KÜLÖNVÉLEMÉNY AZ ESKÜDTSZÉKEK MELLETT Pest, 1843. március 15. | Deák Ferenc munkái

KÜLÖNVÉLEMÉNY AZ ESKÜDTSZÉKEK MELLETT
Pest, 1843. március 15.

A bűnvádi eljárásnak megállapításában két, egymástól lényegesen különböző elvből indultak ki Európa törvényhozásai. Némelyek rendes és állandó bíróságokat állítottak fel, és azokra bízták a büntető igazság kiszolgáltatását, mások ellenben a közállomány érdekeinek, és a polgárok törvényes szabadságának biztosítására célszerűbbnek vélték, hogy a bűntetteknek minden egyes esetében külön esküdtszék1 alakíttassék a polgárok köréből, és ezen esküdtszék ítéljen a ténynek kérdése felett, a törvény büntetőrendeletének alkalmazását pedig rendes bíróság mondja ki a vádlott ellen.

deak-001-005-012-0011 406Az esküdtszékek nem hivatásos, képzett bírákból, hanem egyszerű állampolgárokból álló, ám bizonyos vagyonú és műveltségi kritériumoknak megfelelő tagjainak feladata a tények megállapítása és a bűnösség eldöntése volt, míg a büntetés nemének és mértékének kiszabását a hivatásos, képzett bírákra bízták.

Hosszas vitatkozások folytak az országos választmánynál is afelett, hogy ezen két egymástól különböző elvek közül melyikre alapíttassék honunkban a bűnvádi eljárásnak rendszere; kétfelé ágaztak e tárgyban a vélemények, s méltánylást érdemlő tekintetek hozattak fel mindenik vélemény támogatására; végre a választmány többsége azon elvet fogadta el, hogy rendes és állandó bíróságok ítéljenek a bűntettek minden eseteiben; és ezen elv szerint készítette javaslatát a bűnvádi eljárásnak minden ágaira nézve.

A választmány többségének ezen határozatában mi, alólírottak2 meg nem nyugodhatunk, s tisztelettel jelentjük ki azon erős meggyőződésünket, hogy 380a bűnvádi eljárást esküdtszékekre alapítani hazánkban is sokkal célszerűbb volna.

deak-001-005-012-0022 Deák mellett aláírta még a különvéleményt Zichy Ödön gróf, Pejachevich János gróf, Eötvös József báró, Wenckheim Béla báró, valamint Pázmándy Dénes Komárom, Dubraviczky Simon Pest, Zoltán János Szabolcs, Pulszky Ferenc Sáros, Bezerédj István Tolna, Klauzál Gábor Csongrád, Hertelendy Miksa Torontál, Olgyay Titusz Pozsony, Palóczy László Borsod megye, valamint Lengyel Pál Szeged és Fábry István Bártfa szabad királyi város követe.

Ha tekintjük Európának azon nemzeteit, melyek alkotmányos szabadsággal bírnak, nem lehet észre nem vennünk, hogy azoknak nevezetesen nagyobb része fölvette büntetőrendszerébe az esküdtszékeket. Anglia és Franciaország, Portugália és Spanyolország, Belgium, Svecia3 és Norvégia, Németországnak Rajna-melléki tartományai s a joniai szigetek4 esküdtszékek kezeibe tették le a büntető igazságnak kiszolgáltatását; midőn másrészről Németalföldön, Helvécián5 és a német szövetségnek kisebb tartományain kívül alig van alkotmányos ország Európában, hol rendes és állandó ítélőszékek gyakorolnák a büntetőbíróságot. Szembetűnő különösen az, hogy éppen azon alkotmányos nemzeteknél állanak fenn az esküdtszékek, melyek számra és erőre s a polgári szabadságnak kifejlődésére jelesebbek, s midőn egyrészről magában Európában több mint 85 millió szabad ember talál biztosságot és megnyugvást az esküdtszékek eljárásában, húszmilliót sem közelít meg azon szabad emberek száma, kik állandó és rendes bírósághoz ragaszkodnak. Meglepő továbbá azon körülmény, hogy hatvan évvel ezelőtt az európai nemzetek között csak Anglia, Svecia és Norvégia volt az, melynél az esküdtszékek léteztek, most pedig nyugoti Európának legnagyobb részében elterjedett már ezen institúció, és így hatvan évek alatt hatvanmillió ember lőn meggyőződve régi rendszerének orvosolhatatlan hiányairól, s meggyőződött egyszersmind arról, hogy csak esküdtszékek mellett lehet a büntető igazság kiszolgáltatását célszerűen elrendezni. Rendületlen pedig ezen meggyőződés mindazon nemzeteknél, melyek esküdtszékekkel bírnak, mert sok évek tapasztalása után is csüggedetlen buzgósággal és ingatlan bizodalommal ragaszkodnak azokhoz, s nem készülnek a rendes és állandó bíróságok rendszerére általtérni, ámbár ezt szabadon tehetnék. Említést érdemlenek e részben Poroszországnak azon Rajna-melléki tartományai, melyek egy ideig francia hatalom alatt voltak.6 Ezeknél az idegen s éppen nem kedvelt francia hatalom hozta be az esküdtszékeket, és mégis miután az idegen hatalom jármától megszabadulva, minden idegen institúciókat ismét megváltoztattak, az esküdtszékeket mint az igazság kiszolgáltatásának legcélszerűbb eszközét tovább is megtartották. Sőt midőn a porosz király öt jeles és magas állású törvénytudó tagot kiküldött ezen tartományokba, hogy azok az esküdtszéki eljárás formáit és azoknak általános hatását megvizsgálják, nemcsak a nép óhajtotta és kérte, hogy esküdtszékeit megtarthassa, de a kiküldött tagok is, kik közül hárman politikai nézetekből az esküdtszékek ellen előre mintegy elfogulva valának, tapasztalván azoknak szembetűnő hasznait, egyhangúlag akképp nyilatkoztak, hogy 381az esküdtszékeknek célszerűségéről jogtudományi tekintetekből is teljesen meg vannak győződve.

deak-001-005-012-0033 Svédország.

deak-001-005-012-0044 A görög partoknál fekvő Jón-szigetek brit fennhatóság alatt álltak.

deak-001-005-012-0055 Svájcon.

deak-001-005-012-0066 A francia befolyás alá került 16 német állam 1806 júliusában alakította meg a Napóleon gyámsága alatt álló Rajnai Szövetséget, mely 1813 októberében, a lipcsei csata után, a németországi francia hatalom megszűntével bomlott fel.

Országok tapasztalása szól tehát az esküdtszékek mellett, s bátran lehet ennyi példa után állítani, hogy azon institúció, melyhez annyi alkotmányos nemzet és annyi millió szabad ember oly buzgón ragaszkodik, rossz és helytelen nem lehet.

Azt fogja talán mindezek ellen felhozni valaki, hogy egészen idegenszerű ezen institúció, és polgári szerkezetünk rendszerével s a nemzetnek jellemével meg nem fér. Tiszteljük mi nemzetünkben azon óvatosságot, hogy újat és idegenszerűt csak hosszas fontolgatás után hajlandó elfogadni; hisszük, hogy a nemzet jellemét felejteni törvényhozónak soha nem szabad, s tudjuk, hogy vannak institúciók, melyek csak azért célszerűek valamely nemzetnél, mert a népnek erkölcseiből fejlődtek ki, s a nemzet életével vannak összeszőve, de más országba általtéve meghonosodni nem képesek, s nehezítik a közállomány céljának elérhetését, vagy elenyésznek ismét hasztalanul. Másrészről azonban meg vagyunk győződve arról is, hogy kötelessége minden törvényhozónak idegen nemzetek tapasztalásaira is figyelmezni, s ha önhazájában oly hiányokat lát, melyeknek pótlására célszerű institúciók léteznek más országokban, általvenni az idegen institúciót is, és azt a honnak egyéb institúció[i]val összeolvasztva, nemzetivé tenni. Hiszen az ész és a tapasztalás közkincse az emberiségnek, s hol azon egyes ember, hol azon nemzet, mely büszke önhittséggel elmondhassa magáról, hogy idegen észre és idegen tapasztalásra soha nem szorult? És aki elszigetelve akarna állani másoktól, aki csak önmagában akarna feltalálni mindent, ami kifejlődésére szükséges, azt keserű tapasztalás tanítaná meg, hogy számolása hibás volt. Hol állana korunkban az emberiség kifejlődése, és a mívelődés, hol állanának a nemzetek institúciói, ha jót és hasznost egyik a másiktól át nem vett volna. Tekintsük bár hazánknak jelen állását, s pillantsunk vissza e nemzet életének már lefolyt századaira; nem látjuk-e institúcióink minden ágaiban, hogy azoknak nagy részét idegen nemzetek példája után alakítottuk. Polgári törvényeink és egész törvénykezésünk, törvényhozásunk formái, és a közigazgatás eljárása, védelmi rendszerünk és a közadózás, egyszóval mindaz, mit polgári szerkezetünk lényeges részeinek tartunk, tetemes változásokon ment által időnkint; azon változások pedig nem mindig önmagából a nemzetből fejlődtek ki, hanem gyakran idegen földről hozattak által, mert változott az élet, változtak a népnek erkölcsei, s a nemzet szükségeit ki nem elégítették a régi törvények, változtatni kellett tehát ami azokban elavult, pótolni ami hiányos volt, általszivárogtak hozzánk a külföld institúciói, összeforrottak saját institúcióinkkal, 382idő és megszokás felejteték vélünk azoknak eredetét, és nem egy törvényt, nem egy fennálló gyakorlatot, nem egy szokást nevezünk ősinek és nemzetinek, melynek idegen származását könnyű kimutatni. Csak őseinknek példáját követjük tehát, ha szükségeink pótlásában a jót és hasznost, de idegenszerűt, csak azért, mert idegenszerű, el nem taszítjuk magunktól.

Mindamellett azonban, hogy az esküdtszék célszerűségét annyi alkotmányos nemzet példája tanúsítja, s mindamellett, hogy mi a szükséges javítások kérdéseinek7 nagy fontosságot tulajdonítunk más nemzetek tapasztalásának, – magunk is tartózkodnánk ezen idegen institúciót felvenni hazánk büntetőrendszerébe, ha külföld példáján kívül semmi egyéb alapos okaink nem volnának annak elfogadására, vagy ha félnünk kellene, hogy azt nemzetünk szellemével s polgári szerkezetünk egyéb ágaival összehangzásba hozni nem lehet. De figyelmünket el nem kerülhették azon lényeges hiányok, melyek a rendes és állandó ítélőszékekre alapított bűnvádi eljárásnak rendszerében mindenütt léteznek, s midőn ezen hiányok okait vizsgáltuk, s módokat kerestünk azoknak gyökeres orvoslására, teljesen meggyőződtünk arról, hogy ezen rendszer legfőbb hiányai a rendszer fő elvének, a rendes és állandó bíróságoknak mellőzhetlen következései. Vizsgálat alá vettük tehát az esküdtszéki rendszer elveit és részleteit; összehasonlítottuk a két rendszert egymás között, s tisztán állott előttünk, hogy a büntető igazság céljának sokkal inkább megfelelnének hazánkban is az esküdtszékek, mint az országos választmány többsége által javaslott rendes és állandó bíróságok – és tisztán állott előttünk az is, hogy az esküdtszéki rendszert polgári szerkezetünkkel összeolvasztva egészen nemzetivé tenni fölötte könnyű volna.

deak-001-005-012-0077 Értelemszerűen: kérdéseinél.

