ELŐSZÓ.
ELŐSZÓ.
Deák Ferencz beszédei a mai napig elrejtett kincsek, a nagy közönségre nézve hozzáférhetetlenek voltak. Még azon országgyűlési beszédei is, a melyeknek mi voltunk tanúi, a képviselőház naplóiban és a politikai lapok évfolyamaiban nyugosznak; összegyűjtve egyáltalán nem jutottak a nyilvánosság elé. 1848-ig mondott beszédeit a most élő nemzedék meg épen nem ismeri. Abban az időben az országgyűlési tanácskozások súlya nem az országos, hanem a kerületi ülésekben volt, az itt mondott beszédek legnagyobb részét pedig sehol sem nyomtatták ki. Az 1832/6-diki országgyűlésről Kossuth Lajos, az 1839/40-dikiről Stuller Ferencz készítettek ugyan írott tudósításokat, s gyűjteményem I. kötete nagy részéhez ezek adták az anyagot, csakhogy e tudósításokat igen kevés példányban írták, s belőlük ma már az országban alig akadni kettőre-háromra.
A jelen kötet és az ezután következők Deák Ferencz beszédeinek lehetőleg teljes gyűjteményét foglalják magukban.
A kerületi ülésekben 1848 előtt mondott beszédeket, a mennyiben az írott tudósításokban megvannak, mind átvettem, még pedig úgy, a mint ott találtam, s a hol e tudósítások az országos ülésekben tett nyilatkozatokat is közlik, ezek szövegét összehasonlítottam az országgyűlési nyomtatott jegyzőkönyvekével, s azt választottam, a melyik szabatosabbnak látszott. A nyomtatott országgyűlési jegyzőkönyvekből több apró felszólalást kihagytam, egyszer a följegyzés hiányos volta miatt, másszor mert részletekre vonatkoznak, s Deák Ferencznek ugyanabban a kérdésben az általános vitánál mondott beszéde elég világot vet fölfogására.
De nem értem be az irott tudósításokkal és a nyomtatott jegyzőkönyvekkel. Mindent átnéztem, a mi az 1848-as évet megelőzött időkre nézve közzététetett, s a mi irott följegyzést a muzeum gazdag könyvtárában találni; sok országos képviselőnek atyjától megmaradt írásait olvasgattam; kutattam Zala vármegye levéltárában: s a hol Deák Ferencznek nyilvánosan tett és közölhető alakban megmaradt nyilatkozatára, vagy beszédét fölvilágosító adatra akadtam, fölhasználtam. Akárhányszor nyomára jöttem annak is, hogy egy vagy más tárgyban fölszólalt, beszéde tartalmát azonban hiában kerestem.
Az 1832/6. és 1839/40-diki országgyűléseken mondott beszédek bevezető jegyzeteit igyekeztem lehetőleg rövidre szabni. Csakis a nélkülözhetetleneknek látszó fölvilágosításokra szorítkoztam, annál is inkább, mert Deák Ferencz követjelentései ezen országgyűlésekről a történteknek teljes képét adják. S nem csak az országgyűlési, hanem a megyei beszédekhez írt bevezetések anyagát is mindenütt az eredeti forrásokból merítettem. Magánleveleit, a mennyiben közügyre vonatkoznak, szintén fölhasználtam.
Igaz, hogy az I. kötetben közölt országgyűlési beszédek jó része, mert nem gyorsírók által jegyeztetett föl, csak kivonatban maradt meg. Igaz az is, hogy a megyei beszédek, melyeknek egy részét a Pesti Hirlapból szedtem össze, csonkák, mert a censura miatt csak kihagyásokkal jelenhettek meg. Igy Zala vármegye 1846. márczius 2-án tartott közgyűlésén Horváth János kamarás ily panaszos szókra fakadt: «fájdalommal tapasztaljuk, hogy országosan tisztelt Deák Ferenczünknek az egész hazára oly lelkesen ható gyönyörű szavai is a censurától kitöröltetnek, s csak megcsonkítva juthatnak a közönség elé.» Mindazonáltal nincs kétség benne, hogy még ezen formájukban is igazolva van a beszédek közzététele.
S midőn ezennel a «haza bölcse» beszédeit a nemzetre nézve hozzáférhetőbbekké tévén, Deák Ferencz emlékének adózni kivánok, munkámért egyéb érdemet nem tulajdonítok magamnak, mint azt, hogy egy drága hagyományt, mely a nyilvánosság elé való, rendeltetéséhez juttatok. Vajjon épen én voltam-e erre hivatva? Mondhatnám ugyan, csak abban a meggyőződésben vállalkoztam a kiadásra, mert különben e beszédek még sokáig levéltárakban, muzeumokban és naplókban maradtak volna szétszórva és eltemetve. Minthogy azonban Deák Ferencz beszédeinek nem commentálása és kritikai méltatása, hanem hű reproductiója volt a feladat, e munkára felbátoríthatott az a tény, hogy én voltam, ki 1861-től fogva Deák Ferencznek mondhatnám minden beszédét mint gyorsíró följegyeztem.
Még fülemben csengnek, szívemben még visszhangoznak általam leírt szavai, s midőn beszédeit ujra meg ujra elolvasom, lelkem előtt föltűnik ama nagy ember alakja, a kire ráillik, a mit Tacitus irt Agricoláról: «Quidquid ex Agricola amavimus, quidquid mirati sumus, manet mansurumque est in animis hominum, in aeternitate temporum, fama rerum. Nam multos veterum, velut inglorios et ignobiles, oblivio obruet, Agricola posteritati narratus et traditus, superstes erit.»
Budapest, 1881. október.
Kónyi Manó.
Kónyi Manó.
