogy “a főváros- és a közellevő hadseregre nézve (...) sokkal inkább szolgálna a bátorságnak és elszántságának élesztésére, ha tudná, hogy az országgyűlést is kell védenie, mint ha észrevenné, hogy az országgyűlés nem bízván a győzelemben, előre eltávozott”.
Majd Madarász László tartott hosszú és zavaros beszédet az országgyűlés és az OHB együttes távozása érdekében. Felvetette annak a lehetőségét, hogy ha az országgyűlés Pesten marad, s Windisch-Grätz bevonul a fővárosba, “ezen országgyűlés nem lenne egyéb, mint regestratora azon hatalomnak, mely zsarnokságával jön ide”. A békekövetséget a hadihelyzet miatt reménytelen vállalkozásnak ítélte. Beszédét azzal a meghökkentő fordulattal zárta, hogy “azt, ki a másikat elhagyja, lője főbe a legközelebbi”. Simonyi Ernő képviselő az utóbbi felszólítást nem tudta összeegyeztetni a haza igazságos ügyével; egyébiránt támogatta az országgyűlés és az OHB együttes távozására vonatkozó indítványt, s idővesztésnek nevezte a békekövetséget. Perényi Zsigmond, a felsőház elnöke vitatta Batthyány indítványát, mondván, hogy az OHB működése “sikert nem arat, ha az országgyűléstől megválik”. Hunkár Antal szerint másnap reggel a vasútállomáson, indulás előtt fel kell olvasni a képviselők neveit, s aki nincs ott, “az halál fia”. Javasolta, hogy az országgyűlés küldjön ki három személyt, “kik seregünk fővezérével együtt működjenek”. Kossuth úgy vélte, fölösleges előre szankcionálni az elmaradókat; hiszen a parlament engedélye nélkül senki sem maradhat el.
Hunkár újabb felszólalásában javasolta, hogy szavazzanak a kiküldendő követek személyéről. Madarász és Hunkár korábbi felszólalásai azonban némi vitára adtak okot; Batthyány és Bezerédj is lényegében kikérte magának a bennük foglalt fenyegetést. Ugyanakkor Batthyány kijelentette: ha az OHB úgy véli, hogy “megszűnik kifolyása lenni az országgyűlésnek, mihelyt azt a ház más helyre rendeli”, szívesen visszaveszi indítványát. Kossuth maga is úgy vélte, hogy az ezekben említett szankciókra 200nincs szükség. Ugyanakkor leszögezte: az OHB sikeres működéséhez szükséges, hogy az országgyűlés jelenléte biztosítsa legitimációját.
Pázmándy – visszatérve Hunkár javaslatához – úgy vélte, hogy az országgyűlésnek döntenie kellene a kiküldendő képviselők és felsőházi tagok személyéről. A zárt ülésen elhangzott javaslatok alapján Majláth György országbíró, Mailáth Antal volt kancellár, Lonovics József egri érsek, Batthyány Lajos gróf, Deák Ferenc és Bezerédj István személyéről kért szavazást. Úgy vélte, hogy miután Batthyány újabb felszólalásában lényegében visszavette indítványát, dönthetnének az országgyűlés és az OHB Debrecenbe távozásáról is.
Ezután Perényi Zsigmond báró szólalt fel. Véleménye szerint a küldöttséget nem csak arra kellene felhatalmazni, hogy az ellenséges fővezérrel alkudjon, hanem arra, “hogy az ellenség fővezérével legelőször kívánjon egyezkedni s fegyvernyugvást eszközölni, és onnan menjen aztán tovább Ferenc Józsefig”. Végül megjegyezte, hogy elég lenne egy négytagú követség kiküldése, “Majláth György, Mailáth Antal, Lono-vics József és Deák Ferenc untig elég volna”. Batthyány, mint indítványozót, s némely más körülményeknél fogva is, kihagyandónak vélné.
Pázmándy ezután megpróbálta kimondatni a határozatot a javasolt személyek kiküldéséről, ám ekkor felszólalt Ivánka Zsigmond képviselő, s bár egyetértett a kiküldendő személyek számára vonatkozó javaslattal, de a képviselőház részéről szükségesnek tartotta még egy tag kiküldését. Ez is lehetővé tette, hogy Batthyány, aki képviselőként, s nem felsőházi tagként vett részt az ülésen, megkérdezze Perényit, mi kifogása van az ő kiküldetése ellen: talán csak nem tartja őt persona ingratának? Peré-nyi szabadkozott, s kijelentette, “hogy ha a gróf jobban ismerve a körülményeket azt gondolja, hogy a dolgok akadására nem lesz, s oly szívesen ajánlkozik, én, isten látja lelkemet, nem akadályozom kiküldetését”.
