Függelék
281Függelék
Deák Ferenc levele Séllyey Elekhez654
Kehida, 1832. szeptember 25.
Kehida, 1832. szeptember 25.
Séllyey Elek (1788-1850), táblabíró, 1828-tól 1831-ig zalai másodalispán, 1831-től 1849-ig a kőszegi Dunántúli Kerületi Tábla ülnöke.
[Kehid]án szeptember 25-én [1832.]
Kedves Barátom!
Szíves barátságos leveledet még Egerszegen vettem, de halasztám válaszadásomat, hogy itthoni magányomban meg nem zavarva, félben nem szakasztva írhassak.
Köszönöm a szászoknak boldog sorsáról közlött kivonást, bennem annak olvasása fájdalmas érzéseket gerjesztett, mert pirulva kellett ismét megvallanom, hogy a büszke és lelkesnek hirdetett magyar sokban, igen sokban készakarva szemet huny, és megátolkodva kiáltozza: nincsen nap, mert én nem látom azt.
Gyűléskori vitatásaink sokakat, kik csak élnek, de nem gondolkodnak, sokakat, kik mindenről gondolkodnak, és a haza sorsáról soha nem, meglepve ébresztettek fel álmaikból, fontolóra vevén állításainkat, s azon lelkesedés, melyet sok embernek szí-vében az igazság és emberiség érzete legalább egy pillantatra könnyen lángra gyújt, egy ideig felénk vonta véleményeiket, de a lelkese[dé]s nem sokára elrepült, a szalma tűz, a[mely] a magyar kebelnek oly igen tulajdo[na] [...]ása megszűntével csa[k] füst és [...]ben az önhaszonnak ólom terhei, [a] meg [...]ásnak súlyos láncai, s azon viszketeg, hogy ezután is ők, és pedig kirekesztőleg csak egyedül ők legyenek urak, polgárok s boldogok - lenyomta már a mérő serpenyőt, s mi, édes Elekem, csatát vesztve, célunkat tévesztve, átoknak, gúnynak lettünk tárgyai. Olyan kérdéseknél, me-lyek egy nemzetnek jövendő boldogságát tárgyazzák, csak az idő lehet bíró, csak az fejti ki, melyik résznek volt egykor igaza, mi is tehát hibázhattunk, de szándékunk tiszta volt, és átkot nem érdemel.
Mi is forrón óhajtjuk hazánk virágzó nagyságának kifejlését, mi is imádva szeretjük polgári szabadságunkat, de aggódva féltjük a magyart, mert számra csekély, irigy és igazságtalan, ön keblében hordozza tehát jövendő veszélyének magvait. Tudjuk mi azt, hogy a köznépnek szívében erántunk mély gyökeret vert már a gyűlölség, melynek pusztító lángra lobbanását csak fegyver és félelem gátolták eddig is. Ezt a gyűlölséget szeretnénk mi, okait eltörölve, kioltani, s azért kívántunk testvéri bizodalommal békülő kezet nyújtani minden magyarnak, még azoknak is, kiket a hajdankornak előítélete szolgaságra kárhoztatott, mert jól tudjuk, hogy sarkantyús lábbal egy nemes sem születik, s a szegény parasztnak nem a természet alkotta hátára a nyerget. Nem akartuk mi senkinek boldogságát megrontani, óhajtásunk csak az vala, hogy hazánk 282szabadságának boldogító javaiban mások is része[sü]ljenek, mert azt hisszük, hogy állandó [nem] lehet azon boldogság, melyet ny[omorult] [elnyo]mott ember-nek keserű könnye ö[ntöz]. [...]dalom, egyesülés, s ezeken alapult nemzeti [e]rő volt azon cél, mely[re] törekedénk, törekedésünket azonban félreértették, és minket árulóknak, ősi alkotmányunk feldúlását siettető veszedelmes újítóknak kiáltoznak.
