II.
II.
A Budapesti Szemle 1887. január havi számában közzétette Csengery Antal följegyzéseit Deák és Beust találkozásáról. Gyulai Pál szerkesztő e följegyzésekről ezeket irta:
E följegyzés Csengery Antal iratai között találtatott s fia, Csengery Loránt szivességéből közöljük. Deák Ferencz gyakran elmondotta Csengerynek nevezetesebb politikai beszélgetéseit s Csengery nem egyszer még az nap lejegyezte azokat. Így keletkezett e följegyzés is. Deáknak ez első találkozása volt Beusttal a kiegyezkedés ügyében. Volt-e második, nem tudjuk. Mi azt hiszszük, nem volt. Deák sokkal határozottabban beszélt, mintsem Beustnak reménye lehetett volna arra nézve, hogy változtathat a dolgokon. Úgy látszik, hogy e találkozás meggyőzte őt arról, hogy a Deák ajánlotta mód a fönforgó körülmények között az egyetlen, mely a bonyodalmakból kivezet.
Csengery Antal följegyzései a következők:
1866. deczember 20-dikán esti nyolcz órakor ment Beust, külügyminiszter, Deákhoz. Mailáth kanczellár jelenté be. A bemutatás után nem nyujtottak egymásnak kezet. Deák Beustot a pamlagra ültetvén, vele szemközt az asztal előtti karosszéken, Mailáth a pamlag végén levő karosszéken foglaltak helyet. A beszélgetés igen merev volt. Többszöri, több percznyi félbeszakítással folyt. Deák nem akarta mellékkérdésekkel megszakasztani. Beust hosszasan gondolkozott közben azon, a mit Deák mondott, s azon, hogy hogyan fűzze tovább a beszélgetést. Mindenekelőtt Beust kezdte meg a beszédet. Mondá, hogy főleg azért jött Pestre, hogy Deákkal értekezhessék. Érinté Deák rendkívüli hatalmát, befolyását az országban. Deák mondá, hogy minden befolyása onnan van, mivel oly szerencsés, hogy sokan vannak vele egy véleményen, vagy ő van oly véleményen, melyben sokan osztoznak. De e befolyás nem terjed oda ki, hogy ő képezhesse a véleményeket. Magyarországon, hosszas közélete következtében, minden műveltebb embernek, jó vagy rossz, nem vitatja, de határozott politikai véleménye van a közügyek körül.
145A véleménykülönbségek csakhamar fölmerültek a két államférfiú közt. Beust mondá, hogy a kormány őszintén óhajtja a kiegyenlítést. Deák hasonló biztosítást tőn a nemzet részéről.
Beust kiemelte a kormány nagy közeledését. Deák azt mondá, hogy a nemzet, nézete szerint, szintén megtett mindent a kiegyenlítés előmozdítására, a mit alkotmánya visszaállítása előtt tehet. Gyakori eset az életben, veté hozzá Deák, hogy két viszálkodó fél közül, kik egymással ki akarnak egyezni, mindenik azt hiszi, hogy részéről mindent megtett, a mit lehetett, a kiegyenlítés valósítására. Hogy legalább az egyik csalódik, onnan tetszik meg, mivel a kiegyezés még sem jött létre. Melyikünk csalódik kettőnk közül, Isten tudja.
Beust mondá, hogy a kormány hajlandó, föltételeinek előleges teljesítése mellett, több engedményre is, hajlandó a miniszteriumot is megadni.
Deák megjegyzé, hogy a kormány körében hibás nézet uralkodik a jogfolytonosságról. Két eszmét zavarnak egybe. Az alkotmány visszaállítását és a közös viszonyok rendezését. Az előbbit a végrehajtó hatalomtól föltétlenül követeli a nemzet, az utóbbi az, a mi egyezkedés tárgya. Az alkotmány visszaállítása, a miniszterium kinevezése nem engedmény, hanem oly jogszerű kivánat, mely a pragmatica sanctióból s az alkotmányosság elméletéből foly. A pragmatica sanctióban az uralkodó ház, midőn öröködési jogát elismerte a nemzet, a nemzet jogainak, alkotmányának föntartására kötelezte magát; s minden alkotmány, sőt a jól rendezett absolutismusnak is alapelve, hogy a törvényeket, míg újak nem alkottatnak, végre kell hajtani.
