1866.
2161866.
A jövő áldozatokat fog tőlünk kívánni; miket meg kell adnunk, de két dolog az, mit áldozatúl hozni semmi esetben sem lehet: a haza függetlensége és a becsület.
Élő törvény hiányait az élet mutatja ki. Csak az életből merített tapasztalás vezethet biztosan azon eszközökhöz, melyekkel a bajt orvosolni lépet.
217Buzgó óhajtása a magyar nemzetnek, hogy szt. István koronáját mielőbb örökös királyának fejére tehesse, s a mit tizenhét év folytán súlyos események gátoltak, az végre teljesedésbe mehessen. Nem csupán ünnepélves szertartás ez honunkban, hanem szükséges kiegészítése az alkotmánynak, legszelídebb és mégis legerősebb kapocs, mely a nemzetet királyához köti. Mindaddig, míg ez meg nem történik, minden megállapodásaink csak javaslatok maradnak, melyeket egyedül a koronás király szentesítése fog törvény erejére emelhetni. –- Reményeink addig, bármily kecsegtetők legyenek is, bizonytalan remények, melyeket egyedül a koronázott király valósíthat.
Mélyen érezzük mi, hogy szellemi érdekeink tekintetében is még sokat kell pótolni s javítani törvényhozásunknak. Igyekezni fogunk, hogy e részben is teljesíthessük, a mit a haza közjava kíván s polgári kötelességünk parancsol. Működéseinkben az alkotmány alapelveiből kiindulva, irányadónak fogjuk mindenkor tekinteni az igazságot és méltányosságot, a hon polgárainak minden osztályai iránt, vallás- és nyelvkülönbség nélkül.
De különösen anyagi érdekeink azok, melyekre nézve sok viszontagságos idők miatt aggasztólag elmaradtunk. – Nehéz munka leend leküzdeni ezen elmaradás nyomasztó következményeit, de mi nem fogunk visszarettenni 218e nehéz munkától, mert életkérdés az nemzetünkre nézve. Politikai helyzetünk javulása elő fogja segíteni anyagi érdekeinket is, valamint anyagi helyzetünk emelkedése lényeges támasza leend politikai állásunknak. Szellemi fejlődésünk s anyagi haladásunk semmi tekintetben nem áll ellentétben a magyar koronához nem tartozó országok valódi és jogos érdekeivel, sőt midőn az nekünk erőt és súlyt kölcsönöz, növeli azoknak súlyát és erejét is, midőn bennünket emel, az egészet emeli.
A nem teljesített törvény holt betű, jogfolytonosság nélkül az alkotmány nem él.
MAGYARORSZÁG minden instituczióit az önkormányzat eszméje lengi át; a közigazgatás támogatására az egyesíti a legjobb erőket:, ez nyújt nyilvánossága által a visszaélésék ellen legbiztosabb ellenőrséget; ez korlátolja a tisztviselői hatalom jogtalan túlterjeszkedését. Alkotmányos életünk folytán ez óvta meg hazánkat a bureaukratikus rendszertől, mely az ország instituczióival, nyilvános életével, szokásaival egyenes ellentétben áll.
Míg vissza nem állíttatik a köztörvényhatóságoknak azon önkormányzata, melyet az alkotmány kijelölt: addig 219a nép alkotmányos működése nem lehet segélyére a közigazgatásnak, nyilvánosság hiányában az ellenőrködés is hiányos lesz, s ez alatt a tisztviselők iránti bizalom szenved leginkább; a közigazgatás pedig más úton költségkiméléssel czélszerűen alig lesz rendezhető. A köztörvényhatóságok önkormányzata egyik főrésze az ország belkormányzati önállóságának.
Tiszteletünk, szeretetünk s ingatlan hűségünk legszentebb tárgyai e földön: a haza és király; s e kettőnek egyesült érdeke, főczélja törekvéseinknek. Alkotmányunk alapja a törvény, zárköve a királyi hatalom, s e kettőnek hódolni legfőbb polgári kötelesség. Csak akkor volna e kötelesség nyomasztó, ha egy részről a törvény, más részről a király akarata állandó és ki nem egyenlíthető ellentétbe jönnének egymással.
Bizonyítják a történelem lapjai, hogy azon nemzeteknél volt mindig a legbiztosabb a trón, melyek legszilárdabb hűséggel védték alkotmányos törvényeiket.
220Tudom, hogy nagyfontosságú kérdéseknél, midőn a pártok a kérdés lényegére nézve egyetértenek: részletekre, módra és alakra nézve viszonyos engedékenységgel s mintegy kompromisszumképen történik néha a megállapodás, s nem is hozom kétségbe, hogy vannak esetek, melyekben ezen eljárás hasznos, sőt talán szükséges is. De a jelen (1866. febr.) válaszfeliratra nézve, mint valóságos tényt kell megemlítenem, hogy a mi abban foglaltatik, engem illetőleg nem ily módon jött létre, hanem annak egész tartalma s minden eszméi saját meggyőződésemmel teljesen egyeznek.
Ne zárjunk el senkit nyilvános diskussiótól, mert ma tán egy nemzeties párté a többség, holnap az ellenkezőé lehet. A tanácskozás teljes szabadságának olyan korlátozása kétélű fegyver, mely ma másokat, holnap minket sérthet meg. Én azt hiszem, hogy szóljanak, a kiknek még észrevételeik vannak, szóljanak, kik a válaszfeliratban vagy valamit találnak, mi nekik aggodalmat okoz, vagy valamit fel akarnak világosítani, az eszmecsere nem élesíti, hanem enyhíti a tanácskozásokat. Az elfojtott szó sokszor több keserűséget okoz, mint a kimondott, őszinte, szabad szó.
221Nem fogom fel azoknak nézetét, kik azt mondják, hogy miután a jogfolytonosság elvben el van ismerve, nyugodjunk meg abban, s ne kívánjunk többet. A jog, mely nem érvényesíthető, aligha többet ér az üres szónál s nem hiszem, hogy sok ember találkozzék, a ki beérje azzal, hogy valamely lényeges jogát elismerték, de tettleg azzal élni nem engedik! A kit elzártak, nem sokat nyer vele, hogy szabadságáhozi jogát elismerik, de szabadon nem eresztik. A kit vagyonától megfosztottak, aligha meg fog nyugodni, ha jogát azon vagyonhoz elismerik, de tulajdonát vissza nem adják.
A jognak elismerése által csak az ok vagy ürügy van elhárítva, melynél fogva a tettleges életbelépés meggátoltatott: de nincs megszűntetve a joggal viszonyos kölelezettség, mely az elismerés után még erősebb.