De mielőtt mindezekre nézve meggyőződésünknek okait részletesen kifejtenénk, szükségesnek tartjuk elmondani: miképpen vélnénk mi az esküdtszékek alakítását és eljárását honunkban megállapítandónak. Így azután javaslatunk fő vonásait elvileg és gyakorlati alkalmazásban össze lehet hasonlítani az országos választmány javaslatával.

Három fő kérdés fordul elő a bűntettek egyes eseteinek megítélésében, s három fő részre oszlik azok szerint az egész bűnvádi eljárás. Első a perbe fogás kérdése, vagyis azon kérdés, hogy lehet-e a vádbeli bűntettre nézve legalább súlyos gyanú tekintetéből közkeresetet indítani a vádlott ellen; második a tény kérdése, vagyis azon kérdés, hogy valósággal bűnös-e a vádlott a vádbeli bűntettre nézve, harmadik pedig a törvény alkalmazásának kérdése, vagyis azon kérdés, hogy a törvény rendeletéhez és a beszámítás mértékéhez képest mi legyen a vádlottnak büntetése. Az esküdtszéki rendszernek egyik alapelve az, hogy külön bíróság ítéljen ezen három fő kérdésnek mindegyike 383felett; három rendbeli külön bíróság volna tehát evégre hazánkban is felállítandó, egyik ti. a perbe fogási esküdtszék, melynek köréhez tartoznék a perbe fogás kérdésének elhatározása; másik a bűnbírósági esküdtszék, mely egyedül a ténynek kérdése felett ítélne; végre a harmadik egy rendes és állandó bíróság, mely a törvény büntetőrendeletének alkalmazását mondaná ki azon vádlottra, ki a bűnbírósági esküdtszék által bűnösnek találtatott.

Ezen háromrendbeli bíróságok alakítása pedig következőképpen történhetnék:

1-ször. A megyei törvényhatóságokban:

A perbe fogási és bűnbírósági esküdtszékek alakítása végett összeíratná a megye évenkint, polgári állapot különbsége nélkül, mindazokat, kik koruknak huszonnegyedik évét már meghaladták, állandóul a megye kebelében laknak, s évenkint legalább száz forint tiszta jövedelemmel bírnak; ezen összeírásba azonban nem foglaltathatnának az egyházi személyek, köztisztviselők, katonák, szolgák, napszámosok és az írástudatlanok. Az ekképpen összeírottak sorábul szintén polgári állapotra nem tekintve, szabadon választaná a közgyűlés mind a perbe fogási, mind a bűnbírósági esküdtszékek tagjait. A perbe fogási esküdtszékhez negyvennyolc tag volna választandó, és ezek vagy sorshúzás által, vagy a közgyűlés belátása szerint négy egyenlő osztályba soroztatnának, s minden évnegyedben más-más osztály képezné a perbe fogási esküdtszéket; a bűnbírósági esküdtszékhez pedig nagyobb megyékben százhatvan, kisebbekben százhúsz tag választatnék, és ezek is a fentebbi mód szerint négy osztályba soroztatván, minden évnegyedben más-más osztályból alakulna a bűnbírósági esküdtszék. Mind a perbe fogási, mind a bűnbírósági esküdtszék tagjainak választása évenkint megújítatnék; ugyanazon tagok azonban több éveken keresztül is választhatók volnának. Aki a választást elfogadni nem akarná, törvény által meghatározandó pénzbeli büntetés alá volna vonandó, felmentethetnének azonban ezen teher alól, kik koruknak hatvanadik évét már meghaladták, vagy betegeskedésük miatt ezen hivatal kötelességeit teljesíteni nem képesek, úgyszintén azok is, kik más törvényhatóságnál már az esküdtszéknek valóságos tagjai, és azok, kik az esküdtszéki hivatalt már három éven keresztül viselték. Rendes fizetésök az esküdtszéki tagoknak nem volna, hanem foglalkozásuk idejére napidíjakat kapnának.

Azon rendes és állandó bíróság pedig, mely a törvény büntetőrendeletét mondaná ki az esküdtszékek által bűnösnek ítélt vádlottra, állhatna egy elnökből, két rendes bírói tagból és szavazattal nem bíró jegyzőből, kiknek meghatározott rendszeresített fizetés volna adandó, s mindezek a megyei 384tisztválasztás alkalmával, három évről három évre szabadon volnának a megye közönsége által választandók. Ezen állandó rendes bíróság köteles volna folyvást a köztörvénykezés helyén jelen lenni, s a bűnbírósági esküdtszék egész eljárásának mintegy vezérlete is ezen bíróság köréhez tartoznék.

2-szor. A királyi városokban:

Mind a perbe fogási és bűnbírósági esküdtszék tagjainak, mind a törvény alkalmazásával megbízott rendes és állandó bíráknak választása éppen úgy történhetnék, mint fentebb a megyei törvényhatóságokra nézve már előadatott, csakhogy a bűnbírósági esküdtszékhez választandó tagok száma, kivált kisebb városokban kevesebb is lehetne. A választás pedig mindezen bíróságokra nézve azon városi lakosok által volna teljesítendő, kiket a királyi városok bíróságainak alakítására nézve készült 6. számú különvéleményünkben8 választási joggal felruházandónak kijelentettünk.

deak-001-005-012-0088 A sz. kir. városok büntetőbíróságáról szóló, 1843. március 11-i különvélemény.

Végre 3-szor. A kerületekben9 :

deak-001-005-012-0099 Tudniillik a kiváltságos, szabad kerületekben.

Mind az esküdtszékeknek, mind az állandó bíróságoknak a fentebbiek szerinti választását azok teljesítenék, kik az országos választmány javaslata szerint választási joggal fel vannak ruházva.

Ami már ezen bíróságoknak eljárását illeti,

1. A perbe fogási esküdtszék eljárása következő volna:

Minden hónap első napján összegyűlnének a köztörvénykezés helyén mindazon tagok, kik azon időre a perbe fogási esküdtszéket képezik, s letévén valamennyien a hitet, magok közül elnököt választanának, s mindaddig együtt maradnának, míg a perbe fogásnak minden addig előfordult kérdései felett végzéseket nem hoznak. Ezen esküdtszéknek tagjai közül sem a közvádló, sem a vádlott elegendő törvényes ok nélkül senkit vissza nem vehetne; a végzés hozására az elnökkel együtt hét tag volna szükséges, és ha a megjelent tagokból ezen szám sem kerülne ki, a jelen lévő tagok választanának magok közé kiegészítésül oly tagot, aki esküdtszéki képességgel bír; azon tagok, kik meg nem jelentek, és elmaradásuknak alapos okát írásban be nem küldötték, ugyanazon esküdtszék által huszonöt forint bírságba volnának elmarasztandók. Egyébiránt ami a közvádlónak előadását és a vádlottnak védelmét, valamint szintén a perbe fogás megrendelésének vagy félrevetésének módját és alapját illeti, mindezekre nézve zsinórmértékül azok szolgálhatnának, mik e részben az országos választmány javaslatában foglaltatnak, a fellebbvitel azonban ezen esküdtszék végzésétől csak a törvényszabta formák meg nem tartása tekintetéből történhetnék azon legfőbb törvényszékhez (Cassationshof)10 , melyet a törvénykezési formák ellen elkövetett hibák orvoslása végett ezen különvéleményünkben alább felállíttatni javaslunk, és ezen ítélőszék, ha a formahibát csakugyan valóságosnak találja, a perbe 385fogási kérdésnek újabb megvizsgálását más perbe fogási esküdtszékre bízandja, melytől azonban semmi fellebbvitelnek helye nem leend.

deak-001-005-012-01010 Legfőbb megsemmisítő törvényszék.

2. A bűnbírósági esküdtszéknek és a törvény büntetőrendeletét alkalmazó rendes és állandó bíróságnak eljárása pedig következő volna:

A közvádló köteles minden egyes bűnvádi esetben a perbe fogást elrendelő végzés kihirdetése után három nap alatt a vádlott elleni vádat írásban az állandó és rendes bíróság elnökének általadni, s a vádlevélhez azon tanúk lajstromát hozzá mellékelni, kiknek tanúságát a vádnak támogatására használni akarja. Az elnök ezen vádat és tanúk lajstromát szintén írásban közli a vádlottal, határnapot rendel a vádnak a bűnbírósági esküdtszék előtti érdemleges tárgyalására, és arról a vádlottat tudósítja. A vádlott, ha mentségére tanúkat kíván előállítani, köteles leend azoknak lajstromát a vádnak véle lett közlése után három nap alatt az elnöknek bemutatni, ki azután rendelkezni fog arról, hogy a vádlottnak tanúi is a kitűzött határnapra megjelenjenek. A határnap kitűzésében ügyelni kell az elnöknek arra, hogy a vádlottnak is elegendő idő engedtessék védelmére, de másrészről az érdemleges tárgyalás szükségen túl hosszú időre ne haladjon, rendesen tehát a határidő negyvenöt napnál hoszszabb és tizenöt napnál rövidebb nem lehet; ha azonban a körülményekből világosan kitetszik, hogy a feleknek tanúit lakásuk távolsága miatt negyvenöt nap alatt sem lehet előállítani, a határidőt a bíróság meghosszabbíthatja, másrészről pedig, midőn a felek magok azt kívánják, hogy a vádnak érdemleges tárgyalása minél elébb megtörténjék, a határidő tizenöt napnál rövidebbre is tétethetik.