Beust arra figyelmeztette Deákot, bár igen gyöngéden, hogy a visszaállítandó törvények közt vannak a 48-dikiak is, és hogy az uralkodó, ki alatt hozattak a törvények, beteges volt, hogy e törvények a körülmények nyomása alatt hozattak, hogy azokat forradalom, belháború, népek föltámadása követték.
Deák részletesen válaszolt ez ellenvetésekre. Ha, úgymond, a 48-diki törvények ellen azt hozzák föl, hogy a körülmények nyomása alatt hozattak: akkor ez ellenvetésben fenyegető intést látunk, hogy a jelen viszonyok közt, melyek a birodalomra nézve sokkal nyomasztóbbak, mint a 48-dikiak voltak, ne lépjünk egyességre. Mert bármi lesz, a miben megállapodunk, ugyanazon logikával, a melylyel a 48-diki törvények érvényességét megtámadják, meg fogják támadhatni bármikor az újonnan létesítendő egyezkedéseket is. A mi a 48-diki törvények alkotását követő belviszályokat illeti: e vádat legkevésbbé tanácsos fölhozni, úgymond Deák, előttem, 146a kinek szerencsétlenségem volt állásomnál fogva az akkori eseményeket legközelebbről közvetlen figyelemmel kisérnem. Nem a 48-diki törvények, hanem az a reactio, mely e törvények következtében hatalmát elvesztette, idézte föl az érintett belháborút, a népek támadásait, s a forradalmat. E törvények alig hozattak meg, s már fegyverben állottak ellenünk a reactio által fölizgatott népfajok. A fejedelem s törvényes kormánya rendeletéből ott harczoltak a rendes sorkatonák a lázadók ellen, s e sorkatonákkal szintén osztrák katonaság állott szemben a lázadók élén. Midőn e miatt én, úgymond Deák, Batthyányval panaszt emeltünk Bécsben, azt válaszolta gúnyosan Latour, osztrák hadügyminiszter: törüljük el a 48-diki törvényeket, s azonnal rendet fognak csinálni. Az osztrák miniszterium egy másik tagja, Wessenberg, kinél szintén előadtuk panaszunkat, határozottan kimondá: hogy Bécsben jelenleg két kormány van, egy nyilvános és egy titkos. Ő, Wessenberg, csak az előbbinek, a nyilvánosnak tagja. A mik Magyarországon történnek, az ő tudta nélkül, a titkos kormány rendeletéből történnek. Miután a magyar miniszterium már ki volt nevezve; egy hét múlva, e miniszterium tudta és megkérdezése nélkül, történt egy bevallott illír izgatónak, Jellasicsnak, horvátországi bánná kineveztetése. Az hozatott föl mentségül, hogy a törvények akkor még nem voltak formaszerint szentesítve. A magyar miniszteriumnak mindamellett első teendője volt, meghívni miniszteri tanácsába a mellőzésével kinevezett bánt, fölszólítván, hogy Horvátország érdekében közösen tegyenek meg mindent, a mi a horvát nép megnyugtatására szükséges. A bán megvetéssel utasította vissza a jóakaratú fölhívást. Magas állású egyének kézrekerült levelezései mutatták, honnan szíttatott a belviszály tüze. Oly dolgok ezek, melyeket nem tanácsos ellenünk fölhozni. Mert a legmagasabb körökig nyúlik föl a compromissio. Ez okból nyilvánosan nem akar e tárgyról szólani Deák; de a midőn négy szem közt oly férfiú részéről hozatik föl, mint ő excellentiája, kit nála tisztel, lehetetlen elfojtani észrevételeit. A 48-diki törvények csak ráma volt, melyet még ezután kell vala betölteni. Ha a sajnos belviszályok be nem következnek: a körvonalak rég kiegészíttettek volna, rég tisztába jött volna az ország a közös viszonyokra nézve is. Hogy ez eddig nem történhetett: éppen nem nemzetünkön múlt.