Azt fogja talán valaki mondani: hogy mindezek csak magánviszonyokra vonatkozó észrevételek, melyek az állami viszonyoktól lényegesen különböznek. – Igenis, kölünböznek, a mennyiben egy egész nemzet szabadságáról, törvényes jogairól van itt szó. Azt is mondhatja talán valaki: hogy a tettleges jogfolytonosságnak megtagadása nem tagadása a jognak; de, bocsánat, a jogfolytonosság megtagadása nem egyéb, mint a jognak folytonos tagadása!
Az általunk követelt jogfolytonosság nem elv, hanem azon kétségtelen elveknek, melyeket ő felsége is elismert, 222legszorosabb logikai következménye. Alkotmányos elv az: hogy a törvényhozás rendes útján alkotott törvényeket csak a törvényhozás rendes útján lehet ismét megváltoztatni. Alkotmányos elv az: hogy a törvények megtartandók, míg azokat a törvényhozás meg nem változtatja. Miután pedig Magyarország törvényei a törvényhozás rendes útján lettek alkotva, s azokat az alkotmányos törvényhozó hatalom eddig meg nem változtatta, egyszerű, világos és szoros következtetés az, hogy meg kell azokat tartani. És ez a tettleges jogfolytonosság.
Azok, a kik a trónbeszéd készítésére befolytak, nem szorúltak sophismára, hanem használták a legnagyobb, a legsúlyosabb argumentumot, a lehetetlenséget.
Ezen szó, lehetetlenség, igen nagy szó, kivált midőn egy nemzet egész alkotmányos létének ellenében állíttatik fel. A mi valóban lehetetlen, azt létrehozni sem ész, sem erő nem képes. A lehetetlenség oly hatalom halandó életünkben, mint a hitregéknek fátuma, melyet még ama pogány istenek sem valának képesek megtörni. De a közéletben gyakran lehetetlennek látszik az is, a mi fölötte nehéz; – gyakran lehetővé vált, a mit lehetetlennek mondottak. A lehetlenség előtt hátrálni lennénk kénytelenek. Felirati javaslatunkban is kimondottuk, hogy mi politikai lehetetlenséget nem kívánunk. De ha az, mi röviden lehetetlenségnek 223mondatik, csak súlyos nehézségekből áll; oly nagy fontosságú közérdek miatt, minő a nemzet alkotmányos élete: készek vagyunk mindent megtenni, a mi hatalmunkban és szabadságunkban áll, e nehézségek elhárítására.
Úgy látszik, hogy minden mozgalmas, nehezebb, komolyabb időknek megvannak jelszavai, és úgy látszik, hogy ezen országgyűlés jelszava az opportunitás.
Az opportunitás igen fontos érv ott, hol törvény alkotásáról van szó, legfőbb tekintet akkor, midőn új törvényt kell alkotni, mert akkor nem szükséges kérdésbe venni, törvényes-e ezen törvény, mert a mint a törvényhozás rendes útján megalkottatik, azonnal törvényes, mert törvény. Ott azt kell tekintetbe venni, vajjon opportun-e az alkotandó törvény, vagy nem, megfelel-e a nemzet kívánalmának, az állam szükségének, előbbre viszi-e a nemzet felvirágzását; egy szóval: alkalmatos-e arra, hogy a nemzet politikai életét támogassa és továbbra kifejtse? Hanem midőn meg vagy meg nem tartásáról van szó, az opportunitással igen, de igen nagyon kényesen kell bánni.
Azt tapasztaltam, hogy sokan az opportunitás szót akkor használják a már meghozott törvények meg nem 224tartására nézve, ha a törvény nem szól mellettük; tehát ellentétbe teszik a pozitiv fennálló törvénynyel, sőt a jelen esetben egy jogilag fennálló alkotmánynyal.
Ime, a világ egyik legelső szabad népe, a hajdani Róma, állami virágzásának korszakában felállította a diktaturát mint elvet; ez nem volt egyéb, mint az opportunitás eszköze, midőn az állami, a polgári szabadságot meg kellett menteni. A törvény felfüggesztetett és diktátor kezébe adatott. De ez csak hat hónapra történhetett, továbbra nem; oly opportunitás, mely 17 évig tart, s melynél még azután is azt tanácsolják nekünk, hogy tartsuk meg és fogadjuk el továbbra is, az ily opportunitás czélszerű nem lehet; mert hogy az opportunitás czélszerű legyen, szükséges, hogy tovább ne tartson, mint a meddig a czél: az ország, az állam megmentése, múlhatlanúl megkívánja; szükséges, hogy annak megszűntével azonnal innét életbe lépjenek a jogok. Oly opportunitás, mely mindezekre nem vigyáz, épen nem opportunitás, hanem – saját nevén nevezve – abszolutizmus.
Az opportunitást, szemben a törvénynyel, igen nehéz megvédeni. A »quid juris« látszik a törvény szövegéből, mutatja azt a gyakorlat s érti rendesen minden ember – kivált közdolgokban. A »quid consilii« rendesen a politika mezején tapogatódzás: igen nehéz nagyon gyakran megítélni, 225hogy mi a valóságos »quid consilii;« igen nehéz azért, mert annak minden faktorait, kivált korunkban igen nehéz ismerni. – Példát hozok föl:
1847-ben összejött a pozsonyi országgyűlés; tanácskozott Magyarország közügyeiről, épen nem magának a constitatiónak alapelveiről, hanem tanácskozott az adminisztráczió kérdéséről. Alakultak pártok, különfélék voltak a nézetek: a legelőbbre látó politikus is Magyarországban legfeljebb csak azon kombinált volna, vajjon egyiknek lesz-e többsége, vagy a másiknak, és ha így vagy úgy dől el a dolog, mennyi kárt, mennyi hasznot tesz a közigazgatásnak. Azonban száz mértföldnyire megtiltanak egy lakomát; Francziaország fegyvert fog, forradalom lesz, és két hónap múlva az egész magyar alkotmány át van alakítva másként, és pedig úgy, a hogy előbb el sem kezdék, még róla nem is álmodtak.
