TARÁNYI JÓZSEFNEK. PESTEN, április 30-án 1848.
TARÁNYI JÓZSEFNEK.
PESTEN, április 30-án 1848.
[62]
PESTEN, április 30-án 1848.
[62]
[A levél eleje s vége hiányzik.]
Dolgaim özönében csak alig érek rá szíves leveledre válaszolni. Igazak panaszaid a megbomlott viszonyokból eredett s eredhető rendetlenségek iránt. Tudod, hogy én az ország gyűlésére csak akkor érkeztem, midőn a fő dolgok már el valának döntve; tudod, hogy némelyeket én 197sem helyeslek, de hiszem azt, hogy korábban érkezve sem lettem volna képes az események rohamát föltartóztatni. Elgondolható: mennyire keserű volt nékem azon elhatározás, hogy részt vegyek azon miniszteriumban, mely a hazának ily viszonyai között alakúlt; de kényszerített a becsűlet és kötelesség, mert Batthyány kijelentette, hogy nélkűlem miniszteriumot nem alakít, s ha ő akkor miattam visszalép, aligha találkozott volna, ki helyette a miniszterium alakítását elvállalja, s így engem vádoltak volna, hogy miattam s gyáva vonakodásom miatt vált lehetetlenné az első felelős magyar miniszterium alakítása. Igértem tehát Batthyánynak kénytelenségből néhány hetet, s nevemet és közreműködésemet, míg egészségem engedi. Örömest menekűlnék most is, de dolgaink mindinkább bonyolódnak, az ország állapota s jövendője minden nap bizonytalanabb, s így távoznom, legalább még egy ideig, lehetetlen.
Fájdalmas és aggasztó azon anarchikus irány, mely a népben is több helyeken mutatkozik, de kivált városokban véres kitörésekbe megy által. A földmívelők legelőket, földeket foglalgatnak vissza, a polgárok s néhol a nép a zsidókat üldözik s a tisztviselőknek sincs tekintélyök sehol. De e bajokat gátolni s elnyomni nem volna lehetetlen, ha katonáink volnának; a magyar hadsereg azonban Olaszországban s Galicziában vagyon nagy részt s azokat, minden sürgetéseink, sőt, mondhatni, fenyegetéseink daczára sem hívják vissza. És mindezeknél még sokkal veszélyesebb baj a szláv népeknek kitöréssel fenyegető mozgalma. A 198horvátok nem akarják elismerni a magyar miniszteriumot, s nagy részben elszakadásra készűlnek és sokan közűlök egy külön Szlávországnak felállítását tervezik s ahhoz Magyarország déli részéeinek szláv lakosait is hozzászámítják. Bánátban és Bácsban a ráczok mind felzendűltek, halált kiáltanak a magyarokra és németekre, már több gyilkolás is történt úgy, hogy biztost kellett oda küldeni s katonaságot és ágyúkat; a tótoknál még ki nem tört, de lappang, s félő, hogy ki is lobbanik ellenünk egy engesztelhetetlen gyűlölség; s mindezek ellen sem fegyver, sem katona, sem pénz nincs rendelkezésünkre. Bécs örűl e bajoknak, mert haragusznak reánk, hogy a státusadósságokból, egy pár száz milliót elvállalni nem akarunk, ezt pedig nem tehetjük, mert fizetni képesek nem volnánk a kamatokat; a megbukott pártnak néhányai szintén örűlnek, sőt titkon talán táplálják is a már kitörő mozgalmakat. S közel vagyunk ahhoz, hogy Horvátország, s tán Magyarország is, nyiltan kitűzi a lázadás zászlaját, s ha lehet, eltipor bennünket. És mi ezeknek mivel álljunk ellent! S mind ezekhez járúl még itt Pesten egy sereg fiatal újságírónak hangos, de üres deklamácziója, kik úgy szólanak, mintha ők volnának egyedűl az egész nép, és pedig erős nép; folyvást energiát, hatalmas, erős föllépést emlegetnek, mindent keveselnek, gáncsolnak s akarva felejtik, hogy az energia támogatására hangos szó nem elég, oda anyagi erő is kell, ez pedig, fájdalom, nincs, és teremteni sem igen lehet a jelen körűlmények közt. Nincs közöttünk, a ki ezt ne látná, ne érezné 199s ki örömest át ne adná a hatalmat másnak, akárkinek; de nem igen találkozik, ki átvenné, s a nemzet bizalmát csak egy kissé is bírná. Ily érzelmek között képzelheted helyzetemet roncsolt egészségemmel s azon lelket maró fájdalmas aggodalommal, hogy ha több nem, legalább nemzetiségünk végveszélyben forog, pedig e nélkűl semminek nem tudnánk örűlni …
