A SÉRELMEK ORVOSLÁSÁNAK ELSŐSÉGÉRŐL.
292A SÉRELMEK ORVOSLÁSÁNAK ELSŐSÉGÉRŐL.
A KK. és RR. 1839. augusztus 14-dikén tartott kerületi űlésében tárgyaltatott a főrendek válasza a KK. és RR.-nek a f. év julius 28-káról érkezett kir. leirat tárgyában készült üzenetére. Ebben a KK. és RR. kijelentették volt, hogy ő felségének azon nyilatkozata által, mely szerint a megyéket törvényes jogaik gyakorlatában korlátozni, s a szabad választás jogát sérteni nem akarja, nem látják elhárítva az akadályt, mely Ráday G. gr. megjelenését gátolja, s ezért e sérelem orvoslását s jövendőre nézve teljes mértékű biztosítást kérnek; kérik továbbá az országgyűlés kiegészítésére vonatkozó, s a szólás szabadságán ejtett sérelmeknek, valamint az ország egyéb sérelmeinek orvoslását, s fölszólították a főrendeket, hogy az ez ügyekben, valamint a magyar nyelv iránt készült föliratoknak ő felsége elé ismét leendő terjesztésében megegyezzenek. A sérelmek előleges elhárítását azért kérték eddig is, hogy a kir. előadásokról teljesen nyugodt kebellel tanácskozhassanak, s ki is jelentik, hogy a kir. előadásokat pontonkint tárgyalás alá veendik. Hogy pedig az első és harmadik pontra nézve hová hamarább tanácskozhassanak és végezhessenek, arra akarják ő felségét kérni, hogy a katona ujonczokban kivánt segedelemadásra nézve a fönforogható szükség voltaképi megtudására vezető eszközöket nyujtani, s a Duna, illetőleg a többi folyam szabályozása fölötti tanácskozások elősegélyezéseül szolgálható terveket és adatokat az országgyűléssel mennél előbb közöltetni méltóztassék. A KK. és RR. fölszólították a főrendeket, hogy mindezekhez járuljanak hozzá, s vegyék tanácskozás alá a velök régebben közölt mindennemű feliratokat, annyival inkább, mert a KK. és RR. azokat e felirattal együtt, ezzel vállhatatlan kapcsolatban kivánják fölterjeszteni, kijelentvén, hogy ha a kivánt adatok megérkeznek, a kir. előadásoknak első és harmadik pontját is, minden más egyebekkel együtt, tárgyalni s a föliratokat s a netalán szükséges törvényjavaslatokat a főrendekkel közölni nem fognak késni, s munkálataikat minden egyéb tárgyakra nézve fel is terjesztendik ugyan, de a kivánt katonaujonczokbeli segedelemadásra nézve készítendő és az ez érdemet tárgyazó első feliratukat és törvényjavaslatukat csak úgy és akkor terjeszthetik fel, ha és a mikor a szabad választási jogon és a szólás törvényes szabadságán ejtett súlyos sérelmek tettleg orvosoltatván, a nemzetnek azokból eredett igen terhes aggodalma teljesen meg lesz szüntetve. A főrendek válaszukban beleegyezvén az adatok megszerzésére vonatkozó kérelembe, fölszólították a KK. és RR.-et, hogy ezen tudakoló föliratot a vele semmi összekötettésben sem levő többi tárgytól elkülönözni és ezektől elválasztva velök közölni siessenek; «a KK. és RR.-nek – a katonaujonczok iránti első érdembeli föliratuk fölterjesztésére vonatkozó – óvását pedig a törvénynyel és a törvényes gyakorlattal annyira ellenkezőnek találták, hogy annak fönmaradása 293mellett a szabad egyezkedés mintegy lehetetlenné, a haladás a tanácskozási eredmények lebilincselése által bizonytalanná és kétségessé, s az 1790: XIII. t.-czikknek világos rendelete egyoldalú föltétel által korlátozottá válnék» és azért kimondották, hogy erre semmi szín alatt rá nem állanak.
Nagy Pál indítványozta, kéressék meg a nádor, hogy az 1830-diki példa szerint nem intermediationalis uton, mert ennek itt helye nem lehet, szerezze meg ő felségétől a kir. előadások 1. és 3. pontjára nézve a szükséges adatokat; jelentse ki egyszersmind, hogy a KK. és RR. a kir. előadásokat elmellőzni nem kivánják; a főrendekhez pedig küldessék üzenet, hogy mivel a KK. és RR. a dolog siettetése végett a kir. előadásokba más uton is belemenni szándékoznak, tartsák meg ők is szavukat, s tettleg bocsátkozzanak bele a hozzájuk átküldött üzenetek tárgyalásába; az 1790: XIII. t.-cz. értelme iránt kifejtendő elvek pedig külön üzenetben közöltessenek velök.