Tehát az opportunitást oly körülmények idézték elő, melyek az ember előtt tudva nem lehettek. És hogy mennyire téved az opportunitási politika, arra ismét példákat hozok fel: Szomorú események voltak az 1848-dikiak. A harcz bevégeztetett. A nyugalom helyreállt. Nem volt, ki ő felsége fegyveres erejének ellen tudott vagy ellen mert volna állani. Az a kérdés forgott fenn, mi történjék? – A jog Magyarország irányában azt parancsolta volna, állíttassék helyre a magyar alkotmány: és ha valamelyik része hiányos, vagy ő felségének nem tetszik, mert más kifogása van ellene, változtassanak meg. – Előállottak az 226opportunitás emberei, és azt mondták: »Nem, uram! Igaz, hogy jogilag úgy kellene történnie; de a »quid consilii« parancsolja, hogy alakíts ezen birodalomból egy nagy, központosított egységes birodalmat.«
Ő felsége hallgatott az opportunitás politikusaira. Tíz esztendeig folyt ezen opportunitási politika, minő sikerrel, – azt tudjuk! Számos államadósság és seregeink vitézsége daczára is egy provinczia elvesztése lett az ára. Hiszi-e valaki, hogy azon urak eltalálták az opportunitási politikát? Hiszi-e valaki, hogy az jobb volt, hasznosabb volt mind ő felségére, mind a birodalomra nézve, mint lett volna a jog politikája? Ő felsége maga is belátta. sőt mondhatni, érezte, hogy ezen politika, melyet az opportunitás akkori emberei tanácsoltak, nem vezethet czélhoz. Elmondta, hogy ő más útra akar térni, hogy nem akar abszolut uralkodni, hanem ád konstitucziót. Előálltak ismét az opportunitás emberei, nem azok, de mások, de mindenesetre az opportunitás emberei: Uram, a jog azt kívánja, hogy az 1848-ki törvényeket állítsd helyre, és azon állapotot, melyet azon törvények megállapítottak: azonban ez nem lesz opportunus; tegyünk másként; vissza mehetünk talán a régire, eltörülhetnők egy részét az 1848-ki törvényeknek.
Arra csinálták az októberi diplomát, mely az opportunitás munkája, s némely országoknak talán hasznos is lehetett, de Magyarországra nézve nem volt áldásos.
Ez volt második lépése az opportunitásnak.
227Ő felsége látta, hogy az októberi diploma nem elégíti ki népeit. Előállott az opportunitás egy harmadik embere, és megcsinálta a februáriusi pátenst. Azt mondta szépen, csendesen elérjük mind azt, mit milliókkal és nem tudom, mennyi fegyveres katonával nem tudtunk elérni, a szabadság paizsa, vagyis inkább a szabadság álarcza alatt.
A következmény megmutatta, hogy az opportunitás ezen embere is hibázott.
Ő felsége felfüggesztette az opportunitási politika ezen szüleményét is. És most hazánkhoz s általában népeihez fordúl. Ne csodálkozzanak az opportunitás emberei, ha ennyi csalódásaink után egy kissé óvatosak vagyunk minden tartózkodás nélkül reá lépni azon politika ösvényére, melyet ők tanácsolnak. Meg tudunk mi alkudni a körülményekkel, és azt hiszem, meg is fogunk alkudni mindenkor, midőn az ország közjava azt kívánja; és úgy megtörténhetik, hogy alkotmányunk felforgatását ne vonja maga után.
Előhozzák például őseinket! Áldás hamvaikra! Ők megtartották a hazát! De talán még több része volt hazánk megtartásában annak, hogy a törvényhez ragaszkodtak, mint annak, hogy az opportunitás politikáját űzték. Higyjék el, ha nagyon könnyen állottak volna az opportunitás politikájára, lehet, hogy az ország most gazdagabb volna, de magyar bizonynyal nem volna.
228A felelős miniszterium nemcsak a létezők közt legjobb biztosítéka a népek szabadságának, hanem egyszersmind villámhárítója a forradalomnak. Azt mondják talán, hogy hiszen forradalmak voltak ott is, hol felelős miniszteriumok léteztek. Igenis, de csak akkor, midőn azon felelős miniszterek megfeledkeztek állásukról, midőn túlmentek a határon, midőn dactoltak a törvénynyel és a nemzet, akaratával, szóval, midőn csak névleg voltak felelősek. Hiszen a villámhárító is, ha megrozsdásodik, nem hárítja el a villámot. Az ügyes gazda kidobja a rozsdás villámhárítót, tesz helyébe újat, de nem fogja mondani, hogy a villámhárító alkalmatlan és helytelen.
III. Napoleon, midőn trónra lépett, Európa színe előtt ünnepélyesen kijelentette: hogy »a császárság béke.« E kijelentés a béke politikájának kijelentése volt; de abból senki nem következtette, hogy Francziaország és annak császárja le akar mondani nagyhatalmi állásáról, mert a béke politikáját hirdeti.
Az tehát, hogy mi e feliratban úgy, mint őseink a pragmatica sanctióban, nem hatalmi állást emlegetünk, hanem a birodalom biztonságát, s a közös és kölcsönös védelmet hozzuk fel, nem zárja ki, sőt inkább magában foglalja azon eszmét, hogy ha e közös biztonságot bárhonnan legkisebb veszély fenyegetné, az alkotmányos Magyarország 229soha nem fog hátramaradni törvényszabta legszentebb kötelességének teljesítésében, s a birodalom többi részeivel együtt erejének végső megfeszítéseig fogja védeni hazáját, királyát és fejedelmének birodalmát.
Helyesen jegyezték meg némely képviselőtársaink, hogy nem lehet a nagyhatalmi állást dekretálni szavak erre nem elegendők, hanem más lényeges faktorok szükségesek. Spanyolország és az Ozman birodalom erejöknek teljében nagyhatalmak valának egykor, de most már nem azok, s nincs a világ összes szótáraiban olyan szó, mely nekik a nagyhatalmi állást visszaszerezné. Poroszország nem volt nagyhatalom, s azzá lett szó nélkül, de tettleg azon faktorok közreműködése által, melyek fokról fokra növelék erejét és hatalmát. Egyike ezeknek bizonyosan azon egyetértés, mely a múlt időkben a porosz kormány és annak eszélyes, bölcs kormánya közt az évek hosszú során át fennállott. Azon viszály, mely ott utóbbi időkben a kormány és nép közt felmerült, minő hatással lesz jövőre az ország nagyhatalmi állására, attól függ, mily hosszú időre fog terjedni és minő mérvet vesz. Én azt hiszem, begy azért, ha mi egy pár szóval többet vagy kevesebbet teszünk a felirati javaslatba, a birodalom nagyhatalmi állása megvan és meglesz, ha bele nem teszszük is, ha pedig belé teszszük, s ama faktorok közbe nem jönnek, nem 230fogjuk azzal megtartani a birodalom nagyhatalmi állását. A népek ragaszkodása az, a mi ezt tettleg megszilárdítja, és ha egybeolvasztási törekvések helyett egyetértés fog előtérbe lépni, ha az állam takarékos és gondos gazdálkodás által könnyít a polgárok terhein, ha tért nyit a polgárok szorgalmának, hogy erejüket maguk számára fejleszszék, ekkor az erő nagyobbá, a nagyhatalom még nagyobb hatalommá lesz, akár szólunk róla, akár nem.
Ha szabad hasonlatossággal élnem, úgy tekintem én a birodalmat s annak külön álló, de egy czélra egyesült részágait, mint egy ívnek két erős oszlopát, biztosan nyugszik azokon az ív, melynek tetején a trón áll: de ha valaki azt hinné, hogy az ívnek nagyobb biztonságáért az egyik oszlopot közelebb kell tolni a másikhoz, s megkisérlené e fonák számítású működést: kisérletével az ívet döntené romba.
