II.
II.
Bónis Sámuel úgy érezte magát, mint azon utazó, a ki kemény talajon járva, egyszerre egy præcipium szélére jut, itt ingadozik lába alatt a föld, s ő minden áron visszanyerni igyekszik a biztos talajt. Míg az országgyűlés eddig a jogfolytonosság, a pragmatica sanctio alapján biztosan haladott a törvények oltalma alatt: most az opportunitás kedveért elhagyja a törvényes tért. Belátja, a mit kimutattak, hogy az 1847 előtti állapotnál jobb lesz az, melyet e javaslat fog előidézni, föltéve, hogy testet kap, mert az 1848 előtti kedvezőtlen állapotnak oka is nem az 1848 előtti törvényekben keresendő, hanem abban, hogy e törvények soha sem voltak képesek megtestesülni. De nem kapott fölvilágosítást arra nézve, vajjon az 1848-diki törvényeknél jobb-e ezen állapot, s hogy minő szükség miatt kellett az 1848-diki törvényeket e munkálatnál mellőzni. Az volt a véleménye, hogy «ha az 1848-diki törvényeknek azon hiányossága, mely a közös érdekek kezelésére vonatkozik, a pragmatica sanctióban megalapított personal-unio szem előtt tartásával kifejtetik, a czél megközelíttetett volna». Most azonban az országgyűlés más térre lép. A fejedelem személye helyett szerződést akar kötni a fejedelem többi népével. Nem mondja, hogy ezen a téren is nem virágozhatik föl a nemzetre egy jobb jövő; de aggodalma van, hogy ha ezen jobb jövő be nem következik, elejtettük lábunk alól a törvényes alapot.
Deák Ferencz: Csak pár szót mondok az előadottakra. Az alkotmány visszaállítása, a 48-diki törvények teljes restitutiója az, a mit mi a jogfolytonosságnál fogva sürgetünk, s ennek sürgetésétől el sem álltunk. Ettől azonban teljesen különbözik az, a mit az országgyűlés ránk bizott, hogy t. i. készítsünk javaslatot az iránt, miképp 271lehetne az úgynevezett közös ügyeket az ország önállóságának fölforgatása nélkül intézni és kezelni.
A jogfolytonosság terén a megalkotott és szentesített törvények megtartását és végrehajtását követelni oly kötelesség, melytől elállanunk nem lehet; a másik tér, az t. i., hogyan alkossunk, vagy hogyan találjunk módot arra, mit az országgyűlés ránk bizott, egészen különbözik az előbbeni tértől. Mióta a magyar alkotmány fönáll, soha sem történt az, hogy midőn a szükség úgy kivánta, az ország az alkotott törvényeket ne módosította és ne változtatta volna; magok a 48-diki törvények – hála Istennek – legnagyobbszerű módosításai az előbb fönállt törvényeknek. Mi a 48-diki törvényeket nem adtuk föl; tettleges visszaállításukat épp úgy sürgetjük, mint akárki az országban, és a restitutio in integrumot mi is követeljük. Küszöbén állunk-e ezen restitutiónak? arról bizonyost nem tudok; csak annyit tudok, hogy én ezen restitutiónak mindig pártolója voltam és leszek. De kérdem: azzal bizott-e meg bennünket az országgyűlés, hogy jövőre a 48-diki törvényeknek egyetlen egy vonását, egy betüjét se változtassuk meg? Nem; hanem azzal, hogy készítsünk javaslatot az úgynevezett közös ügyek tárgyalására és kezelésére nézve az ország önállóságának fölforgatása nélkül. Ez a mi föladatunk.
Ha a 48-diki törvények a mai napig békés időkben életbeléphettek és fönállottak volna, hiszi-e valaki, hogy azoknak minden betüje most is épp úgy állana, mint akkor alkottatott? Bizonyosan nem: mert azon törvények oly rögtöni átmenetet képeztek, oly gyorsan és rövid idő alatt voltak alkotva, s az idők és körülmények annyit változtak azóta, hogy maga a törvényhozás eddig azokat régen átalakította volna több igen fontos pontokban, különösen pedig az úgynevezett közös ügyekre nézve.