Deák Ferencz: A főrendeknek most felolvasott válaszüzenete tétetvén tanácskozásaink tárgyáúl, meg fogják engedni a t. KK. és RR., hogy mindenekelőtt ezen üzenetre tegyem meg észrevételeimet; szólani fogok azután az indítványról is, melyet Sopronmegyének érdemes követe a jelen kérdést tárgyazólag előadott. A mi az említett válaszüzenetet illeti, az én előttem mind tartalmára, mind szerkezetére nézve valóban váratlan és keserűen meglepő. A mélt. főrendek, kik oly gyakran emlegetik a közelítést, épen akkor, midőn minket bizodalmas közelítésre felszólítanak, s ismételve sürgetnek, ők maguk mozdulatlanul egy helyen megállanak. Midőn e jelen országgyűlés megnyittatott, hazánk legsúlyosabb sérelmei valának tanácskozásaink első tárgyai. Képviseleti rendszerünknek alapját: a szabad választást, a szólás törvényes szabadságát sértve, sőt veszélyeztetve láttuk mi azok által. Keserű fájdalom tölté el keblünket, s a nemzetben igen súlyos és szorongató aggodalom támadott. Első kötelességünk vala tehát nekünk, nemzeti képviselőknek, ezen sérelmeket a méltóságos főrendekkel közölni, s mi tőlük pártolást, rokonérzelmű egyetértést, vagy legalább szíves részvételt reménylettünk. Azonban mit tevének ők? Űzeneteinket nem mondom megvetették, de bizonyosan hideg részvétlenséggel félretéve, a közlött sérelmeket még tanácskozásba sem vették; pedig ez nekik is szoros törvényhozói s polgári kötelességök lett volna, mert ha közlött panaszaink alaposak, ha állításaink igazak, s így a sérelem valóságos, a súlyos aggodalom nem ok nélküli: akkor törvényhozói kötelességük vala ezen sérelmeket velünk egyetértve felterjeszteni, s az óhajtott orvoslást, 294a nemzet méltó aggodalmának megszüntetését, haladék nélkül eszközölni; ha pedig nézeteink talán hibásak valának; ha panaszaink nem alaposak, s aggodalmunk felesleges: akkor épen azon rokonérzet, melyet oly sokszor emlegetnek, polgári kötelességökké tevé, hogy ellenokaikat előadják, s minket s általunk a nemzetet felvilágosítván, az aggodalmat megszüntessék, s viszahozzák keblünkbe azon enyhítő megnyugtatást, mely nélkül tanácskozásaink biztosan és sikeresen alig haladhatnak. E kettős kötelesség helyett azonban a méltóságos főrendek mindent elmellőzve, csak ismételték, hogy az 1790: XIII. czikkely mindenekelőtt a kir. előadásokat rendeli tárgyalás alá vétetni, ugyanazért ők azok tárgyalása előtt a közlött sérelmeket tanácskozásba nem veszik. Mi több rendbeli üzeneteinkben kifejtettük, hogy az említett XIII. t.-czikknek mind betű szerinti, mind gyakorlati értelmére nézve meggyőződésünk a főrendek magyarázatától felette különbözik, s előadtuk egyszersmind azt is, hogy épen azon XIII. t.-czikknek leglényegesebb rendelete, az t. i., hogy az ország rendei minden akadály nélkül az országgyűlésen szabadon megjelenhessenek, s ott törvényes szabadsággal tanácskozhassanak, vagyon megsértve mindazok által, mik a szabad választásra és szabad szólásra nézve történtek; mindenekelőtt tehát épen azon törvénynek, melyhez a méltóságos főrendek támaszkodnak, legelőlegesebb lényeges rendeletét kell megtartani, s az említett sérelmek orvoslásával magát a sértett törvényt helyreállítani. Azonban erre a mélt. főrendek nem csak alapos ellenvetést nem tevének, sőt reá épen semmit sem feleltek; vagy azért, mert alkalmatos válasz hamarjában kezöknél nem vala, vagy talán azért, mert el akarják velünk hitetni, hogy az előleges felterjesztést e részben is ugyanazon törvény ellenzi, melynek lényeges részében s előleges rendeletében lett súlyos megsértését panaszoljuk, s így ők sérelmünk orvoslását bizonytalan időre hátravetni akarván, ugyanazon törvényre hivatkoznak, melynek helyreállítását mi sürgetjük, s ekképen a törvényt csak egyoldalulag magyarázzák.
