I.
I.
A KK. és RR. 1835. márczius 10-dikén tartott kerületi ülésében a tanácskozás tárgya volt: Ferdinand királynak kormányra léptét tudató királyi leirata. Ghyczy Ráfael, Komárommegye követe, indítványozta, hogy a 114RR. válaszul «csupán a dicsőült fejedelem halála fölötti fájdalmukat, ő fensége kormányra lépte iránt pedig hódolással teljes örvendezésöket fejezzék ki».
Deák Ferencz: A dolgot ezzel kimerítve lenni nem gondolja. Az 1830-diki országgyűlés ő fenségének koronázásakor nyilván kikötötte, hogy a kormányra lépte után hat hónap alatt összehivatni nyilván kikötött országgyűlésének rendeltetése minden bizonynyal nem állott volna csupán és egyedül abban, hogy boldog emlékezetű királyunk halála felett fájdalmát kijelentse, s új fejedelmünk kormányra léptéhez szerencsét kivánjon; hanem kétségen kívül hivatásában lett volna, az ország boldogságára szünet nélkül ügyelve, megtenni a szükséges lépéseket, hogy nemzetünknek régi súlyos sérelmei orvosoltassanak s igazságos kivánati teljesíttessenek. Im ő fensége uralkodásának kezdete az ország rendeit egybengyűlten találja s ennél fogva összehívatásukra sincs szükség; de nekünk kétségkívül kötelességünkben áll, mindazt teljesíteni, a mit, ha egybegyűlve nem lennénk, a hat hónapok alatt összehívandó diaetának teljesítenie kellene. Különben is a kir. rescriptumra választ készítvén, annak minden részére válaszolnunk kell; pedig abban b. eml. volt királyunk halálának fájdalmas jelentésén, s koronás fejedelmünk kormányra lépésének hírül adásán kívül egyebek is foglaltatnak. Ott van, hogy e diaetát megszakadás nélkül folyttattatni kivánja; ott van az, hogy jussaink és szabadságink felől biztosíttatunk, és ott van az: hogy bölcs törvények alkotásával fogunk leghelyesebben dicsőült uralkodónk emlékezetének áldozhatni. Mindezekre felelni kell, s a feleletet puszta fájdalmi és puszta örvendési nyilatkozással ki nem meríthetjük. Úgy vélekedik tehát, hogy mindenekben a királyi leirat fonalát követve kellene a válasznak megkészülnie. Első lenne e szerint annak kijelentése, hogy fenséges urunknak fájdalmában teljes mértékkel osztozunk. Itt azonban épen az érzés őszintesége hozza magával, hogy hosszas beszédekre ne fakadjunk; mert midőn ő fensége azt nyilatkoztatja, hogy fájdalma szavakban ki nem fejezhető, ha mi hosszas beszédre fakadnánk, annak adnánk jelét, hogy a mi fájdalmunk szavakkal igen is kifejezhető, és így sokkal kisebb az ő fájdalmánál, melyben osztozni mondjuk magunkat. Megmondhatjuk azonban, hogy annyival inkább sajnosan veszszük b. e. királyunknak halálát, mivel ő benne – a kir. rescriptum szavai szerint 115– egy bölcs és igazságos fejedelmet veszítettünk el, és így legméltóbban vártuk, hogy ezen bölcs fejedelem azokat, miket a hű magyar nemzet boldogságának eszközei gyanánt elébe terjesztgettünk, minden órán teljesíteni, s ezen igazságos uralkodó nemzetünknek sebeit és sérelmeit már-már orvosolni s törvényes kivánatit be fogja tölteni. Utána kell tennünk azonban, hogy nyugtató vigasztalást nyújt új királyunknak kir. rescriptuma, hogy eme reményeink füstbe nem mennek, midőn mind a coronationalis hitlevélre hivatkozik, mind különben is törvényeink, jussaink és szabadságink felől bennünket önként biztosít. Itt tehát ki kell őszintén, hódoló bizodalommal azon erős reményünket fejeznünk, hogy ő felsége ezen kegyes biztosítása következtében is sérelminket orvosolni, törvényes kivánatainkat teljesíteni fogja. Megmondhatjuk továbbá, az ország javának – bölcs törvények alkotásával – előmozdítása végett szakadatlan munkálkodásra lett felszólíttatásunkra: hogy mi ezen felszólításnak úgy fogunk legbizonyosabban megfelelhetni, ha mindazok, mik többszöri felterjesztéseink szerint sikeres előhaladásunkban akadályul szolgálnak, t. i. az országos sérelmek, el fognak háríttatni; mert csak akkor s csak így lehetünk sikeresen munkásak oly bölcs törvények alkotásában, melyek által ismét ő fenségének tulajdon szavai szerint: dicsőült királyunk emlékezetének legméltóbban áldozhatunk.
