1865.
1851865.
Ki a jövendőről s a politikai téren teendőkről szólt, ki arról értekezik, minő törvényeket kell alkotni vagy a már létezőket miként kell módosítani, – az vélekedhetik saját felfogása szerint sokféleképen: változtathatja s időnként a körülményekhez alkalmazhatja nézeteit: de a ki a múltról szólt s azt adja elő, a mi megtörtént, ki valamely létező törvényt idéz, annak se a törvény szövegét, se a történt dolgokat nem lehet saját nézetéhez idomítani, hanem úgy kell azokat előadnia, mint valósággal állanak. S ha e részben tévedés történik, a tudomány érdekében fekszik a tévedést kimutatni s arra megjegyzést tenni.
186Alkotmányos országban, hol a törvényhozás a fejedelem és nemzet közt meg van osztva, mi lenne a törvényekből s magából az alkotmányból, ha mindazon törvény, melyet a fejedelem a maga nevében aláírt, utóda által ismét kérdésbe vétethetnék s érvénytelennek mondathatnék. Hiszen a törvények fölött a nemzet, vagyis annak képviselője, az országgyűlés, ő felségével, nem pedig annak utódaival egyezkedik: s midőn az egyezkedés megtörtént, az ekkép alkotott tőrvény, valamint egy részről jogilag nemcsak azon nemzedéket kötelezi, mely a törvény alkotásában részt vett, hanem azon nemzedék utódait, a kivetkező nemzedékeket is mindaddig, míg a törvény alkotmányszabta úton meg nem változtattatik; úgy másrészről a szentesített törvény nemcsak azon fejedelmet kötelezi, ki azt szentesítette, hanem utódait is. Mert általában az alkotmányosság fogalma szerint, s különösen Magyarországon a sanctio pragmatica szerint is, a törvények szoros megtartásának kötelessége a trónöröködéssel együtt jár.
Nehéz volna bebizonyítani, hogy a magyar király csak akkor szentesítheti a magyar törvényeket, ha abba az örökösödésre jogosított jogutódai beleegyeznek. Mert ha ez így volna, akkor a nemzetnek nem egyedül magával a fejedelemmel kellene egyezkedni, hanem a császári ház ő felségétől I. Leopoldtól származó minden tagjaival: mert, 187miután a törvények nem egy-két évre alkottatnak, időfolytán a közelebbiek kihaltával, a távolabbik is lehet örökösödési jogutód. És így a magyar törvényhozás nem a magyar király és magyar nemzet kőzött volna megosztva, hanem egy részről a magyar nemzet, másfelől az I. Leopoldtól származó egész császári ház között.
A 48-ki törvények is ugyanazon fejedelmi személyt ismerik el magyar királynak, ki a többi örökös tartományok fejedelme: a személy tehát nem kettő, hanem egy; a hatalom kétféle, vagy ha tetszik kettős ugyanazon egy személyben; és a fejedelemnek nem véletlen esetből származott, nem csak egy esetre szorított, hanem az ország és uralkodóház közötti ünnepélyes szerződés által megállapított ugyanazonossága az a kapocs, mely a különben egymáshoz nem tartozó országokat összetartja.
Hírlapokban s magán levelekben lehet talán a sorok közt is olvasni: de törvények és közjogi kérdések magyarázatánál nincs helye a sorok közötti olvasásnak.
188A magyar király és magyar nemzet közötti viszonyokat, a törvényhozás alakját és körét, a kormányzat és közigazgatás formáit, törvények határozták meg, de ezen törvények nem zárták ki a tökéletesítés lehetőségét, nem fosztották meg az államot azon jogától, hogy saját érdekében időnként új törvényeket alkothasson, gyakran eltérőket a régiektől, néha, midőn kellett, azokkal ellenkezőket is. Számos példát lehetne felhozni arra, hogy mind a nemzet, mind a király jogai időnként másként alakíttattak. Az ország legfőbb és legfontosabb hivatalának, a nádori hivatalnak betöltésénél hajdan a királyi jog terjedtebb volt, mint későbbi időkben. A nemzetnek tettleges ellentállási jogát, mely az arany hulla végzáradékában foglaltatik, mint veszélyest a tőrvény eltörölte. Változott az országgyűlések alakja, s az összes nemességnek személyes megjelenhetési joga előbb megyénként több, s utóbb csak két követ küldhetésére szoríttatott.
Alkotmányunk történelmi alkotmány, nem egyszerre készült, hanem a nemzet életéből fejlett ki, s a nemzet szükségeihez és a kor igényeihez képest mind a nemzeti jogait, mind a királyi jogokat illetőleg, lényegben és formában, időnként változásokon ment keresztül. Némely törvényeink elveit s tartalmát hiában keresnők a régiebb korban, mert azok az általános míveltség nagyobb fejlettségének s a közjogi eszmék Európaszerte bekövetkezett átalakúlásának szüleményei. Ilyen például a parlamentáris kormány eszméje. Hajdan Európában mindenütt szűkebb 189vagy tágabb rendi alkotmányok állottak fenn. Kizárólag vagy legalább túlnyomólag a magasabb osztályok gyakorlották a közjogokat, minthogy nagyobb míveltségöknél fogva arra képesebbek voltak. De később, terjedvén a míveltség, fokonként tágabbak lettek a korlátok; míg végre az általános jogosúltság elve győzött, s a rendi alkotmányt más országokban is népképviselet váltotta fel. Így történt ez nálunk is, későbben talán, mint más országokban, de épen azért, mert, későbben történt, érezhetőbb sőt sürgetőbb volt ezen átalakúlásnak szüksége. Az alkotmánynak ily lényeges átalakúlása múlhatlanúl megkívánta »hogy az előbb fennállott rendi alkotmány több törvényei más formába öntessenek: határozottabban formuláztassék, a mi előbb csak általában vala kimondva, s megváltozzék, a mi a népképviselet mellett meg nem állhatott«. A parlamentáris kormány eszméje szoros logikai következménye volt a népképviseletnek, mely, parlamentáris kormány nélkül, csonka s a czélnak meg nem felel.