A kir. leiratban, mely tanácskozásaink közben érkezett, a KK. és RR. aggodalmaiknak legalább egy részben megnyugtatását látván, fontos lépést tevének a közelítésre, mint ezt a mélt. főrendek maguk is elismerik válaszüzenetökben, midőn azt mondják, hogy «igaz hazafiui örömükre szolgált a tanácskozásoknak megnyugtatására vezető azon lépés, melyet a KK. és RR. a közelebb közlött felirati javaslatban tevének». És mégis mivel viszonozzák ők ezen első lépést? Talán 295ők is követik példánkat? ők is közelítve könnyítik, siettetik az egyesülést? Nem! Ők még most is folyvást mozdulatlanok maradtak, válaszüzenetökben semmi közelítés nincsen, csak minket sürgetnek most is a közelítésre. Mi tehát az ő szándékjok? Ők azt akarták: hogy midőn ők kimondott véleményöktől nem távoznak, mivel azt helyesnek, törvényesnek tartják, mi akaratunkról, meggyőződésünkről lemondva, utasításainkat feláldozva, csak azt akarjuk, a mit ők akarnak, csak azon ösvényen járjunk, melyet ők kijelöltek. Elfogadják ők a javaslott feliratnak azon részét, mely kivánatunknak megfelel, hogy t. i. a katonaállítás szükségére s a Duna szabályozására vonatkozó adatok közlését ő felségétől kérjük; de azt, mit egyenes utasításaink következtében legbelsőbb meggyőződésünkből is e felirathoz kötöttünk, súlyos sérelmeink orvoslásának kérését, holott az eszközölni nekik is szintén mint nekünk szoros kötelességök, folyvást ellenzik, sőt azon sérelmeket még most sem vevék tanácskozásba, csak azért, mert ezt az általuk kijelölt ösvénynyel, s az 1790: XIII. czikknek általuk felállított magyarázatával ellenkezőnek vélik. Nem akarok én régi példáknak felhozásával előállani; elég legyen az 1832. esztendei országgyűlést e részben megemlíteni. Akkor az első felirat a kir. előadások iránt az országgyűlésnek 14-dik hetében küldetett fel, s mit foglal magában? Az 1-ső pontban mindenekelőtt panaszt tesznek az ország rendei az iránt: hogy az országgyűlése nem tartatott meg azon napon, mely az 1830. évi VI. t.-czikk által kitüzetett s e részben óvást téve, biztosítást kivánnak. A következő pontokban előadják az ország előleges sérelmeit, kijelentvén, hogy azoknak orvoslása nélkül a kir. előadások tárgyalásában biztosan haladni nem lehet, s ezek után tesznek csak említést a kir. előadásokról, még pedig miképen? Talán azok érdemébe bocsátkozva? talán egyik vagy másik pont tárgyalásának eredményeit közölve? talán törvényjavaslatokat felterjesztve? Nem. Egyedül a tárgyalás sorozatát adják elő, s elmondják, hogy elsőben az úrbéri, aztán a kereskedési, törvénykezési, és adóbiztossági munkákat veendik tárgyalás alá, s mindezeket egyszerre fogják sanctió alá bocsátani; végre ő felségét megkérik, hogy az ausztriai örökös tartományok részéről biztosságot nevezzen ki, melylyel egy országgyűlési választmány a határvámok iránt értekezhessen és végezhessen. A sérelmek tehát azon országgyűlésen is a legelső feliratban, mely a kir. előadások iránt felküldetett, azon kir. előadások megemlítésével, s nem a tárgyalás után, hanem a tárgyalás sorának megállapításával, együtt 296és egyszerre szoros kapcsolatban terjesztettek fel, s ezen példával tökéletesen egyez jelen állapotunk, mert mi is a javaslott feliratban az ország legsúlyosabb sérelmeit adjuk elő, s ezzel együtt a kir. előadásokat nem csak megemlítjük, hanem világosan kijelentjük, hogy azok közül a 2-dik pontnak, mely a katonaság élelmezését tárgyazza, rendes és haladék nélküli tárgyalására nézve az első lépést a választmány munkájának bekérésével már megtettük, az 1-ső és 3-ik pontra nézve pedig a szükséges adatok közlését kérjük. Ha tehát az 1832. esztendőben nem ellenzette ezt az 1791. esztendei XIII. t.-czikk rendelete; ha akkor követhették velünk együtt ezen ösvényt a mélt. főrendek: mi tiltja ettől őket a jelen országgyűlésen, midőn az orvosolni kivánt sérelmek még számosabbak, súlyosabbak és lényegesebbek, mint akkor valának, s midőn a körülmények a kir. előadásokra nézve nem sürgetőbbek, mint akkor, s a törvény értelme most is az, mi akkor vala, mert e törvényben azóta változás nem történt; hogy pedig a meg nem változtatott törvénynek értelme magában megváltozott volna, azt talán senki állítani nem meri. Lehet valamely törvény idő multával helytelen, czél elleni, sőt káros; de hogy a törvény szavainak, kivált holt nyelven irt szavainak, valóságos értelme néhány évek multával más legyen, mint előbb vala, ez csakugyan merő lehetetlenség. Mik tehát azon okok, melyek a mélt. főrendek ellenkezését támogatják? Azt mondják ők, hogy e sérelmeket azért nem lehet az első felirattal kapcsolatban felterjeszteni, mert azokat ők még tanácskozásba sem vették. De hiszen ez nem a mi hibánk, ennek mi okai nem vagyunk; mi azon sérelmeket annak idejében által küldöttük, mi azok felvételét ismételve sürgettük, s az, hogy a mélt. főrendek e részbeli kötelességüket mulasztva kérésünkre, sürgetésünkre még eddig nem hajoltak, folyvást okul szolgáljon-e azon sérelmek elmellőzésére? Nem áll-e hatalmukban a mélt. főrendek ezen akadályt a tüsténti felvétellel elhárítani; vagy talán e részben is az 1790: XIII. t.-czikkre hivatkoznak? Azt is mondják a mélt. főrendek, hogy ezen tárgyak felett a két tábla egyezése hosszabb időt kiván. De ha ők a közlött sérelmeket tanácskozás alá sem vevék, ha ők azoknak egy részét – mint gyanítom, de érte kezeskedni nem merek – fel sem olvastatták, törvényhozói állásukban minő diplomatiai forrásból állíthatják: hogy az egyezés csak hosszabb idő alatt történhetik meg? Vagy talán épen ezen főrendi ellenvetésből kiindulva fogja valaki az 1832. esztendei példa ellen felhozni: hogy akkor az első feliratban kapcsolatban felterjesztett 297sérelmekre nézve a két tábla egymás között tüstént megegyezett, s így azok tüstént fel is terjesztethettek? De azon kívül, hogy ez a dologra nézve tetemes különbséget nem tenne, nem is egészen áll, mert akkor is a felirat 1-ső pontjában említett – az országgyűlésének törvény elleni halasztását tárgyazó – sérelemre nézve nem a kapcsolat ellen, hanem a dolog érdemében csak három üzenet váltása után egyeztek meg a főrendek, ez pedig most is megtörténhetik.
