A KÖZLEKEDÉSÜGYI REFORMOKRA SZÜKSÉGES PÉNZÖSSZEG MEGAJÁNLÁSÁRÓL.
A KÖZLEKEDÉSÜGYI REFORMOKRA SZÜKSÉGES PÉNZÖSSZEG MEGAJÁNLÁSÁRÓL.
A KK. és RR. 1848. április 6-dikán tartott kerületi ülésében tárgyaltatott Széchenyi István grófnak a közlekedési miniszterium teendőiről szóló törvényjavaslata, mely szerint az összes miniszterium felhatalmaztatik, hogy egész 4710 millió forintig alapot alkosson, mely az ország által biztosíttatik, s melyből 8 millió forint erejéig vasutakra, 2 millió forintig pedig vízszabályozásra a szükséghez képest pénzösszegek fordíttathatnak. Madarász László indítványozta, hogy míg a közlekedési miniszter nem mondja meg, miként akarja e 10 milliót előteremteni és letisztázni, a törvényjavaslat ne tárgyaltassék. Parlamentáris országban a legfőbb biztosíték az lévén, hogy az alsóház a pénzeket megtagadhatja, ő e jogot kivánta gyakorolni. A közmunkákról szóló pontra megjegyezte, hogy «miután a polgári egyenlőség elve a már hozott törvényekben bennfoglaltatik, soha arra szavazni nem fog, hogy valaki a magyar földön közmunkában dolgozzék, míg Somogy követe nem dolgozik». A törvényjavaslat 5. §-a ugyanis így szólott: «5. §. A hatóságokban még most fönnálló közmunkáknak törvény szerinti alkalmazására a miniszterség ügyel föl, melynek tisztéhez tartozand: a létező utak, hidak és más közlekedési eszközök föntartásáról is, az illető hatóságokkal egyetértve, ideiglenesen intézkedni.»
Deák Ferencz: Fontos és nehéz a kérdés, mely előttünk van, s annyival nehezebb, mert valljuk meg, az e nemű dolgokban járatlanok vagyunk. Annyi azonban bizonyos, hogy ha felelős miniszteriumot akarunk, készen kell lennünk a fizetésre. A kinek tetszik a szabadság, tessék az azzal együtt járó költség is; ingyen csak a halál van; a szabadság bajba, veszélybe és pénzbe is kerül. Egy lengyel palatinus szavai jutnak itt eszembe: «Malo perniciosam libertatem, quam quietam servitutem», a mi a szabadságra és fizetésre is alkalmazható. Eddig a mi szerepünk igen kényelmes volt; rosszaltuk a kormányt, hogy semmit sem tesz, s én magam is e kényelmes úton jártam; most, ha tetteket akarunk, fizetnünk kell, ezt kikerülni nem lehet. Azon kérdés tétetett: minő tervet fog a kormány előmutatni, s miből fogja a költséget fedezni? mire nincs más felelet, mint: az én zsebemből s a tiedből és a többiekéből. A terv, melyet a miniszterium ki fog dolgozni, még tractátusoktól függ; erről tehát előre szólani nem lehet, s a tervcsinálást meg kell előzni annak, hogy a miniszterium felhatalmaztassék a tractátusra. A jelen törvényjavaslatban sok megnyugtatás van; a 10 millió aligha fog egészen kimeríttetni; az egész miniszterium felelőssége alatt állván, csak nem lehet föltenni, hogy ez összesen véve oly könnyelmű legyen, hogy minden józan megfontolás nélkül kössön bármi szerződést; végre ha van a világon productiv kölcsön, ép ez az, mely a közlekedésre fordíttatik, s a mely a tőke kamatait vagy legalább azok egy részét valószínüleg behozza. Ne ámítsuk tehát magunkat: a felelős kormány teendőit nem lehet ingyen eszközölni. Úgy, a hogy most állunk, azt sem tudjuk, a mindennapi költségekre való meglesz-e a pénztárban, mely 48még átadva nincs? Előre képzelem, mily lármát fog ütni a jövő országgyűlés, hogy nem lesz országháza, vagy legalább olyan hely, hol összegyűljön, minthogy a Rákos nagyon poros is, messze is van, s igen jó szónokokat kiván. De országgyűlés tartására már pénz kell, mert ingyen senki sem ad helyet. Ha a felelős miniszteriumot kivívnunk nem sikerült volna is, mégis valószínű, hogy az országgyűlés el nem oszlott volna országos pénztár megszavazása nélkül. Azt akarják-e önök az átalakulás első stadiumán, s első lépésül a felelős miniszteriummal szemben, hogy semmi se történjék, holott a régi rendszer szerint is azt várták, hogy sok történjék? Higyjék el önök, hogy az exaltatió el fog mulni; ez arra való volt csak, hogy azt, a mivel most már bírunk, kivívjuk, s a