Pázmándy – aki láthatólag szerette volna már lezárni a vitát – azt javasolta, hogy határozzanak az említett öt személy kiküldéséről. Őt követte Deák Ferenc.
Deák felszólalása kezdetén kijelentette: nem remél sikert a békekísérlettől, mert gyanítja, hogy mindjárt az első lépésnél hajótörést fognak szenvedni, mert “azon hatalom, amely ezen pesti országgyűlést el nem ismeri az ő fogalma szerint törvényes testületnek minket semmi esetben elfogadni nem fog”. Ám úgy vélte, ha már kiküldik őket, szükséges pontosabban körülírni megbízatásuk tartalmát. Ha az ellenséges fő- vagy alvezér nem fogadná őket, akkor eleve megszűnik megbízatásuk; “hanem mit tegyenek ezen küldöttek akkor, ha azon vezér azt mondja: én semmire nem vagyok felhatalmazva, én veletek semmi tractatumokba nem ereszkedem, hanem ha akartok beszéleni, beszéljetek például a fővezérrel, aki távol van, de én addig semmi fegyvernyugvásba bele nem egyezem, s a hadi munkálatokat folyatni fogom”; s mit tegyenek akkor, ha az ellenséges fővezér mondaná ezt, azzal, hogy “ha a fejedelemhez akartok járulni, fogalmunk szerint azt megkísérteni hatalmat adunk, de a hadi munkálatokat azért folytatni fogjuk”. Mi a teendő ebben az esetben, folytassák-e útjukat; 201s mit tegyenek abban az esetben, ha az ellenség hajlandó a fegyverszünetre: megköthetik-e azt maguk, vagy egyeztetniük kell a magyar hadsereg tábornokával? Végül szükségesnek mondta, hogy a kiküldendő tagokat értesítsék, s kérdezzék meg, hajlandóak-e egyáltalán elfogadni a követségben való részvételt?
Pázmándy erre olyan értelmű határozatot javasolt, hogy “a fenn említett alapra fektetni a békét mindenesetre késznek nyilatkozzék a választmány; következőleg mindazokat megajánlhassa, melyek ezen célhoz vezetnek; ha pedig oly akadályok gördíttetnek elő, melyek ezen célhoz nem vezetnek, s melyeket tenni hatalmokban nem áll, a vezérelv ellen nem tehetnek”. Deák ezt még mindig túl általánosnak találta, s legalább a fegyverszünettel kapcsolatban konkrét felhatalmazást kért, mondván, hogy vannak, akik azt kívánnák, “hogyha fegyvernyugvást a fővezértől eszközleni nem tudnak, térjenek vissza, mások pedig, ha akár lesz, akár nem lesz fegyvernyugvás, mindenesetre a küldöttek igyekezzenek a fejedelemhez jutni”. Az elkészült jegyzőkönyv és határozat végül úgy fogalmazott, hogy a kiküldöttek “az ellenség fővezérétől fegyvernyugvást és a céloztatott békekötést kieszközölni iparkodjanak; sőt, a körülmények úgy hozván magukkal, magához ő cs. k. felségéhez, Ferenc Józsefhez is járuljanak. Miről a törvényhozáshozi jelentésük elváratik”. Az ülés éjjel 11 órakor ért véget.529
Az ülés jegyzőkönyvét közli KLÖM XIII. 941-952.
Deák másnap, 1849. január 1-jén felkereste Majláth György társaságában Mailáth Antalt, akinek szintén eleve kételyei voltak a küldöttség sikerével kapcsolatban, mondván, hogy ez csak egy megijedt frakció műve, s ha Kossuth sem ért vele egyet, aligha várható tőle siker.530 Mailáth Antal megkérdezte, gondoskodott-e már katonai kíséretről és útlevélről? Deák nemmel válaszolt, de hozzátette, hogy azonnal felkeresi Kossuthot. Így is tett, ám sem Kossuthot, sem Madarász Lászlót, az Országos Rendőri Hivatal vezetőjét nem találta már a helyén. Fellelt viszont néhány aláíratlan útlevelet, s ezeket magához vette. Deák meghallotta, hogy Nyáry Pál, az OHB helyettes elnöke még a fővárosban van. Deák felkereste Nyáryt, aki magához hívatta Répásy Mihály vezérőrnagyot, a tartalék hadtest parancsnokát. Nyáry levelet írt Görgeinek, s kérte a küldöttség átbocsátását az ellenséghez, illetve a kíséret kirendelését.531 Répásy egy tisztet küldött Görgeihez Nyáry levelével, s a tiszt rövidesen visszatért azzal a hírrel, hogy a katonai kíséretet kirendelték, s megtették az intézkedéseket a küldöttség átbocsátására. A tiszt megjegyezte, hogy “a táborban nagy a neheztelés, 202hogy a hadsereg megkérdezése nélkül akar alkudozni az országgyűlés”. Közben megérkezett Nyáry lakására Csány László főkormánybiztos is, akit Kossuth a főváros kiürítésének irányításával is megbízott. Csány szintén levelet írt Görgeinek, s közölte, hogy az OHB elhagyta a fővárost, illetve hogy az országgyűlés küldöttséget küldött az ellenséges táborba.532 Csány maga is kiállított egy útlevelet a küldöttség tagjainak. Rövidesen megjött Schmidegg Kálmán gróf, százados, Csány nevelt fia. Schmidegg szintén említette a hadsereg neheztelését, mire Csány leszidta: “A hadsereg ne politizáljon”.