A bűnvádi érdemleges tárgyalás minden hónapban egyszer, éspedig a hónap elején történhetnék. A rendes és állandó bíróság tehát minden hónap elejére összehívja a bűnbírósági esküdtszékhez választott tagoknak azon osztályát, melyből azon időre a bűnbírósági esküdtszék alakítandó, s amint ezek összegyűltek, neveiket sorshúzás által megállapított sor szerint lajstromba foglalja, s velök a hitet letéteti, azon tagokat pedig, kik meg nem jelentek, s elmaradásuknak törvényes okát írásban be nem küldötték, valamely törvény által meghatározandó büntetésben, például huszonöt forintban elmarasztja. Elkészülvén ekképpen a bűnbírósági esküdtszék tagjainak lajstroma, minden egyes bűnvádi esetben az állandó rendes bíróság ezen lajstromot mind a közvádlóval, mind a vádlottal előre közlendi, s ezeknek egyiknek úgy, mint a másiknak joga leend a lajstromba foglalt tagok közül mindenik félnek külön hat tagot visszavetni anélkül, hogy ezen visszavetésnek bármi okát adni kötelesek volnának. Midőn több bűntársak állanak egy közkereset alatt, azok csak együttvéve fognak az esküdtszéki tagok közül hatot visszavethetni. Az 386okadás nélküli visszavetésen felül, ha még valamely tag ellen akár a közvádló, akár a vádlott alapos és törvényes okokat hoznának elő, melyeknél fogva azon tag a fennforgó bűnvádi kérdés felett nem ítélhetne, az ily tag is az állandó bíróság végzése által azon bűnvádi esetnek megítélésétől el fog mozdíttatni. Alapos és törvényes okok lehetnének pedig az ilyen visszavetésre mindazok, miket az országos választmány javaslatának 81–91. §-aiban elsorolt.11

deak-001-005-012-01111 Az országos választmány büntetőeljárási javaslatának 81–91. §-ai a bírói visszavetésről rendelkeztek. Vö. Fayer László 1. köt. 162–164. p.

Miután a felek visszavetési jogokkal éltek, vagy kijelentették, hogy azzal élni nem akarnak, a lajstromban sor szerint első tizenkét vissza nem vetett tagokból fog azon bűnvádi esetre nézve alakulni a bűnbírósági esküdtszék, mely tizenkét tagnál sem többől, sem kevesbből soha nem állhat.

Alakítva lévén már ekképpen az esküdtszék, a rendes és állandó bíróság a köztörvénykezési teremben összeül, s ettől egyik oldalra a tizenkét esküdtszéki tag, másik oldalról pedig szemben az esküdtszéki tagokkal a vádlott és annak ügyésze, vagy ha ugyanazon büntető közkeresetben több vádlott állana, mindazok és védelmezőik foglalnak helyet. A közvádló a rendes bíróság asztalánál ül, a teremnek többi elkorlátolt része pedig a szabadon megjelenő hallgatóságnak lészen nyitva.

Összeülvén így az egész bíróság, a közvádló azon vádját, melyet a vádlott ellen már elébb írásban beadott, szóval is előterjeszti, tanúit előállítja, s a netalán létező bűnjeleket és bizonyítványokat bemutatja. Erre a közvádló tanúi egyenkint meghiteztetnek, s az állandó bíróság elnöke által felszólítatnak, hogy szóval adják elő mindazt, mit a vádbeli bűntettre nézve bizonyítani tudnak. A tanúk egyenkint és azon sorban jelennek meg, melyben azt a közvádló kívánja, s élőszóval mondanak el mindent, amit a vádbeli bűntettről tudnak. Az elnöknek és az állandó bíróság másik két tagjainak joga van a tanúkhoz bármi kérdéseket intézni, melyek a dolog felvilágosítására vagy a tanúk hitelességének megítélésére szolgálnak; sőt az esküdtszéki tagoknak is szabadságokban áll, ha valamely tanú vallomásának értelmét homályosnak tartanák, annak felvilágosítása végett kérdéseket tenni. Miután a tanúk a bíróság kérdéseire feleltek, a vádlott vagy annak ügyvédje tehet kérdéseket a közvádló tanúinak, s azoktól felvilágosításokat kívánhat.

Kihallgattatván ekképpen a közvádlónak tanúi, s előmutattatván mindazon bűnjelek s egyéb bizonyítványok, melyekkel az vádját támogatja, a vádlottnak tanúi vétetnek elő, s ezek meghiteztetése s kihallgatása mindenben aszerint fog történni, amint az a közvádló tanúira nézve a fentebbiekben meghatároztatott, magában értetődvén, hogy a közvádlónak is joga leend a vádlott tanúinak kérdéseket tenni, és azoktól felvilágosításokat kívánni. Midőn pedig a tanúk kihallgattatásánál akár az állandó bíróság tagjai, akár a közvádló, 387akár a vádlott vagy annak ügyvédje szükségesnek látják azt is, hogy a két fél tanúi egymással vagy ugyanazon félnek tanúi egymás között valamely körülményre nézve szembesítessenek, ezen szembesítés mindenesetre megrendelendő.

Bevégeztetvén ily módon mind a két fél tanúinak kihallgatása és bizonyítványaiknak előterjesztése, a közvádló szóval előadja mindazon okokat, melyeknél fogva a vádlottat elmarasztaltatni kívánja. Erre a vádlott vagy annak védője szólal fel, s előadja mindazokat, miket a közvádló okainak megcáfolására, bizonyítványainak gyengítésére, egyszóval a vádlottnak védelmére szolgálhatóknak vél. Az esküdtszéki tagoknak sem egyik, sem másik fél előadásába beleszólni joguk nincsen, sőt még rosszalló vagy helybenhagyó véleményöket sem szabad szóval, intéssel vagy jelekkel kijelenteniök.

A felek előadásának bevégzése után az állandó bíróság elnöke röviden összefoglalva előadja mind a közvádlónak vádját, s annak okait és bizonyítványait, mind a vádlott védelmére felhozott okokat és bizonyítványokat, s kijeleli azon kérdéseket, melyek a fennforgó bűnvádi esetben magára a tényre nézve az esküdtszék által elhatározandók. Így például valamely gyilkossági vád esetében következők lehetnének az esküdtszék eleibe terjesztendő kérdések:

1.Igaznak tartják-e az esküdtszéki tagok, hogy például Péter életétől erőszakosan megfosztatott?

2.Bűnösnek tartják-e a vádlottat arra nézve, hogy Pétert ő fosztotta meg életétől?

3.Bűnösnek tartják-e a vádlottat arra nézve, hogy Pétert szándékosan fosztotta meg életétől?

4.Bűnösnek tartják-e arra nézve, hogy Pétert előre meggondolt elhatározással ölte meg?

Ezen kérdések az eset körülményei szerint számosabbak vagy kevesebbek lehetnek, így például a felhozott esetben azon kérdés is jöhetne elő, hogy „igaznak tartják-e az esküdtszéki tagok, hogy a vádlott vétlen önvédelemben fosztotta meg Pétert életétől?”.

Miután az elnök ekképpen kijelelte az elhatározandó kérdéseket, azokat nemcsak szóval mondja el az esküdtszéki tagok előtt, hanem nekiek írásban is általadja, s ünnepélyesen arra inti őket, hogy miután hallották az éppen most előttük tárgyalt bűnvádi esetnek minden körülményeit, egyéni meggyőződésüket követve, lelkiesméretök szerint határozzanak az eleikbe terjesztett kérdések felett.

Általvévén ezen írásban foglalt kérdéseket, az esküdtszéki tagok eltávoznak 388egy másik terembe, hová kívülök senki be nem bocsáttatik, s honnan ők sem távozhatnak mindaddig, míg az előterjesztett kérdésekre határozatot nem hoztak. Ott magok közül elnököt választván, annak előülése alatt tanácskozás alá veszik az eleikbe terjesztett kérdéseket, s amiben egyéni meggyőződésök szerint megállapodnak, azt mint az esküdtszék határozatát írásba foglalják, feleleteiket azonban okokkal éppen nem támogatják, hanem minden kérdésre csupán igennel vagy nemmel felelnek. Egyszerű szótöbbség nem elég arra, hogy a vádlott ellen bármi részben a „bűnös” esküdtszéki határozatképpen kimondassék, hanem erre a tizenkét tag kétharmadának, vagyis nyolc tagnak összehangzó szavazata szükséges. Ha tehát valamely kérdésre nézve hét tag a vádlottat bűnösnek tartaná, öt tag ellenben más véleményben volna, az esküdtszéki határozatban azon kérdésre nézve nem bűnösnek kell a vádlottat nyilatkoztatni.

Elkészítvén s írásba foglalván ekképpen feleleteit vagyis határozatait, az esküdtszék az állandó bírósághoz visszatér, s az elkészített határozatokat a bíróság elnökének általadja, ki azt haladék nélkül felolvastatja. Ha az esküdtszéki határozat a vádlottat bűnösnek nem találta, a vádlott el nem marasztaltathatik, hanem azonnal szabadon bocsátandó. Ha pedig az esküdtszék némely kérdésekre igennel, másokra nemmel felelt, a vádlott az állandó bíróság által csak abban fog elmarasztaltatni, miben az esküdtszék által bűnösnek találtatott. Midőn az esküdtszék bűnösnek találta a vádlottat, azt az állandó bíróság fel ugyan nem mentheti, de ha az eset körülményei szerint úgy volna meggyőződve, hogy az esküdtszék által helytelenül mondatott ki a „bűnös” a vádlottra, joga van az esküdtszéki határozatot felfüggeszteni, a fennforgó bűnvádi esetet a közelebbi törvénykezés idejére halasztani, s akkor a tény kérdésének újabb megítélése végett a fentebb előadott módon egy új esküdtszéket alakítani; de ha ezen esküdtszék is bűnösnek találja a vádlottat, az elmarasztalás többé semmi szín alatt fel nem függesztethetik.

Ha ellenben az állandó bíróság sem találta helytelennek az esküdtszék kárhoztató határozatát, vagy midőn a fent említett esetben a második esküdtszék is bűnösnek találta a vádlottat, haladék nélkül a törvény alkalmazásához kell fogni. A közvádló tehát tüstént előadja kívánatát aziránt, hogy a vádlott minő büntetés alá vonattassék, felhozza a büntetőtörvények azon rendeletét, melyben kívánatát alapítja, s elszámlálja egyszersmind kívánatának minden egyéb okait. Előadja továbbá azon magánköveteléseket is, melyek a vádlott által másoknak okozott károk visszapótlását tárgyazzák, s ezeknek ugyanazon büntető közkeresetben leendő megítélését kéri. Magában értedődik azonban, hogy midőn a károsodott vagy maga, vagy külön ügyvédje által kívánja 389kárának visszapótolására nézve követeléseit előadni, azt a büntető közkeresetben is szabadon teheti, sőt kárai iránt a magán törvény útját is választhatja. Mindezekre a vádlott vagy annak védlője felel, s előadja a mentségül vagy enyhítésül szolgáló okokat. Miután pedig a két fél bevégezte előadását, az állandó és rendes bíróság megfontolván a súlyosító és enyhítő körülményeket, kimondja a vádlott ellen azon büntetést, melyet az a törvény rendelete szerint megérdemlett, hivatkozván a büntetőtörvénynek illető §-aira, s egyszersmind a vádlottat azon károk visszapótolásában is elmarasztja, melyek a büntető közkeresetben ellene felhozattak és bebizonyíttattak.