Lehet-e józanon állítani, hogy, mivel Magyarországnak rendi alkotmánya volt, s mivel az előbbi törvények népképviseletet nem ismertek, az ország arra legyen kárhoztatva, hogy a rendi alkotmányt népképviselettel soha föl ne cserélhesse, bármennyire képes is népe részt vehetni az alkotmányos jogokban, bármennyire sürgeti azt a mélyen 190érzett közszükség, parancsolja az igazság s méltányosság, tanácsolja a mívelt Európa példája? Vagy lehet-e józanon azt kívánni, hogy alakítsa át az ország népképviseletivé a régi alkotmányt. parlamentáris kormány nélkül, mert ily kormányt a régi törvények nem ismertek, s legyen új alkotmánya lényegesen hiányos s annak biztosítása kivihetetlen egyedül azért, mert a mi nem volt, annak lenni nem szabad, még akkor sem, ha az összes magyar állam vagyis a király és nemzet egyesült akarata úgy kívánná?
Vannak újabb törvényeink között olyanok, melyek nem elvben s lényegben, hanem inkább formában újak, s csak tisztább, határozottabb és rendszeresebb alkalmazását írják körül a régibb törvényekben is előfordúló elveknek. Ilyen például a miniszteri felelősség. Mindazt, a mi az erről szálló 1848-ki törvényben foglaltatik, ily alakban hiában keresnők akár Magyarországnak, akár más országoknak régiebb törvényeiben. De az elv maga nem volt új Magyarország törvényhozása előtt, s már a XVI. században világosan és határozottan kimondotta azt a magyar törvény. Ugyanis az 1507: VII. t.-cz. azt mondja: hogy ha valaki a király tanácsában az ország szabadsága, közjava és törvényei ellen nyilván és vakmerően cselekednék, azt a tanács többi tagjai kötelesek a legközelebbi országgyűlésnek névszerint bejelenteni, s az ország rendei, vétkének mértékéhez 191képest, meg fogják büntetni. Ki van ebben mondva nem csak a felelősség elve, hanem az országgyűlésnek bíráskodási hatalma is.
Lehet-e tehát állítani, hogy a miniszteri felelősségről szólló törvény merőben új tárgyat tartalmaz? Lehet-e követelni, hogy azon joghoz, mely századok óta törvény által ki van mondva, s mely az alkotmányosságnak természetes következménye, ne ragaszkodjék a nemzet; vagy egyedül a régi formában tartsa fenn azt, s ne rejtse ki azon határozottabb alakban, mely Európa más nemzeteinél fennáll, és mindezt csak azért, mert ily határozott kifejtés talán valamely állítólagos királyi jognak módosítása volna?
Változhattak tehát s változtak is törvényeink és azon jogok, melyek e törvényeken alapúlnak. Csak azon elv nem változott, mely minden alkotmányos monarchiának alapelve, hogy bármely változtatás vagy módosítás jogosan csak az összes törvényhozás által vagyis a fejedelem és nemzet közös egyetértésével történhetik. Ezen elveket foglalják magokban a koronázási hitlevelek is, miket megkoronáztatásakor minden magyar király köteles kiadni. Biztosítja a király azokban a nemzetet, hogy mind az eddig alkotott, mind az ezután alkotandó törvényeket minden pontjaikban, záradékaikban és czikkelyeikben, a miképen azok alkalmazása és értelme körül a király és a nemzet egyetértve országgyűlésileg meg fognak állapodni, szorosan és szentül megtartandja. Tehát nem csak az alkotott törvényekre terjed ki a biztosítás, hanem az alkotandókra is; sőt a törvények 192mikénti alkalmazása és magyarázása is a fejedelem és nemzet közös megállapodásának van fentartva.
Nincs tehát alkotmányunkban kizárva azon lehetőség, hogy akár a nemzetnek, akár a fejedelemnek valamely jogát módosíthassa, megszoríthassa, vagy azon jog alkalmazását másképen alakíthassa a törvényhozás. Töröltessék ki ez elv valamely alkotmánybál s mondassék ki, hogy se a fejedelem, se a nemzet jogait s azok gyakorlata módját módosítani nem lehet, még akkor se, ha a nemzet és fejedelem abban megegyeznének: az ily alkotmány, a kornak folytonos fejlődést igénylő kívánatitól elmaradva, rövid időn szűk lesz mind a két félnek, s a változhatlanságot megállapító törvény lesz első, a mit meg fognak változtatni. Ha pedig a változhatlanság elve csak egyik félnek jogaira nézve mondatnék ki, viszonosság nélkül: akkor a másik fél lassanként kizáratnék az alkotmányosság élvezetéből, s az egész alkotmány összedőlne.
Alkotmányos országban a király és nemzet között fennálló viszony a király és nemzet egyesült akarata által lőn megállapítva, s azt csak a kettőnek egyesült akarata változtathatja meg. Lemondhat a nemzet valamely jogáról, s azt fejedelmére ruházhatja által, lemondhat a király is valamely eddig törvényesen gyakorlott jogáról, s azt a nemzetnek visszaadhatja: de se egyik, se másik nem teheti azt, 193hogy ily jogot, közös egyetértés nélkül, egy harmadikkal megoszszon, vagy másra ruházzon. A királyi jogok nem magán-vagyon; hogy azt bárkinek lehessen ajándékozni.