Őszintén óhajtjuk mi a kiegyenlítést, mert e viszszás helyzet a mi erőnket is, az övéket is felemészti A két fél alkotmányos önállásának fenntartása mellett is oly erős a kapcsolat, mely a sanctio pragmaticában megállapíttatott, oly számosak és fontosak egymással találkozó érdekeink, hogy ezek elegendő ösztönűl szolgálnak, miszerint 231egymást támogassuk és egymásnak útjába soha ne álljunk. Szívesen közelítünk mi a kiegyenlítés ösvényén feléjök; de magunk lábán akarunk odajutni. Elmegyünk azon határokig, a melyekig mennünk szabad, s a melyeken túl lépni árulás volna önhazánk ellen. Ha ezek után is meghiúsulnának a kiegyenlítési remények: akkor azok lesznek okai, kik tőlünk többet kívántak, mint a mit tennünk lehet.
Ne, csodálkozzanak elleneink túl a Lajthán azon, hogy idegenkedést látnak Magyarországban aziránt, hogy szorosabban egyesüljünk, mint a hogy a szükség múlhatlanúl megkivánja. – A régi görögök hitregéje azt beszéli, hogy Hercules Antaeussal, a föld fiával, sok ideig küzdött, s őt többször földhöz sújtotta. De Antaeus a föld fia levén, mindig új erővel kelt fel, mert újabb erőt kapott anyjától, a földtől. Végre Hercules felkapta ellenét a földről, s a levegőben magához szorítván, ölelésével fojtotta meg.
Három század óta küzdöttek a magyar nemzettel Ausztriának államférfiai, gyakran földhöz sújtották azt, de anyjától, a hazától, mindig újabb erőt kapott a nemzet, s meg nem tört elszántsága, és kész volt az újabb küzdelemre Végre a februári pátens emberei Hercules fogását akarták megkisérleni, s azon biztos alapról, melyen állott, a törvények és szerződések alapjáról fel akarták kapni a levegőbe, hogy magukhoz szoritva, ölelésükkel megfojthassák. 232– De a nemzet óvatos volt, nem hagyta el a biztos alapot s védte magát az ölelő karok ellen: míg utoljára is a fejedelem bölcsesége vetett véget a gonosz küzdelemnek.
Tanúság e hitrege nekünk is, hogy el ne hagyjuk biztos alapunkat, a törvényt, s hogy őrizkedjünk oly szorító öleléstől, mely minket felemelve a törvények alapjáról, a levegőben akar megfojtani. De tanulság ellenfeleinknek is. – Hercules Antaeus megfojtásával bebizonyította ugyan, hogy ő erősebb volt, mint az, de ez által erősebb nem lett mint volt. Pedig ha küzdelem helyett a két erő közös czélra egyesülhetett volna, ketten együtt sokkal több jót végezhettek volna, mint a győztes maga.
Ha a fejedelem a ház véleménye ellenében a nemzetre hivatkozik törvényes úton s a nemzetnek más lesz a véleménye, meghajlok e vélemény előtt. A nemzet tehet a maga jogaival, a maga állásával, a mi neki tetszik, én csak azt tehetem, a mi szabad: a nemzet rendelkezhetik életemmel, vagyonommal és minden tehetségemmel de meggyőződésemmel nem. Ha a nemzetnek más lesz a nézete, más lesz határozata; én egyes polgár vagyok és maradok – ha egyedül is – meggyőződésem mellett.
233Meglehet, vannak emberek, ha nem is e hazában, máshol levő elleneink között, kik látván a nagy nyomort ezen országban, látván anyagi súlyos bajainkat és abból eredő szenvedéseinket, tán készek volnának a nyomorral is szövetkezni, az ország törvényének és alkotmányának ellenére.
De van-e valaki közöttünk, a ki ne érezné e nyomasztó bajok súlyát, ki sokat, igen sokat áldozni kész ne volna, hogy a hazát a bajoktól megmenthesse? de magát a hazát és annak lételét, országunk alkotmányos fennállását egy rövid, mulékony enyhülésért veszélybe nem dönthetjük. Érzi a nép minden osztálya a nyomort, s minden reményét a kiegyenlítésbe veti, mindent attól vár, és pedig rögtön, haladék nélkül. Tartozunk önmagunknak, tartozunk az országnak azzal, hogy kimondjuk nyiltan az igazságot. Igenis, a czélszerű kiegyenlítés, mely az ország önállását meg nem szünteti, fogja gátolni a nyomasztó bajok növekedését, s eszközöket nyújthat anyagi helyzetünk fokonkinti javulására. De ne várja senki, hogy az érezhető javulás rögtön bekövetkezzék; idő kell ahhoz, kedvező szerencse és sok türelem. Sokat, mindent készek vagyunk tenni e czélra, mit hazánk veszélye nélkül tehetünk, s ámbár tudjuk, hogy még a czélszerű kiegyenlítés sem képes azonnal jóvá tenni, mit annyi évek szenvedése megrontott, nem leszünk akadékoskodók a kiegyenlítés eszközlésében, s elmegyünk annak rögös ösvényén, a meddig hazánk önállásának koczkáztatása nélkül mennünk lehet és szabad.
234De aki bármi czélból ámítani akarná a népet, hogy bajainak súlyától már meg volna mentve, ha megtörtént volna a kiegyenlítés, – a ki a honpolgárokat arra tisztönözné, hogy ily kecsegtetések fejében akárminő kiegyenlítést igyekezzék előmozdítani, könnyen csalódhatnék számításában.
Ezsau, midőn éhes volt, eladta jogait egy tál lencséért, az igért lencsét megkapta, és mégis testvérháború lett a vége. Az ámítók nem volnának képesek az igért javulást egyhamar eszközölni. A nép, mely lemondana jogairól, hogy az igért kedvezményeket megkapja, reményeiben csalatva, mit tenne és mit mondana? Veszélyes játék volna ez és igazságtalan, és épen azért nem félek tőle, mert a fejedelem nem akarhat olyast, mi az államra nézve veszélyes, s a nép irányában igazságtalan.
A törvényhozási jog legszebb alkotmányos joga a nemzetnek. Fontos és üdvös az országra nézve, ha nem létezhetik más törvény, mint a melynek alkotásába az ország is beleegyezett. De hogy e jog valóság legyen, múlhatlanúl szükséges, hogy az ekkép alkotott törvények végrehajtassanak és megtartassanak mindaddig, míg azokat az alkotmányos törvényhozás a rendes úton el nem törli, vagy 235meg nem változtatja. Ha a végrehajtó hatalomnak joga volna a törvényhozás rendes útján alkotott törvényeket végre nem hajtani, azok erejét felfüggeszteni, rendeletekkel cserélni fel, s a törvényt és alkotmányt mindaddig függőben tartani, míg a rendes törvényhozás azokat meg nem változtatja: akkor magát a törvényhozási jogot is valósággal a végrehajtó hatalom gyakorolná, vagyis a törvényhozás és végrehajtás tettleg ugyanazon hatalom kezében volna. Már pedig a törvényhozó és végrehajtó hatalomnak ily egyesítése, még ha ideiglenesen történik is, valóságos abszolutizmus.