Hogy a 48-diki törvényhozás akkor nem ért rá gondoskodni arról, azt minden ember tudja; az első lépésben fönakadt erre nézve; különben erről bizonyosan gondoskodott volna. Nekünk föladatunk most, azt, mit akkor a törvényhozás, mert nem volt ideje, mert nem engedték tenni, elmulasztott, és a mit 18 év még inkább összezavart, pótolni és tisztába hozni: ezzel bizott meg bennünket az országgyűlés. Nem a jogalapot vetjük el lábunk alól: a jogalap az, hogy az alkotott törvényeket nem szabad addig mellőzni, míg azokat a törvényhozás meg nem változtatja. Ezt senki sem lökte el lába alól. A 48-diki törvények addig jogalap, míg az országgyűlés meg nem változtatja; ha megváltoztatta, az új törvények lesznek a jogalap, valamint a régi törvények 272nagyrészt jogalap voltak 1848-ig; 1848 óta az akkor alkotott törvények a jogalap.
Ismétlem, mi nem a jogalapot lökjük el magunktól, hanem azon föladatot teljesítjük vagy ügyekszünk teljesíteni, melyet akkor nem lehetett teljesíteni, melyre föl lettünk szólítva, és a melylyel az országgyűlés ezen bizottságot megbizta.
Nem az a kérdés tehát itt közöttünk – józanon nem is lehet – vajjon ezen javaslat nem változtatja-e meg valamely pontját a 48-diki törvényeknek? hanem az a kérdés, vajjon ezen változtatás szükséges és hasznos-e? olyan-e, mely az ország alkotmányos önállóságát föl nem forgatja? Ezen a téren igen természetesnek találok minden nehézséget, minden aggodalmat. Éppen ez a szabad discussio; s abból áll a törvényhozás föladata, hogy a dolgot minden oldalról fontolja meg. Az egyik azt mondja: «Ezen javaslatot teszem;» a második azt mondja: «Én ezen javaslatot nem helyeslem, mert az nem czélszerű;» a harmadik azt mondja: «De vajjon szükséges-e annyit változtatni az eddigi törvényeken, hogy a czélnak megfelelők legyenek?» a negyedik végre azt mondja: «Jaj, barátom, sokkal mélyebben vág ez bele az ország önállóságába és függetlenségébe.» Ezt nyugalommal fejtegetni: ez a föladat; és ez ellen senkinek sem lehet kifogása. Csak azon argumentatiót nem fogadom el soha, hogy föladjuk a 48-diki törvényeket, föladjuk a jogalapot.
Nem az előttem szólott képviselőnek szavaira mondom ezeket, hanem azokéra, kik ezt mondták és ismételték: mert engem a 48-diki törvény mindaddig köt, míg az törvény, és annak mellőzését soha sem fogom elhallgatni; hanem abban, hogy a 48-diki törvényeknek egyes pontjai miképp változtassanak meg, abban kötni fog az ország önállóságának fentartása, kötni fog a czélszerűség és a haza java.
Egyébiránt magában ezen javaslatban alig látom, hogy valamely positiv rendelete a 48-diki törvényeknek kérdésbe lenne véve, mert a javaslat legnagyobbrészt oly tárgyra vonatkozik, mely a 48-diki törvényekben hiányzik, mely ott nincs benn positive, t. i. a közös ügyek kezelésére – ha csak valaki azt nem érti positiv rendeletnek, hogy éppen azért, mert azokról nem rendelkezett a 48-diki törvény, kizárta azokat és a magyar miniszterium kezelésére bizta.
