I.
I.
A hatvanhetes bizottság 1867. január 31-dikén tárgyalta albizottsága javaslatának 41. §-át.
Szentkirályi Mór a §. következő pontjából: «a közös miniszteriumnak jogában álland, s midőn arra fölszólíttatik, köteles is leend, egyik bizottságnál úgy, mint a másiknál megjelenni, felelni, a kivánt iratokat előterjeszteni és fölvilágosításokat adni», e szavakat ki akarta hagyni: «a kivánt iratokat előterjeszteni és fölvilágosításokat adni» és helyébök e szavakat kivánta tenni: «és szóval vagy irásban fölvilágosításokat adni».
Tisza Kálmán a módosítványról azt mondotta, hogy «némileg a miniszteriális omnipotentiát állapítja meg», mert a szerint a miniszter csak annyit válaszol, a mennyi neki tetszik. De ez – így folytatta – neki mindegy, mert neki a javaslat szakaszai egyenkint és összesen nem tetszenek. Tartozik azonban magának azon megjegyzéssel, hogy csodálja azokat, kik azt hiszik, hogy itt nagyfontosságú iratokról lehet szó, olyanokról, melyeknek előterjesztése talán veszélyezteti az állam létét, holott tegnap azzal nyugtatták meg a bizottságot, hogy a delegatióknak csupán csekélységekkel vagy haszontalanságokkal lesz dolguk. Vagy nem áll, a mi tegnap mondatott, vagy a ma nyilvánult aggodalom alaptalan.
Szentkirályi Mór azt felelte Tiszának, hogy csakis a külügyekre 263vonatkozólag történhetik meg, hogy a miniszter megtagadja bizonyos iratok előterjesztését; hogy pedig a külügyek egyenesen a delegatióhoz vannak utasítva, az kitünik a tárgyalás alatt levő javaslatnak már elfogadott szakaszaiból. Az alkotmányos gyakorlat megkivánja, hogy a mikor a delegatiók a miniszteriummal a külügyekről érintkeznek, ugyanazon szabályokat tartsák meg, melyek más országokban léteznek.
Tisza Kálmán megköszönte Szentkirályinak, hogy ellentétben azzal, a mi tegnap a bizottságban mondatott, bebizonyította, hogy a delegatiók valósággal nagy és főfontosságú ügyek fölött hivatvák határozni. Azt ugyanis «senki sem fogja tagadni, hogy a külügyek irányában intézhető interpellatio jogainak gyakorlata, hogy a külügyek vezetésével való megismerkedhetési jog valóban fontos tárgy, mert a külügyekkel van természetesen kapcsolatban a béke és háború kérdése, s még sok egyéb».
Lónyay Menyhért semmi újat nem talált Szentkirályi fölszólalásában, mert a már elfogadott 8. és 40. §§. szabatosan nyilatkoznak az itt fölhozott kérdésekről.
Tisza Kálmán annyival inkább csodálkozott, hogy a delegatiókra nézve előadott skrupulusai ellen tegnap az vettetett föl, hogy minő csekélységekkel fognak azok foglalkozni.
Ghyczy Kálmán az előadottakból azt vonta le, hogy vagy tökéletesen áll az, a mit Tisza mondott, vagy a delegatio tevékenysége a külügyek körül csak a költségvetés megállapítására terjed ki, tehát az egész külügy absolut hatalommal fog kezeltetni és semmi alkotmányos ellenőrködés alatt nem lesz.
Ujfalussy Miklós senkitől sem hallotta, hogy a delegatio elé csekély tárgyak fognak kerülni. Éppen a külügyekről állíthatni, hogy soha nem volt Magyarországnak joga azokba beleszólni, holott most a delegatio útján meglesz e joga. Teljességgel semmit sem veszítünk tehát a magyar közjogból, hanem nyerünk. Annyi óvatosságot szükségesnek tartott, hogy a miniszter ne legyen köteles valamely kérdésnek bármely phasisában az iratokat előterjeszteni, hanem igenis tartozzék szóval vagy irásban fölvilágosításokat adni.
Nyáry Pál azt tartotta, hogy Szentkirályi módosítványa megsemmisíti 264a közös ügyek közös tárgyalásának sokaktól hangoztatott azon hasznát, hogy Magyarország ez úton befolyást nyer a külügyek vezetésére. Kérdezte, hogy, ha Magyarország oly drága árt fizet azért, hogy ezen eredményhez jusson, miért csorbíttatik meg már előre ezen nyeremény értéke?
