ELSŐ FELIRATI JAVASLAT AZ 1861-ES ORSZÁGGYŰLÉSEN Pest, 1861. május 13. | Deák Ferenc munkái

ELSŐ FELIRATI JAVASLAT AZ 1861-ES ORSZÁGGYŰLÉSEN
Pest, 1861. május 13.

Nehéz idők, vészteljes évek mentek el fölöttünk. Végenyészet szélén állott nemzetünk. De az isteni gondviselés, midőn egyrészről annyi szenvedéssel sújtott, másrészről erőt ébresztett keblünkben, hogy el ne csüggedjünk, és a veszélyben forgó hazát még forróbban szeressük. Adja Isten, hogy tanultunk légyen a kísértet nehéz napjaiban, s kik egyek voltunk szenvedésben, egyek legyünk működéseinkben is. (Helyes!)

Képviselői vagyunk a nemzetnek, mely kezeinkbe tette le sorsát, becsületünkre, belátásunkra bízta jövendőjének biztosítását. Föladatunk fontos, állásunk nehéz, mert rendkívüli a helyzet, melybe jutottunk. Voltak alkotmányos életünkben máskor is esetek, melyekben fontos közjogi kérdésekre nézve fejedelem és nemzet egyet nem értettek; voltak idők, midőn a vitákból káros viszályok támadtak. De akkor fejedelem és nemzet ugyanazon egy alapon állottak, a közösen elismert magyar alkotmány alapján; ugyanazon törvényekre hivatkozott mindenik fél, s nem a törvények érvénye, hanem azok magyarázata volt a vita tárgya. Most azonban nem állunk közösen elismert alapon, nem egyes közjogi kérdések, nem a törvények értelme, hanem alkotmányunk lényege s alaptörvényeink érvénye vonatik kétségbe. Alkotmányt nekünk is akarnak adni, de nem azt, amit tőlünk hatalommal elvettek, hanem egy másikat, újat, idegenszerűt, darabját azon közös alkotmánynak, melyet 52az egész birodalomra készítettek. De nekünk adott alkotmány nem kell, (Átalános helyeslés) mi visszaköveteljük ősi alkotmányunkat, mely nem volt ajándék, hanem kölcsönös szerződések által állapíttatott meg, s a nemzet életéből fejlett ki; azon alkotmányt, melyet időnkint a kor kívánatihoz mi magunk alkalmaztunk, s mi magunk akarunk ezentúl is alkalmazni; azon alkotmányt, melynek alapelveit századok szentesítették. Mellettünk jog és törvény állanak, és a szerződések szentsége, ellenünk az anyagi erő. (Úgy van!)

Ennyi baj és veszély között kettőre lesz főként szükségünk: szilárdságra és óvatosságra. Engedni ott, hol az engedés öngyilkosság, kockáztatni ott, hol arra szükség nem kényszerít, egyiránt bűn volna a nemzet ellen. (Helyeslés.)

Az országgyűlés megalakult, s tanácskoznunk és határoznunk kell első ünnepélyes felszólalásunk alakja és tartalma fölött. Három kérdés áll előttünk: mit mondjunk; kinek mondjuk el, mit mondanunk kell; s minő alakba öntsük megállapodásunk eredményét? E három kérdés szoros kapcsolatban áll egymással, elmondom tehát mind a háromra igénytelen nézeteimet. (Halljuk!)

Szólani akarok mindenekelőtt arról, mi legyen ezen első ünnepélyes felszólalásunknak tartalma. Előadásomban nem fogok egyedül arra szorítkozni, hogy elősoroljam egyszerűen a tárgyakat, miket e felszólalásba fölvétetni óhajtok, hanem mivel ily fontos ügynél az előadásnak mikénti összeállítása is figyelmet igényel, a tisztelt háznak engedelmével formulázott javaslatot fogok fölolvasni, mely szerint első felszólalásunkat szerkeszteni óhajtom.

E javaslat a következő:

„Fölséges Császár és Király!

A közelebb lefolyt tizenkét esztendő súlyos szenvedések kora volt reánk nézve. Ősi alkotmányunk eltöröltetett, s a korlátlan hatalom idegen rendszere nehezedett reánk. És e nyomasztó rendszert még súlyosabbá tették azok, kik azt ellenséges indulattal, korlátolt fölfogással s gyakran rosszakarattal kezelték. Bűn volt előttük a szabadság érzete, bűn volt ragaszkodásunk nemzetiségünkhöz, bűn volt még a legtisztább honszeretet is. Országunk erejét kimerítették, a nemzet vagyonát jogtalanul elidegenítették, nemzetiségünket üldözés tárgyává tették. Minden nap új szenvedést hozott, minden új szenvedés egy gyökerét szakasztotta el keblünkben a hitnek és bizalomnak.

Isten úgy akarta, hogy szenvedjünk, de ne csüggedjünk, s hűtlenek ne legyünk önmagunkhoz, és úgy akarta, hogy Fölségedet tizenkét évi tapasztalás végre meggyőzze, miként a korlátlan hatalom abszolút rendszere nem vezetheti a birodalom népeit boldogságra, de veszélybe döntheti a trónt és birodalmat.

53Ekkor Fölséged az eddig követett abszolút rendszert félrevetve át kívánt lépni az alkotmányosság ösvényére, s népeinek kezeibe akarta letenni saját sorsukat.

Összegyűltünk mi is mint a magyar nemzet képviselői, hogy alkotmányos működésünket ismét megkezdjük, s első lépésünk fájdalmas fölszólalás, melyet Fölségedhez intézünk, nem a múlt idők szenvedései miatt, mert azokra fátyolt vetünk, hanem azon jogtalanságok miatt, mik most is fönnállanak, s miknek azonnali elhárítása nélkül sem alkotmányunk visszaállítását, sem átalában az alkotmányosságot lehetőnek nem tartjuk.

Alkotmányos életünknek s nemzeti létünknek alapföltétele az országnak törvényes önállása s függetlensége. Első és legszentebb kötelességünk tehát minden erőnket, minden tehetségünket arra fordítani, hogy Magyarország Magyarország maradjon, s alkotmányszerű önállása és függetlensége sértetlenül fönntartassék.

És midőn ezen önállás lényegében megtámadtatik, midőn azt veszély fenyegeti, nem ismerünk teendőink között fontosabbat, nem ismerünk sürgetőbbet, mint az ily megtámadás ellen haladék nélkül felszólalni.

Meg van pedig támadva országunk alkotmányos önállása már az első lépésben, melyet Fölséged az alkotmányosság ösvénye felé irányzott; meg van támadva azáltal, hogy a magyar alkotmány visszaállítása csak föltételesen s leglényegesebb kellékeinek kivételével ígértetik; meg van támadva az október 20-án kiadott diplomában, melyet alapul vesz föl az országgyűlést megnyitó beszéd is.

Meg akarja végképp fosztani ezen diploma Magyarországot azon ősi alkotmányos jogától, hogy a közadónak és katonaállításnak minden kérdéseit egész terjedelmökben saját országgyűlésén határozhassa el; kiveszi a nemzet kezéből azon jogot, hogy a legfontosabb anyagi és közjogi érdekei fölött királyával egyetértőleg önmaga hozhasson törvényeket. Pénz- és hitelügy, hadügy, vám és kereskedelem, ezen leglényegesebb kérdései a nemzet politikai életének egy közös birodalmi tanács alá rendeltetnek, hol azok fölött Magyarországra nézve is egy többségében idegen hatalom, nem magyar szempontból, nem magyar érdekek szerint intézkednék. És a közigazgatás terén is függővé teszi ezen diploma Magyarország kormányzatát az osztrák kormányzattól, oly kormányzattól, mely nem is felelős, de ha felelős volna is, nem felelne Magyarországnak, hanem a birodalmi tanácsnak, hol a mi érdekeink, midőn azok az ő érdekeiktől eltérnek, a többségnél aligha elegendő biztosítékot találnának.

Ha ezen eszme tettlegesen életbe lépne, Magyarország nem lenne többé 54önálló sem törvényhozásában, sem kormányzatában, hanem legfontosabb érdekeire nézve alatta állana az osztrák birodalom közös törvényhozásának s kormányzatának; egyszóval csak névre volna Magyarország, tettleg pedig osztrák provincia.

A hatalomnak ezen ellenünk s alkotmányos önállásunk ellen intézett jogtalan törekvése nemcsak törvényeinkkel ellenkezik, hanem egyenesen megtámadja magát a sanctio pragmaticát, azon állami alapszerződést, mit a magyar nemzet 1723-ban az uralkodóházzal kötött.

