I.
I.
A KK. és RR. 1834. jan. 14-én tartott országos ülésében napi renden volt a kerületileg készült felirat javaslata ő felségének jan. 3-káról kelt kir. leiratára, melyben ő felsége előadván, hogy eddig semmi példában nem ismert vakmerőségnek neme jutott tudomására, érti a Barsmegye 2-dik követe által a KK. és RR. 1833. december 5-dikén tartott ülésében mondott beszédet, ezt a legszigorubban kárhoztatja, s inti a RR-et, hogy közdolgokról szerénységgel, méltósággal és csendesen folyjon a tanácskozás. Tarnóczy Kázmér, Barsmegye 2-dik követe, ugyanis azon alkalomból, hogy a főrendek az előleges sérelmek tárgyában nem járultak a KK. és RR. felirati javaslatához, a főrendekhez ez ügyben küldendő negyedik üzenet tárgyalásánál azt mondotta, hogy «a főrendek jogainak alapja nem egyéb, mint visszaélés; hogy hajdan a magyarnak grófja, bárója, melyek úgyis idegen szavak, nem volt: hogy az örökös főispánok hány törvény által rendeltettek eltöröltetni hogy midőn a nemzet Rákos mezején végzett a haza javáról, ilyen külön tábla és akadályozó veto nem vala, mely vetoról reményli, hogy ha a főrendek azon az ösvényen, melyen megindultak, folytatják utjukat, örökös eltörlésére egy pennavonással irandó törvény is elegendő lesz».
Az elnök fölöslegesnek mondotta a feliratot, mert a kir. leirat semmi sarkalatos törvény megsértését nem foglalja magában, s távolról sem korlátolja a KK. és RR. tanácskozási szabadságát. A követek közül többen támogatták felfogását. A kir. leiratban sem a törvények szentségét, sem a törvényhozó test méltóságát és hatóságát sértve, sem pedig a szólásbeli szabadságot korlátolva nem látták. Ellenkezőleg; a kir. leiratot az alkotmány garantiájának nézték, mivel törvényes uton és módon meginti az atyáskodó fejedelem azokat, kik a tanácskozás körén túlhágtak. Ez – így szólottak – ő felségének, mint a törvények végrehajtására felügyelő hatalommal felruházott fejedelemnek, kötelességi igaza, melyet gyakorolván, teljesíti hittel is lekötött kötelességét: et nos ipsi observabimus, et per alios observari faciemus. Ha a leirat törvényeinkbe ütköznék, még erősebb hangu feliratot sürgetnének, mint a minőt a kerületi gyűlés előterjesztett. Borsiczky István megjegyzésére, hogy ez esetben a főrendek voltak azok, kik felsőbb helyen panaszt tettek, az elnök kijelentette: «Trencsénmegye követe vádolja a méltóságos főrendeket, hogy a barsi enunciatiót ő felségének föladták; ő 39– az elnök – ezt nem tudja, de nem is tarthatja, sőt hiszi, hogy ők feladók nem voltak.»
Deák Ferencz: Nem mellőzhetem el, hogy némelyekre, a mik a tanácskozás folytában állíttattak, átalános ellenészrevételeimet legalább óvás gyanánt küldőim nevében is elő ne adjam. Fájdalmat és aggodalmat szült bennem a kir. leirat olvasása, mert azt láttam egész tartalmából, hogy az általa az egyes követ is, sőt maga az országgyűlés is mintegy dorgálva intetik. Kettős viszonyban áll fejedelmünk a nemzethez, úgy mint a végrehajtó hatalom feje, s mint a törvényhozásnak egyik része; de sem egyik, sem másik tekintetben az országgyűlést megdorgálni a kormánynak jussa nincs. Minden szabad országban, minden szabad polgári alkotmánynál, elkerülhetetlenül szükséges, hogy a törvényhozó test a végrehajtó hatalomtól teljesen független legyen. Ezt tartja hazánk polgári alkotmánya is; ezt rendelik az 1790: X., XII. és