MENDÖL TIBOR: A MEGTELEPÜLÉS FORMÁI
MENDÖL TIBOR:
A MEGTELEPÜLÉS FORMÁI
A MEGTELEPÜLÉS FORMÁI
A magyarság lényegében nomád színezetű kultúrközösség tagjaként érkezik a mai haza területére. A nomád színezetű kultúrák otthona egy különös tájcsoport. Belső- és Délnyugat-Ázsián és Afrika északi részén füves puszták, félsivatagok és sivatagok meg-megszakadó terjedelmes övezete húzódik végig. A puszták világa nyugat felé elkeskenyedő övben a mai Dél-Oroszország területére is benyúlik. Kifelé egységessé teszi ezt az óriási területet a száraz éghajlat és a füves növényzet, néhol a növényi takaró teljes szegénysége és ennek megfelelően a pásztorkodó életmód jobb-rosszabb lehetősége. A részletekben azonban tájankint nagyok az eltérések. Az a pásztorélet, amelynek Turkesztán vagy Dél-Oroszország pusztáin ma vagy a multban török népek a hordozói, kénytelen számolni a meleg nyár és a hideg tél váltakozásával. Itt bizonyos évszakos rendszer alakul ki az egyébként szeszélyes ide-oda költözködésben. Nyáron a nép a széles pusztákat járja barmaival, lakása is a mozgékony sátor, mégpedig legtökéletesebb fajtája, a jurt, a nomád kultúrának ez a páratlan alkotása; télen azonban rendszerint mindenki a folyók mellé húzódik. A sátrak egy helyre tömörülnek, a barom pedig ott tanyázik az árterek rétségein, most is a szabadban, de a veszteglő tábor, a téli szállás közelében. Ám a kényesebb állatot óvni kell a hidegtől és széltől s így az emberi lakóhelyek csoportját, a sátorfalut az állat számára emelt építmények gyűrűje övezi: szélvédő szárnyékok, fedeles, de nyitott félszerek, esetleg falas- és földólak is. A nyár tehát a szétszéledés, a tél a faluszerű tömörülés évszaka. A téli szállás helyének fokozatos állandósulásával a helyhez kötött építmények, köztük a szilárd emberi hajlékok is elszaporodnak. Az utóbbiak azért, mert a népesség egy része már maga is helyhez kötött életet él: földet művel. Ez a félnomád életforma. A magyarság már a honfoglalás előtt, a délorosz pusztákon félnomád nép volt.
Ennek a félnomád népnek uralkodó foglalkozása mégis a legeltető pásztorkodás. A szabad magyar ezt űzi; ezen kívül egyedül a vadászat és a főleg télen, a folyóparti szálláson jelentős halászat méltó a szabad emberhez. A földet inkább csak a szolgák művelik; az ipar, a mesterkedés is főleg a háznép, asszonyok és szolgák dolga. Hajlékban is a mozgékony életmóddal összeforrott jurt az előkelő, – ezt valóban kényelmesen és fényűzően rendezik be, – a szilárd építmény a szegénységé. Ne csodálkozzunk tehát, ha a szilárd építmények kezdetlegesek. Ám a földbevájt putri vagy a bogárhátú, fedélszéknélküli kunyhó és a hozzá hasonló egyhelyiségű, középtűzhelyes hajlékforma azért is igénytelen, mert a rendelkezésre álló építőanyag – sár, nád, vessző és hitvány fa – fejlettebb építészetnek éppenséggel nem kedvez. Igaz ugan, hogy a magyarság élettere nem szorítkozik a délorosz síkság legfátlanabb, igazi pusztai jellegű részeire, hanem a pusztától az erdőig a tájtípusok széles skáláját fogja át. Az olyan terület azonban, ahol a puszta erdővel váltakozik, egyáltalán nem akadálya a nagyarányú állattartásnak, sőt: változatosabb tájjellegével még biztonságosabbá is teszi. A ritka szálerdőben olyankor is lehet legeltetni, ha a puszták füve kisült, ha a folyók ártere víz alatt