Miután a bűnvádi eljárás ekképpen egészen bevégeztetett, az állandó bíróság jegyzője felolvassa az egész eljárásról készült jegyzőkönyvet, s azt ekképpen hitelesíti. Ezen jegyzőkönyvbe pontosan feljegyzendő azon nap, melyen a közvádló a vádat és tanúinak lajstromát az állandó bíróság elnökének beadta, azon nap, melyen ezek a vádlottal közöltettek, azon nap, melyen a vádlott a maga tanúinak lajstromát bemutatta, s azon határozatok, melyek a tanúk berendelése iránt történtek; továbbá az érdemleges tárgyalásra kitűzött határidő, a bűnbírósági esküdtszék mikénti alakítása és lajstroma, a felek részéről történt visszavetések és a törvényes ok mellett történt visszavetés iránt hozott bírói végzések; a végeljáráskor mind a két fél által kihallgatott tanúknak nevei, s az, hogy a tanúk meghiteztettek, továbbá azon kérdések, miket az állandó bíróság elnöke az esküdtszéknek elhatározás végett általadott; az esküdtszéknek ezen kérdésekre bemutatott feleletei, vagyis határozatai, és ha elmarasztalás történt, ezeken kívül az állandó bíróságnak a büntetést kiszabó ítélete; egyszóval mindazok, mik az eljárás formáját tárgyazzák. A tanúk vallásait vagy egyéb a tárgyaláskor kifejlett körülményeket csak akkor kell a jegyzőkönyvbe iktatni, ha azokra nézve egyik vagy másik pontnak feljegyzését a közvádló vagy a vádlott kívánja.

Fellebbvitelnek ezen bűnvádi eljárásnál helye nincsen, de midőn a törvényszabta formák bármi részben megsértettek, vagy midőn az állandó bíróság a törvény büntetőrendeletét az esetre helytelenül alkalmaztatta, az egész eljárásnak és azon alapított ítéletnek megsemmisítése végett akár a közvádló, akár a vádlott folyamodhatik az alább körülírandó legfőbb bírósághoz (Cassationshof), s az ily folyamodás felfüggeszti az ítélet végrehajtását.

A legfőbb bíróság megvizsgálja a felküldött jegyzőkönyvből az eljárásnak vagy a törvény alkalmazásának mibenlétét, s ha a folyamodást alaptalannak találja, azt félreteszi, s arról haladék nélkül tudósítja az illető állandó bíróságot, mely az ítéletet azonnal végrehajtja. Ha pedig a legfőbb bíróság meggyőződnék arról, hogy az eljárásnál a törvényszabta formák csakugyan megsérttettek, 390vagy arról, hogy a törvény rendelete a vádbeli esetre hibásan lőn alkalmaztatva, az egész eljárást s ítéletet megsemmisíti, de ahelyett más ítéletet nem hoz, hanem az ügyet újabb tárgyalás végett más esküdtszékhez, ha szükségesnek látná, más törvényhatóság esküdtszékéhez utasítja, s az ügynek ezen másik tárgyalásánál mind az esküdtszéknek összealakítása, mind az egész eljárás és ítélet ugyanazon szabályok szerint történik, melyek fentebb előadattak. Ezen második esküdtszéki határozattól s bírósági ítélettől azonban megsemmisítési folyamodásnak többé helye nincsen.

Azon legfőbb ítélőszék, mely a törvényszabta formák megsértése felett ítél, az egész országban egy lehetne, s állhatna egy elnökből, tizenkét közbíróból, és szükséges jegyzőből, kik rendszeresített fizetéssel volnának ellátva; ítélethozásra kilenc tag volna szükséges.

Ezen javaslatunk az esküdtszékek alakításának és eljárásának fő vonásait foglalja csak magában, az egészet kimerítő részletek azon elvekhez képest, melyeket kifejtettünk, könnyen meghatározhatók lesznek, ha magát a rendszert elfogadni célszerűnek látja a törvényhozás.

Általtérünk most már az okoknak kifejtésére, melyek minket azon meggyőződésre vezettek, hogy hazánkban is sokkal célszerűbb volna a bűnvádi eljárást esküdtszékekre alapítani, mint rendes és állandó bíróságokra, s hogy az általunk javaslatba hozott esküdtszéki rendszer a büntető igazság céljának sokkal inkább megfelelne, mint azon rendszer, melyet az országos választmány többsége javaslatában felállított. Követni fogjuk pedig okainknak előadásában és a két rendszernek összehasonlításában a közkereset megindításának és folytatásának természetes rendét.

Ugyanis első kérdés minden büntető közkeresetnél a perbe fogásnak kérdése. Hazánkban eddig ezen kérdés felett a legtöbb esetekben nemesekre nézve az illető megyei közgyűlés határozott, de voltak olyan esetek is, melyekben kivált azok ellen, kik valamely már folyamatban lévő közkeresetbe mint bűntársak valának idézendők, a büntető törvényszék rendelte meg a perbe fogást; a nem nemesek pedig, kivált a szegényebb sorsúak, ha valamely bűntettről vádoltattak, tüstént befogattatván, az illető tiszti vagy uradalmi ügyész által azonnal büntető közkereset alá vétettek, anélkül hogy a perbe fogás kérdése külön tárgyaltatott s eldöntetett volna. Ha rendszeresíteni akarjuk büntetőtörvényünket, ezen zavaros állapotot jövendőre fenntartanunk nem lehet; mert minden polgár egyenlő joggal követelheti a törvénynek s a közállománynak oltalmát, minden polgárra nézve tehát egyenlő szabály szerint kell eljárni a büntető közkereset megrendelésében, az eddig gyakorlott módok közül pedig egyiket sem lehet olyannak tekinteni, mely akár a 391közállománynak, akár az egyes polgároknak biztosítására célszerű volna. A közgyűlés oly politikai testület, melyet törvénykezési kérdések elhatározásával s a büntetőbírósági hatalom gyakorlásával megbízni nem lehet, nemcsak azért, mert egyéb politikai s közigazgatási tárgyakkal felettébb el van foglalva, nem csak azért, mert tetemesen változó száma, és gyakran élénkebb tanácskozásai az ítélethozásra szükséges nyugalmat s hideg megfontolást néha nehezítenék; hanem azért is, mert a közgyűlések rendesen minden évnegyedben csak egyszer tartatnak, a perbe fogási kérdések megvizsgálása is tehát minden évnegyedben csak egyszer történhetnék, az pedig a büntető igazság serény kiszolgáltatását lehetetlenné tenné. A büntető törvényszék, legyen az bűnbírósági esküdtszék vagy állandó bíróság, magáról a büntető közkereset érdeméről ítél; ha tehát a perbe fogás kérdését is ez döntené el, már azáltal, hogy a perbe fogásra elegendő okot látott, mintegy következetesség tekintetéből is könnyen elfogult lehetne a vádlottnak elmarasztalására; végre azon helytelen gyakorlat, hogy a közvádló valakit törvényhatósági végzés vagy bírói ítélet nélkül büntető közkereset alá vonhasson, minthogy ezáltal az egyes polgárok nyugalmának megzavarása egyes tisztviselők önkényétől függne, nemcsak a büntetőtörvények rendszeresítésének eszméjével, hanem az igazság kiszolgáltatásának helyes fogalmával sem egyeztethető. Az eddigi módok helyett tehát vagy külön esküdtszéket, vagy külön rendes bíróságot múlhatatlanul szükséges a perbe fogás kérdésének eldöntésére felállítani.

Azon perbe fogó szék, melyet az országos választmány többsége javaslatba hozott, mind alakítására, mind eljárására nézve hasonlít ugyan nagy részben az általunk javaslott perbe fogási esküdtszékhez, de némely pontokban mégis lényegesen különbözik attól, s véleményünk szerint éppen ezen pontok lesznek gyakorlati alkalmazásban kevésbé célszerűek.

Ugyanis az országos választmány többségének javaslata szerint csak huszonnégy tag volna a perbe fogási esküdtszékhez megválasztandó, ezeknek hivatala három évig tartana, s közülök minden hónapban köteles volna tizenkét tag a fennforgó perbe fogási kérdéseknek eldöntése végett, két forint napidíj mellett összeülni. De minthogy ezek szerint minden második hónapban reákerülne a sor minden tagra, vajon lehet-e biztosan reményleni, hogy minden köztörvényhatóságokban találkoznak olyanok, kik ezen terhet azon csekély napidíj mellett, kivált három évre elvállalják. És éppen azért javaslottuk mi, hogy évenként negyvennyolc tag választassék a perbe fogási esküdtszékhez, s nem kételkedünk, hogy mivel ekképpen minden választott tag az egész év alatt csak háromszor volna ezen hivatala által elfoglalva, negyvennyolc 392tagot is könnyebb volna találni minden köztörvényhatóságban, mint huszonnégyet akkor, ha minden második hónapban reákerül a hivatalos foglalkozás minden tagra. Továbbá az országos választmány javaslata szerint csak azok lehetnének perbe fogási székhez megválaszthatók, kik törvénytudók, és négyszáz forint évenkénti jövedelmet bírnak. Véleményünk szerint azonban a perbe fogás kérdésénél leginkább azt kell megítélni, ha van-e legalább alapos gyanú a vádlott bűnösségére nézve. Márpedig ezt minden józan felfogású polgár törvénytudomány nélkül is megítélheti, annyival is inkább, minthogy az országos választmány többségének javaslata szerint is mindenkor a bíróság egyéni meggyőződésétől fog függni annak elhatározása, ha vajon a vádlott ellen felhozott adatok támasztanak-e súlyos gyanút az ellen a vádbeli bűntettre nézve. A törvénytudományt tehát nem tartjuk múlhatatlanul szükségesnek arra, hogy valaki a perbe fogási kérdés felett ítélhessen, amint ezt általában minden esküdtszéki tagokra nézve majd alább még bővebben előadandjuk. Ami pedig a választásnak azon feltételét illeti, hogy a választandó legalább négyszáz forint jövedelemmel bírjon, erre nézve úgy vélekedünk, hogy kivált hazánknak szegényebb vidékein a választhatás azáltal felettébb szűk körre volna szorítva. Végre azt javasolja az országos választmány többsége javaslatának 262. §-ában, hogy a perbe fogó szék végzésétől fellebbvitelnek helye ne legyen; de véleményünk szerint a perbe fogás kérdésének elhatározásában is történhetnek olyforma hibák, melyeknek orvoslására szükséges a feleknek módokat nyújtani; például ha a felek éppen nem voltak meghallgatva, ha a bíróság tagjai elegendő számmal jelen nem voltak, ha nem többség véleménye ment határozatba s több effélék; mert ha ezek ellen semmi orvoslás nem lesz, könnyen megtörténhetik, hogy a bíróság egyes tagjainak vagy kisebb számának önkénye határoz bárki ellen perbe fogást, s ezáltal az ártatlan polgárok nyugodalmát jogtalanul zavarja. Célszerűbb tehát e részben is az, amit javaslatunkban előadtunk; hogy tudniillik a perbe fogási esküdtszéknek határozatától a törvényszabta formák meg nem tartása tekintetéből, a feleknek azon legfőbb törvényszékhez, melyet e törvénykezési formák ellen elkövetett hibák orvoslása végett felállítani javaslottunk, fellebbvitel engedtessék.