Fájdalmas tehát a nemzetre nézve az, hogy a mélt. főrendek törekvése leginkább arra látszik intézve lenni, hogy az 1791: XIII. t. cz.-nek általok felállított magyarázata gyakorlatilag is megállapíttassék, s az 1832. esztendei világos példának lerontásával, mindenkor és minden esetben csak a kir. előadások vétessenek előlegesen és mindenekelőtt tárgyalás alá, az ország súlyos sérelmeinek felvétele pedig bizonytalan időre hátra vettessék. Ezen értelem véleményem szerint a törvény lelkével, a nemzet jussaival s az ország boldogságával egyenesen ellenkeznék, s e jelen országgyűlésnek példáját hoznák fel ellenünk jövendőben mindenkor, midőn sérelmeinknek előleges orvoslását sürgetnénk. A junctim ily módon lehető megsemmisítéséhez járulnunk tehát nem lehet, s nekünk, kik a hitünkre bizott nemzeti jussok felett önkényesen nem alkudozhatunk, legalább az 1832-diki ösvényt követni képviselői szoros kötelességünk.
Azon feltételre vagy záradékra nézve, melyet utolsó üzenetünkben kifejeztünk, mindenekelőtt azt mondják a méltóságos főrendek, hogy a tanácskozásoknak mindennemű anyagi és szellemi erőszakoltatásoktól és kényszerítésektől ment és szabad állapotban kell tartatniok. De vajjon t. RR. jelenleg ilyen szabad állapotban vagyunk-e mi? Pest vármegyének szabadon választott követe felső parancsolat által a megjelenéstől eltiltatott, s a kir. leiratban világosan kimondatik, hogy megjelenhetésének gátlására az illő rendeletek megtétettek. Vajjon nem anyagi kényszerítés-e ez? Vagy talán azt hiszi valaki, hogy a kormány a gátló rendeletek alatt csak azt értette, hogy több jeles és kitünő szónoklatú férfiak rendeltettek Pozsonyba, kik midőn gr. Ráday mint Pestnek követe székét elfoglalni készül, őt a rhetorikának minden mesterségével, a legfontosabb okoknak felhordásával, reá fogják birni a visszatérésre? s a «congrua dispositio» alatt ekképen csak meggyőződést eszközlő szavak, nem pedig kényszerítő eszközök értetnek? De én félek, sőt erősen hiszem, hogy a gátló rendeletek alatt más, keményebb, nagyon is anyagi, nagyon is 298kényszerítő eszközöket értett a kormány. Nézzük továbbá a szólás szabadságára nézve mint áll a dolog? Látjuk, hogy azok, mik eddig történtek, nyomasztó teher gyanánt nehezedtek tanácskozásaink szabad folyamatjára, s ha el nem fojtják is, de kétségtelenül károsan gátolják azoknak nyilt és háborítatlan kifejlődését, s elmondhatjuk, hogy tanácskozásaink folyvást ostromi állapotban vannak. Azt mondja ugyan Sopronmegyének érdemes követe, hogy mi a tanácskozások szabadságát tettleg gyakoroljuk; de vajjon azért, mert veszedelem idején többen a veszedelemre nem tekintve, csüggedést nem ismerő buzgósággal törekszenek a kötelesség szabta ösvényen a kitüzött törvényes czél felé, lehet-e azt állítani, hogy veszedelem nincsen? Ki kezeskedik nekünk arról: hogy tanácskozásaink oly perek tárgyává tétetni nem fognak, melyek törvényelleniek? Nem voltak-e már esetek, melyek erre szomorú bizonyságul szolgálnak? s nem ilyen esetek szülték-e sajgó keblünk égető fájdalmát, melylyel jelen tanácskozásainkat folytatjuk? Törvény biztosította nálunk a szólás szabadságát; ezt a hatalom szava megrontotta: nekünk tehát biztos oltalmunk s paizsunk mindaddig nem lesz, míg a sértett törvény ismét helyre nem állíttatik; ez pedig csak akkor lesz helyreállítva, ha sérelmeink orvosolva, s aggodalmunk megszüntetve leend. És így a szólás törvényes szabadsága, tanácskozásaink eszköze, még most is anyagi és szellemi kényszerítés alatt van. Vagy nem szellemi kényszerítés-e az, midőn a méltóságos főrendek legsúlyosabb sérelmeinket, melyeknek minél előbbi orvoslása annyira szivünken fekszik, félre teszik, s egyenesen kinyilatkoztatják: hogy ők azokat tanácskozásba sem veszik, míg az általok kijelölt ösvényt nem követjük. S ime, mi utolsó üzenetünkben a záradékot csak a törvények teljesítéséhez kötöttük, csak azt kivántuk, hogy az 1790: XIII. t.-czikk megtartassék, s az ország sérelmei mulhatatlanul orvosoltassanak, s már azzal vádoltatunk, hogy a tanácskozások szabadságát lebilincselve, szellemi kényszerítést akarunk használni; s mi, kiket anyagi és szellemi kényszerítésnek több nemei oly súlyosan nyomnak, épen a mélt. főrendek által vádoltatunk erről, kik, mint említém, magok használják ellenünk a kényszerítést.