áll. Életteréhez hasonlóan változatos azoknak a foglalkozásoknak sora is, amelyeket a magyarság a IX. században folytat, vagy legalábbis ismer. A prémes állatokban gazdag erdős Észak, az állattartó száraz puszta és a tőle délre fekvő, akkor fejlett gazdasági [A FÉLNOMÁD MAGYARSÁG] életű szubtropikus Közel-Kelet termékeinek cserefogalma a délorosz pusztákon át bonyolódik le. A magyarságot távoli és külnöböző színezetű kultúrák lehelete éri. A közelben pedig – ha maga ilyeneket nem is él – városokat lát, és ha Kiev, Cherson, vagy a kazár Itil és Sarkel nem is olyan jellegű városok, amilyeneket Közép-Európa fejlesztett ki a következő századokban: mégis városok, ahol városias szellem, üzleti tevékenység uralkodik. A délorosz síkság magyarságának élete tájtípusok, műveltségtípusok és gazdasági formák határán folyt, igen tág szellemi látóköre pedig az életformák gazdag sorozatát ölelte fel, csupán rangsorukat látta másként, mint ahogy manapság látjuk. Életformájában félnomád volt; az életformák érzékeltetésében nomád, és nomád volt annak a képességének fejlettségében, amelyet mai szóval geopolitikai érzéknek neveznénk. A tájakat és népeket, a tájak lehetőségeit és a népek erőviszonyait a mozgékony lovasnomád tudja igazán helyesen mérlegelni.
Téglába vésett felírás III. Béla földadományáról keresztfia részére.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A téglát a bácsmegyei Bulkeszen találták 1890-ben. Mérete 45.5×29.5 cm. Szövege: BELA REX BATIZAVIT FILIV[M] ADELEHARDI DEDIT TERRA[M] CV[M] PATRI SUO OSPIDE FVI SVP[E]R HOC PRISTALD[VS] HELIA COMES A[NNO] VII. Az olaszos helyesírású szöveg magyar fordítása: Béla király megkeresztelte (keresztvízre tartotta) Adelehard fiát s vendég apjával együtt földet adott neki. Ebben én, Helia ispán voltam a pristaldus, a VII. évben. A VII. év a király uralkodásának hetedik esztendeje, tehát 1178.
Mindezt tudnunk kell, ha meg akarjuk érteni a magyarság megtelepedését mai hazájában. De tudnunk kell azt is, hogy az új haza tájjellege, különösen belsőbb vidékein, ugyanolyan könnyen idomult a különböző életformákhoz, mint amilyen fogékony volt irántuk a honfoglaló magyarság. A félnomád magyarság nem riadt vissza ettől a földtől, hiszen eleinte zavartalanul folytathatta rajta magával hozott életmódját. Amikor viszont a népesség szaporodása a terület intenzívebb kihasználására, fennmaradásának biztosítása pedig gazdasági téren is a nyugati létformákhoz való csatlakozására, tehát mindkét körülmény a földműves életmódra kényszerítette, az átalakulás aránylag simán ment: a nép szellemi fogékonysága révén hajlamos a foglalkozások rangsorának megfordítására, a képlékeny táj pedig engedelmeskedik birtokosai parancsának. S hogy mindez így történt, hogy a magyarság nem jutott a húnok vagy avarok sorsára, annak jelentékeny tényezője a honfoglalók geopolitikai érzéke is: erről tanúskodik elhelyezkedésmódja az új haza területén s hogy hozzá akart és tudott símulni a szomszédos latin-germán Európa műveltségéhez.
Rudabánya város pecsétje. 1300 körül.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A 71 mm átmérőjű eredeti pecsétnyomó mezején Szent Miklós püspök mint a város védőszentje foglal helyet, mellette a bányászszerszámok a polgárság foglalkozására utalnak. Körirata: SIGILLVM CIVITATIS RVDE.
