1871.
4611871.
1867-ben, mikor a kiegyenlítési törvény fölött vitatkoztunk, voltak, a kik elvben külön magyar hadsereget nem kívántak, mert azt hitték, hogy ilyen külön hadsereg az országra nézve több kárt hoz, mint hasznot. Voltak olyanok, a kik a külön magyar hadsereget óhajtották, de ettől elállottak: attól tartva, hogy különben a kiegyenlítés nem jón létre; a kiegyenlítés elmaradósát pedig sokkal nagyobb bajnak tartották volna. Végre voltak olyanok, a kik úgy vélekedtek, hogy inkább semmi kiegyenlítés, mint kiegyenlítés külön hadsereg nélkül. Mindezen különböző nézetek, nézetkülönbségek igen bőven meg voltak vitatva.
462Az 1867: XII, t.-czikk, mely a magyar hadseregről, mint az összes hadsereg kiegészítő részéről szól, épen azon szempontból is megtámadtatott, hogy abban nincs szó külön magyar hadseregről: mert – úgy mondák – azon magyar hadsereg, a mely csak kiegészítő része az összes hadseregnek, nem külön magyar hadsereg, s így, ha alaposak volnának is azon okok, melyek egy különálló magyar hadsereg alakítása mellett, a lelkesülés emelése tekintetéből fölhozattak, még nem mindig bizonyítanának a mellett, hogy az újonczozási törvény czímeként e kitétel: »magyar hadsereg« elfogadtassék.
Ha igaz volna is az – a mi különben még igen kétséges –- hogy egy egészen különálló hadseregben nagyobb a lelkesedés, szeretném tudni, vajjon e kitételnek: »magyar hadsereg« a törvényjavaslat czíméűl elfogadása fogja-e a lelkesedést ébreszteni, ha egyébként az egész hadsereg azon állapotban marad, a melyben volt 1867-ben?
Nem ok nélkül vetettem föl azon kérdést: vajjon a czímnek indítványozott megváltoztatása emelné-e a katonaság vitézségét, fokozná-e lelkesedését?
Emlékezzünk vissza a múlt időkre. Senki sem fogja tagadni, hogy a magyar ezredek az előbbi időben a franczia háborúban oly vitézséggel és kitartással harczoltak, hogy nagyobbal ezután sem igen fognának harczolhatni.
Nem véve számba azt, hogy Magyarországon többféle érzület uralkodik, és a hadsereg is nem csupán magyarajkú emberekből áll: részemről úgy vagyok meggyőződve, hogy 463azon vitézség és lelkesedés, melyett seregeink annyi századon át tanúsítottak, ezen törvénynek czímváltoztatása által egyáltalában nem érintetik és nem fokoztatik.
Jöhet idő, mikor lesz szükség különálló magyar hadseregre. De mikor következik be ezen idő? Akkor: ha a kiegyezés szétbomlott, ha Magyarország ismét azon helyzetben lesz, hogy ismét a personáluniót kénytelen sürgetni. Akkor önként bekövetkezik a külön hadsereg szüksége. És azok részéről, kik elejétől fogva ezt vitatták, óhajtották: igen természetesnek találom, hogy óhajtják mindazt, a mi a csupán személyes unióra alapított viszonyból következik.
Ez idő, mondom, bekövetkezhetik, talán nem mi általunk, nem a mi törekvésünk, hanem az események folytán; de én kimondom lelkem belső meggyőződését, hogy: ha bekövetkezik, ez Magyarországra nézve súlyos csapás lesz; és a mostani viszonyok közt, Európa mostani területi mérvei mellett és azon számerő ellenében, melylyel mindenik nagy hatalom rendelkezik, Magyarország rendkívülileg koczkáztatná fönnállását, – kivált ha még önmagában is össze nem tart. És valamint akkor, midőn nekem választanom kellett egy czentrális parlament, egy közös reichsrath és a personálunió közt: a personáluniót sürgettem, bármi veszélyes, bármi káros is az: mert a másik még veszélyesebb, még károsabb, úgy, ha ezentúl olyan idő következnék be, hogy 464megint a közt kellene választanom: közös parlamentbe, reichsrathba olvadás, vagy pedig bármi teherrel, veszélylyel járó personálunió? én ismét ez utóbbit választanám. Azonban míg ezen idő be nem következett, míg a Magyarország és az örökös tartományok közt kötött kiegyenlítési egyezmény fönnáll, addig mindazt, a mi ez egyezmény értelmétől, szellemétől, szavaitól elüt, úgy tekintem, mint megsértését a kiegyenlítési egyezménynek.