De amúgy is mi törvénytelenség lehet azon záradékban, melyet a mélt. főrendek annyira kényszerítőnek állítanak? Hiszen mi határozatunkat a sérelmek orvoslásához kötöttük, ezt pedig törvényeink parancsolják, s csakugyan valódi szándéka a kormánynak a törvénynek eleget tenni, s a sérelmeket orvosolni: akkor a feltétel 299reá nézve nehéz és kedvetlen nem lehet, mert a mi abban kiköttetik, azt úgyis cselekedte volna. Mi nem mondunk mást, mint hogy mi is teljesítjük ugyan kötelességünket, de midőn ezt teszszük, egyszersmind azt kivánjuk, hogy a kormány is teljesítse kötelességét; s kérdem, van-e keserűbb gúny, van-e nagyobb megsértése a kormánynak, mint róla feltenni, hogy azon feltételt, mely a törvényes kötelesség teljesítését kötötte ki, súlyosnak fogja tekinteni, sőt azt kedvetlenül veendi? mert hiszen ezt feltenni annyi, mint világosan kimondani, hogy a kormány sérelmeinket orvosolni, s ez által legszentebb kötelességét, a törvénynek megtartását, teljesíteni nem akarja. Azt mondják a mélt. főrendek, hogy ezen záradék törvénytelen; de törvényt nem mutatnak, melylyel az ellenkezik. Azt mondják továbbá, hogy példátlan; de nem említve számos eseteket, melyekben az országos ajánlatokhoz feltételek köttettek, elég legyen az 1830. évi országgyűlést e részben felhozni. Emlékezzenek vissza a KK. és RR., hogy midőn az országgyűlésen az ujonczok megajánltattak, az ajánlásról javaslott t.-czikkbe azon feltétel is igtattatott: hogy a magyar ezredekben a magyar tisztek előléptetési sorozata – az úgynevezett circulatió – megtartassék; ezt akkor a mélt. főrendek ellenezték ugyan; de nem azon okból, mintha a szükség megtudása után az ajánláshoz feltételt kötni nem lehetett volna, hanem azért, mert azt hitték, hogy abból a hazára haszon nem háramlik; utóbb hosszabb vitatások után ők is megegyeztek a javaslatban, s így tettleg megismerték, hogy feltételt kötni az ajánlathoz nem vala törvénytelen. A kir. válasz ezen feltételt egész kiterjedésében el nem fogadta; de ismét nem azért, mint ha átalában ilyen feltétel az ajánlathoz nem köttethetett volna; s a KK. és RR. a kir. válasz felett tartott tanácskozásaik alatt több rendbeli üzenetökben kinyilatkoztatták, hogy az érintett kivánság, mint a tett ajánlások egyik nyilvános feltétele mellett tovább is megkivánnak maradni. Sőt a válaszra készült felirati javaslatban is azt mondják «dignetur demisse propositum articuli projectum cum conditione §-o 12-o quoque expressa, quam ut ad legum effectum necessariam humillime oblato in tyronibus subsidio ultro jungere cogima, benigne acceptare», s ezen feltételtől végre sem azért állottak el az ország rendei, mintha azt kikötni törvényesen szabad nem lett volna, hanem mint a t. RR. jól tudják, csak ő cs. kir. főherczegségének, az ország nádorának, elegyes űlésben történt érzékeny felszólítására, s az ő hosszas szolgálatának, s fényes érdemeinek tekintetéből hagytak fel az úttal annak további sürgetésével. 300Világos tehát, hogy egy olyan feltétel, mely ámbár természeténél fogva a magyar ezredeket tárgyalta, de az ujonczok állításával oly válhatatlan kapcsolatban, hogy nélküle ajánlatot tenni nem lehetett volna, épen nem vala: csak az által lett feltétellé, hogy azt az ország rendei az ajánláshoz kötötték. Ez már akkor elfogadván a mélt. főrendek, mi oknál fogva mondhatják tehát most, hogy a törvényeknek méltán kivánt teljesítését mint feltételt el nem fogadják, és pedig határozottan jelentik ők ki: hogy a közlött záradékra ők semmi szín, semmi ürügy alatt soha reá nem állanak. Vajjon nincsen-e ilyen nyilatkozat által a tanácskozások szabadsága tökéletesen lebilincselve? Hiszen, ha ezen «soha» szó