Nem ilyen jogfolytonosság az, melyet az alkotmányos elv, a törvények s a királyi hitlevelek és fejedelmi eskük megalapítottak. A valóságos jogfolytonosság nem csak a törvények alkotásának módjára, hanem azok megtartására és végrehajtására is egyaránt kiterjed.
Mi a magyar alkotmányt, mely fokonkint fejlődött a nemzet életéből, mint századok művét vettük által őseinktől, s kötelességünk azt, a lehetőségig állandóúl biztosítva adni át utódainknak: kötelességünk oly biztosítékról gondoskodni, mely ne csak egyes halandónak életére legyen szorítva, hanem kiterjedjen, s mint erős jogalap, ingatlanúl átszálljon maradékról maradékra.
Jöhet egykor a trónnak oly örököse, ki az alkotmányt saját hatalmával felfüggeszti, annak visszaállítását megtagadja mindaddig, míg a nemzet meg nem változtatja 236leglényegesb törvényeit. És akkor az ország sikeretlenűl hivatkozik a jogfolytonosság sérthetetlen elvére. Hivatkozása ellenében felhozzák majd korunk példáját, s elfogják mondani, hogy ime, a XIX. század második felében is fel volt a magyar alkotmány függesztve, s annak a végrehajtó hatalomra vonatkozó része mindaddig nem állíttatott vissza, míg a törvények lényeges részét a nemzet meg nem változtatta; felhozzák, hogy a nemzet képviselői megnyugodtak ebben, s megnyugvásuk által tettleg elismerték a fejedelemnek ily messze terjedő hatalmát.
Meg lennének ily módon fosztva utódaink azon egyetlen békés fegyvertől, melyet a hatalom szava ellenében használni szabad és kell, a jognak és törvénynek szelíd, de erős fegyverétől. Képviselői állásunkban ily súlyos felelősséggel lelkiismeretünket nem terhelhetjük.
A királyi hitlevélnek törvény szerint a koronázás előtt kell kiadatnia, s abban a fejedelem ünnepélyesen igéri a már alkotott, s az ezután országgyűlésileg alkotandó törvények megtartását. A magyar közjog szerint csak a koronázott király szentesíthet törvényeket, addig tehát, míg a koronázás meg nem történt, jogilag az eddigi törvények állanak fenn, s a czélba vett változtatások csak a koronázás után emelkednek törvény erejére.
237A végrehajtó hatalom körében maguk a törvények határozzák meg a királyi jogokat, s ezeket a törvényekkel ellentétbe állítani nem lehet. – Minden alkotmány, első keletkezésekor is, kifejlődésében is, korlátozza egyszermásszor az előbb gyakorlott fejedelmi jognak valamely részét, de azért az ily törvényt is meg kell tartani mindaddig, míg a törvényhozás meg nem változtatja. Magyarországban a királynak minden joga szintúgy a törvényen alapszik, mint a nemzet jogai; s a legfőbb hatalmat is a törvény adta a magyar királynak.
Az 1848-ki törvények lényegesen megváltoztatták az ország közkormányzatának alakját, megváltoztattak több ősi intézményt is, mert átalakították Magyarország arisztokratikus alkotmányát, s azt a nép egyenjogúságának szélesebb alapjára fektették. Megértették az 1848-ki törvényhozók az örök igazság intő szavát, s nem akartak ellenállani a haladó kor követeléseinek, nem várták be azon bizonyosan bekövetkező időpontot, midőn annak akarva sem tudtak volna ellenállani. Sok baj és veszély követte határozataikat: de sokkal súlyosabbak azon veszélyek, melyeket előrelátásukkal e hazáról elhárítottak.
Az alkotmánynak ezen átalakítása tette szükségessé azt is, hogy az előbb fennállott testületi kormányzat helyett, a kormányzatnak oly alak adatott, mely Európának más 238alkotmányos népeinél is az alkotmányos szabadság legnagyobb biztosítékának, s a czélszerű közigazgatás legjobb eszközének tartatik.
Azon másfél század, mely alatt a kormányszékek testületileg igazgatták Magyarországot, meggyőzte az 1848-ki törvényhozókat, hogy nem volna czélszerű, még továbbra is fenntartani oly kormányzatot, mely törvényszegései által az ország sérelmeit folyvást szaporodó óriási halomra növelte, s hozzáférhetlen volt, mert a nemzet panaszai ellenében mindig a fejedelem magasztos nevét, szentséges személyét állította előtérbe, saját hibáit, sőt bűneit is a királyi palásttal igyekezett takargatni.
Változott időnként hazánkban is, mint másutt, a kormányzat alakja. A testületi kormányzat nem a régibb korból származott által mireánk, hanem itt is, mint máshol, csak a közelebb lefolyt pár században fejlett ki, de majd mindenütt csak addig állott fenn, míg az arisztokratikus intézményeknél fogva a rendi alkotmány fennállott. A tapasztalás és a történelem ezen tanulsága bizonyítja, hogy a nép egyenjogúságára alapított alkotmányos szabadságnak és népképviseleti rendszernek mellőzhetlen követelménye a felelős miniszterium és parlamenti kormány.
239Magyarország alkotmányának egyik legszebb gyöngye a megyei rendszer. Ősi intézmény ez, valamint alkotmányunk is ősi, mindenik a nemzet életéből fejlődött ki, s épen azért egyik úgy, mint a másik, időnként a nemzet életének fejlődése szerint alakúlt. Szent-István idejében valamint az alkotmány, úgy a megyei rendszer is, bizonyosan sokban különbözött a mostanitól. Fejlődő nemzeti életünk hozta létre azon átalakulást, mely 1848-ban a nép jogegyenlőségére fektette alkotmányunkat. Ez átalakulás után a megyei rendszer sem maradhatott, többé arisztokratikus, s az önkormányzat azon jogát, mely a megyei rendszerben fekszik, a kiváltságos osztály kizárólag többé nem gyakorolhatta, ki kellett azt terjeszteni a népre is.
A közkormányzat alakjának megváltoztatása, a megyei rendszerrel semmi elvi ellentétben nincs, sőt hitünk szerint, e kettő egymással összhangzásban van. Azon lényeges változtatást, a mi az 1848-diki törvények folytán a megyének követválasztási és utasítási jogára nézve közbejött, nem a törvényben felállított felelős miniszteri rendszer okozta, hanem az a demokratikus alapra fektetett népképviseleti rendszernek szükséges következménye.
