A LENGYELEK ÉRDEKÉBEN.
36A LENGYELEK ÉRDEKÉBEN.
A KK. és RR. 1833. november 23-dikán tartott országos ülésében Balogh János, barsi követ előadván, hogy megyéje felszólítására 36 vármegye feliratot intézett ő felségéhez, hogy az «élet és halál közt ingadozó lengyel nemzetet az északi óriás vas- és mindent összezúzó markaiból mindenre áldást árasztó kezeivel kiemelje», s hogy e föliratokra válasz nem érkezett, inditványozta: «kéressék meg ő felsége, hogy a most mindent elintéző diplomatiai uton eszközlendő közbenjárásával a nemzetek sorából kitöröltetett elhunyt lengyel nemzetet hamvaiból föltámaszsza». Andrássy József, Esztergommegye követe, az inditványt nem pártolta. «Azon kétségtelen igazság – így szólott – hogy nemzetek lesznek és nemzetek vesznek a világ történetének évkönyveiben nyilvánosan ki vagyon tüntetve.»
Deák Ferencz: «Nemzetek vesznek, nemzetek lesznek», e szavakat mondotta Esztergom vármegyének előttem szólott érdemes követe. Úgy hiszem azonban, nem különös ujság gyanánt hozta ő fel azokat; mert a világ történeteinek évkönyvei bőven megtanítottak bennünket, hogy egyik nemzet emelkedett, a másik elenyészett; de a világ történetei nem tanítanak minket arra, hogy a végveszély örvényében elmerüléssel küzdő nemzetet némán és hidegen nézve, a lehetőségig ne segítsük. Mert hiszen egyes emberek is lesznek és vesznek: kötelesség mégis a veszélyben forgó, vagy inségre jutott embertársunkat tehetségünk szerint a végsülyedéstől megmenteni. Egyébiránt nem fejtegetem én Lengyelországnak mult századbeli történeteit; sok szomorú csapásokat kellene felhordanom, melyek e nemzetet érték; nem feszegetem földarabolásának nyilvános és titkos okait; nem számlálgatom az ebből eredhető következéseket: megtanítja majd Európát az idő, hasznos és tanácsos volt-e annak megtörténnie? Fájdalomnak és aggódásnak keserü érzése foghatja azonban el keblünket, midőn látjuk, hogy a lengyel nemzet, mely a 16-dik században észak leghatalmasabb statusának tartatott, hatalmas erőszakkal végképen ki vagyon már törölve a nemzetek sorából. Iszonyú valóság lett abból, a mit Kázmér János királyuk 1661. julius 4-dikén tartott beszédében könnyek között jövendölt: mert le van tiporva e nemzet egykori nagysága, összezúzva hevernek a hajdani szabadságnak földúlt omladéki, s a Visztulának lengyel vérrel áztatott partjain nem szabad lengyelek tűzhelye füstölög. Neveli fájdalmunkat annak érzete, hogy szánakozásnál és kérelemnél nincs hatalmunkban egyéb, a mit az elnyomottakért 37tehetnénk; mert századokig sújtott minket is a kérlelhetetlen balsors vaskeze, úgy hogy már most nem tehetünk annyit szerencsétlen szomszédunkért, a mennyit 1278-ban a hatalmas Ottokár ellen Habsburgi Rudolfért véghez vitt a magyar. De hiszen a szolgaságig alázott nyomorultnak édes enyhülést nyújt a keservek özönében az is, midőn résztvevő szánakozásnak forró könnyeit hullani látja; midőn hallja érette könyörgő szavát annak, ki többet érette nem tehet, habár ezen kérő szó az elnyomónak jégkebléről sikeretlenül perdülne is le. Nyujtsuk tehát nekik e csekély enyhülést, ha már több nem áll hatalmunkban; de nyujtsuk azt tüstént és hosszas halaszgatás nélkül. Vagy talán részvétünk könycseppjeit, s a kérelem elkészítésére szükséges egy pár órai munkát sem kivánnánk áldozni azokért, kiknek ősei vért és életet áldoztak érettünk? Macedoniának hatalmas fejedelme, Nagy-Sándor, Európát és Ázsiát megrázkódtatta győzedelmeivel, betöltötte a félvilágot dicsősége, s magát Jupiter Amon fiának neveztette; de csak bámulást nyerhetett a késő maradéktól, nem köztiszteletet, mert Görögország szabadságát, melyet már atyja megrongált, végképen meggyilkolta. Octavianus, Romának szerencsés császára, bölcsen kormányozta a birodalmat, pártfogója volt a tudományoknak, népe Augustusnak nevezte: de hálaadás nem kisérheté emlékezetét, mert ő fojtotta el a római szabadságnak végső lángra lobbanó szikráját. Sándor ellenben, az oroszok császárja, fényes diadalmai után polgári alkotmányt adott a hatalma alatt levő lengyeleknek, s ez neki fényesebb dicsőséget, több forró köszönetet szerzett, mint véres győzedelmei. Dicső munkáját azonban önmaga kezdte rongálni, s az annyi jót igérő fényes adomány most már végkép földulatott. A szövetséges fejedelmek, midőn Napoleon óriási hatalmával végső viadalra szállottak, azt nyilatkoztatták ki: «hogy ők Európa szabadságáért küzdenek» s midőn az ellenségnek roppant ereje kedvező szerencsével meg volt törve, magokat Európa szabadítóinak nevezték. Minden ausztriai katona, ki a lipcsei véres ütközeten jelen volt, mellén viseli a szövetségesek dicső igéretének hitlevelét, ama kis érczkeresztet, melynek fölírása: «Europae libertati asserta». Szép reményeket szült e három szó a népek keblében, s ezen kis emlékjelek érczbetűi némán, de hathatósan emlékeztetnek a fejedelmi szónak szentségére. Midőn tehát a néma jelek is ily nyilván szólanak, nekünk is, kik szabad alkotmányunk édes gyümölcseit igazságos fejedelmünk bölcs kormánya alatt nyugodtan használjuk, szabad lesz talán a dicső igéret valósulását sürgető könyörgésünk: hogy 38letiprott szomszédunknak elnyomott polgári szabadsága visszaállíttassék s ez által ő is boldog lehessen, mert szabadság nélkül tiszta és állandó boldogság nem lehet.