Őseink, midőn az említett évben Magyarország koronájára nézve a habsburgi ház nőágára is átruházták az örökösödést, ahhoz határozott föltételeket kötöttek. Kimondták, hogy Magyarországon is szintúgy, mint az örökös tartományokban, az elsőszülöttség sora tartassék meg, s ennélfogva mind Magyarországban, mind az örökös tartományokban az uralkodóháznak ugyanazon tagját illesse a trón. Kimondották mind Magyarországra és a magyar korona országaira, mind az örökös tartományokra nézve együtt és viszonyosan az elválaszthatatlan és feloszthatatlan birtoklást, mert sem III. Károly1 , sem Magyarország, sem az örökös tartományok nem akarták, hogy jövendőben a fejedelem feloszthassa gyermekei közt tartományait, mint ez korábban gyakran és még I. Ferdinánd alatt is megtörtént. De midőn az elválaszthatatlanság és feloszthatatlanság elvét a birtoklásra nézve megállapították, azt az országlásnak és kormányzatnak sem formájára, sem lényegére ki nem terjesztették, sőt ellenkezőleg, világosan kikötötték a 2. törvénycikknek 9. szakaszában, hogy a nőágnak ekképpen elfogadott örökösödésére is kiterjesztessék az 1715. évi 3. törvénycikknek rendelete, mely szerint a nemzet biztosíttatik, hogy a fejedelem Magyarországban soha másként országlani s kormányozni nem fog, mint az országnak alkotott és jövendőben alkotandó világos törvényei szerint. Kikötötték határozottan azt is, hogy a király az ország jogait, szabadságát, törvényeit köteles leend mindenkor megtartani, uralkodásra léptekor magát megkoronáztatni, királyi hitlevelet kiadni s a koronázási hitet letenni.

deak-002-002-007-0011 73Károly, III. (1685–1740), német-római császár (VI. Károly) és magyar király (1711–1740).

A sanctio pragmatica tehát Magyarország önállását s függetlenségét világosan fönntartotta, a nemzet ezen jogához minden időben szorosan ragaszkodott, s ezen föltétel mellett szállott a magyar korona minden magyar királyra, ki a sanctio pragmaticának megkötése óta Magyarország trónjára lépett. Csak II. József császár volt III. Károly maradékai közül, ki magát meg nem koronáztatta, s uralkodott abszolút hatalommal, de Magyarország törvényes királyának soha el nem ismertetett, s nemcsak törvényhozási s közigazgatási rendeletei, miket élete végnapjaiban maga is visszavont, hanem a 55magánosok részére kiadott adománylevelei s privilégiumai is törvény által érvényteleneknek nyilváníttattak, mint ezt az 1790. évi 32. törvénycikkely bizonyítja.

Mária Terézia volt az első magyar király, ki a sanctio pragmatica erejénél fogva lépett Magyarország trónjára. Az ő trónra lépte által lépett tehát a sanctio pragmatica legelőször életbe, és midőn a magyar trónt elfoglalta, pontosan teljesítette is azon föltételeket, mikhez örökösödési joga kötve volt: kiadta a királyi hitlevelet, letette a koronázási esküt, sőt az 1741:8. törvénycikkelyben újra biztosította Magyarországot, hogy az ország jogait, szabadságát, törvényeit szentül megtartja, s ünnepélyesen kijelentette, hogy Magyarország az örökös tartományok módja szerint sohasem fog kormányoztatni.

A második magyar király, II. Leopold, ki bátyjának, a meg nem koronázott II. Józsefnek halála után lépett trónra, kiadván koronázásakor a királyi hitlevelet, s letévén a koronázási esküt, azonfölül külön egy törvénycikkben Magyarország önállását s függetlenségét még részletesebben biztosította. Ugyanis az 1790:10. törvénycikkben világosan elismeri, hogy »ámbár az uralkodóház nőágának az 1723:1. és 2. törvénycikkekben Magyarországra nézve megállapított örökösödése ugyanazon fejedelmet illeti, kit a megállapított örökösödési rend szerint az elválaszthatlanul és eloszthatlanul bírandó örökös tartományokban illet az uralkodás, Magyarország mindazonáltal szabad ország, s egész országlási formájára nézve független, és semmi más országnak vagy népnek lekötve nincs, hanem saját önállással s alkotmánnyal bír, s abban a király csak az országnak saját törvényei szerint, nem pedig a többi tartományok módjára országolhat és kormányozhat«. És egy másik törvényben, az 1790. évi 12. törvénycikkben elismeri azt is, »hogy Magyarországban a törvények alkotásának, eltörlésének s magyarázásának joga a törvényesen koronázott királyt és az ország gyűlésére törvényesen összesereglett országos rendeket közösen illeti, s ezen jogot az országgyűlésen kívül gyakorolni nem lehet. A végrehajtó hatalmat pedig a fölség csak a törvények értelmében gyakorolhatja.« A törvények ezen szavai s a fejedelemnek ily határozottan világos elismerése után lehet-e Magyarországnak alkotmányos önállásán kétkedni?

I. Ferenc, ki édesatyja után a magyar koronát öröklötte, nemcsak a királyi hitlevélben biztosította a nemzet jogainak, szabadságának s törvényeinek megtartását, hanem későbben is, uralkodásának 33. évében az 1825. évi 3. cikkelyben újabban kijelentette, hogy a fenn említett 1790. évi 10. törvénycikk rendeletét szorosan meg fogja tartani, s nyíltan elismerte, hogy az adó és katonaállítás kérdéseit az országgyűléstől elvonni s az országgyűlésileg megajánlott adót országgyűlésen kívül soha semmi szín alatt felemelni nem lehet.

56Hasonló biztosításokat adott a nemzetnek V. Ferdinánd is királyi hitlevelében, sőt még bővebbeket azon törvényekben, miket 1848-ban szentesített.

A sanctio pragmatica nem egyszerű diploma, nem octroyrozott adomány vagy ígéret, hanem kölcsönös egyezkedés folytán kötött alapszerződés, melyben egyrészről őseink a habsburgi ház nőágának javára ünnepélyesen lemondottak azon jogról, hogy a habsburgi ház fiágának kihaltával szabadon választhassák királyukat, másrészről pedig III. Károly, ki a nemzet ezen szabadválasztási jogát 1715-ben is a 3. törvénycikkelyben nyíltan elismerte, a nemzet részéről kikötött föltételek teljesítését, az ország önállásának, függetlenségének, jogainak, szabadságának, törvényeinek fönntartását ígérte. Az ekképp szabad egyezkedés mellett kötött kétoldalú alapszerződés teljes erejében s minden föltételeivel együtt életbe lépett, minden azután következett koronás királyok által megtartatott, az abban foglalt biztosítások újabban s részletesebben ismételtettek, s a jogszerűen kötött szerződést jogszerű gyakorlat szentesítette. Lehet-e most azon szerződést egyoldalúlag megszegni, s a nemzettől követelni azon kötelezettséget, mi abban foglaltatik, de a kötelezettség föltételeit mellőzni vagy hiányosan és csak némely részben teljesíteni?

Midőn egyrészről mind a sanctio pragmaticában, mind egyéb törvényeinkben ily világosan ki van fejezve a közöttünk és az örökös tartományok között létező azon törvényes kapocs, mi az uralkodóház ugyanazonosságában áll, vagyis a perszonálunió, ennél szorosabb kapcsolatnak, a valóságos reáluniónak nyoma törvényeinkben nincs; sőt a felhozottak kétségtelenné teszik, hogy reálunió közöttünk és közöttök nem is létezett, s azt létrehozni Magyarországnak szándéka sohasem volt.

Világos ez Magyarország és az örökös tartományok közjogi helyzetének természetéből is. Ha 1723-ban a sanctio pragmatica meg nem köttetik, III. Károlynak 1740-ben történt halálával, minthogy benne a habsburgi ház fiága kihalt, Magyarország szabadon választhatta volna királyát, s ekkor nem lett volna lehetetlen, sőt tekintve a nagy befolyást, mit azon korban Franciaország gyakorlott az európai politikára, és tekintve Nagy Friedrich2 személyességének hatását, tekintve azt is, hogy mind a francia udvarnak, mind Nagy Friedrichnek érdekében volt az ausztriai házat gyengíteni, nem lett volna valószínűtlen, hogy nem Mária Terézia, hanem más választassék Magyarország királyának. Ez esetben Magyarországnak külön királya lévén, a birodalom úgy, mint most van, nem is alakulhatott volna.

deak-002-002-007-0022 Frigyes, II. Nagy (1712–1786), Poroszország uralkodója (1740–1786).