XIII. t. czikkek is, melyekben országunk függetlensége nyilván kijelentetik, a törvényhozó hatalom a nemzetet és fejedelmet közösen illetőnek mondatik, s a tanácskozások törvényes szabadsága biztosítva vagyon. Sőt azt is rendelik törvényeink, hogy a végrehajtó hatalomnak visszaélései s a netalán törvénytelen parancsok által okozott sérelmek az országgyűlésen orvosoltassanak. A törvényhozás tehát a kormány rendeletei fölött is bíráskodik, s így a végrehajtó hatalom vagyon inkább az összes törvényhozásnak, melyet a fejedelemmel együtt a nemzet gyakorol, alája vetve. Törvényhozói állásunkban tehát a végrehajtó hatalomnak olyan jogát, melynél fogva az orsz. gyűlését dorgálhassa, a nemzet méltóságának sérelme nélkül el nem ismerhetem. Igaz ugyan, hogy a törvényhozó hatalom egy részben a fejedelmet is illeti, de épen azon törvény, melyet Ugocsa megye követe megemlített, az 1790: XII. t. cz. azt mondja, hogy a törvényhozás a nemzetet és a fejedelmet együtt közösen illeti: e tekintetben is tehát a kormány jussa a nemzeténél nem nagyobb, s így dorgálva felsőbbséget a nemzeten nem gyakorolhat. Azonban mind a personalis úr, mind több érdemes követ, kik e tárgyban semmi felirást szükségesnek nem látnak, azt nyilatkoztatták ki, hogy ők a rescriptumban semmi dorgálást, mely az országgyűlést vagy ezen táblát érdekelhetné, nem találnak, s a voksok szabadságát korlátolva nem látják; sokan azt állították, hogy ha vagy efféle dorgálást vagy valami korlátolást foglalna magában a rescriptum, ők maguk is készek volnának a nemzet jussai mellett felirást készíteni; sőt többen azt vitatták, hogy ő felsége ezen levélben csak a törvények megtartását óhajtván 40azt, hogy Bars vármegye követének kijelentését helyben nem hagyja, sőt kárhoztatja, méltó jussal mondhatta, valamint ezt másnak is, kinek a törvényhozásban része vagyon, mondani tökéletesen hatalmában áll. Ha ily értelemben vetetik a rescriptum, akkor aggodalmunk egy része ugyan enyhül s mérséklett felírás megnyugtatásunkra talán elegendő; de felírás minden esetre szükséges. Említve volt itt az is, hogy e tárgyban a m. főrendek voltak a delatorok; de a personalis úr nyilvános kijelentésével nyugtatott meg bennünket, s bizonyossá tett arról, hogy a főrendek föladók nem voltak. Különféle hírek szárnyaltak e tárgyról, s keserü érzést gerjesztettek keblünkben; de a szárnyaló hírek tanácskozásainknak alapul nem szolgálhatnak. A personalis úrnak megnyugtató kijelentését, melyet a naplókönyvbe is kérek igtattatni, részemről örömmel értettem; mert megvallom, bámultam, sőt hinni sem tudtam, hogy a m. főrendek között akárki is delator lehessen; nem hihetem, hogy ők az országgyűlésének méltóságát ily módon csorbítani képesek lehessenek; mert hiszen az 1805: V. t.-czikk az ő megegyezésükkel alkottatott s ők igen jól tudják, minő véleményben volt az ország a delatorokról mindenkor; jól tudják, mit tartott az 1807-ben járó Vay Miklós dolga iránt készült üzenetben ezen tábla a delatorokról, midőn azt mondja: SS. et OO. suam majestatem sacratissimam humillime orare, dignetur periculosum hominum genus delatores, quod cum initio stati auspicati regiminis in resolutione sua ad universas jurisdictiones dimissa se abominari palam declaravit ad mentem etiam articulus V. 1805. coërcere, castigare, et ab accessu throni sui regii in perpetuum arcere.»