veszély pillanatában megóvjuk; de arra, hogy azt, a mit az exaltatió kivívott, kellőleg organizáljuk s biztosítsuk, hideg megfontolás kell. E hideg megfontolás pedig eredményeket vár, birálgat, hasonlítja a multat s jelent, az embereket s osztályokat. Nem szólok azon önzőkről, kik soha sem fogják az új rendszernek megbocsátani, hogy őket a hatalomtól megfosztotta; szólok csak a jobbakról, kik hidegen fontolgatnak. Első kérdésük lesz: mit nyert a haza ezen átalakulás által? tetemes értéket vesztettünk az új rendszer kivívása kedveért, hova tették ez értéket? Úgy vannak az emberek az ily áldozattal, mint a földmíves a magtárból kivett s elvetett maggal; azon reményben veti azt el, hogy tízszerezve kapja majd vissza, s ha nem tudná, hogy kikel és vele a magtárt újra megtölti, sajnálná odaadni. A jelen mozgalomtól is azt várják, hogy a mit elvett, bőven visszapótolja. Sok ember azonban aggódik, vajjon a föld visszaadja-e az elvetett magot, sok más jégesőtől fél. Igaz, hogy a nemzetek aratására több idő s több béketűrés kell; de mégis sok ember legalább az aratásra reményt adó első csírákat szeretné látni. A kormánynak tehát, ha bizodalmat akar, legalább ilyeket kell előmutathatni: nézzétek, ez itt jobb jövőt igérő kezdet, reménynyel biztató csíra, ime egy út, egy híd, egy országház stb. És önök ezt nem akarják? önök meg akarják kötni az első felelős kormány kezét? Menjünk végig az osztályokon. Nem is szólván az aristokratiáról, ugyan van-e olyan osztály, melyet a körülmények súlya nem ért? Az iparűző tetemesen veszt, mert az ekkorig fényűző aristokratia nem tesz annyi megrendelést, neki tehát vigasztalást kell adni abban, hogy lásson az ő javát eszközlendő közintézeteket; a földmíves nem érzi az új rendszernek rögtön hasznait; a kereskedés ágai pangásnak indulnak; a gyárak biztos állása megrendül, s nem látja-e minden gazda máris a gyapju árának csökkenését a posztógyárak csökkenése 49miatt? Ehhez járul a financiális zavar, stb. Ily krizis közepén vigasztaló kilátás kell az embereknek, az a kilátás, hogy ha szerencsésen kiállják a krizist, jobb jövendő vár reájok, s hogy azt elhigyjék, az előmenetel kézzelfogható jeleit, a reménynek csíráit kell nekik odamutatni. De ha azt fogják tapasztalni, hogy az új rendszer óta hónapok teltek el s még sem történt semmi, elégületlenül fognak nézni ezen új rendszerre, mely nem ad eszközöket a felelős kormány kezébe, hogy ezt az új rendszert az országgal megkedveltesse. Még egy tekintetet említek, mely szintén igen fontos. A mozgalomnak, mely nem lép, hanem ugrik, sok ember lesz áldozatává. Tekintsük p. o. azon művelt, tudományos osztályt, mely az átalakulást tetemes részben előkészítette, s ügy iránti buzgósága és liberalismusa által a kívánt eredményre oly sokat tett; ezen osztály: a művészek és a mezei gazdák. Ezek megszokták, ha nem is fényesen, de kényelmesen élni becsületes munkájok után, és most mi sors vár reájok? Áldozatul esnek a mozgalomnak, valamint számos nagyreményű ifju is, ki magát e pályák valamelyikére előkészíté. Az államnak tehát dolgoztatni kellene még akkor is, ha a munka productiv nem volna s kamatot nem adna, csupán azért, hogy élelmet adjon, s elégületlenség ne támadjon e nagyhatású osztályokban. Ki még elég fiatal, könnyen adhatja magát új pályára, új foglalatosságra, de évekig várakozni nem győz. Vegyük a dolgot practice. Az országgyűlés 5–6 hónap mulva elkezdődik; de mikor fog végződni? Ennyi munka, ennyi tárgy a franczia convent óta még soha egy törvényhozásra sem várt, még pedig mindez kivétel nélkül szükséges. A kormány minden ágát, a financiákat, a vármegyéket el kell rendezni, Erdélylyel az uniót végrehajtani, s ráadásul néhány codexet készíteni. Ki hiszi, hogy e munkát 400 beszélni szerető ember, kéttáblai rendszer s királyi sanctió szüksége mellett, pár hónap alatt bevégzi? Addig legalább is esztendő mulik, s a közlekedési miniszter azért, hogy kidolgozott tervet nem