És ha bármikor megtörténnék, mi talán a közeljövőben nem valószínű is, mégsem lehetetlen, hogy a most uralkodó ház nőágban is kihal, Magyarország 57királyválasztási joga a sanctio pragmatica értelmében a nemzetre ismét visszaszálland; s ha akkor Magyarország külön királyt választ, fölbomlik azon állam, melynek egységét az osztrák államférfiak Magyarország önállásának megsemmisítésével akarják most létrehozni. Fölbomlik erőszak nélkül, jogszerűen; fölbomlik azért, mert az egyetlen kapocs, az uralkodóháznak ugyanazonossága megszűnt. Pedig ha léteznék ezenkívül más kapocs is közöttünk és közöttük, az még fennmaradván az egész államot összetartaná; valamint például Anglia, Skócia és Irland között nem szűnnék meg a kapcsolat az uralkodóház kihaltával, mert azok nem perszonál-, hanem reálunióban vannak egymással.

Megemlítünk még egy körülményt, mi világosan arra mutat, hogy Magyarország és az örökös tartományok között országlás és kormányzás tekintetében reálunió nem létezett és nem létezhetik. Magyarország törvényei szerint a kiskorú magyar királynak gyámja az ország nádora; határozottan kimondja ezt a nádori hivatalról 1485-ben alkotott törvények második cikke, melyet az 1681:1. törvénycikk, az 1715:5. törvénycikk és a sanctio pragmatica megkötése után is az 1741:9. törvénycikk és 1790:5. törvénycikkek újabban megerősítettek. Ellenben az örökös tartományokban a kiskorú fejedelem gyámsága annak legközelebbi atyai rokonát illeti. A fejedelem kiskorúsága esetében tehát törvény szerint Magyarországban is más, az örökös tartományokban is más áll az országlás és kormányzat legmagasabb fokán. Lehet-e oly országok között, melyekben az országlás és kormányzat mind személyzetre, mind rendszerre és formára nézve egymástól annyira különböző, más és szorosabb kapcsolat, mint az uralkodóház ugyanazonossága? Képzelhető-e ily viszonyok között egyik vagy másik ország közjogi állásának teljes felforgatása nélkül szorosabb reálunió?

De tekintsük az örökös tartományok politikai helyzetét múltban és jelenben. Akkor, midőn a sanctio pragmatica köttetett, az örökös tartományok a Német-római Birodalomhoz tartoztak, Magyarország pedig annak része sohasem volt. A Német-római Birodalom egyes országainak feudális természete annyira különböző volt Magyarországnak nem feudális, semmi más hatalomtól nem függő közjogi állásától, hogy ily különböző jogállású tartományok között mást, mint csupán perszonáluniót létrehozni nem is lehetett volna.

Midőn később a Német-római Birodalom bomladozni kezdett, I. Ferenc 1804-ben a római császársági cím mellé az ausztriai örökös császársági címet vette föl, de Magyarországra nézve augusztus 17-én kelt ünnepélyes nyilatkozatában kijelentette, hogy e cím fölvétele által Magyarország jogait, törvényeit s alkotmányát legkevésbé sem kívánja csorbítani, s hogy Magyarország előbbeni státusjogi állásában továbbra is megmarad.

58Jelenleg az ausztriai örökös tartományok tagjai a Német Szövetségnek.3 A szövetség iránt kötelezettségeik vannak, melyek terhekkel járnak; a szövetség határozatai kötelező erővel bírnak minden a szövetséghez tartozó országokban. Magyarország ellenben nem tagja a Német Szövetségnek. A német érdekek, miket az osztrák tartományok védni s előmozdítani kötelesek, reánk nézve idegen érdekek. A szövetséges hatalom, mely az osztrák tartományokban némely tárgyakra nézve parancsoló hatalom, előttünk teljesen idegen. Németországnak lehet háborúja saját érdekében, határai megtámadtathatnak, és azon háborúban Ausztria köteles részt venni, köteles védni a megtámadott határokat. De az ő háborújok nem a mi háborúnk, az ő érdekeik nem a mi érdekeink, ők a mi harcainkban nem állanak mellettünk, nem fogják védni megtámadott határainkat, mert mi nem vagyunk a szövetség tagjai. Ily különböző politikai helyzetű országok között lehet-e szorosabb kapcsolat, mint perszonálunió? Azon birodalmi tanácsban, melynek túlnyomó többsége a Német Szövetségnek éppen a szövetség értelmében le van kötelezve, mi biztosítana minket, hogy akkor, midőn a mi érdekeink és a Német Szövetség érdekei nem ugyanazok, jogaink méltányoltatni s érdekeink kíméltetni fognak? A szorosabb kapcsolat alárendelne minket az osztrák többségnek, sőt alárendelne a reánk nézve teljesen idegen Német Szövetség politikájának is, melytől mi viszonzásul semmit nem követelhetnénk.

deak-002-002-007-0033 A Német Szövetséget a napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus hozta létre 1815-ben az egykori Német-római Császárság országainak részvételével.

Felhozzák ellenünk, hogy a birodalom érdeke a legfőbb tekintet, s annak az egyes részek kötelesek saját érdekeiket alárendelni. Nem vonjuk kétségbe ezen állítás igazságát oly birodalomra nézve, mely ugyanazon egy közjogi alapon áll, melynek egyes részei föltétlenül csatlakoztak egymáshoz, melyet szorosabb reálunió köt össze. De Magyarország az uralkodóházzal szerződött, nem az örökös tartományokkal; szerződött az örökösödés fölött, nem valamely szorosabb közjogi kapcsolat fölött, sőt még azon szerződésben is kikötötte független önállásának biztosítását. Ezen szerződést kész leend Magyarország mindenkor megtartani, de azt megváltoztatni és helyébe szorosabbat állítani, magát az örökös tartományok érdekeinek lekötni s ezáltal alkotmányos önállásáról lemondani szándéka bizonyosan nincs. Számtalan jogviszony létezik mind a köz-, mind a magánjog körében, mi az egyik vagy másik félnek alkalmatlan; de ha minden ilyen jogviszonyt föl lehetne forgatni, mert az egyik félnek érdekei annak megváltoztatását kívánják, s kivált ha fel lehetne forgatni olyképpen, hogy az egyik fél tartsa meg, amire kötelezte magát, a másik azonban nem teljesíti a kikötött föltételeket, mert azok neki terhesek, sem a törvény, sem a szerződések nem nyújtanának biztosítást, hanem egyedül az erő volna a jognak mértéke.

59És ha tekintjük Svécia4 és Norvégia példáját, láthatjuk, hogy két állam csupán perszonálunió mellett is megállhat egymással, s mi, kik az örökös tartományokkal hasonlóul perszonálunió mellett ugyanazon uralkodóház alatt állunk, közjogilag egymástól függetlenül miért nem állhatnánk meg testvérileg egymás mellett, ha egymás jogait és érdekeit kölcsönösen tiszteletben tartjuk? Midőn mi Magyarország alkotmányos önállását, függetlenségét a hatalom szava ellen védjük, midőn óvakodunk azon szorosabb kapcsolattól, melyet alkotmányunk némi visszaállításának föltétele gyanánt akarnak reánk kényszeríteni, nem kívánunk ellenségesen föllépni az örökös tartományok alkotmányos népei ellen. Nem akarjuk mi a birodalom fönnállását veszélyeztetni, s készek vagyunk azt, amit tennünk szabad, s mit önállásunk és alkotmányos jogaink sérelme nélkül tehetünk, a törvényszabta szigorú kötelesség mértékén túl is, méltányosság alapján politikai tekintetből megtenni, hogy azon súlyos terhek alatt, miket az eddig fönnállott abszolút rendszer fonák eljárása összehalmozott, az ő jólétök s azzal együtt a mienk is össze ne roskadjon, s a lefolyt nehéz idők káros következései róluk és rólunk elháríttassanak. De csak mint önálló, független, szabad ország akarunk velök mint önálló, független, szabad országokkal érintkezni; csak ezen úton fogjuk érdekeinket és az ő érdekeiket összhangzásba hozhatni, s határozottan visszautasítunk minden alárendeltséget, minden egybeolvadást akár a törvényhozás, akár a kormányzat terén, mert ez önállásunk föláldozása volna, mit tennünk merőben lehetetlen.

deak-002-002-007-0044 Svédország.