Nincs emberi mű, melynél tökéletesebbet alkotni nem lehetne; nincs alkotmány, melynek hiányai ne legyenek. S ha e miatt alkotmányt és törvényt fel lehetne 240függeszteni: akkor lehetetlen volna minden alkotmányosság, s bizonytalan és ingatag általában minden államgépezet.
Feladatunk, melynek szerencsés megoldásától függ a hazának boldogsága, rendkívül fontos és nehéz. Nyugodt kebel, csüggedést nem ismerő kitartás, s a szebb jövőnek állandóságába vetett bizalom szükséges azon munkához, mely minden erőnket és igyekezetünket igénybe veendi. De zavarja keblünk nyugalmát, zsibbasztja erőnket annak tudása, hogy alkotmányunk és törvényeink most is fel vannak függesztve, s midőn a nehéz munkához fogunk, minden egyebekre nézve alkotmányon kívül állunk. Jogfolytonosságot kértünk és felfüggesztett törvényeink visszaállítását; kimondottuk; hogy nem kérünk politikai lehetetlenséget; és kérelmünk minden részeiben megtagadtatott. A jogfolytonosság tettleges elismerése nélkül mindaz, a miben komoly megfontolás után és talán áldozattal is megállapodnánk, oly alapra lenne építve, mely a jelen példa folytán egykor ingataggá válhatik.
Elvekkel és elvekre utasításokkal a sürgető bajon segíteni nem lehet. Nem szabad feláldozni az elveket, 241de nem is szabad a rögtön szükséges segélyezést addig halasztani, míg a súlyos nehézségek között az elvek életbelépnek. Nem tennénk nagy szolgálatot a népnek, ha azt mondanók: barátom! mindent szívesen megteszünk, de csak ha alkotmányos kormánynyal érintkezhetünk, s csak azzal; akkoráig pedig az inség bekövetkeznék, és meglehet, a nép éhen halna. Nem teljesítenők kötelességünket, ha azért, mert elveink nem léptettek még életbe, a királytól sem várnánk segélyt, melyet megszerezni fejedelmi tiszte és kötelessége.
Azt hiszem, hogy azok az emberek, a kik az éhező ember szájából lopták ki a kenyeret, nemcsak tolvajok voltak, hanem szentségtörők is. Teljes hitem, hogy okulva azon szerencsétlen példákon, a mik akkor (az 1863. inség alkalmával) történtek, a fejedelem oly férfiakat és eszközöket fog választani, a kik ily alávalóságokra nem lesznek képesek. És ha volna olyan, ki erre képes lenne, hiszem, reménylem és megvárom a fejedelem igazságszeretetétől, hogy ezeket hatalmával büntetni fogja. És büntetni fogja őket az országgyűlés, és ha annyira eltompúlt volna lelkiismeretük, hogy ez nem szab reájuk büntetést, és annak kínjait nem érzik, – büntetni fogja őket a nép átka.
242Azt gondolom, midőn a falu ég, nem az az első dolog: kikutatni, honnan származott a tűz? – hanem első kötelesség, hogy oltsuk el a tüzet, és ha nem találhatunk tiszta vizet, elfogadjuk a kevésbbé tisztát is, és ráöntjük.
Az ország sebei súlyosak és veszélyesek; nekünk feladatunk e sebek orvoslása fölött tanácskozni, és az orvos, midőn súlyos sebet kell orvosolnia, nem azt keresi mindenek előtt, melyik kéz ütötte a sebet, hanem azt, melyik legyen az orvosság, melylyel azt orvosolhassa. Én tehát személyékkel, kik e sebeket osztogatták, bibelődni nem fogok: a személyek eljárásának megítélése a történelemé. Nekem kifogásom főként és kizárólag a rendszer ellen van, azon abszolut rendszer ellen, mely minden hajainkat okozta. Ezen rendszer ellen kifogásaimat többször előadtam, a ház azokat osztotta, és felirásokban is kifejezte.
Személyek a rendszer fennmaradása mellett különbséget nem tesznek: a felelősség hiánya és az abszolut rendszer fennállása mindazokat, kik azon rendszer eszközei, absorbeálni szokta, s alig van ember, a ki kimutathatná, hogy ő felsége egyik-másik tanácsosa minő tanácsot adott, 243és melyek voltak azon faktorok, melyek az ő tanácsát megbuktatták.
Semmi dolgunk személyekkel: nekünk dolgunk van a rendszerrel! Mi azt mondjuk: a rendszer rossz, ime, következményét láthatjuk; és még azon meggyőződésemet nyilvánítom, hogy akárminő egyének állíttassanak oda, ezen rendszer mellett az eredmény ugyanaz lesz. Mert ha oly hazafiak állíttatnak oda, kik az ország alkotmányának visszaállítását teljes lélekből kívánják és sürgetik, ha a többi faktor nem képes velők megküzdeni, az ő véleményöket legyőzni és eredményre jutni, azon pillanatban megszűnt az abszolut rendszer: ha pedig ők nem tudnak eredményre jutni, az abszolut rendszer marad. Mi azt mondjuk akkor, hogy ők lépjenek le. Ezen lelépés, vagy le nem lépés, nagyon fontos az egyes ember eljárásának megítélésére, de az eredményre nem tesz különbséget, mert ha lelépnek, mások lépnek helyökbe, és lehet, olyanok, kik még annyit sem tesznek a közügyért, mint ők tán tenni akartak. Az abszolut rendszer a valóságos alkotmányosságnak csak halálával, vagyis megszűntével tehet szolgálatot.
Igen nehéz oly tanácskozásokat folytonos figyelemmel kísérni, melyekben a tanácskozók nem tartják magukat szorosan a kitűzött tárgyhoz. Igen nehéz a czáfolatok tömkelegéhe bocsátkozni, midőn a mondottak nagy része nem 244szorosan a tárgyra vonatkozik, hanem más analog vagy néha nem is analog tárgyakra is kiterjeszkedik.
Rég óta figyelemmel kisérvén, tapasztalásból tudom, miképen szoktak eltérni a tanácskozások magától a vitatkozás tárgyától. Hiszen maga Cicero, a legnagyobb szónok is beszéd közben mondá, hogy térjen a beszéd oda vissza, a honnan eltért.
Én igen természetesnek találom, hogy valamint egyesek, úgy testületek is e valóságos hibába gyakran bele esnek. Ennek az az oka – hadd mondjam ki igazán – hogy mindenki állítása mellett érveket hoz fel, ezeket sokszor messzebbről hozza, s nem magából a tárgyból meríti, a másik ezekre a messzebbről hozott érvekre felelvén, ismét más tárgyról vonja le okoskodását, s mire észreveszi, magát, egészen más dologról beszél, mint a vita tárgyáról.