Csengery Deák beszámolója alapján írott elbeszélése szerint Deák Majláth Györgyöt kereste fel, de Melczer István, Mailáth Antal unokatestvérének visszaemlékezése szerint Deák és Majláth György keresték fel Mailáth Antalt. Melczer szerint Csengery elbeszélésében amúgy is többször keveredik a két Majláth személye. Melczer István 164-165. p.
“Közlés, hogy a képviselőház részéről egy küldöttség küldetett az ellenséges táborba, s ez átengedendő”. Német nyelvű kivonat. MOL Görgey-lt. Iktatókönyv No. 378.
“Az OHB Pestről történt távozására és egy küldöttségnek az ellenség táborába történő átengedésére vonatkozó közlés”. Német nyelvű kivonat. MOL Görgey-lt. Iktatókönyv No. 390. Csány maga is rosszallta a békekövetség kiküldését: “Az a Windisch-Grätzhez küldés, József Ferenc császárhoz, királhoz-e? az Isten, ki tudja, rosszabb hatású egy csatavesztésnél. Az maga jobban felbuzdítja az ellenséget egy győzelemnél – és a következése, teljes bizonyossággal mondom, semmi, sőt, nem semmi, hanem egy nagyszerű büszke megbántása leend a nemzetnek, az Elnök úrnak akarata nem lehetett” – írta Kossuthnak. MOL H 2. Kossuth Polizei Akten 571. Közli KLÖM XIV. 16-17. p. Kossuth, mint később maga írta Csánynak, nem értett egyet a küldöttség kiküldésével, s valószínűleg ezért nem értesítette róla a feldunai hadtest parancsnokságát. Uo. 18. p.
A küldöttség tehát megindult, s rövidesen Görgei Promontoriumban lévő főhadiszállására érkezett. A küldöttség tagjai Görgeit nem találták ott, mert éppen az előőrsöket ment megszemlélni. Pusztelnik Henrik alezredes, Görgei vezérkari főnöke fogadta őket, s közölte, hogy kirendelte a kíséretet, sőt, arról is tudomásuk van, hogy jól fogják fogadni a küldöttséget. “Talán levél?” – kérdezte Batthyány. Pusztelnik habozva igenel felelt, de nem tudta azt előmutatni. Deák visszaemlékezése szerint a főhadiszálláson nem éppen kedvező hangulatot találtak. (A főhadiszálláson azért is nagy volt a neheztelés a követküldés miatt, mert alig néhány órája érkezett meg Kossuth újabb támadási parancsa, s a tisztek többsége a követküldés és a támadási parancs tényét nem tudta összeegyeztetni).533 Pusztelnik két tiszt kíséretében küldte a követeket Hamzsabégre, ahol Ernst Poeltenberg alezredes dandára állomásozott. Deák állítólag régebbről ismerte Poeltenberget, s az alezredes szívesen fogadta a követeket. Deák későbbi beszámolója szerint az utóvédnél senki sem tudta, hol az ellenség, 203s amikor Deák ezen csodálkozott, Poeltenberg azzal mentette magát, “hogy nincs pénz, a kémek tartása pedig igen sokba kerül”. Az alezredes hosszan és bizalmasan beszélt a követekkel, s többek között megjegyezte, “hogy igen sok áldozatba kerül védelmi harcunk, s jól tudja, hogy ő lesz az egyik áldozat. Bár a csatatéren érne végzetem, kiálta föl”. Végül egy Géczy nevű fiatal hadnagyot adott a küldöttség mellé egy káplárral és tizenkét huszárral.