Törvényeink bizonyítják azt is, hogy némely magyar pénzeket Ausztriában sem fogadtak el gyakran, vagy legalább nem névszerinti értékben. Ha két szomszéd-ország egymás irányában azon joggal bír, hogy egymás pénzeinek elfogadása vagy kitiltása fölött még törvény által is rendelkezhetik: azon két ország között reál uniót senki sem fog keresni.
Kétséget nem szenved, hogy az ország törvényei, kivált azon zavaros és veszélyes időkben, midőn az ország nem csekély részét a török bírta, hol egyik, hol másik tárgyra nézve többször megsértettek; de a törvénysértés jogot nem alapít.
Senki sem tagadja, hogy az örökös tartományok pénzzel és fegyveres erővel segítették megvédeni a török hatalom ellen Magyarországot. És ez igen természetes volt, nem csak jó szomszédságbál, hanem a közös veszély által fenyegetett saját érdeküknél s az egész keresztyénség érdekénél fogva is.
194A sokat zaklatott Magyarország az egész keresztyénséget fenyegető óriási török hatalom elleni paizsnak és előbástyának tekintetett, s a magyar végvidékek biztosságától függött a szomszéd országok üdve és fenmaradása is. Kell-e ennél egyéb kulcsát keresni annak, hogy az örökös tartományok minden erővel közreműködtek Magyarország védelmében? Tették ezt más hatalmasságok is, a lengyel, spanyol, franczia, különösen a római szent szék, a nélkül, hogy ily közremunkálásból valamely reál uniót lehetne következtetni.
Az arany bulla szerint nemcsak az egész országnak hanem minden egyes nemesnek joga volt ellentállani és ellentmondani minden oly esetben, midőn a legfőbb hatalom által jogai sértettek. Ily jog most nem létezik s józanúl nem is létezhetik, azt az 1687. évi III. t.-cz. végkép eltörlötte. Ezen törvény alkotása után egyesek csak folyamodás útján kérhették sérelmeik orvoslását. köztörvényhatóságok fölterjesztéseket tehettek a törvénysértés ellen ő felségéhez, és ha ennek sikere nem volt, az országgyűlés elébe adták panaszukat. Az országgyűlés pedig, mint a törvényhozó hatalom egyik része, s a törvény és alkotmány sértetlen fentartásának őre, felszólalt minden törvénysértés ellen ünnepélyesen és határozottan feliratok által, s e felszólalásnak gyakran újabb törvény, gyakran ő felségének azon igérete, hogy a sérelmet királyi hatalmával orvosolni fogja, volt következménye. 195Számos példát mutatnak erre az országgyűlési irományok, s tanúságúl szolgálnak, hogy ily felszólalások nem puszta folyamodások voltak, s megtörtént az is, hogy a fejedelem kijelentette, miszerint atyai szívének is kedvetlenek a múlt idők eseményei, s biztosítást nyújtott, hogy azok ismételtetni nem fognak. Ezen eljárás természetes következése volt a testületi kormányzatnak, mely mellett a közigazgatási testületek, midőn törvényt sértettek, a király személyének sérthetlensége alá szerettek rejtőzni s a testületek egyes tagjai a többség végzésével mentegették magukat. Parlamentáris kormány s miniszteri felelősség mellett ezen eljárás másképen alakúl, s a királyi méltóság iránti hódolatnak szorosabb megtartása mellett is több biztosítékot nyújt, mert a fejedelem legmagasabb személye semmi törvénysértéssel nem hozathatik kapcsolatba.
A történelmi kutatásokkal foglalkozók néha; midőn valamely történelmi ténynek valóságát, világos adatok hiánya, miatt, megállapítani nem tudják, tapogatózva keresnek össze oly körülményeket, melyek nyomán azon ténynek legalább valószínűségét kifejthessék. És ha ily esetben nem tudják is teljesen bebizonyítani hozzávetőleg felállított véleményöket, megrovást nem érdemelnek, sőt botlásaik is inkább megbocsáthatók, minthogy általok senkinek jogai meg nem támadtatnak.
196De a ki pozitiv közjogot ír s abban mások jogai fölött egész határozottsággal nyilatkozik: az köteles határozott állításait határozottan szóló adatokkal bebizonyítani.
Az alkotmányt igen is úgy kell érteni, mint az a törvényekben áll, de a törvényeket is úgy kell érteni, mint azoknak szövege szól; már pedig melyik törvény az, mely az ausztriai tartományok népeinek jogot adott volna Magyarország fölött rendelkezni s annak törvényhozási jogába avatkozni? Mi is, ők is törvény szerint függünk ugyanazon örökös fejedelemtől, ki Magyarországot s a többi örökös tartományokat elválaszthatlanúl bírja, de egymástól teljesen függetlenek vagyunk.
A királyi hitlevélben azt igéri a fejedelem, hogy az ország jogait, törvényeit, szabadságát fentartja, a szent koronát országgyűlésileg választott világi személyek által az országban őrizteti, az országnak eddig visszaszerzett s ezután visszaszerzendő részeit ismét az országhoz és kapcsolt részeihez csatolja; biztosítja a nemzetet, hogy a trónöröködésre jogosítottak magvaszakadtával a szabad-választás joga ismét föléled; elismeri, hogy, jövendőben is minden örököse és trónutóda köteles leend ezen királyi hitlevelet 197elfogadni, s arra esküt tenni. A királyi hitlevél tehát ünnepélyes biztosítás, melynek kiadása a koronázásnak előleges, múlhatatlan föltétele…
Miből áll tehát azon törvényhozási jog, melyet a hitlevél koronázás előtti kiadásával a fejedelem gyakorol? Jognak lehet-e nevezni oly cselekvést, melyre valaki köteles? A törvényhozási jognak, mely Magyarországban a koronázott királyt illeti, lényege abból áll, hogy a király az elébe terjesztett törvényeket elfogadhatja vagy elvetheti, s nem köteles azokat szentesíteni; a királyi hitlevélnek kiadása pedig kötelesség, melyet megtagadni nem lehet: e kettő között tehát lényeges a különbség.