A második, éspedig kétségtelenül a leglényegesebb kérdés minden közkeresetben a ténynek kérdése, vagyis azon kérdés, hogy a vádlott valósággal bűnös-e a vádbeli bűntettre nézve? Ezen kérdés körül forog leginkább az egész közkereset, s mindazon hiba, mindazon igazságtalanság, mit a bíróság ezen kérdésnek megítélésében elkövetett, vagy a közállomány biztosságát veszélyezteti, vagy ártatlanoknak okoz méltatlan szenvedést, pedig éppen 393ezen kérdés az, melyre nézve legkevésbé lehet határozott törvények által korlátolni a bíróság ítélő hatalmát. Leggondosabb óvatossággal kell tehát figyelmezni a törvényhozásnak arra, hogy a tény kérdése felett oly bíróság határozzon, melyben biztosságot találjon a közállomány aziránt, hogy a bűntetteknek bebizonyodott esetei büntetlenül nem maradnak, de biztosságot találjanak az egyes polgárok is aziránt, hogy senki ártatlanul büntetés alá nem vonatik.

Az országos választmánynak többsége rendes és állandó bíróságokra alapítván rendszerét, a tény kérdésének megítélését is rendes és állandó bíróságra bízza, éspedig ugyanazon bíróságra, mely egyszersmind a törvény alkalmazásának kérdése felett is határoz; a bíróságnak igazságtalan önkénye, vagy lehető tévedése ellen pedig a bizonyítási szabályoknak törvény általi meghatározásával és a fellebbvitelnek megengedésével akar biztosítást eszközölni. De véleményünk szerint több lényeges hibák vannak ezen javaslatban, melyek miatt az a büntető igazság céljának teljesen soha meg nem felelhet, s melyeket azáltal, ha bűnbírósági esküdtszékekre bízatik a tény kérdésének elhatározása, könnyű lesz elkerülni. Ugyanis egyik lényeges hibája az említett javaslatnak az, hogy abban mind a tény kérdésének elhatározása, mind a törvény büntetőrendeletének alkalmazása ugyanazon egy bíróságra bízatik, mert ahol ezen két kérdés egymástól a bíróságra nézve is szorosan elválasztva nincsen, ott könnyen megtörténhetik, hogy midőn valaki többrendbeli bűntettekről vádoltatott, de egyik bűntett sincs ellene teljesen bebizonyítva, mintegy akaratlanul is összeveszi a bíróság a külön bűntettekre nézve gyanút gerjesztő próbákat, s anélkül, hogy a vádlottat bármely bűntettre nézve határozottan bűnösnek mondhatná, a különféle gyanúból valamely meg nem nevezett bűntettet alakít össze, s a vádlottat büntetés alá vonja. Tapasztalás bizonyítja, hogy ilyen esetek, kivált ha még politikai tekintetek is forognak fenn, éppen nem ritkák, ez pedig csakugyan a legnagyobb igazságtalanság, mert a vádlottat semmi oly vádért büntetni nem lehet, melyre nézve őtet a bíróság teljes meggyőződésből valósággal bűnösnek nem mondhatja, s oly bizonyításokból, melyek többrendbeli bűntettekre nézve mindenikre külön csak gyanút gerjesztenek a vádlott ellen, sem külön bűntett, sem oly bizonyosság nem alakulhat, mely valamely büntetésnek alapul szolgálhasson.

Általlátta az országos választmány többsége maga is ezen hiányt, és hogy azon legalább valamennyire segíthessen, javaslatának 350. §-ában azt rendelte, hogy elébb a tény kérdését határozza el külön szavazattal a bíróság, és csak azután menjen által a törvény alkalmazásának, vagyis a kimérendő büntetés mennyiségének kérdésére. Ezen szabály által azonban nincsen még elhárítva 394minden helytelenség, mert miután mégis ugyanazon egy bíróság határoz mind a ténynek, mind a törvény alkalmazásának kérdése felett, lehetnek esetek, melyekben a vádlottnak büntetését éppen nem a bíróságnak többsége, hanem annak csak igen csekély része, s néha csupán két tagja fogja meghatározni. Megtörténhetik ugyanis, hogy midőn valamely esetben a bíróság tizenkét tagja közül öt tag a vádlottat ártatlannak találta, de az a többség által bűnösnek ítéltetett, azon öt tag, ki felmentésre szavazott, nem vesz többé semmi részt a büntetés mennyiségének elhatározásában, mert az ellen, kit a vádbeli bűntettre nézve mint törvényes bíró ártatlannak mondott, másodszori szavazattal büntetést határozni, s ily módon ön lelkiesméretével s ítéletképpen kimondott bírói meggyőződésével némileg összeütközésbe jönni nem akar. Már ha akkor a többséget képező tagok is megoszlanak magok között a büntetés mennyiségére nézve, s például két tag csekélyebb, öt tag pedig súlyosabb büntetésre szavaz, minthogy az említett javaslatnak 355. §-a szerint a nem szavazó tagok is azokhoz számíttatnak, kik legkisebb büntetésre szavaztak, a két tagnak véleménye fog bírói határozatképpen megállapíttatni, pedig ezen vélemény lényegesen különbözik a bíróság tíz tagjainak véleményétől; öt tagétól ugyanis azért, mert azok felmentésre szavazván, semmi büntetésben meg nem egyeztek, öt tagétól pedig azért, mert azok súlyosabb büntetést akartak kiszabni; és így két szavazat határoz tíz ellen. Azt fogja talán mondani valaki, hogy miután azok, kik a vádlottat minden büntetés alól fel akarták menteni, erre nézve kisebbségben maradtak, utóbb a büntetés mennyiségének kérdésére nézve méltán azokhoz számíttatnak, kik legkisebb büntetésre szavaztak, mert ezek állanak legközelebb amazoknak véleményéhez, tudniillik, a vádlottnak teljes büntetlenségéhez. Ily számítás azonban, s az efféle alkudozások csak politikai kérdéseknél lehetnek célszerűek, de a büntető igazság kiszolgáltatásánál soha nem helyeselhetők, mert az „ártatlan és bűnös” annyira ellentétben álló két fogalom, hogy azok között a büntetésnek kisebb vagy nagyobb mértéke kiegyenlítésnek központjául éppen nem szolgálhat.

Ha ellenben javaslatunk szerint külön bűnbírósági esküdtszék határoz mindenkor a tény kérdése felett, minthogy ezen esküdtszék minden egyes bűntettre, sőt még ugyanazon bűntettnek egyes részeire és fokozataira nézve is külön kérdéseket vesz által a törvény alkalmazásával megbízott bíróságtól, s azon kérdésekre, mindenikre külön, csupán egyszerű igennel vagy nemmel felel; soha meg nem történhetik, hogy a vádlott büntetés alá vonassék, ha csak a vádbeli bűntetteknek valamelyikére nézve valósággal bűnösnek nem találtatott; s minthogy a törvény alkalmazásával megbízott bíróság a tény kérdése felett nem ítélt, annak tagjai a büntetés mennyiségének meghatározásában 395valamely korábbi szavazat által megkötve nem lévén, véleményöket bizonyosan mindenkor kijelentik, és így ezen bíróságnál soha meg nem történhetik, hogy tagjainak kisebb száma a többségnek szavazata ellen határozzon.

Másik lényeges hibája az említett javaslatnak véleményünk szerint az, hogy az országos választmány többsége nem a bíróságnak közbizodalmat gerjesztő alakításában, hanem a bizonyítások erejére és hitelességére nézve általános zsinórmértékül szolgáló szabályok megállapításában keres a bírói hatalommal lehető visszaélések ellen kezességet.

Ha figyelemmel vizsgáljuk mindazon szabályokat, melyeket az európai törvényhozások régiebb s újabb időkben megállapítottak arra nézve, hogy a bűntettek eseteiben minő bizonyítások mellett lehet és kell valamely vádlottat bíróilag is valósággal bűnösnek tekinteni, s ha ezen szabályokat gyakorlati alkalmazásban összehasonlítjuk az élet mindennapi tapasztalásával, meggyőződünk arról, hogy a bizonyítások bármely nemeinek erejét, fontosságát és hitelességét minden egyes esetekre alkalmazható általánosságban igazsággal és méltányossággal egyezőleg előre meghatározni emberi elme nem képes. Ki fogja például előre biztosan megmondhatni, hogy valamely ténynek valóságáról két tanú teljes bizonyosságot nyújthat, hiszen a tanúknak egyénisége s azoknak viszonyai, azon esetnek, melyről vallást tesznek, sok egyéb körülményei, s azon szempont, melyből a körülményeket saját egyéniségüknél fogva felfogták, a mód, a hang, sőt még az arckifejezés is, mellyel vallásaikat a vádlottnak jelenlétében elmondották, figyelmet érdemelnek bizonyításaik hitelességének megítélésében, s vannak esetek, melyekben több oly tanú, kinek hitelessége ellen törvényes kifogást tenni nem lehet, egyhangúlag bizonyít valamit, és mégis mind a bíróság, mind az egész közönség belső meggyőződés szerint valótlannak hiszi azt, mit a tanúk előadnak, s a következés gyakran megmutatja, hogy a bíráknak és az egész közönségnek kételkedése nem volt alaptalan; s vannak másrészről oly esetek is, melyekben egy tanúnak bizonyítása is képes akárkiben rendületlen meggyőződést támasztani az esetnek valósága iránt. Ki fogja továbbá biztosan kijelelhetni mindazon jelenségeket, melyek valamely bűntettre nézve bizonyító erővel bírhatnak, s azon körülményeket, melyek között ugyanazon jelenség egyik esetben fontosnak, másikban figyelmet alig érdemlőnek tekintendő, sőt míg a vádlottnak ön elismerésére nézve is ki fogja előre meghatározhatni, mily esetben lehet azt bizonyításul felvenni, s a körülmények szerint minő erőt kell annak tulajdonítani, miután köztapasztalás szerint gyakran megtörténik, hogy a vádlottak önként és szabad akaratból oly bűntetteket ismernek el, melyeket valósággal el nem követtek. Mindezen bizonyításoknak árnyéklatai oly számosak és 396különfélék, hogy azokat általános szabályul szolgáló törvény által elhatározni lehetetlen, mindezeket az egyes eseteknek ezerféleképpen változható körülményei szerint kell mindenkor megítélni, s éppen ezért a tény kérdésének megítélésében a bíróság tagjainak csak azon egyéni meggyőződés szolgálhat biztos alapul, mely bennök azok után, mik az előttök történt nyilvános tárgyalás alkalmával a vádlott ellen és a vádlott mellett előadattak, támadott.