Elterjedt a hír, hogy Görgei és Csány nehezteltek az OHB és az országgyűlés távozása miatt, mert erről nem voltak értesítve. “Rossz hatást tett még azon küldöttség kiküldetése, mit előbbi levelemben írtam, mit azonban Görgei, mint hallom, helyre hozott, miután a küldötteket nem engedte átmenni Windisch-Grätz táborába, mivel ez örökös gyalázat volna a nemzetre, most fegyverszünetet kérni és békés kiegyenlítést, egyébiránt is még nincs itt az ideje, s úgy látszik, hogy őneki még a két várost megtartani erős reménye van” – írta Madách Károly január 1-én Madách Imrének. Közli Madách Imre összes művei. S. a. r. Halász Gábor. Bp., 1942. II. k. 1072-1075. p. “Azonnal gyalázta a közönség szájas része a követséget, s dicsérve mesélte, hogy Görgei nem akarta átbocsátani, sőt elfogatással fenyegette volna”. Hunfalvy 141. p. A küldöttség keltette hullámokra ld. még Hermann Róbert: Görgei Artúr váci nyilatkozata. Hadtörténelmi Közlemények, 1988/2. 250-251. p.
A követség ezután nekilátott megkeresni a cs. kir. hadsereget. Első nap Marton-vásárig jutottak anélkül, hogy az ellenségre bukkantak volna. Hajnalban házigazdájuk azzal ébresztette őket, hogy itt az ellenség. Rövidesen azonban kiderült, hogy az egész csak vaklárma volt. A küldöttek ismét elindultak, s útközben a falusiaktól hallották, hogy Vereb községben “már vagy ötezer német van”. Amikor Deák erre megjegyezte, hogy akkor oda kell menniük, az egyik paraszt felkiáltott: “Mi az ördög, nem hallották az urak, hogy ott a német?” A falusiak csak akkor enyhültek meg, amikor megtudták, hogy a követség békét akar teremteni, s ezért siet a “német” táborba.
Vereben Végh János házánál szállásoltak be, de itt sem tudta senki megmondani, hol vannak a császáriak. Végül a követség tagjai megbízták Géczy hadnagyot, hogy keresse meg az ellenséget. Géczy rövidesen rábukkant Jellačić I. hadtestére, s Baracs-kán magának a bánnak a főhadiszállására. Jellačić megkérdezte tőle, mi járatban van, s amikor Géczy elmondta, a küldöttek neve után érdeklődött. “Tiszteletreméltó férfiak” – mondta a névsort hallva. Majd egy rövidke levéllel bocsátotta el Géczyt, amiben csak annyi szerepelt, hogy a hadnagy szabadon mehet a cs kir. hadsereg főhadiszállásáig. A küldöttség ezután Vereben meghált, s másnap innen indult tovább Windisch-Grätz Bicskén lévő főhadiszállására.
Bicske alatt a küldöttség tagjai feléjük irányzott ágyúkat láttak. Kishíja volt, hogy a tüzérek rájuk nem lőttek, ugyanis a bán nem értesítette Windisch-Grätzet a követség érkeztéről. Bicskére érve Géczy jelentette magát a főhadiszállás egyik tisztjénél. Egy másik tiszt nekitámadt Géczynek, hogyan mert előőrsi kíséret nélkül a főhadiszállásig jönni. Géczy megjegyezte, hogy sehol sem talált előőrsökre. A tiszt nem hitt neki, mire Majláth György kelt Géczy védelmére. Géczy elővette Jellačić levélkéjét, ami, ha lehet, még nagyobb megdöbbenést keltett a tisztek körében. “Hallatlan Ausztria dicsőséges hadi történetében – mondta egyikük. Csakugyan ide jöhettek ezek a parlamenterek anélkül, hogy előőrsökkel találkozhattak volna. Egy tábornoknak annyira nem tudni a hadi szabályokat. Az ellenség parlamentereit kíséret nélkül egy cédulácskával bocsátani a tábor kellő közepébe! És ez a hadvezér – tette hozzá gúnyosan – a lovagias Jellačić bán!”
Egy tiszt jelentette Windisch-Grätznek a küldöttség érkezését, majd maga Maj-láth, mint régi ismerőse kereste fel a herceget. Rövidesen visszajött egy segédtiszt, s közölte, hogy Windisch-Grätz Batthyány kivételével kész fogadni a küldötteket, de nem mint országos küldötteket. Hasonló hírrel tért vissza Majláth is. Windisch-Grätz 204a küldöttek neveit hallva megjegyezte: “Tiszteletreméltó nevek!” Windisch-Grätz Batthyányra vonatkozó megjegyzéséből nyilvánvaló volt, hogy mint országos küldöttség ugyan nem működhetnek, azonban nem akarva elmulasztani az alkalmat a cél, a békés megegyezés elérésére, s abban reménykedve, hogy a herceg esetleg megenyhül, mégis megjelentek nála.