Antalt és Mukit655 ezen kiáltozók sorába ne számláld, ők meggyőződést követve, tiszta lélekkel szólottak ellenünk, én pedig szentnek és tiszteletre méltónak tartom mások meggyőződését, habár az enyémmel meg nem egyez is; ismérnek ők minket, sérthetetlennek tartják ők is a vélemények szabadságát, s általában e tárgyról úgy szó-lanak, mint lelkes, egyenes, nyílt férfiak. De van egy csoport, ezer színű, ezer fejű, megátolkodott és mégis állhatatlan; hiú és elbízott, hallgat a gyűlésen, de vendégségeknél azon győzedelemmel dicsekszik, melyet másnak esze és tekintete vívott ki; lármás és csúfolódó, gyűlöl, gyaláz, és talán üldözne is, de hatalma kisebb ártó szándékánál, mert ellene független helyhezt[eté]sünk mentesít. Megvetném én e csopor-tot, [de] az bosszont, hogy ezen csoportnak sok olyan r[é]szese vagyon, kit a mí-veltebb emberek sorába számlálgat a közvélemény. Sőt már a szépnem is fel vagyon ellenünk ingerelve, a múltkor jelenlétemben egy asszonyság egyenesen az én előa-dás[om] és gyűlési vitatásaink közönséges elterjed[éséne]k tulajdonította kocsisának ré[szegeskedését?], [...] elmésségén, szavának fu[llánkjai?], [...] szemének nyilai [...] ellenség, gond[...]ban nem veszedelmes, mert tetszeni vágy [...]em nélkül, és politikába avatkozik ész nélkül.
Deák Antalt és Zalabéri Horváth Jánost.
Jobban fáj az Barátom, hogy a szegény népnek ügye sok, igen sok megyében rosz-szul áll. A Tisza két mellékének nagy része minden javító változtatást ellenez. Sárost a főispány sem tudta reávenni, hogy közterhet vállaljon, Szatmárnak választmánya még az országgyűlési költségeket sem akarja egészen elfogadni, Bihar, Békés, Csongrád, Csanád, Szabolcs, Arad, Mármaros, Ugocsa, Torna, Ung és Bereg vármegyék nem sokkal jobbak, sőt Zemplény sem olyan, mint reménylettem. Pesten hallám mind-ezeket Gosztonyi Miklóstól, Kubinyitól, Kölcseytől, Fáytól és Balásházytól;656 általában Pesten a közvélemény az volt, hogy szabadabb utasítást csak a dunai két kerülettől várhatni. Nálunk jó hírek szárnyalnak Vas vármegyéről, úgy hallom ők a polgá-ri jussok megadásának is baráti – vajha ezen hírt valósulva láthatnánk.
Gosztonyi Miklós (1796-1857), a királyi tábla bírája, Kubinyi Ferenc (1796-1874), Nógrád megye országgyűlési követe 1835/1836-ban, Kölcsey Ferenc (1790-1838), Szatmár megye országgyűlési követe 1832/1835-ben, Fáy András (1786-1864), Pest megye országgyűlési követe 1832/1836-ban, Balásházy János (1797-1857), ügyvéd, mezőgazdasági szakíró.
De bérekesztem végre hosszú levelemet, úgy is sok idődet lopta már el unalmas fecsegésem. A panasz jobbára tehetetlenségnek jele, de könnyebb a vérző kebelnek, ha véle rokon érzésű barátjával közölheti gondolatit. Egerszegi ígéretemről, melyre 283leveledben emlékeztetsz, én el nem felejtkeztem, érdemes nem volna e levelet terhel-ni véle, maj[d] itthon személyesen kezedre adom azt.
Isten v[eled] Ba[rát]om, [ne]msokára meglátlak [...] [R]ósit,657 Téged és gyermekeid[et csókolom]
Csertán Rozália (1792-1855), Séllyey Elek felesége.
[...] vagyok
[...] barátod
[Deák Ferenc]
[...] barátod
[Deák Ferenc]