Én a következetlenség vádját argumentumul felhozni nem akarom. Vajmi kényes dolog az embereket, kivált a politikai téren, azonnal következetlenséggel vádolni. Minden ember a maga meggyőződését azon motivumokból meríti, melyek ő reá hatnak, s ha vagy más okok folytán vagy bővebb megfontolás következtében meggyőződése változott, miért ne mondhassa ki változott meggyőződését, habár az eltér is előbbi véleményétől. Hiszen a politikai vitatkozásoknál főczél az, hogy egyik a másiknak nézetét 245megváltoztassa, és a politikai vitatkozásoknál kötelesség, hogy valóságos meggyőződésünket mondjuk ki, habár előbb máskép lettünk volna is meggyőződve. A politikai vélemény nem olyan, mint a magán életben másnak adott szavunk vagy igéretünk, melyet megtartani kötelességünk. A politikai meggyőződésnek szabadnak kell lennie, s ezt előre lekötni hiba.
Nincs e hazában senki, a ki bizton és határozottan azt merje állítani, hogy kérelmünk sikeres lesz, alkotmányunk minél előbb és rögtön vissza fog állíttatni, hogy a jogfolytonosság tettleg ismét életbelép e feliratunkra, melyet most tervezünk; hanem én annyira óhajtom – az egész házzal együtt – az alkotmány teljes, tökéletes helyreállítását, a jogfolytonosság tettleges életbeléptetését, hogy én nem merek, nem tudok a reményről végkép lemondani; hiszen e remény mindenünk, ezt én nem fogom ellökni magamtól, legyen e remény sugára bármily gyenge, én önmagam sem saját keblemben, sem másokéban azt elölni nem fogom…
Ha e remény is elragadtatnék tőlünk, vagy mi ragadnók el azt a nép kebléből, csak e két alternativa van egyik a végtelen szenvedés, a másikat nem nevezem meg, mert a fölött e testület nincsen hivatva tanácskozni; e testület, mely a sanctio pragmatica és a törvények alapján ül itt, más úton; mint törvényesen. nem tanácskozhatik.
246Csak azt jegyzem meg, hogy a második alternativa is végtelen szenvedésekkel járna, s könnyen, igen könnyen következhetnék belőle a feltámadás nélküli halál.
Az életben mindennapi dolog, a legrosszabb körülmények között hányszor mondja az egyes ember is: »semmi reményem többé,« és ha higgadtan kebelébe tekint, ott találja a remény utolsó csillámló sugarát.
Szerencsétlen csak az, ki még ez utolsó csillámló sugarat ápolni nem tudja, vagy épen elfojtja azt.
Méltányos-e az, hogy azon férfiak, kik kötelességöket vélték teljesíteni, midőn a ház bizalma által, melyet nem kerestek, de hálával fogadtak, megválasztva jártak el nehéz megbizatásukban (a közösügyi munkálatban), oda állíttatnak, nem mondom a közvélemény, hanem a közönség elébe, azon megbélyegzéssel: ime, ezek azon emberek, kik javaslataikkal az ország jogait, törvényeit, törvényes függetlenségét és alkotmányát eljátszották, s az alkotmány foszlányáért az ország legszebb jogait oda adták.
Méltányos-e az, hogy az egyik szónok, Csanády úr, nem egyedül a véleményt támadja meg, hanem engem meg is nevezve, éles, méltatlan vádját nevemhez, személyemhez kötve adja elő. Ő engem e bűnnel és következetlenséggel vádol.
247Nem rovom meg érte, tegye meggyőződése szerint, s ha azt hiszi, hogy ő ez által a haza javát mozdítja elő, ha azt hiszi, hogy ő azon nézeteknek, melyeket ő a hazára nézve boldogítóknak tart, nagyobb súlyt szerez az által, ám tegye, tűrni fogom; nem mintha érzéketlen volnék, nem mintha érczkebellel fogadnék el oly szemrehányásokat, a melyeket méltatlanoknak találok, hanem tűrni fogom azért, mert negyvenévi politikai életemben megtanultam a türelmet, megtanultam azt, hogy a ki életét a hazának szenteli, annak nem szabad saját személyét, személyes érzelmeit a haza ügye mellett tekintetbe vermi; első a közügy, s az elől a személynek háttérbe kell vonúlnia.
Sajnálattal mondom, hogy lefolyt tanácskozásaink, ha ki a lapokban figyelemmel olvassa, nem lesznek az olvasóra azon jótékony hatással, a melyet mindenki érez, ha két egymással szemben álló politikai párt a maga véleményét higgadtan megvitatja, s az igazságot kideríteni igyekszik; de meglehet, hogy csalódom, bocsánatot kérek, ha csalódom: tán több keserűség színe ömlik el eddigi tanácskozásainkon, mint a mi épen a jelen helyzetben hasznos lehet és ha idegen olvassa ezt, nem fogja-e azt mondani, ime, egy országnak képviselői érzik és mondják, hogy a veszély közel van. érzik és tudják, hogy a veszélylyel, bármely oldalról jőjön, szembeszállniok kell, s ezen férfiak 248első tanácskozásaikban nem arra törekszenek, hogy higgadt eljárással a veszélyt elhárítsák, nem arra, hogy vállvetve igyekezzenek, ha kell, annak ellenállni, hanem egymást bántják, egymást rontják, s elfeledik azt, hogy jöhet idő, midőn egymás mellett kell állniok és egy tárgyért kell küzdeniök.
Eddigi tanácskozásainkban oly sokszor történt hivatkozás a közvéleményre, hogy valóban ösztönöztetve érzem magamat igénytelen nézetemet erre nézve röviden elmondani. A közvélemény nagyhatalom, oly nagyhatalom, melynek állandóúl más hatalom ellen nem állhat. – Ezt mindenki tudja, és én ép úgy, mint mások, erről meg vagyok győződve. – Hanem én mindig a legnehezebb feladatnak tartom megtudni, mi a valóságos közvélemény. A magánéletben azokkal élünk, társalgunk, azok rendesen intim barátaink, kik körülbelül politikánk főbb elveire nézve hozzánk hasonló téren állanak; ezeket halljuk, ezekkel beszélünk, s a magunk nézeteit ezektől reprodukálva látjuk. Tapasztalta-e valaki a tiszt. képviselők között valaha – nem kétlem, igen sokan tapasztalták – 48 előtti időkben a választásoknál midőn e választások felkiáltással történtek, hogy ő például, ha oly ponton állott, akár a főispán közelében, akár máshol, hol az egyik párt emberei állottak tömegesen, a kiáltásokból meg volt győződve, hogy nincs 249is más hang; mint Péteré, pedig kisűlt, hogy Pálé volt a többség. Miért? Mert a hangok, melyek közelében voltak, annyira eltompították hallérzékeit, hogy a többi hangnak csak lármáját hallotta, de artikuláczióját nem értette.