Szükségesnek látjuk tehát ünnepélyesen kijelenteni, hogy mi az országnak állami alapszerződés által, királyi hitlevelek s koronázási eskük által biztosított alkotmányos önállását s törvényes függetlenségét semmi tekinteteknek, semmi érdekeknek föl nem áldozhatjuk, s ragaszkodunk ahhoz mint nemzeti létünk alapföltételéhöz. Ugyanazért meg nem egyezhetünk abban, hogy a közadónak s katonaállításnak kérdései a magyar országgyűléstől bármi részben elvonassanak. A törvényhozási jogot, valamint mi nem kívánjuk más országokra nézve semmi részben gyakorolni, úgy Magyarországra nézve azt a magyar királyon kívül senkivel mással meg nem oszthatjuk; Magyarország kormányzatát s közigazgatását a magyar királyon kívül senkitől mástól függővé nem tehetjük, s azt más országok kormányzatával nem egyesíthetjük; nem akarunk tehát sem a birodalmi tanácsban, sem valamely birodalmi népképviseletben részt venni, s annak rendelkező hatalmát Magyarország ügyei fölött el nem ismerjük, s az örökös tartományok alkotmányos népeivel csak úgy, mint önálló szabad nemzet más önálló szabad nemzettel, függetlenségünk teljes megóvása mellett vagyunk hajlandók esetenként érintkezni.

60Másik lényeges tárgy, mire nézve fölszólalni kötelességünk, az országgyűlésnek kiegészítése.

Sem Erdély, sem Horvát- és Tótország5 , sem a Határőrvidék, sem Fiume és a Tengermellék közöttünk képviselve nincsenek, mert az országgyűlésre meg nem hívattak, pedig ezek is kiegészítő részei az országgyűlésnek, s a törvények világos rendelete szerint meghívandók lettek volna.

deak-002-002-007-0055 Szlavónia.

A sanctio pragmatica, a királyi hitlevelek s fejedelmi eskük határozottan kimondják, hogy az ország integritása mindenkor sértetlenül fönntartandó. De az integritás nem csupán abból áll, hogy az ország területéből semmi el ne szakíttassék, hanem az a politikai integritást is magában foglalja. Midőn tehát a végrehajtó hatalom lehetetlenné teszi, hogy az országnak valamely része vagy a magyar koronához tartozó valamely ország alkotmányszerűleg részt vehessen az ország legfontosabb politikai működésében, s együtt gyakorolhassa a törvényhozás jogát, az ország politikai integritása van megsértve.

A múlt idők szomorú eseményei káros félreértéseket idéztek elő közöttünk és nem magyar nemzetiségű polgártársaink között. Ezen polgártársainknak nemzetiségök érdekében és Horvátországnak közjogi állása érdekében is követeléseik vagynak, miket ignorálnunk nem lehet, de nem is akarunk. El vagyunk határozva mindent elkövetni, hogy a félreértések elháríttassanak, s teszünk, mit az ország szétdarabolása s önállóságának föláldozása nélkül tehetünk, hogy a honnak minden nemzetiségű polgárai érdekben s érzelemben összeforrjanak. Óhajtjuk törvényeink azon rendeleteit, mik e részben akadályul szolgálhatnak, közös érdekeink szerint méltányosság alapján módosítani; s hogy ezt eszközölhessük, múlhatatlanul szükséges az országgyűlésnek mielőbbi kiegészítése.

Erdélynek haladék nélküli meghívását s megjelenhetését semmi sem gátolja. Erdélynek egyesülése Magyarországgal az 1848-ban törvényesen létrejött, éspedig a két országnak közös óhajtása folytán, melyet mind a magyar, mind az erdélyi országgyűlés ünnepélyesen s egyhangúlag kijelentett.

Mind Magyarországnak, mind Erdélynek ezen egyesülés iránt hozott törvényei őfelsége által szentesíttetvén azonnal végre is hajtattak. Akkor, midőn az alkotmányosság félretételével az abszolút rendszer lépett a szabadság helyébe, Erdély Magyarországtól közigazgatás tekintetében ismét különválasztatott; most azonban, midőn őfelsége az abszolút rendszert megszüntette, okvetetlen meg kell szűnniök azon rendszer jogtalan következményeinek is. Azon törvények tehát, melyek Erdélyt Magyarországgal egyesítették, s miket az abszolút hatalom ideiglenesen mellőzött, de meg nem semmisíthetett, az alkotmányosság elvének kimondásával szükségképp életbe léptek ismét, s az 61egyesülést újra kérdésbe vonni, afölött újra határozni és ezáltal a kedélyek nyugalmát fölzaklatni nemcsak törvényszegés, hanem káros politikai tévedés is volna. A tettleges egyesülésnek minél elébbi végrehajtását pedig megtagadni nem annyi volna, mint Erdélyt nem egyesíteni Magyarországgal, hanem annyi, mint Magyarországtól valósággal elszakasztani, és ez a sanctio pragmaticával merőben ellenkezik.6

deak-002-002-007-0066 Ez a bekezdés a képviselőházi irományok szövegközléséből kimaradt, a képviselőházi naplóban rögzített változatban viszont megtalálható.

Hisszük, hogy Erdélynek nem magyar nemzetiségű polgárai sem fogják kockáztatva látni az egyesülés által nemzeti érdekeiket, mert megnyugvást és teljes biztosítást fognak találni azokban, miket mi más nemzetiségű polgártársaink irányában határozni s tenni fogunk.

Ami Horvátországot illeti, nem követeljük, hogy az ő kisebb számú képviselőik ellenében a mi nagyobb számunk határozzon az általok netán előadandó követelések s föltételek fölött. Horvátország saját territoriummal7 bír, külön állása van, s nem volt soha bekebelezve Magyarországba, hanem kapcsolatban állott velünk, és társunk volt, ki jogainkban s kötelességeinkben, szerencsénkben, bajainkban osztozott. Ha tehát most Horvátország mint ország akar részt venni törvényhozásunkban; ha előbb tisztába akar jönni velünk azon föltételekre nézve, mik mellett közjogi állását Magyarországgal kész összekötni; ha erre nézve úgy akar velünk értekezni, mint nemzet nemzettel, nem fogjuk azt visszautasítani, csak azt kívánjuk, hogy Horvátország ne gátoltassék, miszerint küldötteit országgyűlésünkhez küldhesse, s ezáltal nekünk is, nekiek is mód és alkalom nyújtassék az értekezést közjogi alapon megkezdhetni.

deak-002-002-007-0077 Területtel.

Mindaddig tehát, míg azok, kik törvény szerint az országgyűlésre meghívandók, meghíva nem lesznek, mi az országgyűlést kiegészítettnek nem tekinthetjük, s törvények alkotásába s koronázási egyezkedésekbe nem bocsátkozhatunk.

Legfontosabb alaptörvényeink, különösen az 1848. évi lényeges közjogi törvények hatályon kívül tétettek. Parlamentáris kormányunk, felelős minisztériumunk most sincs. Esküdtszéki eljárással párosult sajtótörvényünk vissza nem állíttatott. Világos törvényeink ellenére a közadó országgyűlésen kívül abszolút hatalommal állapíttatott meg, törvényeinkben ismeretlen s a nemzet által soha el nem fogadott indirekt adók hozattak be, s mind a törvény ellen megállapított direkt adó, mind a jogtalanul behozott indirekt adók még most is követeltetnek, sőt hogy az abszolút rendszernek ígért megszüntetése iránt hitünk végképp elenyésszék, s remény és bizalom keblünkben újra föl se éledhessenek, keserű gúny gyanánt most legújabban oly rendeletet adott ki az alkotmányellenes abszolút hatalom,8 miszerint a törvénytelen adó fegyveres 62erőszakkal is behajtatik. És ez azon pillanatban történik, midőn a Fölséged által összehívott országgyűlés együtt van, s a nemzettől az követeltetik, hogy teljesítse a sanctio pragmatica szerinti kötelezettségét, és koronázzon, holott másrészről az ezen kötelezettséggel viszonos föltételek teljesítésére nézve még csak komoly szándék sem mutatkozik. Nem csodáljuk, hogy az abszolút hatalom, midőn alkotmányunkat félretette, felfüggesztette egyszersmind ezen törvényeket is, mert parlamentáris kormány, esküdtszéki eljárással párosult sajtószabadság és a nemzetnek azon sarkalatos joga, miszerint országgyűlésen kívül semmiféle közadót kivetni s behajtani nem lehet, egyenesen ellentétben vannak az abszolút rendszerrel. De miután Fölséged az abszolút hatalomról ünnepélyesen lemondott, és az alkotmányosság ösvényére tért, az abszolút hatalom által felfüggesztett törvényeknek tettleg ismét vissza kell állani teljes erejökben.

deak-002-002-007-0088 1860. november végén a helytartótanács rendeletet bocsátott ki az elmaradt adók karhatalommal való behajtásáról. 1861. április 24-én felszólították a megyéket az adómegtagadás beszüntetésére, s számos helyen valóban sor került a katonaság bevetésére is az adóbeszedés alkalmával.