nem puszta szó vala, akkor csakugyan e részben vége minden tractatusnak. Azonban szerencsénkre jelenleg a záradékra nézve nincsen szükségünk a mélt. főrendek megegyezésére: mi azt csak úgy, mint a magunk tanácskozásainak eredményét, s a képviselői táblának határozatát mondottuk ki, s annak elfogadására a mélt. főrendeket fel nem szólítottuk, sem a feliratba azt nem igtattuk. Kezdeményi jussunknál fogva hatalmunkban állott ez, s a záradéknak tettleges létrehozása csak azon nem reménylett esetben válik szükségessé, ha a kormány a sérelmek orvoslásának elmulasztásával törvényes kötelességét mulasztaná el; akkor mi bizonyosan azt fogjuk cselekedni, mit törvény, a nemzet közjava és képviselői helyzetünk parancsol; de addig e felett a főrendekkel vetélkedni nem akarunk, s épen képviselői állásunkban gyökerezett kezdeményi jussunkat az ő vitatásaik tárgyává tenni, s arra megegyezésüket bármi részben kikérni soha nem kivánom. Tehát mind a junctimot, melyet mint törvényben s gyakorlatban alapuló s legsúlyosabb sérelmeinknek orvoslását legalább némileg biztosító nemzeti just megrontanunk, vagy alku tárgyává tennünk nem lehet, nem szabad s a záradékot is, mely vélekedésem szerint nem törvénytelen, nem példátlan, s valóban példa nélküli sérelmeink közt talán még egyetlen eszköz, melyhez nyulhatunk: úgy mint közelebbi üzenetünkben kifejtettük, fenn kivánom tartani.
A mi Sopron vármegye követének indítványát illeti, szives volt az érdemes követ úr azt velem már előbb is közleni, s én minden kitelhető figyelemmel fontolgattam, meghánytam vetettem annak minden oldalát, minden következéseit, mert hol a közelítés lehetséges, minden szabad, törvényes és illő eszközre reáállok. De ha azon tudakozó nádori felterjesztés oly értelemben vétetik, hogy azzal semmiféle sérelmek fel nem terjesztethetnek, akkor félek, hogy feliratunknak 301ezen főpontjától, a junctimtól, essünk el általa. Mi több országgyűlésnek, de különösen az 1832-iknek példájára azt kivánjuk, hogy súlyos sérelmeink azon első lépéssel, mely által a kir. előadásokra nézve ő felségével a tractatust megnyítjuk, kapcsolatban terjesztessenek fel; erre nézve pedig csakugyan mindegy, akár irásbeli felirattal, akár a javaslott nádori felterjesztéssel történjék a tractatusok megnyítása, az mindenesetre a tractatusok első lépése leend, és ha mi ettől a sérelmeket elválasztjuk, az 1832-diki példának megrontására jövendőben ezen esetet fogják előhozni, s azt fogják mondani: hogy 1839-ben a főrendek mindenekelőtt a kir. előadások tárgyalását sürgették, a KK. és RR. pedig a sérelmeket akarták előlegesen felterjeszteni, a többség azonban ettől elállván, utóbb azoknak felterjesztését a kir. előadások iránti első felterjesztéssel akarták junctim felterjeszteni, de még ez sem történt meg, mert a tractatusokat megnyitó első felírat helyett a nádor vitte föl ő felségének a nemzet kivánatát a nélkül, hogy azzal együtt a sérelmek is előadattak volna, s ekképen a sérelmek felterjesztése fokról fokra mindig alább esik, s a junctimnak minden haszna, s minden ereje lassankint elenyészik. Egyébiránt más oldalról sem vezet czélra ezen indítvány, mert ha a mélt. főrendek közlött sérelmeink felterjesztésében tovább sem egyeznek meg, akkor azokat az adatok közlése után készítendő, s a kir. előadások érdemét tárgyazó felirattal együtt sem fogjuk felterjeszthetni, s vagy megakadnak ismét a tractatusok, vagy pedig a sérelmek felterjesztésétől, s a záradéktól végképen el kell állanunk, ezt pedig Sopronnak érdemes követe maga sem akarja, s úgy hiszem, e tábla többségének arra alapítani számítását, hogy határozatai majd utóbb megbuknak, soha nem szabad. Én tehát a soproni indítványt, mint a mely a junctimot megrontaná, és másrészről czélra sem vezetne, nem pártolhatom. Alkut, egyezést említ Sopronnak érdemes követe, s mint egyezés eszközét kivánja tekinteni indítványát. De ha utasítások által kezeink kötve nem volnának is, miképen alkudhatunk mi azokkal, kik a