Még azon egyetlen kapcsolat is, mely a personál uniónak következménye, az uralkodóház azon ágainak, melyekre a nőági öröködés megállapíttatott, végképeni magvaszakadtával teljesen megszűnik.
Ha Lustkandl úr nem pozitiv közjogot, hanem politikai programmot írt volna, s mellőzve a történelmet és a törvényeket, politikai szempontból fejtegetné, hogy nézete szerint miként kell Ausztriának és Magyarországnak közjogát jövőre átalakítni: nem foglalkoznánk állításaival, mert 198nem szándékunk politikai programmok bírálgatásába bocsátkozni, írhatná programmjában, hogy Magyarországban a koronázást és királyi hitlevelet, sőt magát a magyar királyságot is el kell jövőre törölni: minket még az ily fonákság sem indítana felszólalásra. Mert az efféle tervek úgy sem bírnak nyomatékkal a jövőt illető megállapodások végelhatározásánál. S mi ennélfogva fölöslegesnek tartanók háborgatni őt röpkedő fantáziájának játékaiban.
De Lustkandl úr pozitiv közjogot írt, Magyarország és Ausztria közjogát, úgy a mint az nézete szerint létezett, s jelenleg létezik; történelmi tényekre hivatkozott, törvényeket idézett s elméletét azokra kívánta alapítani. E pozitiv téren elkövetett botlásait akartuk kimutatni, s megtámadásait, melyeket nézetünk szerint alaptalan okoskodásokkal s néhol a törvények értelmének elferdítésével a magyar nemzet törvényes jogai ellen intézett, óhajtottak czáfolva visszaútasítani. Minő sikerrel? Azt az elfogulatlan olvasó fogja megítélni.
Ha Lustkandl úr azok közé tartoznék, kik Magyarország ellenében az alkotmány-vesztés elvéletét állítják fel, s nem tagadják ugyan, hogy Magyarországnak volt alkotmányos önállása, voltak törvényes jogai, hanem azt mondják, hogy a nemzet azokat elvesztette s többé vissza nem követelheti: nem feleltünk volna munkájára, mert azzal, aki a törvényes 199jog ellenében a fegyverre hivatkozik, mint jog-alapra, vitatkozni nem lehet. De Lustkandl úr nem osztja e nézetet, s munkája kezdetén tiltakozik az alkotmány-vesztés elmélete ellen. Azonban ő is azon végczélhoz akar jutni, melyhez az alkotmány-vesztés elmélete vezet: Magyarország alkotmányos önállásának és jogainak megtagadásához; s e czélt az által véli elérhetőnek, hogy tényeket forgat el, a törvényeket kénye szerint magyarázza, az idézett törvények szövegében olvassa a sorok közt, a mi ott nincs, a mi pedig a sorokban van, azt saját elmélete szerint értelmezi, szóval: nem saját nézeteit alkalmazza az adatokhoz, hanem az adatokat idomítja nézeteihez. Ily módon igyekszik a magyar közjogból mindazt, a minek létezését nem szereti, elvitatni s kiforgatni.
Az alkotmány-vesztés elmélete a magyar közjognak múltját érintetlenül hagyja, csak a jelent támadja meg, hogy a jövőnek tabula rasát csináljon. Lustkandl úr a múltat is megakarja semmisíteni, hogy ez által jog-alapot készítsen azoknak, kik a jövőt saját elméletök szerint akarják így is alakítani. Egyik szemközt állva nyiltan, másik oldalt kerülve támad: de czéluk ugyanaz.
200Közóhajtás ugyan Magyarországban, hogy Horvát-, Dalmát- és Tótországokkal minden, a kapcsolatra vonatkozó kérdéseket kölcsönös méltányosság alapján, s mindenik fél törvényes jogainak tiszteletben tartása mellett és közmegnyúgtatással kiegyenlíthessünk, de ez csak országgyűlésileg történhetik, s én, mint magánszemély, soha nem éreztem magamat feljogosítva, hogy azok fölött, mik az egész országot illetik, s mik az ország képviselőinek köréhez tartoznak, valamely programm iránt másokkal alkudozásba bocsátkozzam.
Tiszteljük és teljes mértékben méltányoljuk a német nemzet tudományosságának mélységét és alaposságát. Tudjuk, hogy a tudományok legtöbb ágait épen a német tudósok alapos kutatásai fejtették ki leginkább. De tudjuk azt is, hogy nem minden német tudósnak kutatásai alaposak.
A német nemzet sokkal bölcsebb, hogy sem mindazokért, miket valamely német tudós állított és vitatott, szolidaritást akarjon magára vállalni.
Tudományos vitatkozásoknál nem a személy, nem a tekintély, hanem egyedül az igazság bírhat döntő erővel.
201A »Neue Freie Presse« nagyon haragszik azon észrevételekért, melyeket Deák Ferencz Lustkandl Venczel »magyar-osztrák közjogára« tett, s ír kemény czikkeket Deák műve ellen, melyek azonban főkép Deák politikai iránya ellen vannak intézve.
Mellőzzük a »N. Presse« modorának részletes fejtegetését. Használja ő fegyvereit a vitatkozásokban saját kénye szerint, s ha inkább szeret keserűen szólani, szóljon keserűen, csak igazságot mondjon, s mi hódolni fogunk az igazságnak, még akkor is, ha az keserű szavakban adatik elő. – Csak a nem motivált keserű szó az, mely néha visszapattan.