Szentesített törvényeket csak azon hatalom függeszthet föl, mely azokat alkotta. Alkotmányos országban csak az összes törvényhozás alkothat törvényeket, azokat tehát egyoldalú hatalommal felfüggeszteni, vagy amit az abszolút hatalom mint rendszerével össze nem férőt hatályon kívül tett, azt az alkotmányosság mellett is egyoldalúlag függőben tartani, ellenkezik az alkotmányosság fogalmával.

A sanctio pragmaticának egyik világos föltétele az, hogy a király minden országgyűlésileg alkotott törvényeket megtartson. Törvényeink, miket az abszolút rendszer fölfüggesztett, rendes törvényhozás útján lőnek alkotva és szentesítve, s míg azok megváltoztatásába a nemzet bele nem egyez, kötelező törvények maradnak, miket hatályon kívül tenni s függőben tartani annyi, mint a sanctio pragmatica világos föltételét megszegni.

Parlamentáris kormány, felelős minisztérium, esküdtszéki eljárással párosult sajtószabadság és az adó meghatározásának joga az alkotmányos szabadságnak legerősebb biztosítékai. Nekünk ezen biztosítékokat megadták szentesített törvényeink, s mi azoknak megszüntetésében vagy bármi korlátozásában soha meg nem egyezünk, és azoknak ideiglenes felfüggesztését is az alkotmány felfüggesztésének, sőt minden alkotmányosság megtagadásának tekintjük.

Mi teljes jogegyenlőség alapján akarjuk kifejteni s biztosítani alkotmányos életünket. Akarjuk, hogy a polgári jogok teljes élvezetére nézve sem vallás, sem nemzetiség a hon polgárai között különbséget ne tegyen, s törvényeink mindazon rendeleteit, mik a teljes jogegyenlőséget korlátozzák, még ezen országgyűlésen óhajtjuk az igazság, méltányosság kívánalmaihoz alkalmazva módosítani. De ha felfüggesztett törvényeink teljes erejökben tettleg vissza 63nem állíttatnak, s a jogtalan felfüggesztésnek minden még fönnálló következményei azonnal el nem töröltetnek, a nemzet, mely most meg van fosztva alkotmányos szabadságának minden biztosítékától, nem bocsátkozhatik semmi újabb törvényalkotási értekezletekbe, semmi egyezkedésekbe, mert miként s mi célból alkosson újabb törvényeket, midőn azt látja, hogy egyoldalú hatalommal felfüggesztett alaptörvényeinek hatálya még akkor is függőben tartatik, midőn a fejedelem a nemzet képviselőit összehívta, hogy alkotmányos működésüket ismét megkezdjék. Kijelentjük tehát, hogy az abszolút rendszer által hatályon kívül tett s még most is függőben tartott törvényeinknek tüsténti teljes visszaállítását s az abszolút rendszer által jogtalanul behozott s még tettleg fönnálló minden törvényellenes intézkedéseknek, törvénytelenül kivetett terheknek s azok jogtalan behajtásának azonnali megszüntetését sürgetjük.

Föl kell szólalnunk Fölséged előtt azon velünk közlött okiratokra nézve is, mik őfölségének, V. Ferdinándnak a trónról még 1848-ban történt lemondását tárgyazzák. Midőn őfölsége V. Ferdinánd 1848. december 2-án a császári koronáról lemondott, nem adott ki külön okiratot aziránt, hogy a magyar koronáról is lemond, lemondásáról Magyarországot külön meg sem említette, hanem azt mintegy a császári korona provinciájának tekintve átalános lemondásába foglalta, s arról Magyarországot külön nem is értesítette. A lemondási okirat tehát magyar közjogi szempontból formájára nézve hiányos, mert Magyarország soha nem volt az Osztrák Császárságba beleolvadt provincia, külön koronával, külön alkotmányos önállással bírt, s a magyar király csak a nemzet tudtával és hozzájárulásával mondhatott volna le a magyar trónról.

Mi tehát ünnepélyesen tiltakozunk a december 2-i lemondásnak átalánosságából vonható azon következtetés ellen, mintha Magyarország az ausztriai császári korona provinciája volna; s ragaszkodván alkotmányos önállásunkhoz, tiltakozunk az ellen is, hogy azon lemondás a nemzet tudta és hozzájárulása nélkül történt. De miután az csakugyan tettleg s változhatatlanul megtörtént, mi az ország jogainak jövendő biztosítása végett arra kérjük Fölségedet, méltóztassék az említett formahiány utólagos pótlása tekintetéből V. Ferdinánd őfelségétől egy oly okiratot, mely egyenesen Magyarországhoz legyen intézve, s melyben őfelsége V. Ferdinánd az országgyűlést értesítse, hogy ő már 1848. évi december 2-án a magyar koronáról is valósággal lemondott. Eszközöljön továbbá Felséged Ferenc Károly őfönségétől9 is egy hasonlóul Magyarországhoz intézett értesítést arról, hogy őfönsége is már 1848-ban lemondott azon örökösödési jogáról, mely őtet őfölségének, V. Ferdinándnak 64trónróli lemondása után a sanctio pragmatica értelmében illette volna.

deak-002-002-007-0099 A Habsburg-ház örökösödési joga szerint V. Ferdinánd lemondása után, gyermeke nem lévén, a trón legidősebb fiútestvérét, Ferenc Károly főherceget illette. Ő azonban lemondott a trónutódlásról fia, Ferenc József főherceg javára.

Mi ezen okiratokat annak idejében országgyűlésileg fogjuk tárgyalni, sőt azokat törvénybe is kívánjuk iktatni, hogy legalább utólagosan pótoltassék az, aminek jogszerűleg előlegesen kellett volna megtörténni, s jogaink jövendő biztosítására ünnepélyes óvásunknak s az ország utólagos hozzájárulásának magában a törvényben is nyoma legyen.

Több honfitársaink tartózkodnak idegen földön politikai vádak folytán száműzve a hazából. Többen még most is börtönben sínlődnek. Ugyanazon abszolút rendszer száműzte őket, mely a mi alkotmányos szabadságunkat elnyomta. Idegen bíróságok által, idegen törvények szerint lettek politikai vádak miatt elítélve, s elítéltetésök az akkor behozott abszolút rendszernek volt következménye. De ha ezen abszolút rendszer megszűnt, ha annak helyébe most az alkotmányosság lép, lehet-e azon megszűnt rendszernek következményeit most az alkotmányosság mellett is fönntartani?

Mi tehát az említett ítéleteknek minden még fönnlevő következményeit az alkotmányosság visszaállításával megférhetleneknek s ennélfogva megszűnteknek tekintjük; s mindaddig, míg politikai okokból száműzött honfitársaink visszatérhetésének minden tettleges akadálya el nem lesz hárítva, a letartóztatottak szabadon nem bocsáttatnak, az elkobzott javak vissza nem adatnak, hitünk s bizalmunk nem lesz az abszolút rendszer megszüntetésében és az alkotmányosság visszaállításában; e hit és bizalom nélkül pedig sikeres tanácskozásaink lehetetlenek.

Ezek azok, miket mély tisztelettel, de őszintén s tartózkodás nélkül mindenekelőtt kijelenteni kötelességünknek tartottunk.

Az uralkodásnak végcélja nem lehet a hatalom nagysága. A hatalom csak eszköz, végcél a népek boldogítása. Ha Fölséged, ki egykor a hatalom abszolút rendszerét hitte legbiztosabb eszköznek arra, hogy népeit boldogítsa, tizenkét évi tapasztalás folytán meggyőződött, miszerint ez úton célt érni nem lehet, s ezen meggyőződésből az alkotmányosság ösvényére lépett; ha Fölséged el van határozva ingatlanul megmaradni ezen ösvényen; ha Fölséged azt akarja, hogy a hitnek és bizalomnak megszaggatott gyökerei újabb szálakat hajtsanak, méltányolni fogja teljes mértékben előterjesztésünket.