Beust kifejezéstelen diplomata arczczal igyekvék hallgatni a Deák beszédét, de mégis föl-fölgyúlt a vér arczában s többször orrát is pir futotta el. Érinté, hogy a 48 óta közbejött bevégzett tényeket még sem lehet ignorálni.
Deák a jog ellenében soha sem fogadhatja el a bevégzett tények döntő erejét, annál kevésbbé oly tényekét, melyek éppen nem tudtak bevégzettekké 147lenni, szüntelen változtak, s a melyek mindannyiszor föntarthatatlanoknak bizonyúltak.
A beszélgetés sarkpontját főleg a hadügy képezte.
Beust mint mellőzhetetlen föltételt emelte ki, hogy a hadseregnek egységesnek kell lenni s ezzel – a legjelesebb katonai capacitások egyező véleménye szerint – nem fér össze Magyarország külön újonczajánlási joga, nem lehet, hogy Magyarországon a hadkiegészítés módja másképp történjék, a honvédelmi rendszert Magyarországon a magyar országgyűlés külön szabályozza.
Deák viszonzá, hogy azon katonai tekintélyek ellen, kik így nyilatkoznak, 150 év tanulsága szól. 150 éve, hogy az állandó hadsereg Magyarországon behozatott, s az időtől fogva mindig gyakorolta a magyar országgyűlés az érintett jogokat, s ez idő alatt a birodalom, súlyos európai háborúk közepett, jobban meg volt védve, mint a közelebb lefolyt időszakban az egységes hadsereg által. Azon régibb időkben három különböző rendszer állott fönn csak a capitulatióra nézve is. Hat év Olaszországban, nyolcz Magyarországban és tíz év a német-szláv örökös tartományokban. A magyar törvényhozás hozzászólási joga a honvédelmi rendszert illetőleg nem zárja ki azt, hogy a birodalom két része által, a két miniszterium által előterjesztve, egyforma védrendszer ne fogadtassék el. Ellenkezőleg. A honvédelmi rendszer oly tárgy, melyben egy európai állam sem különözheti el magát a többitől. Az átalakítást kénytelen mindenik elfogadni, önérdekében. Mint két ember, a kik egymással bottal küzdenek. Ha egyik puskát szerez, a másik is kénytelen szerezni, ha veszni nem akar. Magyarország eddig sem maradt el e részben az európai reformoktól. A condottierek korában megvolt nekünk is fekete seregünk. S midőn XIV. Lajos behozta az állandó hadsereget: a banderiális rendszert őseink is csakhamar állandó katonasággal cserélték föl. Előbb örökös volt a hadiszolgálat; majd a capitulatio rendszere váltotta föl. E részben is követtük Európát. Az újabb fejlődéseket sem fogja hazánk visszautasítani. De jogáról a nemzet, se az ujonczajánlást, se a védrendszer meghatározását illetőleg nem mondhat le. Minden alkotmány biztosítékaiul tekinti e jogokat. Angliában fogadott katonaság van. Ott a mutiny-bill évenkinti megszavazása pótolja az ujoncz-ajánlást. Nem szól a többi európai alkotmányokról; csak a franczia császári alkotmányt említi; még ez octroyált alkotmány sem vélte a nemzettől elvonhatni, minden hiányai daczára, s a conscriptio rendszere mellett se, az ujonczajánlás jogát. Oly jog ez, melyről egy alkotmányos nép sem fog soha önként lemondani. Hasonló a fegyverhez, melyet önvédelemre tartunk szobánkban; meglehet évekig nem használjuk, de azért nem örömest 148válnánk meg tőle, mert nem éreznők többé magunkat bátorságban.