Ha nem tekintem is azt, hogy a kir. rescriptum az országgyűlését dorgálja, már abban elegendő okot látok az aggodalomra, hogy az országgyűlési belső rendnek és a tanácskozási csendesség fentartásának minket illető elintézgetésében látszik az avatkozni, a mi valóban idővel a szólás szabadságára nézve is következéseket szülhetne. Az 1723-ik esztendei VII. czikkely nyilván azt rendeli, hogy a tanácskozások csendességet megzavarók harmadnapi határidőre a kir. tábla elé idéztessenek, azt pedig, hogy valaki ezen törvénynek súlya alá esik, maga azon törvényhozó test, maga azon corporatio, melynél a kiszökés történt, szokta elhatározni. Így magyarázta legalább eddig az említett törvényt a legközelebbi időknek szokása, s én valóban nem tudok eseteket, hogy valamely szólót későbben más akárki törvényes actio alá vehetett volna. Méltán kijelenthetjük tehát felírás által ezen aggódásunkat, mert hiszen báró Vay Miklósnak 1807-ik 41esztendei esetében hasonló véleménynyel valának a nemzet képviselői, midőn a szeptember 29-én készült üzenetben azt mondották: «si regnicolae propter dicta in publica sessione prolata indignationem regiam incurrerint, libertatem votorum in discrimen conjectum iri SS. et OO. debebat». Igaz, hogy báró Vay Miklósnak esete különösen a büntetés nemére nézve ettől különbözött; de már akkor, midőn a KK. és RR. ezen üzenetet készítették, báró Vay Miklós a főherczeg nádornak közbenjárására tökéletes elégtételt és visszahelyheztetést nyert, a mint ezt a nuntiumnak következő szavai mutatják: «Suam vero sacratissimam majestatem illatum vulnus per generalis b. Nicolai Vay in integrum restitutionem pro paterno suo affectu resanatum ivisse», és mégis szükségesnek látták a rendek aggodalmokat kifejezni, s a mélt. főrendeknek, de különösen a főherczeg nádornak választására bizták, ha ugyan különös felírás által történjék-e ez, vagy maga a főherczeg adja elő ezen aggódást ő felségének; pedig a naplókönyvnek bizonyítása szerint akkor is azt nyilatkoztatta ki ő felsége a főherczeg nádornak, hogy soha nem akart, nem is akar valami olyast rendelni, mi által az országgyűlésén kimondandó voksok szabadsága legkisebben is megszoríttatnék. Ha tehát akkor az orvoslás után sem volt felesleges az aggódás kijelentése, azt, úgy hiszem, szükségtelennek mondani most még inkább nem lehet.
Végre még azt is szükségesnek tartom megjegyezni, hogy ezen királyi rescriptum büntet oly esetben, melynél a büntető hatalmat nem a kormánynak kezébe adták törvényeink; büntet pedig kihallgatás s elmarasztalás nélkül. A barsi követ ellen kimondott: «severissime damnamus» szavak elég világosan kifejezik ő felségének neheztelését. Midőn pedig a fejedelmi neheztelést büntetésnek mondom, az országgyűlési irományok lelkével és tartalmával egyezőleg szólok. Ugyanis az 1811-ik esztendei deczember 23-án készült felíratban azt mondják az ország rendei: «Quin imo nonnuli patriae filii, qui in congregationibus (ezek pedig csak megyék gyűlései valának) vota adoptatae novae finantiali operationi contraria deprompsisse referebant, contra tenores partis 1-mae tit. 9-i Andreae 2-di decr. art. II. anni 1613. XXXIV. nec non 1563. XLI., licet vulnera legibus his illata sapienti majestatis vestrae sacratissimae benignitate per art. V. 1805. signanter §. hujus ultimum resanata fuerint, in obversum hujus etiam novae legis, non tantum ad audiendum verbum regium gravi cum sumptuum dispendis extra regnum evocati, sed etiam gravitatem regiae indignationis experiri, taliterque et in persona et in rebus legitime 42nec citati, nec convicti pati debuerint.» Ugyanezt mondották, sőt még világosabban kifejtették a KK. és RR. az 1825-ik esztendei országgyűlésének 177-ik ülésében, midőn ugyanezen tárgy iránt készült felírati javaslatukban azt állítják: «Et quia talis regnicolarum gravi cum sumptuum dispendio fine experiendae altissimae indignationis extra regnum evocatio, prout et per cancellariam regiam nomine regis praesuscipi solita repraehensio nimis sensibilem et afflictivam poenam constitueret; sőt midőn a mélt. főrendek ezen szavak helyett: «nimis sensibilem et afflictivam poenam constitueret»; sőt midőn a mélt. főrendek ezen szavak helyett: «Kimis sensibilem et afflictivam poenam constitueret» gyengébb kifejezéssel csak azt kivánták mondani: «nimis grave et sensibile foret», a KK. és RR. ezt el nem fogadták, sőt a negyedik üzenetben azt válaszolták: «pracipuum gravaminis hujus meritum non tam in dispendio sumptuum aut evocatione extra regnum consistit, licet etiam haec sufficiens, et legale fundamentum constituant, verum in eo, quod contra cardinalem tit. 9-um partis 1-mae, neque citatis, neque convictis poena sensibilis irrogetur.» A rescriptumban kifejezett királyi neheztelés tehát érzékeny büntetés, s mivel azt a kormány oly esetnél, hol a büntető hatalom nem őt illeti, pedig meghallgatás és itélet nélkül látszik használni, a felírást legalább azon alakban, mint kerületileg szerkesztve vagyon, szükségesnek látom, kijelentésemet pedig óvás gyanánt is a jegyzőkönyvbe kérem iktattatni.