A küldöttség nevében Majláth adta elő mondandójukat. “Mint a magyar országgyűlés küldöttei jöttünk hercegségedhez” – kezdte beszédét. Ám Windisch-Grätz indulatosan félbeszakította, hogy a magyar országgyűlés nincs, azt már régen feloszlatta az uralkodó. Majláth nem jött zavarba, s elmondta, hogy a nemzet kész elfogadható feltételek mellett felhagyni az önvédelmi harccal. A herceg kijelentette, “hogy azok után, mik az országban történtek, sem fegyvernyugvásról, sem bármi egyéb egyezkedésről szó sem lehet, hanem egyedül csak feltétlen alávetésről (unbe-dingte Unterwerfung)”. Közölte, hogy “ő az országot fegyverrel fogja elfoglalni, katonai kormányt hozand be, s majd akkor őfelsége fogja elhatározni jövendőre a teendőket”.
Majláth ezután kérte, hogy a herceg engedje meg, miszerint Olmützbe mehessenek az uralkodóhoz, s addig adjon fegyverszünetet. Windisch-Grätz erre kijelentette, hogy az uralkodó nem fogadhatja a küldöttséget, s ő sem adna más feleletet. “Engem Őfelsége a legmesszebb terjedő teljhatalommal ruházott fel – folytatta –, s azért az Önök óhajtását nem teljesíthetem. Én hadműveleteimet semmi esetre abba nem hagyom, míg az ország feltétlenül meg nem hódol; csak ha ez megtörtént, engedhetem meg valamely küldöttségnek, hogy királya kegyelméhez folyamodjék. A velem szemben álló rebellis seregtől pedig mindenesetre megkövetelem, hogy előttem elde-filírozzon [díszmenetben elvonuljon], a fegyvert letegye, s urának, a császárnak és királynak esküvel hűséget fogadjon. Az urak tudni fogják, hogy Bécsben is el tudtam nyomni a lázadást, hol százezrével álltak velem szemben a fegyveresek, s hol hátamat a magyar lázadók serege fenyegeté. Azonképpen fogok tudni itt is fegyveres erővel szerezni érvényt a törvényes hatalomnak”. Ezután Lonovicshoz fordult, s figyelmeztette arra a kötelességre, “melyet reá a szenvedélytől és félrevezetéstől izgatott időben állása szab”. Amikor Deák kérte, hogy visszatérhessenek a fővárosba, Windisch-Grätz először igent mondott, majd hirtelen megváltoztatta ígéretét: “Mint parlamenterek vannak itt; s ha útukban valamely összecsapásba keverednének, és baj érné Önöket, bennünket érhetne a vád vagy gyanúsítás. Tudtukra adjuk Önöknek, mikor lehet biztos távozásuk. Lesz rá gond, hogy addig illő ellátásban részesüljenek”. Más változat szerint az indoklás a következő volt: “Nem akar – úgymond – kétkedni a jelenlevő urak becsületes szándokában, mert az iránt biztosítja őt előéletük és előbbeni állásuk, azonban katonai tekintetek nem engedik meg, hogy őket elbocsáthassa, 205azért hát kénytelen őket kérni, tegyék magukat egyelőre kényelembe a kastélyban, s várják be a többit”.534
Josef Alexander Helfert: Der ungarische Winterfeldzug und die octroyirte Verfassung. Prag, Leipzig, 1886. I. (Geschichte Oesterreichs vom Ausgange des Wiener October-Aufstandes 1848. IV/1.) 384-386. p. Törzs Kálmán 89. p.
Ezzel véget ért a fogadás hivatalos része. Windisch-Grätz ezután Mailáth Antaltól a küldöttség egyes tagjairól tudakozódott. Majláth György bemutatta Deákot is a hercegnek, mire az megkérdezte tőle: “Ugye, rég leköszönt a miniszterségről?” “Mikor többi társaim, mikor Batthyány is” – felelte Deák. Windisch-Grätz közbevágott: “De Batthyány még azután is miniszterelnök maradt, és rendezte a fegyveres támadást”. Deák megjegyezte: “Azaz, őfelsége bízta meg új minisztérium alakításával, ami nem sikerülvén, ő is lemondott”.