mutatott be, egy egész évig ne tegyen semmit, mint bámuljon, s járja az országot és győződjék meg arról, a mit ugy is tud, hogy t. i. rossz utaink vannak? Hát csak eddig terjed a felelős miniszterium iránt a bizalom? Ez még a régi systema maradványa, miszerint, miként Fáy meséjében meg van írva, egyik gyűlésben azt végezzük, hogy majd máskor végezzünk. Felelős miniszteriumot állítni fel, s azonnal reá azt mondani, hogy benne nem bízunk, hogy nem fog azon korlátok közt maradni, miket okosság s a haza javára parancsol, ezt tenni van ugyan joga a háznak, de czélszerű-e? azt nem tudom; én legalább, mint Zala követe, azt hiszem: nem. Ne csináljuk 50magunknak illusiókat; ezen eset elő fog fordulni más országgyűléseken is; igen téved, ki azt hiszi, hogy a financminiszter teendője nem más, mint kiadni azt, a mit bevett; ez szép gazdálkodás volna – more patrio, de a vége az lenne, hogy az ország úgy maradna, a mint van. Így kár volt annyi exaltatióval szólni a felelős miniszteriumról, oly nagy lármát ütni a kivívott győzelemmel; a világ azt fogja mondani: «vég nélkül és haszon nélkül», s ha lesz ember, ki még régi deák nyelven szól: «multum clamoris, sed parum lanae». Somogy követét a közmunkák tekintetében nem értem. Fényes szavakat hallottam, hogy a közmunkát meg kell szüntetni, hogy ez nem illik a szabadsághoz, a demokratiához; jó, de akkor helyébe kell tenni valami mást, különben az utak és hídak használhatatlan állapotba jőnek, s az ipar és kereskedés egészen megakad; a közlekedési miniszter pedig azt fogja mondani: «segítsetek magatokon, a hogy tudtok, én sétálok». Az emberek pedig boszankodva fogják mondani: köszönöm én az ilyen új rendszert, mely mellett házamból sem mehetek ki, vásárra sem juthatok stb. A közmunkák iránt nincs újabb rendelkezés, de abból, hogy a közteherviselés csak novemberben lép életbe, egyenesen következik, hogy novemberig kiki teljesítni tartozik a közmunkákat is, vagy a ház ismét cassálta a logikát. A ki az által, hogy a nép közmunkájában részt vegyen, lelkiismeretét akarja könnyíteni, most is részt fog vehetni, valamint eddig is akadtak egyesek, kik a közteherviselésben önjószántukból részt vőnek. Azt pedig a közlekedési miniszter sem érti az 5. §-ban, hogy a közmunkával a nép terhére p. o. úgy rendelkezzék, hogy a zalait Somogyba vigye, mert így bizony egy munkást sem fogna kapni, holott, ha a Zala hídját kell megcsinálni, ehhez a magok érdekében is szívesen hozzájárulnak a zalai lakosok. A közmunkáknak tehát legalább addig, míg a közteherviselés bejő, okvetetlenül meg kell maradni. Röviden tehát: tenni kell, s a miniszteriumot felhatalmazni, hogy tehessen; ha a miniszterium vagy épen nem, vagy csak rossz feltételek mellett s a haza kárával szerezhetne kölcsönt, én fölteszem az összes miniszteriumról, s különösen a közlekedési miniszterről is, hogy becsületével s a haza javával könnyelmüen játszani nem fog. De hogyan áll a dolog, ha a miniszterium legelső kivánatát megtagadjuk azért, mert részletes tervet nem terjesztett elő? A jelen idő terv készítésére épen nem alkalmatos s kölcsön fölvételére a mostaninál fatálisabb pillanat alig lehet, holott talán egy pár hónap mulva a körülmények változnak s kedvező feltételek mellett lehet valamely financiális munkálatot tenni. Vagy mondjuk ki tehát nyiltan, hogy a miniszteriumban 51nem bízunk; vagy pedig a bizodalom szempontjából indulván ki, tegyük fel róla, hogy magyarán mondva, lesz annyi esze, hogy az országot kárba nem keveri; hiszen felelősség nyomván vállait, valami bolondot önérdekében sem fog tenni. Mikép s mily alapon történjék azon financiális munkálat, ez a körülményektől függ, s a financminiszter bizonyosan mindent el fog követni, hogy legkedvezőbb eredményt eszközöljön. Ez véleményem, de nem úgy mint miniszteré, – a mi még nem vagyok – hanem mint Zala követéé.
Az ápril 7-dikén tartott kerületi ülésben Széchenyi István gr. törvényjavaslata elfogadtatott.