A magyar király csak koronázás által lesz törvényes magyar király, a koronázásnak pedig törvényszabta föltételei vannak, miknek előleges teljesítése múlhatatlanul szükséges. Alkotmányos önállásunk sértetlen fönntartása, az országnak területi s politikai integritása, az országgyűlésnek kiegészítése, alaptörvényeink tökéletes visszaállítása, parlamentáris kormányunk s felelős 65minisztériumunk isméti életbe léptetése s az abszolút rendszer minden még fönnlevő jogtalan következményeinek megszüntetése oly előleges föltételek, miknek teljesítése nélkül tanácskozás és egyezkedés lehetetlenek.

@KOZ TOMB4 = Kik egyébiránt mély tisztelettel vagyunk Császári Királyi Fölségednek legalázatosabb szolgái Magyarországnak országgyűlésileg egybegyűlt képviselői”

@KOZ TOMB1 =

Ezek azok, miket ezen első felszólalásunkban elmondani óhajtok. Áttérek most azon kérdésre: kinek mondjuk el mindezeket?

Véleményem erre nézve az, hogy amit mondanunk kell, s mondani akarunk, mondjuk el annak, ki az országgyűlést összehívta, s kinek összehívása nélkül most együtt nem tanácskoznánk; annak, ki a fejedelmi hatalmat tettleg gyakorolja, őfelségének Ferenc Józsefnek. Ha valaki azt hiszi, hogy mi nem a fejedelem meghívása következtében jöttünk össze, hanem mert a meghívólevelekből értesültünk, miszerint összejövetelünket erőszakkal nem fogják gátolni, nézetem szerint tévedésben van. Magyar országgyűlés önmagától soha össze nem jő, azt mindig vagy a fejedelem hívja össze, vagy az, kit a törvény e joggal felruházott. 1790-ben a koronázási oklevél készítésénél javaslatba hozta az országos küldöttség, hogy a hitlevélbe iktattassék, hogy az országgyűlés minden harmadik évben május első napján Pesten meghívás nélkül is összejöjjön, de ezen javaslatot magok az ország rendei elvetették annálfogva, mert az országgyűlésnek összehívását fejedelmi jognak tartották. Az 1848. évi 4. cikkely is azt rendeli, hogy a Pesten tartandó évenkinti országgyűlést őfelsége hívja össze. Voltak ugyan történelmünk régiebb korában rendes összehívás nélküli összejövetelek is, melyek közügyek fölött tanácskoztak s határoztak, de azokat a nemzet országgyűléseknek el nem ismerte, határozataikat törvényeknek nem tekintette, s az ily gyülekezetek néha szomorú emléket hagytak maguk után.

A tettleg fönnálló hatalom tizenkét évvel ezelőtt alkotmányunk mellőzésével abszolút rendszert hozott be Magyarországba is. Tizenkét év múlva keserű tapasztalások után meggyőződött rendszere fonákságáról, s az alkotmányosság ösvényére lépett, de föltételekhez kötötte az alkotmányosság visszaállítását. Mi a föltételeket el nem fogadhattuk, de a tért, mi az alkotmányosságnak a közigazgatás körében megnyílt, azonnal elfoglaltuk, s országgyűlést kívántunk mint az alkotmányosság első posztulátumát10 . Nem azt sürgettük, hogy a nemzet képviselőinek összejöhetése ne gátoltassék, hanem azt, hogy az országgyűlés összehívassék.

deak-002-002-007-01010 Követelményét.

66Midőn hónapok múlva az országgyűlés összehívatott, a választókerületek, melyek minket képviselőkül megválasztottak, nem azt mondották: „Nincs már tettleges akadály, mely az összejöhetést gátolná, jöjjetek össze, s tanácskozzatok!”, hanem határozottan azon országgyűlésre küldöttek, mely a fejedelem nevében ápril 2-ra hívatott össze. Mi összejöttünk, mint országgyűlés akarnánk működni, s azt látjuk, hogy kiegészítve nem vagyunk, mert nincsenek meghíva mindazok, kiknek meghívását a törvény parancsolja. Ki előtt mondjuk el tehát, hogy ez törvénytelenség, kitől követeljük a meg nem hívottaknak törvényszabta meghívását s az országgyűlésnek kiegészítését? Kétségtelenül attól, ki minket meghívott, s azokat meghívni elmulasztotta; kinek egyedül van tettleg hatalma utólagos meghívás által pótolni a hiányt; kinek meghívása nélkül mi sem volnánk most együtt, s azok sem fognak valószínűleg megjelenhetni.

Mi szükségesnek látjuk alkotmányos önállásunk megtámadása ellen fölszólalni s kijelenteni, hogy a birodalmi tanácsban részt venni nem fogunk; szükségesnek látjuk kimondani, hogy a magyar király csak a koronázás által lesz törvényes király, a koronázásnak pedig föltételei vannak, miket előbb okvetlen teljesíteni kell. (Helyes!) Ki akarjuk mondani, hogy a parlamentáris kormánynak, felelős minisztériumnak életbe léptetése, fölfüggesztett közjogi törvényeink teljes visszaállítása oly föltételek, mik nélkül további egyezkedésekbe nem ereszkedhetünk. (Úgy van! Igaz!)

És kinek mondjuk meg mindezeket? Kétségkívül azon tettleg fennálló hatalomnak, mely alkotmányos önállásunkat megtámadta, midőn leglényegesebb alkotmányos jogainkat a birodalmi tanácsra akarta átruházni. Annak, ki alaptörvényeinket felfüggesztette, s függőben tartja; ki a felelős minisztériumot ismét fölállítani mindeddig elmulasztotta; annak, ki egyedül bír tettleg hatalommal az alkotmányosság minden posztulátumait teljesíteni.

Tudjuk, érezzük, hogy abnormis helyzetben vagyunk. A nemzet óhajt ezen abnormis helyzetből békés úton kivergődni, s ha mindezeket csak magunk között panaszoljuk el, de azzal, ki egyedül képes az abnormis helyzetet törvényessé átváltoztatni, még csak szóba sem állunk, (Helyes!) s a békés orvoslásnak még csak megkezdhetését sem kísértjük meg, azt hiszem, nem cselekszünk a haza érdekében.

Nem ismeretlen előttem némelyeknek azon ellenvetése, hogy miután őfelsége V. Ferdinánd 1848. december 2-án csak az ausztriai császári koronáról mondott le, s a levélben Magyarország külön megemlítve nincs, e lemondás Magyarországra ki nem terjedhetvén, őfelsége Ferenc József a magyar trónra nézve még nem valóságos koronaörökös, és így az ország véle fölirat által közvetlen érintkezésbe nem teheti magát.

67Ha érdekünkben volna helyzetünket újabb bonyodalmakkal nehezíteni, azt e téren egy időre könnyen tehetnénk, mert magyar közjogi szempontból a lemondás formájában csakugyan hiányos.

De vizsgáljuk elfogultság nélkül: mi célt, mi hasznot érünk el a honra nézve, ha e formahiány miatt előre határozottan lehetetlenné teszünk minden érintkezést a fönnálló hatalommal?

Senki, úgy hiszem, kételkedni nem fog azon, hogy őfelsége V. Ferdinánd, midőn a császári koronáról lemondott, azzal együtt Magyarország koronájáról is le akart mondani. Kétségtelen az is, hogy ezen szándékát tettleg Magyarországra is végrehajtotta, s nem gondolom, hogy valaki lehetőnek tartsa, hogy V. Ferdinánd a magyar trónt ismét elfoglalja. A sanctio pragmatica tehát őfenségének Ferenc Károlynak s ennek lemondásával őfelségének Ferenc Józsefnek nyitotta meg a magyar koronára nézve is az örökösödést. Ha mi azt jelentenénk ki, hogy V. Ferdinánd lemondása az említett formahiány miatt érvénytelen Magyarországra, de érvényes az örökös tartományokra, egyenes összeütközésbe jőnénk a sanctio pragmaticával, mely határozottan azt mondja, hogy az örökösödésnek megállapított elsőszülöttségi rendje szerint mind Magyarországban, mind az örökös tartományokban ugyanazon egy fejedelmet illeti az uralkodás. Ha pedig a sanctio pragmatica fönn említett rendelete nyomán azt akarnánk vitatni, hogy mivel a lemondás formahiány miatt Magyarországra nézve érvénytelen, az örökös tartományokban pedig más fejedelem nem lehet, mint ki a sanctio pragmatica értelmében Magyarországban uralkodik, érvénytelen az az örökös tartományokra nézve is, összeütközésbe jőnénk az örökös tartományok kétségtelen jogaival és az összes európai diplomáciával, mely V. Ferdinándnak lemondását és őfelségének Ferenc Józsefnek a császári trónra léptét ünnepélyesen elismerte, s vele mint osztrák császárral szerződéseket, szövetségeket, békealkukat kötött.

