I.
I.
A KK. és RR. 1834. deczember 30-dikán tartott országos ülésének napi rendjén volt: a jobbágyoknak személy- és vagyonbeli bátorságáról szóló VII. t.-cz. javaslata. A főrendek e tárgyú viszonüzenetükben, a kir. leirat kivánságával megegyezőleg, e t.-cz. elejtését javasolták. Az elnök a királyi válasz elfogadását ajánlotta, «mert maga a javaslat tesz fel oly kivételeknek eseteit, melyekben ezen törvény nem divatozhat; de nincs is, ki azt tagadhatná, hogy az igazgatás rendje és maga a belső bátorság mulhatatlan megkivánja némelykor az igazság rögtöni kiszolgáltatását; senki sem veheti kétségbe, hogy gyakran a nagyobb bűnről gyanu alatt levőnek vagyonát és személyét letartóztatni a károknak pótolása, s a bűn esetének csak ekkép lehető kitudása végett elkerülhetetlen; míg tehát ezen egyes esetek elhatározva nincsenek, addig ezen törvény alkalmazása el se gondolható s így siker nélkül fog maradni». De Lamotte Károly gr., Gömörmegye követe, pártolta az elnök véleményét, lehetetlennek tartván az önkény teljes kizárását, «mert a biráknak azt az önkényt meg kell adni, hogy a történteket a törvényekhez applicálhassák, a mi onnan is világos, mert az ily önkényt a két legfelsőbb culturia polczon álló angol és franczia nemzetek szintén ki nem kerülhetvén, Angliában a constabler megüti egy fehér bottal a gyanusnak vállát, s bárki legyen az, fogságra viszi, Francziaországban pedig a gens d’armesnek még a pair sem állhat ellen». Zarka János, Vasmegye követe, úgy találta, hogy a javaslat a jobbágy sorsát nem javítja, «mert a jobbágy személyes bátorságát minden magánosok ellen az eddigi törvények által elegendőkép, sőt mivel a földesúr az ő jobbágya sérelme megboszulására sokkal tehetősebb, mint maga a jobbágy, a kire a mostani javaslat szerint a megboszulás magára hagyatik, igenis sokkal jobban biztosítva vélte, mint a mostani javaslattal». Szluha Imre, Fehérmegye követe, nem fogadta el a javaslatot, mert «az által a 8 millió lakosoknak csak egy része, a jobbágyok, a haza többi polgárai nagy részének kirekesztésével, részesülne ezen boldogító törvény jótékonyságában». Reviczky József, Árvamegye követe, szintén ellenezte a javaslatot, «mert a KK.-nak és RR.-nek lészen még módjok más alkalmatosabb helyen is ezen principium felül tanácskozni». Somssich Miklós, Somogymegye követe, melegen pártolta a javaslatot. «Nincs itt – így szólott – bármely árnyék ok is, mely elfogadását gátolhatná; nincs itt azon sokak által kedvelt aviticitásról, sem azon sokak által constitutiónkra nézve Achillesnek ismert incapacitásról szó». Jeszenszky János, Tolnamegye követe, kérdést intézett az elnökhöz, hogy ha a kormány ellenzi a javaslatot, 109«miként teljesülhet ő felségének a kir. propositiókban oly ünnepélyesen nyilatkoztatott szándéka: ut mutuae inter diversas regnicolarum classes necessitudinis vincula arctius adstringantur»?