Általlátták ezt Európának több mívelt nemzetei, s felhagyván a bizonyítási szabályoknak törvény általi szoros meghatározásával, ehelyett inkább a bíróságok célszerű alakítása által biztosították mind a közállományt, mind az egyes polgárokat, s megállapították, hogy minden egyes bűnvádi esetben tizenkét független férfiú választassék a polgárok köréből, s ezek figyelemmel meghallgatván mindazokat, mik a vádbeli esetre nézve a vádlott ellen és a vádlott mellett teljes nyilvánossággal előadattak, ebből származott egyéni meggyőződésök szerint határozzák el, ha bűnös-e a vádlott a vádbeli bűntettre nézve. Egyszóval, bűnbírósági esküdtszékeket állíttattak fel, s bizonyítási teóriák helyett az esküdtszéki tagoknak egyéni meggyőződésére bízták a tény kérdésének elhatározását, mert nem kételkedtek, hogy tizenkét független és becsületes polgárok lelkiesméret szerinti meggyőződésén mind a közállomány, mind az egyes polgárok sokkal inkább megnyughatnak, mint a gyakran mesterkélt bizonyítási teóriák szerint hozott ítéleteken, s a tapasztalás megmutatta, hogy nézeteik helyesek valának; mert ahol ezen rendszer fennáll, rendületlen bizodalommal ragaszkodik ahhoz az egész nemzet, s nyugalmoknak, személyes biztosságoknak s törvényes szabadságoknak legerősebb oltalmát találják abban az egyes polgárok.

És éppen ezen esküdtszéki rendszer az, melyet javaslatunkban mi is előadtunk, s melyet az országos választmány által javaslott állandó bírósági rendszernél mindenesetre célszerűbbnek mondottunk. Ezen rendszer mellett oly férfiak ítélnek a polgárok felett, kiket a közbizodalom választott ki polgártársaik köréből, s kik rendes és állandó hivatalt nem viselnek, hanem teljesítvén a fennforgó egyes esetekben bűnbírálási tisztöket, visszalépnek ismét a többi polgárok sorába, sőt minthogy a köztörvényhatóság által megválasztott esküdtszéki tagok közül is mind a közvádló, mind a vádlott külön-külön hat tagot minden okadás nélkül visszavethet, s ekképpen azokat, kik iránt bármi okból bizodalommal nem viseltetik, ügyének megítélésétől eltávolíthatja, minden bűnbírósági esküdtszéket némileg úgy lehet tekinteni, mint egyrészről a közállomány nevében fellépett vádló, másrészről a vádlott egyes polgár által választott kompromisszionális bíróságot12 ; ily bíróság pedig csakugyan több biztosságot nyújt a közállománynak és az egyes polgároknak, s inkább 397fogja bírni az általános bizodalmat, mint bármely állandó és rendes bíróság, habár ez a legszorosabb bizonyítási teória által volna is korlátolva. Igaz ugyan, hogy az országos választmány többsége is választás által kívánja alakítani az általa javaslott köztörvényhatósági első bíróságokat, sőt azokhoz megyékben még oly tagokat is kíván adatni, kik rendes és állandó bírósági hivatalt nem viselnek; igaz továbbá, hogy az országos választmány javaslata szerint is joga volna mind a közvádlónak, mind a vádlottnak külön-külön három tagot minden okadás nélkül az első bíróság tagjaiból visszavetni; de miután az említett javaslatban mindezek csak az első bíróságokra vannak szorítva, s miután ezen első bíróságok ítéletét még a tény kérdésére nézve is mindenkor feljebb viheti a közvádló, sőt némely esetekben azt feljebb vinni köteles, a fellebbviteli bíróságok pedig nem választás útján, hanem kormányi kinevezés által alakíttatnak, s azoknak tagjai közül a felek törvényes okadás nélkül senkit vissza nem vethetnek – kétségtelenül világos, hogy az országos választmány többsége mindazon biztosságot, melyet az első bíróságok választás általi alakításával, s a visszavetés jogának megállapításával a vádlottnak nyújtani akart, végképpen ismét semmivé tette azáltal, hogy még a tény kérdésére nézve is feljebbvitelt engedett, mert bármint ítéljen is az első bíróság, s mondja bár a vádlottat ártatlannak, és mentse fel minden büntetés alól, végre mégis a kormányi kinevezés által alakított legfőbb ítélőszéktől függ a vádlottnak sorsa.

deak-001-005-012-01212 Választott, meghívott (döntőbíróság).

Harmadik lényeges hiba az országos választmány többségének javaslatában véleményünk szerint az, hogy abban az első bíróságnak ítéletétől még a ténynek kérdésére nézve is fellebbvitel engedtetik. Nem nyújt ezen fellebbvitel semmi biztosságot a bíróságnak önkénye vagy tévedése ellen, mert a fellebbviteli bíróság szintúgy ki van téve hibának, tévedésnek s minden emberi gyarlóságnak, mint az első bíróság; miben fekszik tehát a kezesség, hogy midőn ezen két bíróságnak ítélete egymástól különbözik, nem az első bíróságnak, hanem a fellebbviteli bíróságnak ítélete törvényes és igazságos, sőt miután az országos választmány javaslata szerint a fellebbvitel még a hétszemélyes táblára is minden esetben meg van engedve, és így megtörténhetik, hogy az első bíróságnak a királyi tábla által is helybenhagyott ítéletét változtatja meg a hétszemélyes tábla, vajon mi oknál fogva kell azt feltenni, hogy azon ítélet volt hibás és helytelen, melyet két egymástól különböző bíróság egybehangzólag hozott, és nem a harmadik bíróságnak ítélete. Mondhatná talán valaki, hogy a bíróság tagjainak magasabb hivatalában s nagyobb méltóságában fekszik e részben valamely kezesség; de hiszen a bíróban megkívántató tulajdonok hivatalnak s méltóságnak nagyságához kötve nincsenek, és ha nyomna is ezen tekintet valamit, véleményünk szerint, sokkal nyomósabb 398másrészről az, mi az első bíróság mellett szól, s mit fentebb is megemlítettünk, hogy tudniillik azok választás általi alakításuknál és a visszavetés jogánál fogva sokkal inkább bírhatják a közbizodalmat, mint a fellebbviteli bíróságok, melyek kormányi kinevezés által vannak alakítva, s melyekre az okadás nélküli visszavetés joga ki nem terjed. Különös figyelmet érdemel e részben az is, hogy az országos választmány többsége megállapította javaslatában az első bíróság előtti eljárásnak szóbeliségét, mert nem kételkedett, hogy e nélkül a büntető igazság kiszolgáltatását célszerűleg elrendezni alig lehet; megállapította továbbá, hogy azon bizonyítási szabályok, melyek javaslatának XIV. fejezetében foglaltatnak, csak a vádlottnak elmarasztására szolgáljanak szorosan megtartandó zsinórmértékül, a felmentésre nézve azonban egyéni meggyőződését is követhesse a bíróság, s még akkor is hozhasson felmentő ítéletet, midőn a vádlott ellen oly bizonyítások adattak elő, melyek az említett fejezet szabályai szerint annak elmarasztalására is elegendők volnának, mert érezte, hogy minden esetben szoros bizonyítási szabályokhoz kötni a bírónak meggyőződését gyakran a legnagyobb igazságtalanságra vezetne; végre megállapította javaslatának 371. §-ában azt is, hogy a bíróság a felmentő ítéletét okokkal támogatni köteles ne legyen, mert általlátta, hogy az egyéni meggyőződésnek okait elsorolni gyakran lehetetlen. Már ha mindezeket gyakorlati alkalmazásban tekintjük, lehetetlen azon meggyőződésre nem jutnunk, hogy ezen előzményekkel a fellebbvitel egyátaljában meg nem fér. Ugyanis az élőszóval előadott vád és védelem, a tanúknak élőszóval előadott

bizonyításai, azon határozottság vagy azon habozás, mellyel vallomásaikat a vádlottnak szemébe mondották, a nyugalom vagy felindulás, elszántság vagy elérzékenyülés, mellyel a vádlott a tanúk bizonyításait hallgatta, s a vádat elismerte vagy tagadta; a kifejezések, hang és mozdulat, melyekkel akár a vádlott, akár a tanúk valamely előre nem látott kérdésre egyenesen vagy tétovázva feleltek, egyszóval mindazok, mik az eljárásban a bíróság szemei előtt történtek, a legnagyobb hatással vannak gyakran a bíróság tagjainak egyéni meggyőződésére, és mivel a bíróság a vádlottat egyéni meggyőződés után felmentheti, tetemes befolyással lehetnek a hozandó ítéletre. Lényeges részei tehát mindezek a bűnvádi eljárásnak, melyeket látni kell, és a tanúknak vagy vádlottnak szájából hallani, de körülményesen feljegyezni, és élethű vonásokban lemásolni lehetetlen. A fellebbviteli bíróság azonban mindezeket nem hallja, hanem csak azok után ítél a tény kérdése felett is, miket az első bíróság jegyzője felfogni képes volt, és leírni szükségesnek tartott. Lehet-e pedig méltányossággal kívánni s valószínűséggel reményleni a jegyzőtől, hogy ő mindeneket, mik e részben a bíróságra lényeges befolyással lehetnek, észrevegyen, 399felfogjon, s azonnal tisztán, érthetőleg és határozottan jegyzőkönyvbe iktasson? Nem fog-e gyakran egyik vagy másik fontos körülmény figyelmetlenségből, feledékenységből vagy idő rövidsége miatt a jegyzőkönyvből kimaradni, vagy félreértésből hiányosan, sőt néha elferdítve feljegyeztetni; egyszóval nem fog-e a legtöbb esetben a jegyzőtől és annak ügyességétől függni, hogy a fellebbviteli bíróság eleibe minő alakban kerüljön az első bíróság előtti eljárás? Miképpen fogja tehát a fellebbviteli bíróság elhatározhatni, hogy igazságos volt-e az első bíróságnak ítélete, ha tudva nincsenek előtte mindazon körülmények, melyeket az első bíróság tekintetbe vett, és a törvény értelmében tekintetbe vehetett, s mindazon okok, melyekből az, különösen a vádlottnak felmentésére nézve, kiindult, de ítéletében éppen azért, mert egyéni meggyőződés volt az ítéletnek alapja, el nem sorolhatott. Midőn az országos választmány a szóbeli eljárásnak eszméjét javaslatába felvette, midőn bizonyítási szabályait csak az elmarasztalás eseteire szorítva, hatalmat adott a bíróságnak, hogy az a vádlottnak felmentésében egyéni meggyőződését is követhesse, célja más nem lehetett, mint hogy ezáltal is az ártatlanságot a lehetőségig biztosítsa, de végképpen el fognak enyészni a szóbeli eljárásnak jó következései, ha végre mégis a fellebbvitel útján oly bíróságtól függ a vádlottnak elmarasztása, mely előtt az eljárás éppen nem szóbeli, mely a vádlottat és a tanúkat nem is látja, mely a szóbeli eljárásnak csak töredékei után ítél, s el fog enyészni azon biztosság, melyet a választás által alakított első bíróság tagjainak egyéni meggyőződésében találtathatnának a hon polgári, ha ezen bíróságok egyéni meggyőződésből hozott felmentő ítéletét más bíróság, melyet nem a polgárok bizodalma, hanem kormányi kinevezés alakított, s mely az első bíróság előtt történt eljárásnak gyakran tökéletlen s néha talán lényeges vonásaiban hibás másolata után ítél, felforgathatja.