Milyen volt ez az új haza? – Külső hegységkeretének és belső medencecsoportjának tájrajzi ellentéte akkor is fennállott, ha nem is volt annyira szembetűnő, mint ma. A legkülső és legmagasabb hegységek fenyvesein, a jóval terjedelmesebb középhegységek bükkösrengetegén belül, mint valami római színház alacsonyabb lépcsőin, a dombvidékek tölgyesei uralkodtak. Ezek benyúltak a medencerendszer fenekének területére is, sokkal sűrűbb foltokban, mint ma. A medencrendszer szabályozatlan, széles [AZ ÚJ HAZA] árterekben gazdag közepének természetes növényi takarója az erdős-steppe; ez a terület tehát az erdő és puszta tájjellegének határán álló, könnyen idomítható tájtípus. Valóban, mikor a magyarság itt megjelenik, pusztát kedvelő pásztorelődei az Alföld magasabb, árvízmentes szintjein már sok helyen visszaszorították az erdőt. A honfoglalók tehát ismerős tájakat találtak itt, csak a magasabb középhegységek bükkös övezetével kezdődött a számukra idegenszerű világ. A csekély létszámú magyarság bőven elfért az életformájának kedvező medencrendszer és a környező dombvidékek területén, tehát azt szállta meg, a helységkeret zárt erdőrengetegét ellenben kitűnő védelmi berendezésként lakatlanul hagyta.
Pestújhely, később Buda város XIII. századi pecsétje, előlap.*
(Országos Levéltár.)
A pecsét egyik lapján a várost jelképező kapu, másikon az ország négy pólyás címere látható. Körirata, más példányok után kiegészítve: SIGILLVM NOVI CASTRI PESTIENSIS S[IGILLVM] NAC[IONIS] SVB CONCLAVI PEST CASTRI VERBA SERACI[T]. A második sor fordítása Gárdonyi Albert szerint: A Pestvár alatti polgárság pecsétje megerősíti a szavakat.
Kelet felé a természetes várfal sokban elősegítette a magyarság elszakadását régi kultúrkörétől, nyugat felé a nyitott kapu szerepét játszó hegységkeret viszont abban támogatta, hogy új szomszédjainak művelődési köréhez csatlakozzék. Mindez azonban semmiképpen sem jelentette azt, mintha nyugat felé esetleges továbbvándorlás számára nyitva lett volna az út. A honfoglaló magyarság hamarosan, legkésőbb a X. században, a kalandozások során, meggyőződhetett arról, hogy számára nincs tovább: ezen a földön kell maradnia! Nyugaton valóban más, nem neki való világ kezdődött. A száraz öv nagykiterjedésű füves pusztái már a délorosz síkon végetérnek, a Kárpátokon belül pedig csak apró foltokra szakadozva jelennek meg. A délorosz pusztáktól északra végignyúló erdős-steppe öve ugyan ide is benyomul, sőt a medencerendszer nagy részét ki is tölti és éppen ebben az időben mint valami szervezetben, gyér népességű politikai légüres tér szinte várja az olyan életformájú hódítót, amilyen a magyarság volt; nyugatabbra azonban, az óceáni éghajlatú Európában, a zárt erdőségek ölén, röghöz tapadó földművesnép ül meg minden nyiltabb tájat. Ott tehát betöltendő ür nincs többé: minden hely foglalt; ami nem foglalt, az vagy erdő, vagy láp s a földet a megszervezett politikai hatalom birtokolja.
Pestújhely, később Buda város XIII. századi pecsétje, hátlap.
(Országos Levéltár.)
Feltűnő, hogy a medencerendszer belsejében is maradtak gyéren megszállt vagy éppen üresen hagyott területek, hogy a megszállás súlypontja a Dunántúl s hogy a medencerendszer peremövezete és kijárói az erősebben megült vidékek közé tartoztak. E tények szorosan kapcsolódó okai részben igen messze nyúlnak.
Sopron város ezüst pecsétnyomója 1340-ből.*
(Sopron város levéltára.)
Sopron 40 mm szélességű ezüst pecsételőlapjának készítését I. Károly 1340 április 21-én engedte meg. A pecséten a város címerévé vált hármas kaputorony látható. Körirata: S[IGILLVM] CIVITATIS SVPRVNIENSIS. A selmeci pecsét átérője 46 mm. Rajta a városnak címerpajzsban egyesített jelvényei láthatók a következő körirattal: S[IGILLVM] CIVIVM DE SCHEBNIZ.