másik fél lépései és határozatai felett semmi bizonyosat nem igérhetnek? Ki kezeskedik azért, hogy a soproni indítvány elfogadása után sérelmeinket a mélt. főrendek ő felségéhez felterjesztik? ki kezeskedik azért, hogy azok tüstént orvosolva lesznek? Pedig, ha mi alku által lekötnénk most szavazatunkat, végzés által elállnánk attól, mit a következések biztosítására legalább némileg czélszerűnek vélünk, a másik fél azonban semmire lekötve nem volna: az alku, az egyezés, mint egyoldalu, csak nékünk 302lehetne káros. Olyan intermediatió, melylyel a tudakozódó felterjesztés mellett egyszersmind sérelmeink is felküldetnének, más tekintetet érdemelne ugyan, de ilyen intermediatiót Sopronnak érdemes követe nem kiván, mert jól tudja, hogy a nádori közbenjárásnak törvény szerint csak ott van helye, hol mint a törvény mondja «ubi discordiae ortae sunt inter regem et regnum» s gyakorlat szerint az ilyen közbenjárást előbb a felirat szokta megelőzni, s csak akkor, ha az ország rendeinek felirata sikeretlen maradt, lesz használhatóvá a közbenjárás; e jelen esetekben pedig még országos felirat nem küldetett, sőt a sérelmek érdemére nézve a két tábla között még egyesség nincsen, alig volna tehát hihető a nádori közbenjárásnak elvállalása. Ismét kijelentem tehát, hogy én legjobbnak tartom végzésünknél ez úttal is megmaradni; szóljanak ahhoz utóbb is utasításaik által a törvényhatóságok, határozzon a nemzet; mi e tárgy felett ilyképen nem alkudozhatunk.
Legyen szabad egy pár szót szólanom átalában azon módról, melyet a mélt. főrendek követnek, s azon hangról, melyen utolsó válaszüzenetökben szólanak. Gyakran emlegetik ők a bizodalmat, gyakran ismételik, hogy annak helyreállítását a nemzet és fejedelem között mily forrón óhajtják. Én is óhajtom azt, mert azt hiszem, hogy ezen bizodalom nemzetre és fejedelemre nézve egyiránt a legnagyobb kincs. De tekintsünk vissza a mult időkre: százados sérelmek, a sorsnak ezer csapásai, százszoros csalódások már kifáraszták a nemzetnek egykor gazdag reményeit, már évek óta keserű fájdalom fásítja keblünket, s csak panaszt, egymást váltó, soha nem enyhített fájdalmas panaszt rebegnek ajkaink; szívünk fenekén maradt még a reménynek és bizodalomnak egy kis szikrája, nem lobogó fáklya többé, mely mint hajdan a nemzetet kétes veszélyes ösvényén biztosan vezérelje, de élő szikra még, melyet kedvező körülmények között szeretet és nyiltszívűség utóbb lángra gyujthatnak. Élesztette ezen szikrát az utolsó királyi leirat, melyben a nemzet enyhítő s legalább némileg megnyugtató vigasztalást talált; de türelmetlen emberek nem elégesznek meg ezzel, s boszankodva bámulják, hogy az éledni kezdő kis szikra egyszere magasan lobogó lángokra nem gyulad. A mit azonban századok keserű csapásai lassankint megrontottak, azt egy pillanat, egy-két vigasztaló szó egyszerre helyre nem állíthatja: erre idő kell és tettek, nyiltszívűség, szeretet és türelem. A mélt. főrendek hatalmas ellenszegüléssel akarják-e ezen szikrát fellobbantani? s azon mód, melyet követnek, azon hang, melyen üzenetüket irták, nevelni fogja-e 303annak melegét? Félek, hogy így még e kis szikra is elfojtatik, s akkor hazánkat, nemzetünket pótolhatatlan veszteség éri. Nem tudják-e a mélt. főrendek, hogy a bizodalom erőltetést nem szenved? A bizodalom az emberi kebelnek legszebb, leggyengédebb virága; igazság és nyiltszívűség hozzák azt létre, szeretet és türelem táplálják; de csak az idő fejtheti ki fakadó bimbóját, s a ki annak kifejlődését hatalmas kézzel erőltetni akarja, földulja a fakadó virágot; a gyönge plánta kemény illetést nem türhet és hervadni fog: pedig ha egyszer elhervadt, nincs emberi hatalom, mely ismét feléleszsze. Ne dulják fel a mélt. főrendek akaratlanul ezen szép bimbót hatalmas ellenszegülésükkel, mert ennek következései helyrehozhatatlanul károsak lehetnek. A bizodalmat senki jobban méltányolni nem tudja mint mi; annak szükségét senki jobban nem érzi mint mi; hiszen minket ezen helyre