Igaz, hogy Európában divattá kezd válni a szerződések semmibevétele. Ezt a politikát én részemről sohasem tudnám követni. Én kivénültem az ily újításból. Hanem mint hideg szemlélő azt találom, hogy e politikához is mindig csak a hatalmasak nyúlnak, a kiknek elég erejűk van a szerződéseket megtörni; hogy azonban a gyengébb nyúljon ily politikához: azt én nemcsak igazságosnak nem, de még eszélyesnek sem tartom.
Régi dolog az, már Martinuzzi is megmondta: »qui socium habet, dominum habet.« Mindig jobban esik önállólag intézkedni; de az sokszor lehetetlen, és ha az ember nem elég erős egy magában arra, hogy minden bajnak, veszélynek ellenálljon és érdekeit előmozdítsa: egyezkedés, és ennek folytán szövetséghez folyamodik, mely esetben egyik fél sem határtalan ura többé a maga akaratának; 465hanem közösen együtt viszik ki azt, a mit az egészre czélszerűnek tartanak.
Lehetne arról akár elméletileg, akár a gyakorlati életet tekintve, hosszasan szólani; de itt valóban sem helye, sem ideje annak. Én is azt állítom, a mit egy t. képviselő állított: hogy a tényekkel számot kell vetni. Én épen a tényekkel vetettem számot, és e számvetés vezetett arra, hogy megkössük a kiegyenlítési szerződést, mint a melyet a tények számbavétele mellett tartottunk szükségesnek s melyet föl is fogunk, legalább szavazatunkkal, tartani, mert megnyirbálása, aláásása sem a nemzet jelleméhez nem fér, sem czélszerű nem volna.
Azon emberrel, a ki alkalmat keres a megkötött szerződés alól kibújni, a ki még olyankor is, ha alkalma nem nyílik, kijelenti azon óhajtását, hogy ama szerződést meg akarja szegni, semmi előrevigyázó ember többé szövetséget nem köt. Pedig Európában majdnem minden hatalom, különösen pedig Magyarország oly állapotban van, hogy támasz és szövetség nélkül meg nem állhat.
Arra nézve, hogy valakivel szövetséget kössenek, kettő szükséges: először, hogy az illetőnek ereje legyen kőtelezettségének megfelelni, és másodszor, hogy róla a bona fidest fül lehessen tenni. Én azt hiszem, tőlünk, kik ezen szerződésnek létrehozását szavazatunkkal elősegítettük, a bona fides megkívánja, hogy ezen szerződés minden betűjét megtartsuk.
466Azon jogosúltsága minden nemzetiségnek, ha nem politikai nemzetiség is, mindenesetre megvan, hogy mód nyújtassék neki gyermekei nevelésére, kiműveltetésére.
Legyen bár az országban 300 gymnázium, legyen bár annyi, hogy minden 6-dik mértföldnyire találtassék egy: ha valamely vidéki gimnázium nem azon nyelven, vagy legalább nem kiválóan azon nyelven tanít, mely azon vidék népének nyelve, akkor kétségkívül bajos lesz a kiművelés elővitele.
Emlékezzünk csak vissza, mennyit küzködtünk gyermekkorunkban azzal, hogy egy idegen, egy holt nyelven kellett tanulnunk, és nézzük, mennyire van most ifjainknak megkönnyítve a tanulás azáltal, hogy magyar nyelven oktattatnak. Ugyanez áll minden más nemzetiség nyelvére nézve.