Másképpen állanak mindezek az esküdtszéki rendszernél, s véleményünk szerint sokkal célszerűebben. Nincs ott a vádlott kitéve annak, hogy miután felmentetett azon bíróság által, melynek tagjai a polgárok köréből szabadon választattak, s melyre nézve mind a két fél az okadás nélküli visszavetés jogával is élhetett, egy kinevezéstől függő s visszavetés alá nem eshető bíróság által ismét elmarasztaltassék. Azon biztosság pedig, melyet a fellebbvitel az első bíróság általi helytelen elmarasztás ellen nyújthatna a vádlottnak, bőven s a büntetőeljárás természetével egyezőbben van pótolva az esküdtszéki rendszerben azon szabály által, miszerint a törvény alkalmazásával megbízott rendes bíróságnak törvényes joga van az esküdtszéknek elmarasztaló határozatát, ha azt helytelennek véli, felfüggeszteni, s a vádat egy újabb esküdtszék előtt hasonló eljárással újratárgyaltatni. Mert az említett rendes bíróság szintén 400folyvást jelen volt az első tárgyalásnál is, látta tehát és hallotta mindazt, mi az esküdtszéki tagoknak elhatározására befolyással lehetett, és így biztosabban ítélhet a vádlottnak bűnös vagy ártatlan volta felett, mint bármely más fellebbviteli bíróság; de joga még sincs az esküdtszéki határozatot megváltoztatni, hanem csak annyira terjed hatalma, hogy a vádlottnak érdekében újabb esküdtszékre hivatkozhatik. Ezen újabb esküdtszék pedig szintén a közbizodalom által választott férfiakból áll, ezen újabb esküdtszéknek tagjaira nézve szintúgy gyakorolhatják a felek törvényes visszavetési jogukat, ezen újabb esküdtszék szintén úgy kihallgatja mind a vádlót, mind a vádlottat, és azoknak tanúit, szintén úgy megvizsgál minden körülményeket, és a ténynek kérdése felett szintén úgy egyéni meggyőződés után ítél, egyszóval alakítására és eljárására nézve az előbbihez mindenben hasonló. És ha ezen újabb esküdtszék is elmarasztalja a vádlottat, már akkor többszöri felfüggesztés nem engedtethetik, mert midőn ugyanazon tény felett két különböző tagokból álló bíróság, ugyanazon adatok után egyformán ítél, okszerű valószínűséggel feltehetni, hogy az ítélet törvényes és igazságos. Ezek szerint tehát az esküdtszéki rendszer mellett minden vádlott csak akkor büntettetik, midőn már kétrendbeli bíróság által valósággal bűnösnek ismertetett a vádbeli bűntettre nézve, mert vagy felfüggeszti a rendes bíróság az első esküdtszék elmarasztaló ítéletét, s akkor új esküdtszék határoz a tény kérdése felett, s a vádlott csak azon esetben büntettetik, ha ezen újabb esküdtszék által is bűnösnek találtatott, vagy pedig az elmarasztalást helyesnek találván, azt fel nem függeszti, s akkor azon határozat, melyet az esküdtszék hozott, az említett rendes bíróság pedig felfüggesztési jogával nem élve, tettleg helybenhagyott, szintén két különböző bíróság egybehangzó határozatának tekintethetik.

Világos mindezekből, hogy az esküdtszékek eljárása e részben is sokkal célszerűbb, s a polgárok nyugodalmát sokkal inkább biztosítja, mint azon fellebbvitel, melyet az országos választmány javaslatában megállapított, s melynél fogva a közbizodalom által választott bírónak ítéletét a kinevezett bíró megváltoztathatja, sőt gyakran két bíróságnak egybehangzó ítéletét is felforgathatja a harmadik bíróság.

Ezek véleményünk szerint e részben az országos választmány javaslatának lényegesebb hibái, melyek egyébiránt az állandó s rendes bíróságokra alapított büntetőrendszertől nagy részben elválaszthatatlanok, s melyeket, amint a fentebbiekben kifejtettük, biztosan el lehet kerülni azáltal, ha a tény kérdésének elhatározása javaslatunk szerint bűnbírósági esküdtszékekre bízatik. Ami ezeken kívül a tény kérdését illetőleg a két rendszerben egymástól eltérő 401foglaltatik, az rész szerint az állandó bírósági rendszer említett hibáinak következménye, rész szerint a mondottakból, különösen az esküdtszékek alakításának és eljárásának általunk előadott fő vonásaiból sokkal inkább kitűnik, semhogy azt bővebben fejtegetnünk szükséges volna.

Végső kérdés a büntető közkeresetben, midőn a vádlott bűnösnek találtatott, a törvény alkalmazásának kérdése. Ezen kérdésnek elhatározása mind az országos választmány többségének javaslatában, mind a mi javaslatunkban oly rendes bíróságra bízatik, mely törvénytudó tagokból választás útján lészen alakítandó, s mely ezen eljárásában nem egyéni meggyőződését, hanem a törvény rendeletét köteles szorosan követni. Egyik lényeges különbség azonban a két javaslat között az, hogy az országos választmány többségének javaslata szerint a törvény alkalmazásának kérdése felett is ugyanazon bíróság ítél, mely már a ténynek kérdése felett határozott; mi ellenben ezen két kérdést még a bíróságra nézve is szorosan el akarjuk egymástól különözni; kifejtettük pedig már a fentebbiekben, hogy ezen elkülönözés múlhatatlanul szükséges lévén, javaslatunk e részben is sokkal célszerűbb, mint az országos választmány többségének javaslata. A másik lényeges különbség e két javaslat között abból áll, hogy az országos választmány többségének javaslata szerint akkor, midőn valamelyik fél a törvény alkalmazására nézve hozott ítélettel meg nem elégszik, az ítéletet feljebb viheti, s a fellebbviteli bíróság az első bíróságnak ítéletét megváltoztathatja, és ahelyett új ítéletet hozhat; mi ellenben meg kívánjuk ugyan engedni a meg nem elégedő félnek, hogy a törvény alkalmazása kérdésében folyamodhassék egy avégre felállítandó ítélőszékhez (Cassationshof), és jogot adunk ezen ítélőszéknek, hogy az, ha helytelennek találja az első bíróság által e részben hozott ítéletet, azt felfüggeszthesse, de nem akarjuk, hogy a felfüggesztett ítélet helyett maga ezen ítélőszék hozzon más ítéletet, hanem azt látjuk célszerűnek, hogy az egész ügy más hasonló bíróságnak küldessék által, és ott ismét tárgyalás alá vétetvén, újra határoztassék el; ezen másodszori határozattól azonban további folyamodásnak helye ne legyen. Márpedig e részben is áll az országos választmány többségének javaslata ellen mindazon ellenvetés, mit az általa javaslott fellebbvitelre nézve már fentebb elmondottunk, hogy tudniillik kinevezett bíróság változtatja meg a választás által alakított bíróság ítéletét, s gyakran két bíróságnak egybehangzó ítélete ellen egy harmadik bíróság egészen más ítéletet hoz, és így az egész ítélő hatalom végre mégiscsak egy bíróságnak kezében lévén, a fellebbvitelnek minden jótéteményei elenyésznek, továbbá hogy a fellebbviteli bíróság nem lévén jelen az első bíróság előtt történt tárgyalásnál, sem a tanúkat, sem a vádlottat, és ezek szembesítését nem látta, s amit azok élőszóval 402előadtak, nem hallotta, nem tudhat tehát mindent, ami az első bíróságnak elhatározására befolyással lehetett, pedig a büntetés mértékének meghatározására s különösen a beszámításnak megítélésére is nagy hatású lehet gyakran, ha mindezeket látja és hallja az ítélő bíróság, áll tehát e részben is azon következtetés, hogy az általunk javaslott rendszer, mely szerint mindezen hiányok és nehézségek könnyen elkerülhetők, a törvény alkalmazásának kérdésére nézve is célszerűbb módokat nyújt a bíróság önkényének vagy tévedésének meggátlására vagy orvoslására, mint az országos választmány többségének javaslata.

Ami végre a büntető közkeresetnek bármely részében történhető formahibák orvoslását illeti, arra nézve is éppen azon különbség létez a két javaslat között, melyet fentebb a törvény alkalmazása kérdésének fellebbvitelére nézve már előadtunk, s ezen különbségre nézve is nem csekély részben alkalmazhatók az ott elsorolt okok, melyek csakugyan kétségtelenné teszik, hogy javaslatunk a formahibák ellen is elegendő biztosítást nyújt, éspedig gyakorlati alkalmazásban sokkal célszerűbbet, mint azon fellebbvitel, melyet az országos választmány többsége javasol.

Végigmentünk ekképpen a büntető közkeresetnek lényegesebb részein, s az állandó bírósági rendszert, különösen pedig azt, melyet az országos választmány többsége javaslott, összehasonlítván az általunk javaslatba hozott esküdtszéki rendszerrel, kifejtettük a legfontosabb okokat, melyek jogtudományi tekintetben javaslatunk mellett szólanak. Ezeken kívül sok egyéb tekinteteket is hozhatnánk fel javaslatunk támogatására, de nem látjuk szükségesnek, hogy e részben terjedelmesebb fejtegetésekbe bocsátkozzunk, csak azt említjük meg, hogy az esküdtszéki rendszert figyelmet érdemlő politikai tekintetek is ajánlják.