Én tehát a mondó vagyok, hogy midőn mi ezen országgyűlésen a jogfolytonosság alapján a 48-diki törvények visszaállítását sürgetjük, teljesítjük azon kötelességet, melylyel az alkotmányosságnak tartozunk; midőn mi itt azon módról gondoskodunk, hogyan lehet a 273jogokat, a szabadságot megőrizni, az ország alkotmányát biztosítani ugyanazon törvények értelmében, melyek azoknak alapjául szolgálnak, és hogyan lehetne azon megbizást teljesíteni, hogy a közös ügyekre nézve, mint ezt az országgyűlés ránk bizta, javaslatot készítsünk: se az ország jogait és törvényeit, se a jogalapot föl nem adtuk; és csak arról vitatkozhatunk, hogy az egyik vagy másik czélszerű-e, és nem vág-e mélyebben az ország önállóságába, vagy azt nem koczkáztatja-e? Eddig minden discussiót igen helyesnek tartok; tovább nem tartom czélszerűnek, mert bizonyosan nem vezetne óhajtott sikerhez.
Egyébiránt, valamint képviselőtársam, Bónis Sámuel átalánosságban tette észrevételeit, úgy én is csak átalánosságban szólottam. Se az ő, se az én előadásomnak nincs positiv tárgya, minthogy nincs előttünk oly paragraphus, mely felett véleményt kijelenthettünk volna.
Bónis Sámuel Deákkal szemben hivatkozott az 1848-diki törvényekre, melyek szerint mindazon ügyeket, s így természetesen a belőlük folyó költségeket is, melyek a többi országokkal közösek, ő felsége a személye mellett levő magyar miniszter által fogja kezeltetni. Nem azt mondta, hogy az 1848-diki törvényeken nem lehet változtatni, hogy azokat nem lehet fejleszteni; de az az aggodalma, «hogy a sanctio pragmaticában kifejtett personal-unióból folyó kapcsolatnál mi tovább megyünk, mert új frigyet, respective új szerződést teszünk helyébe».
Lónyay Gábor pártolta a módosítványt, de kifogása volt a benne előforduló «közös pénzügyminiszter» kifejezés ellen, melyről most először van szó a bizottságban. Ha közös pénzügyminisztert akarunk, szabatosan meg kell határozni, mi lesz a hatásköre, s miből fog állani a közös pénzügy.
Tisza László kérdezte, nem lesz-e a hónapos beszolgáltatással bizonyos függés egybekötve a magyar pénzügyminiszter, mint subordinatus, és a közös pénzügyminiszter között, a kinek majd a magyar pénzügyminiszter köteles lesz havonkint megmutatni azt, hogy az illető arány szerint a közös ügyre fordítandó összeget valósággal be is szolgáltatta? «Megvallom – így szólott – ezen egész ügynél legfőbb dolognak éppen függetlenségünk megóvását tekintem, s nem szeretném, ha annak ősi törvényeink alapjára támaszkodó márvány táblája a legkisebb hasadást is kapná ez intézkedések folytán, mely repedést megtöltené vagy az európai bonyodalmak szétvető puskapora, vagy netalán a nemzet könyei, mit a nehéz absolutistikus idők 274hidege megfagylalván, a törvények szent márvány táblája szétrepedne, és az legföljebb csakis epitaphiumnak lenne jó nemzeti függetlenségünk sirjára.»
Lónyay Menyhért azt tartotta, hogy itt nem lehet szó függési viszonyról, de igenis összeköttetési viszonyról, «mert ha őszinte a kiegyezés szándéka Magyarország részéről és őszinte az akarat az ajánlott összegeket beszolgáltatni: okvetetlenül szükséges a beszolgáltatást úgy rendezni, hogy később fenakadások ne támadjanak. Czélja a módosításnak egyedül az, hogy eleje vétessék az elleneink által úgyis nem egyszer, de százszor emlegetett bizalmatlanságnak, és azon gyanusításnak, hogy bár Magyarország megszavazza a költségeket, ezeket még sem szolgáltatja be. E végett bizonyos határozott szabályt alkotni szükséges. A legtermészetesebb pedig azon szabály, hogy a befolyó adók azon arányban, melyben a közös költségek az országos költségekhez állanak, havonkint szolgáltassanak be.»
A bizottság Lónyay Menyhért módosítványával fogadta el a 43. §-t.