Az (1865) október 17-ki »Napló«-ban egy levél közöltetik Nagy-Váradról, mely többek nevében van írva. Ezen levél szerint sokak által az én nevemmel hozatik kapcsolatba némelyeknek azon eszméje: hogy »kötelesség minden 1861-ki képviselőt, ha csak az physice vagy moraliter képtelenné nem lett, saját kerületében újra megválasztani, és pedig azért, mert miután a kormány 1861-ben az országgyűlését feloszlatta, s most az új országgyűlés összehívásával mintegy a nemzetre appellált, a nemzetnek az 1861-diki követek újra megválasztásával kell bebizonyítani hű ragaszkodását az alkotmányhoz és azon elvekhez, miket az 1861-ki országgyűlés kimondott.«
202A választási mozgalmakba sem közvetlenűl, sem közvetve nem kívánok avatkozni, s még a váradi levélre sem szólaltam volna fel, de több oldalról, több ízben s majdnem naponként intéztetnek hozzám egyenes felszólítások szóban és írásban az iránt, vajjon igaz-e, hogy én voltam egyik, ki a fentebb említett elvet felállítottam, s határozattá emelni segítettem? – Egyesek és községek nevében kérdezik tőlem, szabad-e más képviselőt választaniok a helyett, ki a kerületet 1861-ben képviselte, s van-e csakugyan általános határozat; mely őket ebben gátolja? Ily, egyenesen hozzám intézett kérdések és felszólalások folytán nem lehet tovább hallgatnom, s elmondom néhány sorban mind ezekre, mind a váradi levélnek reám vonatkozó tartalmára válaszomat.
Alkotmányos országban, midőn a törvényhozás terén valamely fontos kérdés fölött egy részről a fejedelem, másrészről a nemzet képviselőinek többsége megegyezni nem tudnak, s a fejedelem az ország gyűlését feloszlatva, új választásokat rendel, s az országgyűlést ismét összehívja, ezen eljárásnak alkotmányos értelme csakugyan az, hogy
a fejedelem a képviselők véleményének ellenében magára a nemzetre hivatkozik. – Mert miután a képviselők saját egyéni meggyőződésük szerint járnak el, mindamellett, hogy őket a nemzet bizalma választotta, fontosabb kérdéseknél is megtörténhetik, hogy a képviselők többségének véleménye lényegesen eltér a nemzet többségének véleményétől. Az új választások tehát alkalmúl szolgálnak a nemzetnek, hogy a választás által nyilatkozzék: vajjon helyesli-e, 203vagy kárhoztatja volt képviselőinek elveit és eljárását? Helyeslés esetében vagy az előbbieket választja meg ismét, vagy választ más egyéneket is, de ugyanoly elvűeket. Kárhoztatás esetében pedig ellenkező elvű egyénekre megy át a többség bizalma.
a fejedelem a képviselők véleményének ellenében magára a nemzetre hivatkozik. – Mert miután a képviselők saját egyéni meggyőződésük szerint járnak el, mindamellett, hogy őket a nemzet bizalma választotta, fontosabb kérdéseknél is megtörténhetik, hogy a képviselők többségének véleménye lényegesen eltér a nemzet többségének véleményétől. Az új választások tehát alkalmúl szolgálnak a nemzetnek, hogy a választás által nyilatkozzék: vajjon helyesli-e, 203vagy kárhoztatja volt képviselőinek elveit és eljárását? Helyeslés esetében vagy az előbbieket választja meg ismét, vagy választ más egyéneket is, de ugyanoly elvűeket. Kárhoztatás esetében pedig ellenkező elvű egyénekre megy át a többség bizalma.
A helyeslés tehát nem a személyeknek, hanem az elveknek ugyanazonosságában fekszik, s a nemzet épen úgy kifejezi ragaszkodását ugyanazon elvekhez, melyekből volt képviselői kiindultak, ha némelyek helyett másokat választ, de ugyanazon elvűeket, mintha egytől egyik az előbbieket választotta volna meg.
A haza érdekében szükséges, hogy a választás mindenütt a bizalom tiszta kifolyása legyen. A bizalomnak főfeltétele kétségtelenűl az, hogy a választandónak elvei a választók többségének elveivel főkérdéseknél ellentétben ne legyenek. – De a hol ezen feltétel több képviselői jelöltben egyaránt megvan, ott a bizalomnak több egyéb, igen alapos motivumai is vannak, melyek között bizonyosan fontosabb a nagyobb képesség, mit azon körülmény, hogy a jelöltek egyike a kerületet már előbb is képviselte. Ily esetben a választók szebben, nemesebben s a hazára nézve hasznosabban gyakorolják választási jogokat, ha oly jelöltek közül, kik elveiknél fogva egyaránt méltók a bizalomra, a nagyobb képességet veszik főkép tekintetbe.
Ezen általános és tisztán objektive tartott nézeteimből levonhatja kiki: hogy én azon elvet vagy eszmét, melyet a váradi levél is említ, fel nem állítottam, s azt határozattá 204emelni nem segítettem és nem is óhajtottam. De nem is tudok ily határozatról semmit. Lehet, hogy valahol több hazafiak abban állapodtak meg, hogy az 1861-diki követeket fogják megválasztani, s a mennyire lehet, azok megválasztására fognak törekedni. Ily megállapodás teljesen szabadságában áll bárkinek, de az egyedül azoknak szolgálhat zsinórmértékül, kik a megállapodást önként elfogadják, másokra azonban érvénnyel és kötelező erővel nem bírhat. Saját választási szabadságát kiki lekötheti, de másét senki.