Deák Ferencz: Midőn ezen úrbéri VIII. t.-czikket elsőbben olvastam, nem véltem volna, hogy annak tiszta és egyszerű igazsága mellett védelemre kelnünk valaha szükséges lehessen. Hiszen az első szakasz csak azt rendeli, hogy senkit törvényes kihallgatás és birói elmarasztalás nélkül személyében vagy értékében háborgatni nem szabad, s ez oly világos alapigazság, mely a polgári társaság helyes fogalmától elválaszthatatlan, mert nélküle a társaság közczélját elérni nem lehet. A második szakasz pedig hatalmat ad a sértett félnek, hogy sérelmének orvoslását a rendes biróság előtt törvényes úton követelhesse, s ez az előbbinek oly egyenes és természetes következése, hogy nélküle a törvény oltalma csak puszta és sikeretlen képzelet. Valóban, ha számos esetek el nem szoktattak volna az efféléken bámulástól, azon bámulnék leginkább, hogy valaha szükségessé válhatott törvény által kimondani ezen alapigazságokat, melyeknek törvény nélkül is minden ember kebelében létezni kellene. Azonban nálunk még igen sok lehető és igen sok szükséges. A mltságos personalis úr és némely követek azt hozták fel ezen t.-cz. első szakasza ellen, hogy az már magában hiányos, elégtelen és könnyen zavart okozható; mert tétetik ugyan benne említés arról, hogy a törvény által megszabott esetekben birói elmarasztalás előtt is szabad a letartóztatás; de mivel ezen meghatározott esetek kifejtve és elszámlálva nincsenek, könnyen balmagyarázat és félreértés következhetik, s mindaddig, míg ezen esetek az illető rendszeres munkában egyenkint tanácskozás és határozás alá nem kerülnek, a VIII. czikkely rendelkezése nemcsak sikertelen, hanem káros is. Ha mi csak most állanánk össze legelőször polgári társaságba; ha csak most alkotnánk legelső törvényeinket, melyek belső elrendelkezésünket és a közbátorságot tárgyazzák: akkor igenis fontos lehetne ezen ellenvetés; akkor magam is azt kivánnám, hogy a hol a polgárok biztosítása kimondatik, ott tüstént elszámláltassanak mindazon esetek, melyekben a köztársaság épen a közbátorság fentartása miatt rendkívüli eszközökhöz nyulhat és nyulni kénytelen. De mi már századok óta polgári társaságban állunk; vannak belső elrendelkezési törvényeink, melyek a közbátorságot biztosítják, de csak reánk nemesekre nézve biztosítják, mert mi a társaság közkincsét, a személy- és vagyonbeli 110bátorságot is, privilegium mellett kizárólag csak magunk bírjuk. Az áldott 1-ae 9-us gondoskodott arról, hogy nemesember önkény és erőszak ellen bátorságban legyen és küldőink nem igen vennék kedvesen, ha ezt a 1-ae 9-ust eltörülnénk; a magyar törvényhozás időnkint meghatározta mindazon eseteket, melyekben a nemes embernek rögtöni letartóztatása szükséges vala, s így hazánk lakósinak egy osztálya már bír azon jussal, melyet a VIII. czikkelyben szegény adózóinknak is óhajtanánk megadni. Ezt kell tehát minden kivételeivel és megszorításaival a nemzet egyéb osztályaira is kiterjeszteni, s a közbátorság szenvedni nem fog, sőt inkább minden polgárra nézve biztosítva lesz. Mert ha hogy ezen szabadság a status czéljával megegyez; ha elegendők a nemesekre nézve azon kivételek, melyeket törvényeink e részben tettenek: elegendők lesznek azok a jobbágyokra nézve is; ha pedig ott sem elegendők: akkor ott is változtatás és megszorítás szükséges. Ha azonban engem arról számos példák és a köztapasztalás ellenére is meggyőzhet valaki, hogy a privilegium több míveltséget és erkölcsösséget ad minden nemesnek és maradékinak, mint a mivel nem nemes polgártársaink birnak és birhatnak; ha meg lesz mutatva, hogy a privilegium biztosítja közbátorságunkat: akkor fejet hajtva kész leszek elismerni, hogy az ilyen privilegiált, jó erkölcsű, mívelt osztály különös kedvezésre méltó, s a közbátorsági törvények oltalmát is mások felett csak ő érdemli meg. Gömörnek érdemes követe például Franczia- és Angolország törvényeit hozta fel s állítá, hogy ott is, a kit a constabler fején pálczájával megillet, vagy a rendőr letartóztat, ellentállani nem mer, habár első pair legyen is. De épen ezen előadásban felelt meg önmagának az érdemes követ úr; mert ott a törvények szentsége oly tiszteletben áll, hogy a leghatalmasabb pair szintúgy, mint a legszegényebb polgár enged, és kénytelen engedni az őt letartóztató constablernek. Nálunk azonban a törvény súlya csak a szegény adózót nyomja. Állapítsuk meg azt, hogy a közbátorságot biztosító törvények oltalma nálunk is minden polgárra egyformán terjedjen ki, s akkor a törvény nevében eljáró constabler nálunk is olyan tekintettel