Midőn Beust kérdezte, hogy hát a hatvanhetes bizottságban sem véli Deák kivihetőnek e «kivánatunk» elfogadását?
«Ha e szó alatt «kivánatunk», felelé Deák, az én kivánatomat is érti excellentiád: az ellen tiltakoznom kell.»
«Úgy nagyon értem, hogy nem lesz kivihető,» veté közbe Beust.
A hatvanhetes bizottság albizottsága, mondá folytatólag Deák, a tudvalevő javaslatával is gyanusításoknak tette ki magát. Azt mondják rólunk, kik e javaslatot készítettük, elárultuk a nemzet jogait. Fölemelt fővel, nyílt homlokkal nézünk szembe e vádakkal, mert ki tudjuk mutatni, hogy semmit föl nem adtunk, sőt új biztosítékokat szereztünk. De ha a katona-ajánlást föladnók, nem mernénk ily bátran szembe nézni, mert igaz volna az ellenünk emelt vád. S azt hiszi excellentiád, hogy ha sikerülne is a hatvanhetes bizottságban ilyesmit keresztülvinni: lehetne oly törvényes magyar országgyűlés, melylyel azt elfogadtathatnánk? Ellenkezőleg. Az az egy pont, mely e részben a nemzet jogát föladná, meg fogná buktatni az egész közösügyi javaslatot.
Beust igen lehangoltnak látszott, bármiképp igyekvék indulatán uralkodni.
«De hát, hogy álljon az osztrák kormány a lajtántúli képviselet elé, ha Magyarországon nem tud eredményt fölmutatni?» mondá mintegy szemrehányólag a külügyminiszter. Az alkotmány «sistirozása» túl a Lajtán Magyarország érdekében történt. S mit mondjon a kormány, ha nem tud fölmutatni eredményt?
Hogy eredmény legyen, viszonzá Deák, csak a kormánytól függ. Állítsa vissza a magyar alkotmányt, ismerje el a nemzet sarkalatos jogait s tüstént lesz eredmény. A mi az alkotmány sistirozását a Lajtán túl illeti: nem ismerheti el Deák, hogy az Magyarország érdekében történt volna.
Legalább, mondá Beust, a magyarok is örültek annak.
Különböztessünk, válaszolá Deák. Magyarország örvendett annak, hogy a februári patens Magyarországra vonatkozó része, mely Magyarországot be akará olvasztani, fölfüggesztetett. Hogy a lajtántúliakat illető része fölfüggesztetett, hogy az alkotmány átalában szüneteljen ott, azt Magyarország nem óhajtotta, annak Magyarország soha sem örvendett.
Hosszas idei szünet után ismét visszatért Beust azon biztosításra, hogy a kormány nem idegen engedményeket adni, a mint hogy eddig is tett már ily engedményeket Erdély és Horvátországnak a magyar országgyűlésre 149meghívásával; de viszont garanciákat kiván a nemzettől. Garantiákat kivánnak a lajtántúli országok is Magyarországtól.