Nem is hiszem, hogy ily megállapodásokat maguk a megállapodók másnak kívánnák tekinteni, mint egyszerű nézetnek. Tovább menni, s arra mások irányában mint kötelezőre hivatkozni, erőltetés volna, és jogtalan korlátozása a választási szabadságnak, melyet senki nem akarhat.
A mi a nagy-váradi levélnek személyemre vonatkozó részét illeti, köszönöm azon kedvező véleményt, melyet a levél írói személyem iránt kijelentettek: úgy tekintem azt, mint szivélyes ragaszkodást, de ha örülni tudnék annak, hogy bárki a maga jobb meggyőződését egyenesen és egyedül az én személyem iránti tiszteletnek áldozza fel, midőn a haza javáról van szó, becsülést sem érdemelnék, annál kevésbbé tiszteletet. Örülök, ha valakit okokkal tudok meggyőzni valamely nézetem helyességéről, minden más motivumot helytelennek tartok, s legforróbb óhajtásom az: hogy közdolgainkban minél több objektivitással és minél kevesebb subjectivitással járjunk el.
A pietás szép és szent dolog, mely sok jónak, 205hasznosnak, nemesnek forrása; de politikai téren egyes ember érje be azzal, ha polgártársai becsülik, minden fáradozásainak ez legszebb jutalma. közügyekben csak egy pietásnak szabad uralkodni, azon pietásnak, melynek tárgya a Haza.
Valamely komoly megfontolás után kötött kapcsolatnak megszakasztására egy egész nemzetnél, csak a legnagyobb fokra emelkedett közelégületlenség szülhet vágyat és törekvést, s még ez is csak akkor, ha a dolog jobbra fordultának minden reménye elenyészett. A múlt időkben nem egy osztrák államférfiú tanácsa és befolyása által, melylyel a fejedelemre hatott, akarva vagy nem akarva elkövetett mindent, hogy a nemzetben ily vágy támadjon, több szomorú korszakot lehetne idéznünk e részben a magyar történelemből, bizonyságáúl annak, hogy az elégületlenségnek s a bizalom megrendítésének nem a magyar nemzet volt az oka. És midőn évek hosszú során keresztül a magyar alkotmány ellen intézett megtámadások egymást érték, midőn azoknak természetes következése, a fokonkint növekedő keserűség, már-már tetőpontját érte, mi volt az, mi a bajt megorvosolta, a felizgatott kedélyeket megnyugtatta, s a megrendített bizalmat ismét helyreállította? Talán azon osztrák államférfiak változtatták meg nézeteiket, s a tapasztaláson okúlva, jobb tanácsot adtak a fejedelemnek? Nem. Ez nem történt, vagy, legalább a történelem bizonyítása 206szerint ritkán történt. Mindig a fejedelmek voltak azok, kik mélyebb belátással és szigorúbb lelkiismeretességgel a magyar alkotmány ellen intézett rendeleteket visszavették, a sértett törvényeket helyreállították, a nemzet bizalmát és reményét ismét felélesztették.
Valamikor Magyarországban súlyosabb megelégedetlenség mutatkozott, és ezen megelégedetlenség bizalmatlanságot s talán különválási vágyakat is ébresztett, azt majd mindig az osztrák államférfiaknak a magyar alkotmány mellőzésére intézett tanácsa és törekvései okozták, s mindig a fejedelmeknek lelkiismeretes igazsága és mélyebb belátása orvosolta a bajt, állította helyre ismét a bizalmat és ragaszkodást.
A történelem tehát kimutatja időnkénti okait azon időnként felmerült elkülönző vágynak (Sonder-Zug), melylyel minket a »Botschafter« vádol, s kimutatja egyszersmind azon egyetlen, de biztos módot, melylyel e vágy mindig meg lőn szűntetve. Ha tehát igaz Cicerónak azon mondása: »historia est testis temporum, magistra vitae.« tanulnunk kell a történelemből.
Mi a múlt idők eseményeiből azt tanultuk, hogy a legnehezebb körülmények között fejedelmeink igazsága, 207bölcsesége segített bajainkon, ők mentették meg alkotmányunkat másoknak támadásaitól. Ez azon bit, melynek élni kell bennünk. Miért akarja e hitet keblünkből kiszakasztani a »Botschafter« annak mutogatásával, hogy akármennyit biztosítottuk mi alkotmányunkat újabb, határozottabb törvényekkel, akármennyit biztosították azt fejedelmeink koronázási hitleveleikkel, törvényeink mégis mindig megsértettek, alkotmányunk mellőztetett?
Miért akar minden bizalmat, minden jobb reményeket elölni azon fenyegetéssel, hogy valamint azon hatalom, mely előbb az osztrák tartományokban abszolut uralkodott, meg nem tartotta a mi alkotmányunkat, úgy az alkotmányos osztrák népek sem lesznek több kímélettel irántunk?
Az osztrák kormány, a Lajthántúli lapok és egyes államférfiak gyakran emlegetik a békés kiegyenlítés szükségét, oly kiegyenlítését, mely mindakét fél megnyugtatásával eszközöltessék. Ily kiegyenlítésnek alapja csak a kölcsönös bizalom lehet, s azt hiszi-e a »Botschafter,« hogy ezt a kölcsönös bizalmat növeli annak emlegetése, miszerint alkotmányunkat eddig sem respektálta a hatalom, s ezután sem fogják azt kímélni még az alkotmányos osztrák népek sem
Vagy ha maga sem hiszi a »Botschafter,« hogy mindez a bizalmat növelje, vajjon érdekében fekszik-e nehezíteni 208a kiegyenlítés lehetőségét: bizalmatlanság magvát szórni a Lajthán innen és túl levő népek és országok között; úgy állítani őket egymással szembe, mint ellenségeket, és pedig oly ellenségeket, kik egymás jogait kímélni nem hajlandók? Józan, becsületes, bölcs politikának tartja-e a »Botschafter« tőlünk még azon reményt is elragadni, melyet a fejedelem személyébe helyezünk, s midőn ekkép igyekszik ő maga is elkülönző vágyamat ébreszteni a magyarban, szemrehányásképen ugyanazon vágygyal vádolni a nemzetet?