is bizodalom állított, s csak bizodalom tartja fenn állásunkat; de épen azért senkinek nem kell jobban vigyáznia mint nekünk, hogy midőn egy részről a bizodalmat kivánjuk megerősíteni, azt fonák erőltetéssel más részről el ne fojtsuk. Ily állásban szó nekünk nem elég; cselekedet kell, mely a nemzetet meggyőzze, s mely a bizodalomnak alapul szolgál. S vajjon a mélt. főrendek üzenete nyújt-e valamit, a mi e részben enyhítő eszközül szolgáljon, s a mi meggyőződést eszközölve, bizodalmat neveljen? Ezen üzenet a mélt. főrendek keserű tanácskozásainak talán igen szigorú és irántunk nem méltányos szüleménye. Miért vagyunk mi ide állítva? Mit védünk mi jelen helyzetünkben? A nemzet jogait. Csak a mieink-e ezen jogok? A főrendekéi épen úgy, mint a mieink; a szabadság megsértésével, a nemzet jogainak feldúlásával ők is annyit vesztenek, mint mi. Azt mondanám, hogy ők még többet vesztenek, ha meg nem volnék győződve, hogy minden jó ember elvesztette mindenét akkor, midőn hazájának szabadságát, nemzetének jogait elvesztette; s ők csak azért nem veszthetnek többet mint mi, mert mi egész életünk boldogságát, reményeink utolsó sugarát, egy szóval mindent elvesztenénk. Ne nehezítsék tehát a mélt. főrendek állásunkat, sőt inkább segítsenek bennünket legszentebb kötelességünk teljesítésében. Hiszen ők is e hazának gyermekei; tudják ők, kik a külföldet s más nemzetek állását, dicsőségét és kényelmeit jobban ismerik, mint mi, hogy a magyarnak honszeretetét sem a multaknak lelkesítő emlékezete, sem a hiuság, sem az önzés nem támogatják annyira, mint más nemzetekét. A hatalmas Rómának, s a szabad Görögországnak szabad polgárai lelkesedést meríthettek hazájuknak történeteiből; 304büszkék valának nemzetök nagyságában és dicsőségében, s érezték, hogy az ő hazájuk a legjobb, a legboldogítóbb. A franczia, az angol szintén lelkesedve tekintenek vissza történeteikre, s szintén érzik, hogy Európában nincs haza, mely nekik annyi kényelmet, annyi szabadságot, annyi biztosságot nyujtana, mint a maguké. A lángkeblű olaszt földúlt szabadsága romjai közt a classikai hajdankor tüze lelkesíti; az oroszt legalább hazájának óriási nagysága emeli. De a magyarnak mindezekből igen kevés jutott; történeteink csak átok szülte viszálykodásokra, csak életért és megmaradásért vívott véres harczokra mutatnak; kevés azokban a polgári erényeknek tiszta példája, kevés a fénypont, mely forró önérzettel keblünket emelje. Hiuság nem kecsegtethet bennünket, mert hisz Európa csak alig tudja létezésünket, s Afrikának számos coloniái tán ismertesebbek más nemzeteknél, mint honunk, melyet Ausztria termékeny, de míveletlen coloniájának tekint a külföld. Jelenünk nem fényes, s nem annyira boldogító, hogy e részben más nemzetekkel vetélkedhetnénk. Jövendőnk Isten kezében van, de hogy igen fényes kilátásokat igérne, azt elhinni csakugyan optimismus kell, ámbár a jelennél jobbat nem remélnünk lehetetlen. S mégis van az embernek keblében egy tiszta forró érzés, mely mindezen segítségek nélkül buzgón ragaszkodik a hazához, s nem tartom jó embernek, nem tartom magyarnak, ki e szegény, ki e nyomorult szegény szenvedő hazáját jobban ne szeretné, mint akármely fényes országát Európának. Meg vagyok győződve, hogy ilyen honszeretet él a mélt. főrendek keblében, s ezen honszeretet tiszta érzetére kivánnám őket megkérni, nyujtsanak segédkezet nekünk, hogy e haza boldogítására biztosan, nyugalommal munkálódhassunk; segítsék megszüntetni a nemzet aggodalmát, ne ragaszkodjanak a kimondott szóhoz csak azért, mert már kimondották; áldozzák fel azt ne nekünk, ne a mi kivánatinknak, hanem a nemzet nyugodalmának, a nemzet legforróbb óhajtásának, mely az ország legsúlyosabb sérelmeinek mennél előbbi felterjesztését és orvoslását szívszakadva várja. Ez véleményem a tárgyra nézve, s épen ezért a soproni indítványt el nem fogadom, hanem e részben maradni kivánok azok mellett, miket a KK. és RR. eddig elvégeztek, mert csak ezen útat látom czélravezetőnek.