Ha őket arra kényszerítenők, hogy gyermekeik, kik a magyar nyelvben vagy épen nem, vagy kevéssé jártasak, mert hisz a népiskolában főkép a magok nemzeti nyelvén taníttattak, mindenütt és mindenben magyarúl oktattassanak, úgy azon gymnáziumokban lehetetlen volna az ifjak előhaladása, a szülők hiába költenék a pénzt, a gyermekek hiába töltenék el idejöket.
Egyáltalában, ha mi a nemzetiségeket megnyerni akarjuk, ennek nem az az útja, hogy őket minden áron magyarosítsuk, hanem az, hogy velök a magyar viszonyokat megkedveltessük. Mert kettő tisztán áll előttem: kiirtani akarni őket istentelen barbarság volna még akkor is, ha nem volnának oly számosan, minélfogva őket megsemmisíteni lehetetlen. 467Ellenségeinkké tenni őket nem fekszik érdekünkben. Hasonló helyzetben vannak ők is. Ha ők elszakadhatnának és egy nagy nemzetet képezhetnének, érteném a netalán erre irányzott törekvést; de az európai politikai viszonyok között ez lehetetlen. Mind a két félnek tehát arra kell törekednie, hogy együtt és egymás mellett mennél jobb egyetértésben megéljünk.
Azt mondják: nagyon sok a tisztviselő. Lehet, sőt valószínű is. Hogy a számnak meghatározása egy rendszeres munkának tárgya lehessen, oda szoros kiszámítás kell, azt még a közvélemény sem képes elhatározni számítás nélkül; a számítást pedig szakértő embereknek kell tenni! – Ám történjék meg, semmi kifogásom ellene, sőt óhajtom is, de addig, míg ez meg nem lesz állapítva, a legcsekélyebb fizetésre kárhoztatni az alsó fokú tisztviselőket sem helyesnek, sem méltányosnak nem tartom.
A sok tisztviselő, ha nem alkalmatos; bizonyára nem felel meg kötelességének úgy, mint a kevés is, ha alkalmatos. Igen, de hogy alkalmatos legyen, arra kiképzés szükséges. Fokonkint a hivatalokban sokat nyernek a fiatalok kiképzésben; hanem ha oly állapotra kárhoztatjuk őket, hogy valóban a lelkileg legszegényebb emberek lesznek utoljára azok, a kik ide folyamodnak, miután látják, hogy reménységök sincs a fizetésjavításra: akkor bizony 468csakis azok fogják magukat hivatalokra képezni, kiktől nem sokat lehet reményleni s az adminisztráczió az országban még rosszabb lesz.
Azt mondják némelyek, hogy a nép terheit nem kell szaporítani. Igaz, ez elvet én is követem. Gazdálkodjunk ott, a hol lehet. Hanem arról vagyok meggyőződve, hogy az a gazdálkodásnak legszomorúbb, legkártékonyabb neme, ha az ország a maga tisztviselőit oly silányan fizeti, hogy az egyénekben nem válogathat.
Ha akármely magán üzletnél, mely nem is a legjobb állapotban van is, azon kezdik, hogy leszállítják a hivatalnokok fizetéseit, vagy megfogadnak minden embert, a ki olcsón kínálkozik, ha képtelen is: úgy soha sem javúl meg a gazdálkodás. Így áll ez az államgazdálkodásnál is. Semmi sem boszulja meg magát úgy, mint azon fukarkodás, midőn valaki a kezelő tisztviselő fizetéséből húz le az így meggazdálkodott összeg igen sokszorosan megy ki az állam zsebéből…
De azt mondhatja valaki, hogy hiszen eddig is kaptunk alkalmas és fiatal tisztviselőket. Igaz! vannak köztük derék, alkalmas egyének és tán a legnagyobb része nem alkalmatlan; de tekintetbe kell vennünk, hogy ezek azon reményben vállaltak hivatalt, hogy sorsuk javíttatni fog.
Ha mi most ezek útját jövőre elvágjuk, sokkal nehezebb lesz alkalmas egyéneket kapni; és ha mi mindig csak bíztatjuk, de soha sem részeltetjük a javításban, akkor 469azok, a kik még nincsenek hivatalban, soha sem fognak oda törekedni.