Gyakran hallottuk már azon tant ismételtetni, hogy midőn két szerződő fél kőzött az egyik meg nem tartja a szerződés pontjait, a másik sem köteles azt megtartani. E tan a »Verwirkungstheorie.« melyet mi a közjog terén mind elméletileg, mind gyakorlatilag helytelennek tartunk. De azon tan, melyet a »Botschafter« hirdet, hogy midőn a kötött szerződést az egyik fél minduntalan megszegte, s minden újabb és határozottabb biztosítások és igéretek daczára újra és ismételve a szerződés ellen cselekedett, a másik félnek se legyen többé joga a szerződés megtartását kívánni, hanem azt egyoldalúlag átalakítani, sőt részben megsemmisíteni legyen kénytelen, – valóban új tan, és meglepőleg sajátságos.
Ha Rudolf alatt 1608 előtt, Leopold alatt 1781-ben, II. József' alatt 1781-ben, Ferencz alatt 1825-ben e tant 209követték volna őseink, hol állana most a magyar alkotmány? De – szerencsére – több bizalommal voltak mégis fejedelmeik iránt, s e bizalom tartotta meg Magyarország szabadságát.
Nem hozzuk mi kétségbe a birodalom szilárd fennállhatásának fontosságát. Hiszen az 1861-iki országgyűlés felirata is kijelentette, hogy azt a magyar nemzet veszélyeztetni semmiképen nem akarja. De, véleményünk szerint, a birodalom szilárd fennállhatását nem akkép kell biztosítani, hogy félrelökve minden ünnepélyes szerződéseket, törvényeket és jogokat, az ezek által biztosított magyar alkotmány egészen azon mintába öntessék, melybe a február 26-ki alkotmány öntetett, hanem mindenek fölött szem előtt tartva a birodalom biztosságát, melyet a sanctio pragmatica is szem előtt tartott, arra kell törekedni, hogy mind a birodalom biztossága teljesen eléressék, mind a magyar alkotmány alaptörvényei a lehetőségig fenntartassanak, mind a Lajthántúli országok alkotmányos szabadsága kifejtessék és teljesen biztosíttassék.
Egyik czél tehát a birodalom szilárd fennállása; melyet nem kívánunk semmi más tekinteteknek alárendelni. Másik czél pedig fenntartása Magyarország alkotmányos fennállásának, jogainak, törvényeinek, melyeket a sanctio pragmatica is ünnepélyesen biztosít, s melyekből többet 210elvenni, mint a mit a birodalomi szilárd fennállhatásának biztosítása múlhatatlanúl megkíván, sem jogos nem volna, sem czélszerű.
Párhuzamosan a magyar alkotmánynyal megfér a közös uralkodó alatt, a közös védelem mellett, a Lajthántúli országok teljes alkotmányos szabadsága is. Nem állanak ezek ellentétben egymással; azt hiszszük, hogy megállhatunk egymás mellett, a nélkül, hogy egymást absorbeálni akarnók.
Valamint az 1861-iki országgyűlés, úgy mi is, csak a sanctio pragmaticából indulhatunk ki. Meg van ott határozva az uralkodóház közössége, az elválaszthatatlan és feloszthatatlan birtoklás, s az ebből természetesen következő közös védelem. – Megfelelt e feltételeknek Magyarország, teljesítette híven és szívesen közös védelmi kötelezettségét a legnehezebb időkben, s még akkor is késznek nyilatkozott e kötelesség teljesítésére, midőn az országban magas fokra hágott az izgatottság, s a háború, mely ellen a közös védelem szükséges volt, sokak előtt nem vala népszerű.
Nem azért említjük ezeket, mintha dicsekedni akarnánk; mert hiszen csak kötelességét teljesítette a nemzet; a mit tett, ön javáért is tette, s épen úgy védték Magyarországot a Lajthántúli országok seregei hosszú évek során keresztűl. Csak azért szólunk ezekről, hogy a történelemben 211is bebizonyítsuk, miszerint alkotmányos önállásunk mellett sem vesztett miattunk és általunk a birodalom biztossága. Mi nem akarjuk ezen alkotmányos önállást feláldozni csupán azért, mert a Lajthántúli népek új alkotmányának egyes pontjai másképen hangzanak; de készek leszünk mindenkor, törvényszabta úton, saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállhatásának biztosságával összhangzásba hozni, s a Lajthántúli országok szabadságának és alkotmányos kifejlődésének útjában állani soha nem fogunk.
A mostani tespedő állapotra és arra; hogy most is ott állunk, hol 1861 végén, nagyon befolyt az, hogy se a magyar országgyűlés alatt, sem azóta nem volt élénk szellemi közlekedés Pest és Bécs között. Két és három évvel ezelőtt többször tanácsolták Schmerling államminiszter úrnak, útazzék Pestre vagy négy hétre, s ott a helyszínén tanulmányozza a helyzetet. Ezt a tanácsot az államminiszter csak legújabb időben látszott figyelembe veendőnek találni, csakhogy sajátságosan akará kivinni a tanácsot, s azt így formulázta: »Jőjön fel Deák Bécsbe.«
(Nem tekintve azt, hogy a » beatus possidens,« azaz a hatalom birtokosa némely oly dolgot megtehet, mire egy kivételes állapotban élő nemzet vezetője le nem ereszkedhetik a nélkül, hogy állásának ne ártson; nem tekintvén 212továbbá azt, hogy Deák, király ő Felsége szine elé igenis, de nem idézhető az úgynevezett örökös tartományok belügyminiszterének irodájába, – mindezeket nem tekintve. »nincs Magyarországon oly pártárnyalat, mely hangosan azt ne vallaná, hogy Schmerling úrral nincs megoldás az alkotmányos kérdésben.«)
De magától értetik, hogy ezen körülmény nem lehangoló. Magyarország királyába veti reményét s rendületlen bizalommal most is, mint eddig, tőle várja a jövendő üdvét és áldásait.