Így vagyunk, kérem, gyakran a közvéleménynyel is. Megesküdnék az ember, hogy ez vagy ama tárgy fölött nincs is más politikai vélemény, mert én mást nem hallok, de ha másik körbe megyünk, elbámulunk, hogy az emberek mily másként vélekednek, s ha messzebb megyünk, még inkább.
Én a közvéleményt soha se tekintettem olyannak, a mely minden apróságokra nézve mindjárt határozottan kimondja nézetét. A mit a közszükség érzete, a mit az igazság érzete az emberek kebelébe öntött és nekik parancsol, ebből alakúl a közvélemény szilárdan, megvesztegethetlenűl, és ez is mindig csak a főkérdésekre vonatkozik.
Azt mondá valaki, hogy a közvéleményt nem csinálnunk, hanem követnünk kell. – Igaz ez a közvélemény azon részére nézve, mely a közszükség érzetéből, az igazság érzetéből származik, s ezzel ellenkezni nem lehet, és ezt csinálni sem lehet, hanem csak egyes részletekre, egyes kérdésekre nézve.
250Ugyan, kérdem, hogy születik a közvélemény, ha nem csinálják? Azt mondjuk, hogy a journal e közvélemény hatalmas eszköze, újságszerzők, faluról falura járva megkérdik az embereket, hogy mi a véleményük, és ebből vonják le a közvéleményt? Nem, hanem az újságszerkesztők vagy dolgozótársaik jól kigondolt eszméiket leteszik lapjaikba, ezt mások átveszik, s midőn így csinálják a közvéleményt, azt egyszersmind ki is jelentik.
Mondják, hogy a háznak nem kell a közvéleményt csinálni, hanem azt követni. Engedelmet kérek, minden részletekben a ház is hivatva van arra, hogy a közvéleménynek irányt adjon és azt tisztázza.
Hallottam – és ez a választási adomák közé tartozik – hogy ezen országgyűlés kezdetén egy választó községben fellépett egy kevésbbé művelt polgár ember egy másik, műveltebb ellenében, és nagy pártja volt. A legnagyobb, érv, melyet maga mellett felhozott és mások is felhoztak – az volt, hogy ez a mi sorsunkbeli, ez, mivel népcinkből való, tudja legjobban, mi fáj nekünk, ezt küldjük az országgyűlésre. És ez nagyon hatott. Míg egy másik ugyancsak a nép közül azon észrevételt tette: igaz, hogy ez legjobban tudja, mi fáj nekünk, mert velünk érzi a bajt; hanem az a baj, hogy nem tudja elmondani, hogyan kell 251segíteni a bajon. Válasszunk tehát olyant, ki ezt tudja, és mi majd megmondjuk neki, hogy mi fáj nekünk.
A közvélemény a részletekben csak úgy képes magát orientálni, ha a tárgy azok által, kik abban jártasabbak, kifejtetik és megvitattatik. – Én épen azért azon nézetet sem osztom, hogy a közvéleménynek kell megelőznie a mi működésünket. Engedelmet kérek, annak ezzel karöltve kell járnia s a mi működésünknek figyelmezni kell a közvélemény azon pontjaira, melyek általánosak, kétségbevonhatlanok és tiszták; azon pontjaira pedig, melyek részletekre vonatkoznak, ezekre nézve bizony nekünk vitatkozások által szükség tisztába hozni a közvéleményt.
A magyarországi közvéleményről kettőt tartok bizonyosnak: Egyike az, hogy az alkotmány teljes, tökéletes visszaállítását óhajtja, a másik, hogy óhajtja a becsületes kiegyenlítést az ország jogainak, függetlenségének. önállásának fenntartása mellett. E két pont tisztán áll előttem, a többi egyes pontokra nézve azt hiszem, a közvélemény sem nem alakúlt, sem egyhamar alakulni nem fog. E két pontra nézve felteszem, hogy e házban nincs véleménykülönbség, mert valamennyien vissza akarjuk állíttatni az alkotmányt teljes épségéhen, valamennyien óhajtjuk a becsületes kiegyenlítést 252az ország jogainak, függetlenségének fenntartásával. E szerint tehát a közvélemény mindegyik mellett van.
A hol politikai élet van, a hol politikai nézetek merülnek fel, minél nehezebb a helyzet, minél fontosabb az ügy, annál szükségesebbek a politikai pártok. Álljunk tehát egymás ellenében, mint politikai pártok, küzdjünk egymással a higgadt megfontolásnak minden fegyvereivel, de a szenvedélyesség és keserűség fegyverét ne használjuk, mert szenvedélyesség és keserűség, egymás között félreértésekre vezet, a félreértések pedig növelik a szenvedélyességet és keserűséget.
A törvények elismerése s azok tettleges teljesítésének megtagadása jogilag egymás mellett meg nem állhatnak.
A jogilag fennálló törvények fentartását és teljesítését más időre halasztani, vagy ezután teljesítendő feltételekhez kötni, nem csak a mi alkotmányunkkal,, hanem általában a törvényesség és alkotmányosság alapelveivel ellenkezik.
253Czélra vezetők csak oly egyezkedések lehetnek, melyek a nemzet és fejedelem között az alkotmány alapján történnek.
Abszolut hatalom egy részről, alkotmányos szabadságától megfosztott nemzet, más részről, megnyugtató, tartós és maradandó megoldáshoz jutni soha sem fognak.
Vannak helyzetek az államok életében, a melyeket hosszasan fentartani lehetetlen a nélkül, hogy veszélyhozók ne legyenek. Vannak helyzetek, melyek újabb bonyodalmak nélkül is megmérgezik, fölemésztik az állam erejét és képtelenné teszik azt, hogy erősebb rázkódtatásoknak ellentálljon, vagy ily rázkódtatások után magát sokáig fentarthassa. Ilyen állapot az, ha valamely állatisnak belviszonyai sok ideig ziláltak, rendezetlenek, ha az egésznek, mint az egyeseknek anyagi ereje ki van merítve, hite és bizalma meg van ingatva. Hol találjon biztos támaszt a trón és állam, ha saját népei nem bírnak támaszút szolgálni?!
Minden időben veszélyes ily állapot, de veszélyes az kivált korunkban, midőn elintézetlen nagy kérdések, felizgatott érdekek és kedélyek minden oldalról végtelen bonyodalmakkal fenyegetik Európa népeit.
254A kiegyenlítésnek megnyugtató hatása csak engesztelődés által remélhető, s ez annál könnyebb, és valószínűbb, minél kevesebb honpolgár kebelében marad fön fájdalom és keserűség.