Az esküdtszéki rendszer mellett ugyanis egészen a nemzet kezében van a büntetőhatalom – szabadon választott s önállású független férfiak ítélnek a vádlott felett, s a kimondott ítélet után visszalépnek ismét a polgárok sorába, melyből választtattak. Nem állandó hivatal, nem keresetmód ezeknél a bíráskodás, nem képeznek ők a közállományban oly külön osztályt, mely hivatalos hatalmánál fogva egyéb viszonyokban is némileg a többi polgárok felett áll; ők csak egyszerű polgárok, és nem tisztviselők, nem ismernek tehát a hivatalhoz kötött érdekeket, s az ő érdekeik semmiben nem különböznek egyéb polgárok érdekeitől. Ki fogja pedig tagadni, hogy minden polgárra nézve nyugtató s bizodalmat gerjesztő lehet az, ha tudja, hogy felette nem valamely zártkörű testület, melyet a közállomány állandó és egyéb esetekre is kiterjedő hatalommal felruházott, hanem szabadon választott független polgárok ítélnek, 403s ki fogja tagadni, hogy ezen bizodalom a közállományra mindenkor nagy fontosságú? Továbbá, minthogy az esküdtszéki rendszer mellett számos polgárok, kik semmi közhivatalt nem viselnek, időnkint részt vesznek a büntető igazság kiszolgáltatásában, naponkint növekedni fog azok száma, kik buzgó ragaszkodással szövetségesei lesznek a büntetőhatalomnak, melynek némileg ők is részei, s őrködni fognak mind a közállománynak, mind egyes polgártársaiknak biztossága és nyugodalma felett. Végre tapasztalás bizonyítja, hogy az esküdtszékek sokkal inkább fel tudják mindenhol tartani függetlenségöket a kormány hatalmának ellenében is, mint az állandó bíróságok, mert ezen hatalommal semmi hivatalos viszonyban nem állanak, s éppen ezért több biztosságot nyújtanak a nemzetnek aziránt, hogy a büntető igazság kiszolgáltatása a hatalom önkényének politikai célokra használható eszközévé nem fajulhat. Az alkotmányos szabadságnak is erősebb támasza tehát az esküdtszéki rendszer, mint az állandó és rendes bíróságok.

Azt hozzák fel némelyek ellenvetésül az esküdtszéki rendszer ellen, hogy mivel esküdtszéki bíráknak olyanok is választathatnak, kik elegendő törvénytudománnyal nem bírnak, a büntető közkeresetben pedig oly kérdések is fordulhatnak elő, melyeknek megítéléséhez törvénytudomány szükséges: ily esetekben az esküdtszékek nem fognak bírni azon képességgel, mely a bíráskodáshoz megkívántatik.

De hiszen az esküdtszékek csak azon kérdések felett ítélnek, melyek a vádbeli ténynek a vádlott általi elkövetését tárgyazzák, ezeknek megítélésében pedig különös törvénytudomány csak ott szükséges, hol törvény által meghatározott bizonyítási szabályokhoz van kötve a bírónak meggyőződése; az esküdtszéki rendszer mellett azonban ily bizonyítási szabályok nem léteznek, hanem az esküdtszékek tagjai az előttök történt tárgyalásból származó egyéni meggyőződésök után határoznak a ténynek kérdése felett. Márpedig azon egyszerű kérdést, vajon a vádbeli tény valósággal megtörtént-e, s vajon világos-e, hogy azt a vádlott követte el, minden józan értelmű s tiszta felfogású polgár megítélheti egyéni meggyőződése szerint, habár különös törvénytudománnyal nem bírna is. Felhozzák továbbá némelyek azt is, hogy az esküdtszéki rendszer a nemzet míveltségének és kifejlődésének magosabb fokát feltételezi, s Angliában például és Franciaországban éppen ezen oknál fogva célszerű lehet, de hazánk még nem jutott a míveltségnek azon fokára, mely szükséges volna, hogy az esküdtszéki rendszer nálunk is célszerűen életbe léphessen. Azonban ha tekintetbe vesszük, hogy az esküdtszékek Angliában sok századok előtt már fennállottak, midőn még az angol nemzet a míveltségnek s kifejlődésnek sokkal alantabb fokán állott, mint nemzetünk 404a jelen időben, ha tekintetbe vesszük, hogy Spanyolország és Portugália, Kanada és Ceylon13 esküdtszékekkel bírnak, lehetetlen kételkednünk, hogy az említett ellenvetés egyátalában alaptalan, mert ki fogja elhinni, hogy azon institúció, mely Angliában annyi századok előtt már fennállott, s mely az újabb időkben Spanyolországban és Portugáliában jó sikerrel életbe lépett, nálunk csak azért ne volna létesíthető, mert nemzetünk a míveltségnek és kifejlődésnek alacsony fokán áll, s ki meri állítani, hogy hazánkat műveltségben és nemzeti kifejlődésben még Kanada és Ceylon is meghaladják. Hozzájárul ezekhez azon tekintet is, hogy javaslatunk szerint az esküdtszéki tagok az illető köztörvényhatóságok által szabadon volnának választandók, a törvényhatóságok tehát önérdekök miatt is a legalkalmatosabb tagokat választanák meg, s bizonyosan elhagynák mindazokat, kiket alkalmatlanoknak ismernek, azt pedig senki feltenni nem fogja, hogy volna törvényhatóság, melyben még annyi alkalmatos tag sem találkoznék, amennyi ezen egyszerű bíráskodással megbízott esküdtszékek betöltésére szükséges.

deak-001-005-012-01313 1843-ban mind Kanada, mind Ceylon brit gyarmat volt.

Ami végre azon állításunkat illeti, hogy az esküdtszéki rendszert hazánkba is behozni s egyéb institúcióinkkal összeolvasztva egészen nemzetivé tenni felette könnyű volna, ennek bebizonyítására utalunk jelen javaslatunknak azon részére, melyben az esküdtszékeknek miképpen lehető alakítását és eljárását előadtuk. A szabad választás egyik alapelve polgári alkotmányunknak, s keresztül van szőve institúcióinknak majd minden ágain, s éppen ezen szabad választás által volnának az esküdtszékek is alakítandók; municipális rendszerünk és azon törvényes gyakorlat, melynél fogva számosan, kik tisztviselők nem valának is, részt vettek a közdolgok folytatásában, sok önállású és hivatalt nem viselő férfiút kiképzett az igazság kiszolgáltatására, törvényszékeinknek nem csekély része eddig is oly tagokból állott, kiket a köztörvényhatóság csak a törvénykezések egy idejére választott meg törvényszéki tagoknak, és ezen tagok időnkint változtak, egyszóval institúcióinknál s rendszerünknél fogva nálunk a közélet és a közigazgatásbani tettleges részvét általában elterjedett, s alig van nemzet Európában, melynek minden institúcióival oly könnyű volna összeolvasztani az esküdtszéki rendszert, mint Magyarországban.

Ezekből áll javaslatunk a büntetőbíróságokra és azoknak eljárására nézve, s ezek valának okaink, melyeknél fogva el nem fogadhattuk az országos választmány többségének állandó és rendes bíróságokra alapított javaslatát.

Ezeken kívül ami a bűnvádi eljárásnak azon részét illeti, mely a közkeresetnek megindítását megelőzi; különösen két pontra nézve kívántunk megjegyzést tenni; ugyanis

A 10. §-ban azt javasolja az országos választmány többsége, hogy a bűnvizsgálatot 405megyei törvényhatóságokban a járásbeli szolgabíró esküdt bíró társával együtt teljesítsék. Eddig a bűnvizsgálatot vérhatalommal bíró uradalmakban és mezővárosokban gyakran nem a szolgabíró, hanem az illető ügyészek, uradalmi tisztek s illetőleg a városi tanácsnak tagjai teljesítették, sőt azok ellen is, kik a megyei büntetőhatóság alá tartoztak, gyakran tiszteletbeli szolgabírák vagy esküdtek vitték véghez a bűnvizsgálatot. Ezen gyakorlat jövendőre ugyan meg nem maradhat, nemcsak azért, mert az uradalmak és mezővárosok büntetőhatósága eltöröltetni javasoltatik, hanem azért is, mert az említett gyakorlat már magában helytelen s a jó renddel ellenkező volt. De mivel azáltal minden bűnvizsgálat egyedül a szolgabíróra maradna, és ez is az említett javaslat szerint csak esküdt társával teljesíthetné azt, méltán lehet attól tartani, hogy kivált nagyobb megyékben, és ahol a bűntettek esetei gyakrabban fordulnak elő, a járásbeli szolgabíró, ki egyéb terhes hivatalbeli dolgokkal is el van foglalva, gyakran nem lesz képes a bűnvizsgálatot azonnal, amint arra felszólíttatik, véghezvinni, ezáltal pedig a büntető igazság kiszolgáltatása szenved hátramaradást. Célszerűnek vélnénk tehát törvény által kimondani, hogy ahol a körülmények megkívánják, a megyei törvényhatóság más alkalmatos férfiakat is meghatalmazhasson arra, hogy azok az előforduló esetekben teljesíthessék mindazt, ami a bűnvizsgálathoz tartozik.

Továbbá az országos választmány többsége mindazon kérdéseknek bírói eldöntését, melyek a bűnvizsgálat alatt előfordulhatnak, minők például azon személynek, ki valamely bűntett súlyos gyanújával terheltetik, a büntető közkereset előtti elzárása s a kezesség kérdése, az ítélőszéknek elhatározására bízza. Ez azonban véleményünk szerint nem célszerű, mert ha az ítélőszék már előlegesen ily módon beleavatkozik a bűnvádi eljárásba, s a vádlott ellen valamely, ilyes kérdésre nézve terhelő ítéletet hoz, magára a vádnak érdemére is ezáltal könnyen elfogult lehet. Jobbnak vélnénk tehát egy külön bűnvizsgálati rendes és állandó bíróságot felállíttatni, mely a köztörvénykezés helyén folyvást együtt legyen, s a bűnvizsgálatnak megrendelése felett és egyéb, a bűnvizsgálatban előfordulható kérdések felett határozzon. Az esküdtszéki rendszer mellett éppen szükséges egy ilyen bűnvizsgálati bíróság, mert az esküdtszékek ily előleges kérdésekkel nem foglalkozhatnak, de egyébkint is azok minden hónapban csak egyszer ülnek össze, a bűnvizsgálati kérdések pedig gyakran haladék nélküli elhatározást kívánnak.

Költ Pesten március 15-én 1843.

Büntető törvénykönyv 1843. 2. melléklet. 62–75. p. Közli Fayer László 1. köt. 239–273. p.