fog bírni, a milyennel most, különösen a magyarországi pairekre nézve, nem bír. Vas vármegyének érdemes követe azt állítá, hogy a jobbágy nálunk is minden sértés ellen biztosítva van, mert a földesúr violentialis, vagy impensionalis per útján megboszulja jobbágya sérelmét. Nem ereszkedem abba, hogy természet elleni dolog, midőn polgári társaságban a sértett fél önmaga elégtételt nem is kereshet, hanem a törvények 111oltalmának felhivását is úrának kegyelmétől kell várnia. Csak azt jegyzem meg gyakorlati tekintetből, hogy az efféle violentialis és impensionalis pörök az összeveszett szomszédok vagy közbirtokosok között gyakran voltak ugyan bosszúnak eszközei, de csakugyan kevés példa van arra, hogy jó barátságban élő földesurak egymást a jobbágy sérelmeért pörbe idéztették volna. Ily esetekben közönségesen pipa és kártya közben végzik el a földesurak az egész dolgot, gyakran a jobbágynak rovására, s a panaszolkodónak földesúra nem egyszer mondotta már azt: én egy hitvány parasztért szomszédommal, komámmal vagy atyámfiával összeveszni s perlekedni nem fogok! Ez azon dicsért földesúri pártfogás! Azt is említék némelyek, hogy ezen VIII. cz. már csak azért is hiányos, mert nem az egész 8 millió nem nemest, hanem azoknak csak egy részét, a jobbágyokat, foglalja magában. Különös valóban ezen ellenvetést ép azoktól hallanom, kik azon esetben, ha e törvény az ország minden lakosairól szólana, elsők keltek volna ki ellene, és bizonyosan azt mondották volna, hogy e törvény már csak azért sem az úrbérbe tartozik, mert nem egyedül a jobbágyokról, hanem az ország minden lakosairól szól. Én e törvény jótéteményét minden polgárra kivánom kiterjesztetni; de minthogy az úrbérben csak a jobbágyokról rendelkezünk, mindenekelőtt azokat kell e törvény védelme alá állítanunk. Árvának érdemes követe azt mondá, hogy ha nyolcz századig el lehettek adózóink e törvény nélkül, el lehetnek még egy pár évig. De ez valóban különös okoskodás, melyből furcsa következtetéseket vonhatnánk. Hiszen évezredekig el lehetett a világ a keresztény vallás nélkül: tehát el lehetett volna tovább is. Őseink századokig nem valának keresztények, még sem kárhoztatjuk őket, hogy azokká lettek. Nyolcz századokig el lehettek a jobbágyok urbarium nélkül, mégis igen hasznos volt azt a mult század második felében hazánkba is behozni. Az usufructuatiónak szabad eladása századokig nem vala megengedve, s azt mégis megállapítá a jelen törvényhozás. Én ismételve mondom, hogy ha jó a törvényjavaslat, haladék nélkül el kell azt fogadni, mert minden ilyes halogatás a nemzeti közboldogságnak valóságos meglopása. Nem osztozhatom Somogy vármegye követének véleményében azon egy pontban, hogy e tárgygyal sem a capacitás, sem az aviticitás összeköttetésbe nem hozható. Mert ime a KK. és RR. nem valának hajlandók a jobbágyoknak megadni a birtokbeli capacitást, de megkivánják nálok hagyni a botbeli capacitást. Az aviticitás minden nemzeti szorgalmat és kifejlődést elfojtva, sulyosan nyom bennünket; 112de még sem akarják azt, úgy látszik, eltörölni a t. RR., sőt még a jobbágyoknál is meghagyják a nyolcz százados botbeli aviticitást, hogy t. i. prout a majoribus suis acceperant, ezután is úgy bírják, mert igen szép, igen jóltevő és hasznos elv: a régit fentartani, csak azért, mert régi. Tolna vármegyének érdemes követe kérdést tőn a királyi meghívó levélben előforduló avita necessitudo teljesedése iránt. Én, megvallom, hajlandó vagyok e szót nyomtatásbeli hibának tartani, mert figyelembe véve az egész úrbér folyamatát, azt látom, hogy a jobbágyot földesúrához épen nem bizodalom, hanem szükség köti, minthogy egyébkint el nem élhet, mert hiszen az ország földének örökéből örökre kitagadtatott, és szabad ugyan elköltöznie, de nincs hová költözzék, mert mást, mint jobbágyi birtokot alig szerezhet: a necessitudo helyett tehát talán inkább necessitásnak kellene állani. Azt azonban felette csodálom, hogy az érdemes követ úr kérdést tehetett az iránt is, hogy a földesúr és jobbágy közötti kapcsolat mi által füzetett szorosabbá? mert hiszen az V. czikkelyben ezen kapcsolatot oly szorosra füztük, hogy azt a földesúr és jobbágy egyesült akaratja sem képes föloldani, a mennyiben az úrbéri adózásokat kölcsönös egyesség útján sem szabad örökre megváltani. Adja isten, hogy ezen szorosra fojtott kapcsolat a nemzeti boldogságot meg ne fojtsa, adja isten, hogy az általam említett aviticitás és capacitás mostani állása fejünkre áldás helyett átkot ne hozzon. Én a VIII. cz. mellett szavazok.