Tekintetbe kell vennünk, hogy a Dunántúlt az Alfölddel szemben az aprólékosabb tagoltság jellemzi. A változatos táj sokféle életformának kedvez, az egyhangú csak bizonyos életformáknak. Az egyiken különböző kultúrájú népek cserélődhetnek: mindegyik megtalálja a maga szükségleteit s helyét átadván a másiknak, nyoma ott marad a táj arculatán, a kultúrtáj újabb és újabb vonásokkal gazdagodik. Az Alföldön viszont sokszor hatalmas foltok senki földjei maradnak. Itt a tájjelleg változatossága csak a két legfőbb tájtípust, az ármentes szinteket és az ártereket elválasztó vonalakra korlátozódik. Valóban, ez a vonalrendszer rajzolódik ki legerősebben az Alföld településeinek eloszlásán a neolitikumtól a XIX. századig. Az emberi telepek élettere, mely az árvíztől védett magasabb szint pereméhez tapad, a gazdasági kultúra színezete szerint terjed ki vagy az ártérre, vagy inkább az árvízmentes szintre, sokoldalú önellátó gazdasági élet esetén mindkettőre. Vagy egyik, vagy másik szint marad lakatlan, a [ALFÖLDI ÉS DUNÁNTÚLI KULTÚRTÁJ] legtöbb esetben az a terület, mely mindkettőnek a peremvonalától a legtávolabb fekszik.
A selmeci polgárok pecsétje a XIII. századból.
(Országos Levéltár.)
A kultúrtáj kialakulásának tehát már a természeti alapjai is eltérőek az apró tájak mozaikjából összetett Dunántúlon és a durván tagolt Alföldön. Már a kelta, de különösen a római időkben szembetűnően kiéleződik ez az ellentét. Pannóniában a római még a földközitengeri éghajlat leheletét érzi, a hegységek napos lejtőin pompásan terem a szőlő és van fejthető kő is út- és városépítésre. Nem csodálhatjuk, hogy az Alföld óriási mocsarai, terjedelmes futóhomokterületei nem vonzották. A klíma is kontinentálisabb arra, a Duna pedig ott kínálkozott limesül ennek a folyamhatárt amúgyis kedvelő népnek. A honfoglalás kora erősen megfogyatkozott népességű, de távolról sem lakatlan, kissé elvadult és megrongált, de teljesen el nem pusztított kultúrtájat talál a Dunántúlon; alig lakott, a nyerstájtól kevéssé különböző vidékeket az Alföldön. A pásztorkodáson kívül a földművelést és a gazdasági élet egyéb ágait is ismerő félnomád magyarság nagyon is tudta értékelni azokat a lehetőségeket, amelyekkel a Dunántúl elzülött, de könnyen helyreállítható kultúrtája kecsegtetett. És értékelni tudta azt is, hogy ez a tájék nem lakatlan. A hódító nép számához mérten bőven volt férőhely, a fölös mennyiségben rendelkezésre álló földterületnél tehát nagyobb értéket jelentett a rajta talált népesség, a föld kincseit kiaknázó munkáskéz. Ezen a két, már magában is jelentékeny előnyön kívül másokkal is csábította a Dunántúl a honfoglalókat.
Városháza felirata a XIII. század második feléből.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Az eddig kiadatlan és királyaink telepítési politikáját jellemző felirat rímes distichonba foglalt szavai így hangzanak:
GAVDEAT HIC SOSPES VENIENS HVC CIVIS ET OSPES AC VENIAM LAPSI CAPIANT ET PREMIA IUSTI.
Fordítása: Örvendjen védelmemnek az ideérző polgár és vendég. – Nyerjenek a hibázók megbocsátást, az igazak jutalmat. Származási helye nem ismeretes; valószínűleg Budáról került elő s egykor, a IV. Béla által alapított Pestujhegy városházát díszíthette. A hospes szó olaszosan írt alakja az első megtelepülők eredetére vet világot.