Ivánka Imre attól tartott, hogy a delegatiók magukhoz fogják ragadni a legfontosabb ügyek elintézését. Abban, hogy a delegatio minisztereket interpellál, felelősségre von, hogy joga van a kezdeményezésre és hogy szótöbbséggel határoz, jelenleg még megszorított hatáskörű közös parlamentet látott. Mivel a közös parlament annyi, mint a real-unio, ezt pedig nem akarta, ellene nyilatkozott a javaslatnak.
Gorove István rámutatott arra, hogy a módosítvány szerint a külügyminiszter köteles szóval vagy irásban fölvilágosításokat adni; ha az interpelláló bizottsági tag, vagy a nyilatkozatot követelő testület a felelettel nincsenek megelégedve, új választ követelnek; ha ezzel sincsenek megelégedve, következik a bizalmatlanság megszavazása: és ebben van mindig az alkotmányos garantia, hogy az a miniszter, ki nem a delegatio szellemében akarja az ügyet vezetni, az ügyek vezetéséről leszoríttatik.
Szentkirályi Mór megjegyezte, hogy senkisem mondotta azt, hogy a delegatiók csekélységeket fognak tárgyalni, hanem mondatott az, hogy nem fognak oly ügyeket tárgyalni, a melyek törvényhozást igényelnének.
Deák Ferencz: T. bizottság! Annyiszor emlegetik itt azon nagy árt, melyet a tizenötös bizottság többsége az ország jogaiból némely állítólagos kedvezésekért adott, hogy ösztönözve érzem magamat ez ellen fölszólalni. Úgy szólnak némelyek a mi javaslatunkról, mintha mi az ország jogainak föláldozásával alkudoztunk volna némi kedvezések megnyeréséért. Egyéni nézet lehet az, hogy valaki javaslatunk által az ország valamely jogát korlátolva hiszi; de azon vádat, mely az ily fölszólalásokban rejlik, és melyet oly sokszor pengetnek némelyek, szigorúan elutasítom magamtól. Minket az országgyűlés bizott meg, hogy javaslatot készítsünk az úgynevezett közös ügyek miképpi kezeléséről, és mi e javaslatot elkészítettük, úgy mint azt meggyőződésünk szerint az ország érdekében szükségesnek, hasznosnak, czélszerűnek tartottuk. Mi az ország jogai árán semmit vásárolni nem akartunk; és ha csorbítottuk e javaslatunkkal azokat, e fölött az ország közvéleménye fog itélni. Én soha mások ellen, közvetve vagy 265közvetlen, vádat nem emelek, de az ily méltatlan vádat hallgatva le nem tűrhetem. A mi a fenforgó kérdést illeti, t. társaink a túlsó oldalon szeretnek parallelát húzni arra nézve, hogy e vagy ama jog gyakorlata miként állott a multban és miként állanaa javaslatunk szerint ezentúl, és minduntalan a mult gyakorlat előnyeinek kiemelésével ostromolják azt, a mit mi javasolunk. Tessék a parallelát e kettő között a külügyeket illetőleg is meghúzni. Ha ezentúl is úgy maradna, mint eddig volt, vagy úgy lenne, mint ők akarják; hogy t. i. semmi nem tartoznék a közös kezelés alá: mi módon kérné a fölvilágosításokat és az iratok közlését a magyar országgyűlés a külügyi tárgyakra nézve? és kitől kérné azt, miután magyar külügyminiszterium az 1848-diki törvények szerint sem létezett? Egyébiránt a mi az iratok közlését, mely javaslatunkban foglaltatik, illeti, én azt és az arra vonatkozó módosítást sem úgy nem értettem, hogy a miniszterium kétségkívül minden iratot tartozik előterjeszteni, sem úgy, hogy éppen semmi iratot elő ne terjeszszen. Vannak tárgyak, melyekben az iratok nyilvánítása káros lehetne, s kivált a még be nem végzett függő kérdéseknél fordul elő gyakran ily eset. Ily iratok közlését józanul nem kivánhatnók, és ez más alkotmányos országban sincs szokásban. Sőt némely országokban még más úton is mellőztetik az iratok közlése, midőn nem egyszer, mint például Angliában is, magánküldöttek által kezdeményezik és vezetik néha a legfontosabb kérdéseket, nem egyszer a rendes követnek valóságos vagy látszólagos mellőzésével, és a küldöttek jelentését, mint magánközlést, nem terjesztik a ház elé.
Az indítványozott módosítványt oly módosítással pártolom, hogy fejeztessék ki, hogy a miniszterek «szóval vagy irásban, s mikor az kár nélkül történhetik, a szükséges iratok előterjesztése mellett is, adjanak fölvilágosítást». Ha ezt teszszük, a kérdés nálunk is úgy fog állani, mint Európa más parlamentjeiben.