A fogadás végeztével Windisch-Grätz eltávozott, a küldöttség tagjai pedig a jelenlévő törzstisztekkel beszélgettek. Deák Rousseau vezérőrnaggyal kezdett társalogni. Amikor az a magyar nemzet ellen “szemrehányásokat kezdett tenni”, Deák lovagiasságára hivatkozva megkérdezte tőle, “ítélje meg maga, vajon ez a hely, s az a helyzet, amelyben küldöttségünk van, alkalmas-e ilyen beszélgetésnek ily hangon folytatására?” Rousseau észhez tért: “Önnek teljesen igaza van. Elnézését kérem” – mondta, s más tárgyra tért át.
Windisch-Grätz még egyszer, négyszemközt beszélt Majláth Györggyel, aki szabadkozott a követségben vállalt szerepe miatt. A herceg kifejezte neheztelését mind az ő, mind a többiek ténykedése felett. Majláth azt javasolta, hogy Windisch-Grätz tartsa vissza a követséget.
A küldötteket ezután szállásukra vezették, ahol mindössze két ágy volt. Délután 4 óra tájban megjelent Windisch-Grätz egyik segédtisztje, s közölte, hogy a herceg szívesen látja őket ebédre, öt órára, de ha a hosszas utazás miatt ezt alkalmatlannak találnák, mellékszobában is teríttethet számukra. Deák – Batthyány iránti figyelmességből is – az utóbbi mellett volt. Az ebéd egyik fogása fogoly volt. “Malum omen” – mondta Deák Lonovicsnak, mire az érsek elkomorult.
A cs. kir. csapatok továbbvonulása után a küldöttség tagjai kényelmesebb szobákat kaptak. Deák Batthyányval került egy szobába. Január 4-én reggel fölébredve csodálkozva látta, hogy Batthyány, aki sokáig szokott aludni, már ébren van. “Már rég nem tudok aludni” – mondta a gróf. “Gondolod-e, hogy életem veszélyben foroghat?” Deák válasza a következő volt: “E kérdésre csak úgy felelhetek, ha őszintén megmondod négy szem közt, tettél-e olyasmit, amiről nekem nincs tudomásom; különösen volt-e részed az olasz mozgalom és a bécsi forradalom előmozdításában?” Batthyány becsületszavára mondta, hogy mindezekben nem volt része. “Így nem gondolnám, hogy életed veszélyben foroghatna – válaszolta Deák. Azonban jobban meggondolva a dolgot, ilyen lázas időkben senki sem tudhatja, mi történhetik. 206Ha Windisch-Grätz bánásmódja után ítélve, tartasz valamitől: legegyszerűbb dolog most innen elmenni. Künn jártomban séta közben meggyőződtem az iránt, hogy sehol sem tartanak szemüggyel. Bizton menekülhetsz. Ha nem hoztál elég pénzt magaddal, vedd, ami nálam van”. Batthyány válasza is jellemző volt: “Ah, egy pár hitvány év miatt csak nem leszek szökevény”.
Ezen a napon délelőtt Windisch-Grätz egy tiszt útján megüzente a küldötteknek, hogy ha valamelyikük hozzátartozóinak írni akarna, a herceg gondoskodni fog a levél elküldéséről. “Csak küldőinket óhajtanók értesíteni eljárásunkról” – válaszolta Deák. A tiszt távozott, majd visszatérve közölte, hogy megírhatják a jelentést, de a herceg kiköti, hogy el akarja azt olvasni. A küldöttek ezt örömmel fogadták, mondván, hogy legalább nem hazudtolhatják meg utólag az abban foglaltakat. Január 4-én Deák megfogalmazta a küldöttség jelentését, majd ezt továbbították Windisch-Grätzhez, aki el is küldte azt egy honvédtiszt útján Debrecenbe. A jelentés másolatát megküldte Schwarzenberg miniszterelnöknek is.535
Károlyi II. 119. p. Király Béla 127. p. tévesen 1849. jan. 1-re datálja a jelentést. Körmöczi Katalin 77. p. szerint a küldöttség jan. 1-jén Bicskén találta Windisch-Grätzet.
Január 8-án tudatták a küldöttekkel, hogy Windisch-Grätz a fővárosba tette át főhadiszállását, s hogy ők is visszatérhetnek. 20-24 dzsidás kísérte kocsijaikat Budára. Itt a várba vitték őket, majd közölték velük, hogy mehetnek, ahová tetszik. Deák Pestre, az István főherceg (Emmerling) fogadóba ment, Batthyány Károlyi György, sógora palotájába. Itt fogták el aznap éjjel 11 órakor.
Deák tovább akart utazni Debrecenbe, hogy szóban is beszámoljon a küldetésről. Windisch-Grätz azonban csak azon feltétel alatt lett volna hajlandó útlevelet adni neki, ha becsületszavára fogadja, hogy rábírja Kossuthot és az országgyűlést a feltétlen megadásra. “Volt eszem – mondta később Deák a méltatlan ajánlatról Csengery Antalnak – hogy senkit se beszéljek rá, hogy akasztassa fel magát”.