Tudtam mindig, hogy odaát (az osztrák Reichsrathban) nagy tömeg értelmiség van felhalmozva, s mégis nagyon – s magától értetődik – kellemesen lepett meg az a rendkívüli politikai ügyesség, melyet a képviselőház kiváló tagjai tanúsítának és az egész testület gyors parlamentáris kifejlődése. A képviselőházatt én nagyra becsülöm s sehol sem habozom minden alkalommal ezt kimondani. Nagy figyelemmel olvasom a tárgyalásokat s sok hasznost, tanultam belőlük a Lajthántúli viszonyokról. Csak azt kívánom, hogy az urak, midőn majd abban a szerencsés helyzetben leszünk, hogy beszélhetünk, hasonló elfogulatlansággal szerezzenek felvilágosítást sajátságos viszonyainkról.
213A mi kiindulópontunk »a pragmatica sanctio.« Ez alapította meg valódilag a birodalmat; ez képezi a trón szilárd alapját, és ez a magyar államjognak a legfontosabb biztosítéka. A pragmatica sanctio kezén kell annak megvitatásába bocsátkoznunk, hogy mit igényelnek a birodalom új viszonyai. Egy más módszer képtelenség, ha vitorla és evező nélkül nem akarunk a kívánalmak, követelések, opportunitások széles, nyílt tengerére szállni.
Lelkem mélyéből köszönöm e teljes bizalmat, mely néhány szóban kimondja, mit várnak önök (pest-belvárosi választók) attól, kit képviselőjüknek választottak. E néhány szó egyszerű, határozott, s mindent magában foglal. E néhány szó nem egyéb, mint az: hogy teljesítsem polgári kötelességemet.
Ennél többet senki nem tehet, kevesebbet tenni senkinek nem szabad.
Ha Isten engedi, hogy szép de nehéz megbízásunkat óhajtott sikerrel végezhetjük, a kedvező eredmény nem egyes embernek leend érdeme, hanem együtt s egyaránt mindazoké, kik Isten áldása mellett hű és ernyedetlen közreműködésük által eszközlötték a jót, s meggátolták a mi káros és veszélyes lehetne.
214Sok szép remény van kötve ezen országgyűlésnek működéséhez, sokkal több talán, mint a mi jelenben létesíthető.
Oly igen sok, mi a nemzetnek fáj, oly sok és fontos, mit e hazában javítani s alkotni kellene, hogy mindezen bajokon azonnal teljes mértékben segíteni, s mindazt, a mi hasznos, sőt szükséges volna, rövid időn létrehozni valószínűleg meghaladja képességünket s az ország kimerült erejét.
Csak égető bajainkat orvosolhassuk ezúttal, csak alapját vethessük meg hazánk szebb jövőjének, az idő, s a bilincseiből felszabadúlt szellemi s anyagi erő folytonos működése létrehozandja majd, a mi még hiányzik, s mit most elérni nem lehet.
Igaz ügy mellett a tiszta és szilárd akarat, s a kölcsönös méltányosság sok akadályt legyőzhetnek. Mi az igazságot nemcsak követelni, hanem teljes mértékben viszonozni is akarjuk. De mindamellett politikai hiba volna, már előre teljesen biztosítottnak tekinteni ügyünk szerencsés kimenetelét, s erélyt és óvatosságot fölöslegesnek tartani; másrészről polgári bűn volna már előre reményt vesztve lankadni a munkában és küzdelemben. Az igaz ügynek mindig van jövendője, ha azt erély s eszélyesség támogatják.
Időnek előtte tehát ne örüljünk; de ne is csüggedjünk el soha. Ne tekintsük valószínűnek, de ne is tartsuk 215lehetetlennek, hogy a sors és elleneink hatalma, talán erőnk korlátoltsága, sőt meglehet saját tévedéseink is, háttérbe szorítják ismét egyidőre óhajtásaink valósulását. Bízzunk, de sem a sors kedvezésében, sem a magunk erejében, sem mások segélyében ne bízzunk vakon. Cselekedjünk erélyesen, de megfontolva. Ez feladatunk. A siker Isten kezében van!
Időnek előtte tehát ne örüljünk; de ne is csüggedjünk el soha. Ne tekintsük valószínűnek, de ne is tartsuk 215lehetetlennek, hogy a sors és elleneink hatalma, talán erőnk korlátoltsága, sőt meglehet saját tévedéseink is, háttérbe szorítják ismét egyidőre óhajtásaink valósulását. Bízzunk, de sem a sors kedvezésében, sem a magunk erejében, sem mások segélyében ne bízzunk vakon. Cselekedjünk erélyesen, de megfontolva. Ez feladatunk. A siker Isten kezében van!
Ki az, ki helyzetünkben a jövőről biztosan szólhatna? Ki merné magáról állítani, hogy ereje nagyobb, mint a nehézségek, és hogy tévedni semmiben sem fog?
Ki az, ki mint képviselő többet igérhessen mint azt, hogy szándéka tiszta lesz mindenkor, s akarata szilárd, s hogy önzést, mellékes tekintetet ismerni nem fog, hanem minden erejét s tehetségét hazája közjavának fogja szentelni?