Ahelyett tehát, hogy a lemondás érvénytelensége s annak közjogi következései fölött helyzetünket nehezítő, de pozitív célra nem vezető vitatkozásokba bocsátkoznánk, célszerűbb leend a már megtörtént s többé meg nem másítható lemondásnak formahiányát következményeiben az ország jogaira nézve kártalanná tennünk oly módon, mint azt felolvasott javaslatomban előadtam.

Némelyek azon véleményben vannak, hogy mivel a magyar király csak a koronázás által lesz az országnak törvényes királya, őfelsége Ferenc József pedig megkoronázva nincsen, az országgyűlés őhozzá mint nem koronázott királyhoz egyenes és közvetlen felszólalást nem intézhet. Nem osztom ezen nézetet a magyar közjog folytonos gyakorlatánál fogva.

68Három század óta csak négy fejedelem lépett a magyar trónra, ki nem elődjének uralkodása alatt lőn megkoronázva: II. Mátyás11 testvérének, Rudolfnak lemondása után; III. Károly testvérének, I. Józsefnek12 halálával; II. Leopold testvérének halála után és I. Ferenc atyjának halála után.

deak-002-002-007-01111 Mátyás, II. (1557–1619), német-római császár (1612–1619) és magyar király (1608–1619)

deak-002-002-007-01212 József, I. (1678–1711), német-római császár és magyar király (1705–1711)

II. Mátyás bátyjának, Rudolfnak lemondása után összehívta a magyar országgyűlést 1608. évi szeptember 29. napjára, megkoronáztatott november 19. napján. Ezen időközben több alkalommal felírások és küldöttség által érintkezésben volt vele az országgyűlés, sőt fontos törvények iránt, mik koronázás előttieknek neveztettek, elhatározó egyezkedésekbe is bocsátkozott vele.

III. Károly bátyjának halála után összehívta az országgyűlést 1712. évi ápril 3-ára, megkoronáztatott május 22-én. Ezen hét hét alatt érintkezésbe tette vele magát az országgyűlés küldöttség által a koronának Bécsből leendő lehozatala végett, s felírás által azon kérdésre nézve, vajon a királyi hitlevél koronázás előtt adassék-e ki, vagy koronázás után. Ezenfelül a koronázási hitlevél is kölcsönös egyezkedések által lőn megállapítva.

II. Leopold bátyjának, II. József császárnak halála után összehívta az országgyűlést 1790. évi június 5-re, megkoronáztatott november 15-én. Ezen öt hónap alatt írt az országgyűlés őfelségének:

Július 20-ról az iránt, hogy a sistovi békekötésnél13 a törvények értelmében magyar tanácsosok alkalmaztassanak. Erre válaszolt is őfelsége július 30-án.

deak-002-002-007-01313 1791. augusztus 4-én Szisztovóban kötött békét II. Lipót és III. Szelim török szultán.

Augusztus 13-án gróf Festetics Györgynek és több magyar tiszteknek szabadon bocsáttatása tárgyában.14

deak-002-002-007-01414 A Graeven huszárezred magyar tisztjei, köztük Festetics György gróf alezredes (1755– 1819) folyamodványt nyújtottak be 1790-ben az országgyűléshez, melyben kérték, hogy a magyar ezredeket Magyarországon állomásoztassák, s a magyar ezredekben magyar főtiszteket alkalmazzanak. 1790 júliusában haditörvényszéki vizsgálat indult ellenük. Festeticset hétheti szobafogságra és más ezredbe való áthelyezésre ítélték.

Augusztus 16-án felel az országgyűlés őfelségének fönn említett július 30-i válaszára.

Ezen iratok nem feliratoknak, hanem leveleknek neveztetnek.

Szeptember 5-én felírást küldenek az ország rendei a királyi hitlevél érdemében.

Október 5-én felírást küldnek ugyanazon érdemben.

November 14-én felírnak a királyi hitlevélből kihagyott némely törvénycikkelyek iránt. E három utolsó Representatiónak15 neveztetik.

deak-002-002-007-01515 Előterjesztésnek.

I. Ferenc összehívta az országgyűlést 1792. év május 20. napjára, megkoronáztatott június 6-án, s ezen időközben, név szerint május 23-án, felírást intéznek hozzá az ország rendei a koronázási hitlevélre nézve.

Mindezek a még meg nem koronázott királyoknak írattak, s kétségtelen, hogy az ország rendei nem kételkedtek a koronázás előtt is közvetlen érintkezésbe jőni a fejedelemmel. De ez nem is lehetett másképp, mert érintkezés nélkül a koronázási hitlevélre nézve sem lehetett volna egyezkedni.

69Végre azon harmadik kérdésre: minő alakban mondjuk el, mit mondani akarunk?, feleltem, úgy hiszem, bennfoglaltatik már azokban, miket föntebb elmondottam. Egyszerűen tehát felírást indítványozok. (Sokan: Helyes!)

Határozatot bármely hatóság vagy testület csak oly személyek irányában hozhat, kik fölött rendelkezni joga s hatalma van. Határozatok által megkötheti önmagát vagy saját tagjait, parancsolhat a tőle függő egyéneknek; de azok irányában, kik tőle nem függnek, kik alatta nem állanak, kikkel úgy áll szemben, mint egyik fél a másikkal, hasonló jogalapon megosztott hatalommal, ilyenek irányában a határozatnak sem ereje, sem célja nincs.

Tudom, hogy vannak példák közjogi életünkben, midőn az országgyűlés valamely egyes tárgy fölött határozatot hozott, de az ily határozatok vagy a két tábla közt sokáig sikertelenül folytatott vitatkozások megszakasztására, vagy a fejedelem és nemzet között megkezdett, de célra nem vezető egyezkedések további folytatásának abbahagyására vonatkoztak, vagy akkor történtek, midőn a két hatalom nyílt ellenségeskedés küszöbén fegyverben állott egymás ellen. De hogy az országgyűlés pusztán határozattal kezdette volna meg működését, oly határozattal, melyben kimondja, mit követel a másik féltől, s minő feltételekhez köti működésének folytatását, határozatának tartalmát azonban éppen azon hatalommal, melytől a feltételek teljesítését várja, még közleni sem akarja, arra példát én legalább nem tudok.

És én célját sem látom ily határozat hozatalának. Önmagunkat akarjuk-e megkötni arra nézve, hogy míg ez vagy amaz meg nem történik, mi semmit nem teszünk? Hiszen ez teljesen szükségtelen, mert míg határozatunk okai fennállanak, míg a többség, mely a határozatot hozta, többség marad, csak az történik, ami határozat nélkül történt volna. Ha pedig az okok megszűntek, vagy a többség változott, az ellenkező többség a határozatot is fölforgathatja. (Helyes!)

Vagy talán másokat akarunk határozatunk által kötelezni? De ne felejtsük, hogy határozataink másokra nézve csak akkor lesznek kötelezők, ha törvényekké válnak, ehhez pedig éppen azon másik félnek beleegyezése szükséges, mellyel mi nem akarunk érintkezni.

Vannak, kik azért is inkább óhajtják tán a határozatot, mert nézetök szerint a fölírás csak kérelem, a határozat pedig komoly nyilatkozata a nemzet akaratának. Nem szeretném, ha valaki ezen elvet állítaná fel, hogy a felirat pusztán kérelem, minek megadása vagy megtagadása kegyelemtől függ. (Helyeslés.) Közjogi törvényeink nagy része fölírások és arra kiadott királyi válaszok alapján készült, s ki fogja állítani, hogy alkotmányunk alaptörvényei kérelemre, kegyelemből adattak meg. A törvényhozás hazánkban fejedelem és nemzet 70közt egyenlő joggal van megosztva, ennélfogva törvény csak közös egyezkedés útján jöhet létre. E közös egyezkedés a nemzet részéről feliratok, a fejedelem részéről királyi válaszok által történik. A feliratok kérelem hangján íratnak, a királyi válaszok a nemzet kérelmének meghallgatásáról szólanak, mert ezt a fejedelem iránti hódoló tisztelet így hozta szokásba még a legszabadabb országokban is. A szabad angol nép (Halljuk!) a legmélyebb hódolat és tisztelet hangján szól mindig alkotmányos fejedelméhez; de azért tudja mindenki, hogy ezen hang nem a szolgaság hangja, s honunkban is tudja mindenki, hogy fölírások és királyi válaszok nem kérelem és kegyelem, hanem két egyenjogú félnek szabad egyezkedése. (Helyeslés.)