A törvények előkészítésére más egyének szükségesek, mások ismét az összeállításra és szerkesztésre. Ismerek embereket, kik az előkészítésben és az adatok gyűjtésében valóságos kapaczitások; de kevesebb jártassággal bírnak az összegyűjtött adatok összeállításában, különösen pedig a törvények szerkesztésében. A ki törvények szerkesztésével foglalkozott, tudja, hogy még akkor is, mikor az eszme előtte tökéletesen világos, ha tudja is, mit akar a törvényben kifejezni, sokszor órák, napok kellenek csak egy szakasz helyes, szabatos fogalmazására. Tehát más emberekkel kell az anyagot gyűjtetni, másokkal azokat összeállíttatni, másokkal ismét revidiáltatni, mással az egyik, mással a másikat; ebből az a következés, hogy ha a miniszterium egy kodifikaczionális rendes bizottságot akarna fölállítani ennek óriási számra kellene növekedni, hogy minden érdek, minden szak elegendően képviselve legyen. És még akkor sem volna biztos arról, hogy czélját eléri.
Igen sok törvényjavaslatra nézve enquéteket kell öszszehívni s a szakértőket kihallgatni. Ennek következtében nézetem az, hogy a miniszterium nem képes rögtön oly szervezetet előterjeszteni, mely szerint a szükséges törvényjavaslatok elkészítésében eljár; mert a mód, a törvények 470különfélesége szerint, különféle lehet, hacsak oly szervezetet nem készít, mely valóságos »ibis redibis« lenne, és mely alól, épen általánossága miatt, bármikor könnyen kibújhatnék.
Egyik törvényjavaslatnál bányászati szaktudósokat hív össze, a mint már meg is történt: másnál kereskedőket, harmadik esetben, például a börtönügyekben, szakférfiakat küld más államokba, a hol a börtönintézetek jól vannak szervezve, s ezeknek tapasztalatait használja föl.
Óhajtom és reményiem is, hogy ha Európa békéje helyre fog állani, az európai államok maguk arra fognak törekedni, hogy egy közös összegyülekezetben az egész európai kereskedelemre, hitelre nézve egyforma, összhangzó törvényjavaslatok készíttessenek.
A formák nem a többség, hanem a kisebbség oltalmára vannak megállapítva, és ezen formákat igen szigorúan meg kell tartani.
Senkit se kötelez jobban a méltányosság szabálya, mint épen a többséget. A minoritásnak két oltalma van egyik a megállapított házszabályokban, a másik a méltányosságban, és ezt követni a többség kötelessége.
471Minden parlamentben a törlések indítványozása a kisebbségnek, az oppozicziónak köréhez tartozik. Az oppozicziónak kiváló szerepe, őrködni mindazok fölött, miket károsnak vagy fölösleges költséggel járóknak tart. – Hogy ő e részben szigorúbb nézetből indúl ki, az ismét a minoritás természetében fekszik: mert ámbár nem vonom kétségbe, hogy a minoritás is az ország javának előmozdítását hordozza szívén és ámbár azt hiszem, hogy a múlhatlanúl szükségeseket mindenkor megszavazza, mégis a törléseknél helyzetét az teszi könnyűvé, hogy a felelősség, ha valami nem történik meg, nem ő rajta van, hanem a többségen. A többség van –– mint ilyen – hivatva praeferenter gondoskodni arról, hogy az adminisztráczió lehetőleg jó legyen.
Azon elvet, hogy mi igérjük és állapítsuk meg, hogy semmi tárgyban többet nem szavazunk meg, mint amennyit a miniszter vagy a pénzügyi bizottság javaslatba hoz, nem fogom elfogadni; mert lehet, hogy ha valamely intézkedést, vagy költséggel járó újabb intézet felállítását múlhatlanúl szükségesnek látjuk, akkor jogunk van, sőt ha szükségesnek tartjuk, kötelességünk még a miniszter javaslata ellenére is a költséget megszavazni.