Deák tehát nem saját jószántából nem követte az országgyűlést Debrecenbe. Mindezt azért fontos hangsúlyoznunk, mert némelyik életrajzi munkában Deák kényszerűségből fakadt távolmaradása mintegy szimbolikus jelentőséget kap: az abszolutizmus és a forradalmiság fegyveres konfliktusa során távozó Deák az a személyiség, aki már a jövőre gondol, amikor nem követi volt bajtársait. Deák azonban nem Ghyczy Kálmán vagy ifj. Pázmándy Dénes, akik a további küzdelmet reménytelennek látva maradnak Pesten vagy fordulnak vissza a Debrecenbe vezető útról; nem is a nemzethalál víziójával küzdő Széchenyi vagy a forradalomtól megrettenő Eötvös, akiknek gyenge idegzete teszi lehetetlenné a további szerepvállalást. Deák az a politikus, aki kötelességérzetből elmenne Debrecenbe, még ha vannak is kételyei a további küzdelem esélyeivel kapcsolatban, arra azonban nem hajlandó, hogy a Batthyány letartóztatása utáni időszakban rábeszélje képviselőtársait egy olyan lépésre, amely fizikailag sodorná veszélybe őket. Deák kétségkívül csapdahelyzetbe került 2071849 januárjában: becsületérzése azt követelte tőle, hogy visszatérjen az őt kiküldő országgyűlésbe, de ugyanez a becsületérzés, a Windisch-Gr?tz által távozásának fejében követelt feltétel lehetetlenné tette számára, hogy az előbbi követelménynek eleget tegyen. Deák számára az ellenségnek kényszerűségből adott szó is szent volt, s ebből a morális csapdahelyzetből csak úgy menekedhetett meg, ha kivár. Más kérdés, hogy ez a fajta, kényszerűség szülte politikai taktika egyre inkább megfelelt politikai helyzetértékelésének is.536
Ilyen téves értékelést tartalmaz pl. Laveleye 34. p.
Deák távolmaradásának indoka nem volt ismert még a kortársak előtt sem. A jelentések alapján feltételezhető volt, hogy Deák a viszonyok változtával visszatér az országgyűlésre. Ezzel magyarázható, hogy Pálffy János jellemrajzában megrója Deákot távolmaradásáért. “Hibázott Deák Ferenc, mint egyén, hogy feladta az ügyet végső körömszakadásig. Ezt méltán várta tőle a haza. Hibázott, mint képviselő, hogy elhagyta helyét, míg azon testület, melynek őtet a nemzet bizalma egyik tagjává tette, önhatározatánál fogva együttmaradott. Mert ne higgye sem Deák Ferenc, sem senki, hogy azon nemzeti gyűlés tagjai között ne lettünk volna többen, akik még ekkor is bíztunk volna az ügy diadalában, főképp miután láttuk, hogy miként gyérül a választottak sora, kikhez bizalommal föltekinteni megszokta volt a nemzet, sőt voltunk, kik állásunk, vagy szó és tett által kitéve magunkat az osztrák bosszújának, sze-münk előtt láttuk s csaknem kikerülhetetlennek hittük legyőzetésünk valószínű esetében a vérpadot, de azért nem hagytuk el helyünket, melyre a nemzet állított, mert azt parancsolta becsületbeli és képviselői kötelességünk önmagunk s a nemzet iránt. Annyival kevesebbé kellett volna elhagyni állását Deáknak, mert a későbbi események fejlődése, a Kossuth népszerűségének fogyatkozása, s a képviselőház ébredezése letárgiájából, valószínűvé teszik, hogy Deáknak talán még Batthyány nélkül is sikerült volna a forradalmat, öszveköttetésben Görgeyvel, minden azelőtti magyar fölkelések végéhez terelni, békekötés által végezni. Már pedig minden, még oly kedvezőtlen béke is jobb, s a nemzethez illőbb lett volna, mint föltétlen megadás, annyi tömérdek véráldozattal kíséretében”.537
Pálffy János 125-126. p.
Az idézett szövegben nem annyira a téves kiindulópont és az erkölcsi ítélet ebből fakadó alaptalansága az érdekes, mint inkább az a felismerés, hogy Batthyány kényszerű távozása után Deák lehetett volna Kossuth ellenzékének egyetlen vezére. Pálffy azonban azt nem vette észre, hogy ez a szerep – főleg az 1849 téli és tavaszi kiélezett helyzetben – teljesen idegen volt Deáktól.