Arról, hogy a fölírás vagy határozat helyett manifesztumot adjon-e az országgyűlés, tüzetesen nem szólok. Manifesztumok (Halljuk!) nem a békés kiegyenlítés eszközei, azokat csak akkor lehet írni, midőn van erő és hatalom, mely tartalmukat érvényesítse. A manifesztumok rendesen fegyverre támaszkodnak, manifesztumokkal nem békés tanácskozásokat szoktak kezdeni, hanem azon vészteljes stádiumot, mely gyakran a sikeretlen tanácskozásoknak szomorú eredménye.

Ne felejtsük, mennyi baj, mennyi veszély környezi helyzetünket! A múlt idők eseményeiből sok félreértés, sok keserűség maradt fönn e hazában, mik ha talán itt-ott csillapodtak is, el még nem enyésztek, s egy újabb ballépés lángra gyújthatná ismét a káros viszályok lappangó szikráját. Komolyan óhajtunk méltányosak lenni Horvátország és a közöttünk lakó más nemzetiségű honfitársaink igényei iránt, s azt akarjuk, hogy ne csak törvények, ne csak szerződések, hanem közös érdekek, közös érzelmek is egyesítsenek bennünket. (Úgy van, helyes.) De ha mi már az országgyűlés kezdetén oly lépést teszünk, mit az ellenséges indulat könnyen fölhasználhatna káros izgatásokra s azon gyanúnak ébresztésére, hogy ígéreteink csak puszta ígéretek, s mi szándékosan nehezítjük az országgyűlés működéseinek még megkezdését is, csakhogy más nemzetiségű honfitársainknak tett ígéretünk valósítását halaszthassuk; ha azon tettleg fennálló hatalommal, melyért ők tizenkét év előtt annyi vért ontottak, mi csak azért, mert az formájában még nem törvényes, szóba sem akarunk állani, még azokra nézve sem, mik annak törvényesítéséhez szükségesek, akkor, úgy hiszem, a közöttünk és más nemzetiségű honfitársaink között oly igen szükséges egyesüléshez reményünk alig lehet.

Nem állítom én, hogy az általam javaslatba hozott fölirat minden bajt és viszályt elhárít; nem mondom, hogy annak óhajtott sikere leend. Lehet, sőt valószínű is, hogy az osztrák államférfiak politikája ezentúl is oly követelésekkel lép föl ellenünk, miket teljesítenünk lehetetlen, és akkor végre mégis 71törésre kerül a dolog. De ne idézzük mi magunk elé e törést! (Átalános zajos helyeslés.) S ha kikerülni nem tudjuk, az ne a mi vétkünk legyen. Hiszen ha mi azt mondhatjuk önmagunk előtt, a nemzet előtt és Európa előtt, hogy megtettük, ami szabad volt, de alkotmányos önállásunk föláldozását követelték tőlünk, el akarták venni a nemzettől az adó és katona megajánlhatásának jogát, meg akartak fosztani a parlamentáris kormánytól, a felelős minisztériumtól, egyszóval azt akarták, hogy Magyarország ne legyen többé önálló független Magyarország, hanem legyen alkotmányos osztrák provincia, és emiatt törésre került, mert mi ezen föltételeket el nem fogadhattuk, s az országnak mint önálló országnak politikai megsemmisülését alá nem írhattuk, igazolva leszünk, és sem magunk, sem más nekünk joggal szemrehányást nem tehet, s jobb téren állunk, mintha a törést s annak következéseit legalább némely részben nekünk is tulajdoníthatják.

Ezek igénytelen nézeteim, ezek fő vonásai azon politikának, melyet én követni óhajtok. Lesznek talán, kik e politikát nem találják eléggé merésznek, lesznek, kik azt félénknek fogják mondani.

Igenis, uraim, ezen politika nem a kockáztató merészség politikája, hanem az óvatosságé, nem félénk, hanem erőnkhöz s helyzetünkhöz van mérve. (Helyeslés.) Harcban s a cselekvés terén gyakran szükséges a merészség, mert az erőt felfokozza, s ezáltal a sikert biztosíthatja. De köztanácskozásokban inkább szeretem a szilárdsággal párosult óvatosságot. (Helyeslés.) Merészség a politikában csak akkor van helyén, midőn tetemes erőre támaszkodik, e nélkül mindig kocka, mely többnyire vakra fordul.

Félénk, sőt gyáva az, ki önszemélyét félti, midőn hazájának sorsa forog kérdésben; de ki maga nem fél, hanem félti a hazát, (Hosszas éljenzés) óvatos nem azért, hogy magát baj ne érje, hanem hogy a haza ne szenvedjen, az, uraim, nem félénk, nem gyáva. (Helyes, éljen!)

Önsorsunkról magunk rendelkezhetünk, s ha kockára tesszük azt, önmagunk szenvedjük kárát. De mások sorsát, mit a bizalom hitünkre bízott, a haza sorsát, mely becsesebb előttünk saját éltünknél, féltenünk kell minden veszélytől, s a szeretet óvatosságával kell azt megőriznünk; kockáztathatunk mindent a hazáért, de a hazát kockáztatnunk nem szabad. (Helyes.)

Tudom én azt, hogy ellenségeink a lefolyt nehéz idők alatt csordultig töltötték méltatlan szenvedéseink poharát. Tudom, hogy jólesnék a fájdalomnak keblünkbe fojtott árját kiöntenünk; s tudom, hogy midőn a méltó neheztelésnek fölzaklatott indulata elragad, kárt és veszélyt, mi abból következhetnék, fontolóra venni fölötte nehéz. Érzem én is mindazt, mit minden magyar érez azok ellen, kik annyi életet s életörömet, annyi boldogságot feldúltak e 72hazában. (Zúgás.) De érzem keblemben azon erőt is, hogy jobban tudom szeretni e hazát, mint gyűlölni ellenségeinket; s inkább elfojtom szívemben a keserűséget, semhogy oly lépésre ragadjon, mely káros lehetne a hazára.

Oly időben, midőn a méltatlan szenvedések özöne minden honfikeblet fellázított, s a feldúlt bizalom helyébe gyanakodás, sőt talán gyűlölség lépett, könnyebb a merészség politikáját követni, mint az óvatosságét. Ilyenkor a keserűség szava minden kebelben visszhangra talál, s a felzúdult szenvedély örömestebb hallgat a merész tanácsra, mint az óvatosság intő szavára. Izgatott időben könnyebb az indulatok árját követni, mint azt a hon érdekében csillapítani.

Aki ellenben a hon erejét a helyzet veszélyeihez mérve azon meggyőződésre jutott, hogy több óvatosságra van szükség, mint merészségre, s el van határozva a türelmet vesztett kedélyek ingerültségével szemben szilárdság mellett óvatosságot is tanácsolni, gyakran kiteszi magát félreértéseknek, sőt talán gyanúsításoknak is, miket eltűrni csak azért, hogy a haza ne szenvedjen, lelkierőt kíván, s politikai bátorságot. (Helyeslés.) Az óvatosság, még ha túlzott volna is, mindig figyelmet érdemel, mert a túlzott merészség több kárt okozhat, mint a túlzott óvatosság.

Tisztelem én a közvélemény hatalmát, s tudom, hogy az oly hatalom, mely vagy elsodor, vagy eltipor. De tudom azt is, hogy izgatott időben gyakran fölötte nehéz elhatározni, mi a valóságos közvélemény, mert minden ember hajlandó közvéleménynek tekinteni azt, amit maga óhajt, s több ízben tapasztaltam, hogy nem a leghangosabb szó volt a valóságos közvélemény. De van egy hű barátom, kinek szava még a közvélemény szavánál is fontosabb előttem, kivel én soha nem alkuszom, mert parancsát szentnek tartom, s kinek neheztelését magamra nézve a legsúlyosabb csapásnak tekinteném, és ezen hű barátom: önlelkiismeretem. Ennek parancsát követtem most is, midőn nyíltan, határozottan s tartózkodás nélkül jelentettem ki meggyőződésemet; a tisztelt ház határozni fog belátása szerint, én teljesítettem kötelességemet. Nincs egyéb hátra, mint benyújtanom az általam indítványozott felirati javaslatot, mit ezennel teljesítek. (Hosszas szűnni nem akaró éljenzés.)

Képviselőházi napló, 1861. 1. köt. 104–114. p., Képviselőházi irományok, 1861. 12. sz. 79–86. p. Közli Kónyi Manó 3. köt. 34–60. p.