Deák mindenekelőtt megjegyzé, hogy a minek megtagadása jogtalanság, annak teljesítése nem engedmény, hanem kötelesség. Így Erdély és Horvátország jogtalanul szakíttattak el a magyar koronától, ezeknek meghívása a magyar országgyűlésre törvényes kötelesség volt. A kötelesség teljesítése fejében pedig nem követelhetni, hogy a nemzet legfontosabb alkotmányos jogairól mondjon le. E lemondást még azzal sem lehetne igazolni, hogy legalább anyagi jólétet nyerünk azok helyett. A mi a garantiák kivásását illeti: régóta hallja és lapokban is olvassa ezt Deák, de mindez ideig nem tudta fölfogni, mire kivánnak tőlünk garantiákat, és minő garantiákat kivánnak. Arra nézve kivánnak garanciákat, hogy nem fogunk elszakadni? E részben jogi tekintetben soha sem nyújthat a nemzet jobb garantiát, mint a minőt azon kétoldalú ünnepélyes szerződésben, mely az «indivisibiliter» és «inseparabiliter» birtoklást biztosítja. Ha ez nem elég biztosíték: hogyan nyújtson a nemzet újabb törvényes biztosítékot, míg a törvényhozás útja el van előtte zárva? Nem adják vissza a nemzetnek alkotmányát, mielőtt újabb biztosítékot nem nyújt; s a törvényhozás útját, melyen ily biztositékok adhatók volnának, elzárják a nemzet elől. Circulus vitiosus, melyből nincsen kigázolás. S az örökös tartományok kivánnak tőlünk garantiákat az elszakadásra nézve? Excellentiád maga mondá, hogy a kapocs föntartása, mely köztünk és azon országok között van, Magyarországra nézve életszükség. E meggyőződés erősen nyilatkozott a magyar országgyűlés közelebbi vitáiban is. Egy szónok csak távolról érintette azon politika veszélyes eredményeit, mely elszakadásra vezetne; s mily erélyesen utasították vissza a ház baloldalának legszélsőbb árnyalatú szónokai is csak árnyát is a gyanúnak, mintha ők elszakadást terveznének. Ellenkezőleg a lajtántúli országok landtagjain és hirlapjaiban nyiltan kimondák, nyiltan tárgyalták az elszakadás eshetőségét. Valóban e nyilatkozatok és a közelebbi események után, úgy tetszik, rajtunk volna inkább a sor, biztosítékokat kivánni a lajtántúli országoktól az elszakadás ellen, s azon kapocs föntartására nézve, a mely, mint excellentiád maga elismeré, ránk nézve életkérdés.
Beust a pragmatica sanctióra nézve megjegyzé, hogy e biztosíték nem akadályozta meg azon eseményeket, a mik 49-ben bekövetkeztek.
Értem, válaszolá Deák. Az ápril 14-diki nyilatkozatot érti excellentiád. Sajnos esemény, egyaránt helytelen lépés politikai és jogi tekintetben. Részemről ugyan azt hiszem s excellentiádnak is csak azt felelhetem, hogy egy kétoldalú szerződést, azon okból, mivel a másik rész megsértette, 150egyik fél sincs jogosítva teljesen fölbontottnak tekinteni. Követelnie kell, hogy tartsa meg a másik fél is. Nem lehet e mellett excellentiádat, nem ugyan mentségül, de a dolog földerítése végett, nem emlékeztetnem, hogy ápril 14-dikét márczius 4-dike, oly nap és oly okmány kibocsátása előzte meg, mely egy tollvonással eltörölte Magyarország alkotmányát, önállóságát, teljesen félretéve a pagmatica sanctio azon részét, mely ez alkotmányt, ez önállóságot biztosította.
Beust kifogyott ellenvetéseiből, melyekben nem tanúsított több bölcseséget azon elődeinél, kik tizennyolcz év óta vezették a birodalom kül- és belügyeit. Sokáig hallgatott. Végre fölállott, – búcsúzni. Kezét nyújtá, s aztán sajnálkozását fejezte ki, hogy nem vihet kellemes választ ő felségének.
S én még inkább sajnálom, mondá Deák, ha a nézetek, melyeket elmondék, ő felsége előtt nem kellemesek.
Deák az ajtón kikisérte vendégeit. Mailáth az ajtón kívül visszafordult még egyszer köszönni. Beust visszatekintés nélkül távozott.
Másnap gróf Szécsennek mondá Beust, hogy beszélgetése Deákkal igen «szőrellenes» volt. *** sokkal jobb benyomást tett reá.
Vajjon mivel nyerte meg a szász tetszését ***? kérdezém Deáktól. Nem tudom, válaszolt Deák, de bármit igért: nincsen bátorsága arra, hogy tőlünk külön váljék.
Igaz; csakhogy igéretekkel, melyeket nem lehet beváltani, legfölebb a csalódások számát növeljük, s a kiegyenlítés ügyét sem mozdítjuk elő.