Az országgyűlési küldöttség január 4-i jelentése január 12-re érkezett meg a Debrecenbe. A jelentést a képviselőház zárt ülésén olvasták először fel. Először Kubinyi Ferenc szólalt fel. Ő olyan, I. Ferenc Józsefhez intézendő felirat készítését javasolta, amely az uralkodó elismerését és koronázását kérné, annak jogi következményeivel, 208így az ország törvényeire teendő esküvel együtt. Ugyanakkor javasolta, hogy a hadsereget mielőbb összpontosítsák és egyesítsék, amíg a válasz meg nem érkezik. Vele szemben a radikális Madarász László a nyaktilót emlegette, s arról beszélt, hogy immáron öt hónapja minden képviselőnek le kellett számolnia mindennel. Kossuth ironikusan megjegyezte: “Akinek tetszik, Madarász barátja úti levelet fog adni”. Ezután hosszan szólt a kudarcba fulladt békekísérletről. Úgy vélte, “most tudjuk, hogy egyezkedni nem akarnak, most kell a nemzetnek erősnek lenni”. Ha Bécsből az államadósság egy részének átvállalását kérnék, meg lehetne gondolni a dolgot. “De a nemzet meggyilkoltatása soha egyezkedés tárgyává nem válhatik”. Csak maradjon együtt az országgyűlés, és intézkedjen. Az ország dolga jobban áll, mint két hónappal korábban, hiszen van 110.000 főnyi hadserege.538
Hunfalvy 151-152. p., Beksics 68-70. p. Ld. még Hermann Róbert: Kossuth és Perczel nézeteltérése 1849 januárjában. Hadtörténelmi Közlemények, 1986/2. 315-117. p.
Másnap, január 13-án a nyílt ülés ismét a békekövetség ügyét tárgyalta. Szacsvay Imre és Asztalos Pál arról beszéltek, hogy Windisch-Grätz válasza után a küldöttség megbízatását megszűntnek kell tekinteni, s a nemzetnek az élet-halál harcra kell készülnie. Bezerédj István ezzel szemben úgy vélte, hogy a küldöttség megbízatását fenn kell tartani, “hogy kísértsen meg tovább is mindent, mit a nemzet becsületének, jólétének és szabadságának alapján megkísérthet”.
Kossuth úgy vélte, e válasz után nincs mód az alkudozásra. “Ha a borjút mészárszékre viszi a mészáros, hogy leölje, s szabadkozik a kötélen, ez pedig azt mondja: ne szabadkozzál, legyen köztünk béke, de azon feltétel alatt, hogy végezzelek ki; mit tesz ez, hiszen ez a legrosszabb, ami történhetik vele”. Ki kell tehát mondani: “Magyarország az önvédelem terén áll, oly igazságos téren, melynél igazságosabbat nem ismer a história, mégis kinyújtá engesztelésre karjait; de azt felelték, halj meg, ha békét akarsz! Ha pedig így felelnek, nem tehetünk egyebet, mint hogy védelmezzük magunkat, mert hiszen halni lesz idő, erre még ráérünk akkor is, ha elvesztettük a nemzeti létnek harcát”.
Nyáry Pál, az OHB tagja elfogadta Kossuth indítványát, de azzal a kiegészítéssel, “hogy mi erőszakkal voltunk a védelmi térre szorítva, hogy védjük magunkat ameddig lehet, s fel nem adjuk a nemzet jogait, mindamellett a nemzet törvényes jogainkat s függetlenségének alapján minden pillanatban készek vagyunk a békére”. Kossuth viszont úgy vélte, felesleges lenne előre megkötni a nemzet kezét azzal, hogy a képviselőház kimondja: bármely esetben kész az 1848-as törvények fejében a békére. Ebben az esetben ugyanis egyenlőtlen harcot vív az ország. Nyáry Pál ezután azzal érvelt, hogy ő nem Windisch-Grätzet akarta megnyugtatni indítványával, hanem a hazai és az európai közvéleményt. Hiszen az ország nem akar a végtelenségig harcolni, s ha a képviselők a megszállt területek népével el akarják hitetni, hogy nem csupán önmagukért, hanem a nemzetért harcolnak, ki kell jelenteniük, hogy az 1848-as 209törvények az a status quo, aminek alapján készek a biztosított békére. A képviselőház azonban Kossuth indítványát fogadta el, s kimondta, hogy a nemzet “országos lételét, függetlenségét, alkotmányát és nemzetiségét utolsó emberig, utolsó csepp vérig tovább is védelmezni fogja”.539
KLÖM XIV. 109-120. p. és Kónyi II. 377-379. p.