Tölgyesek, árterek rétjei, füves puszták – ilyenek különösen az erősen alföldies jellegű Mezőföldön – Dunántúl éppúgy voltak, mint az Alföldön. Három, időszakosan cserélhető tájtípus állt tehát itt is, ott is a pásztorkodó életmód rendelkezésére. Ám mozaikszerű váltakozásuk a Dunántúl kedvezőbb olyan nép számára, amely szervezetének megfelelően nemzetségenkint szállja meg a földet, hiszen így minden kis csoport talál olyan, a természettől mindennel felszerelt területet, ahol függetlenül rendezkedhetik be. Nem tud azonban mit kezdeni az olyan óriási és sok helyen mocsaras árterekkel, amilyenek az Alföldön terjengtek. Ezeknek egy része így kívül reked tehát a megszállók életterén és kihasználatlan folt marad ott is, ahol a törzsi szállásterület – bizonyára hadászati meggondolásból – két oldalról zárja körül. Ugyanez a sorsuk az igen terjedelmes futóhomok területeknek is. Az Alföld belsejében az ármentes színt és az ártér kihasználása évszakosan váltakozik s ez a kettőt elválasztó vonalra helyezi a nemzetségek életterének súlypontját. E vonalak ritka hálózatának megfelelően az Alföldön kevesebb nemzetség kanyaríthat ki magának megfelelő [AZ ÚJ HAZA MEGSZÁLLÁSA] területet, mint a tájhatárokkal sűrűn behálózott Dunántúl. Az Alföld pereme viszont megint életteret rögzítő tájhatár: itt a domboldalak erdeit és a síkság ártereit válogatja az évszaknak megfelelően a barmaival járó nép. Mindezzel összhangban álltak a hadászat, főleg a védelem érdekei is: a besenyők elől menekülő magyarság zöme a fejedelem törzsét közrefogva, az új haza nyugati felét üli meg. Bizonyára kapcsolatos ezzel a ténnyel az is, hogy a medencerendszer legkeletibb és egyben legelzártabb, legzordabb éghajlatú tagja, Erdély belseje, egyelőre kimarad a megszállásból. Elfoglalása csak később, bár még a X. század folyamán, indul meg természetes bejáratain, a Szamos-völgyön, a Meszes-kapun a Körös és a Maros völgyén át.
Az esztergomi latinok pecsétje, hátlap. XIII. század.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Az eredetiben fennmaradt kettős ezüst pecsétnyomó után. Az előlapon a várost jelképező épülettömb látható a következő körirattal: SIGILLVM LATINORVM : CIVITATIS : STRIGONIENSIS. A hátlapon az ország címere (kilencszer hasított pajzs) és a következő körirat: SECRETUM : LATINORVM : CIVITATIS : STRIGONIENSIS. Az eredeti átmérője 73 mm.
Nem nehéz felismernünk a hadászati szempontok szerepét az Alföld peremvidékeinek megszállásában sem, hiszen a völgykijáratokat, az ország belseje felé futó természetes útvonalak kapuit biztosítani kellett. A megszállott területet körülkerítő gyepüvonalnak egyedül járható nyílása valóban kapu módjára zárták el: mesterséges torlaszok, úgynevezett gyepükapuk rekesztették el a bevezető utakat. A gyepün túl elterülő erdőrengeteg volt a gyepüelve, ez a helyenkint gyér néptöredékektől lakott, egyébként azonban meg nem szállott pompás, természetes védelmi övezet. Az egyes törzsek szállásterületeit ugyancsak megszállatlanul hagyott területsávok választották el egymástól, sőt, az ország birtokbavétele a törzseken belül nemzetségenkint történvén, az ő szállásterületeik hasonló módon határolódtak el. A törzsválasztó közök többnyire egybeestek a magyarság gazdasági kultúrájának legkevésbbé megfelelő tájtípusokkal. Az Alföldön mindenfelé hatalmas, néhol összefüggő területek maradtak ki ilyen módon, a Dunántúl viszont csak szétszórt apró foltok: ezt az egyenletes tarkaságot főleg csak az egész vidéket harántszelő Dunántúli-Középhegység, a szigetként felbukkanó erdős Mecsek és Somogy homokos vidéke szakítja meg.
Az esztergomi latinok pecsétje, előlap. XIII. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A belső medencerendszer megszállása biztosította a magyarság politikai uralmát a külső hegységkeret felett, – hiszen az utóbbi felől sugarasan összefutó természetes útvonalak kapui már kezdettől fogva kezén voltak, – de biztosította gazdasági túlsúlyát is, minthogy a kezdetben megszállt vidékek egyben az ország mai napig uralkodó gazdasági ága, a mezőgazdasági termelés számára is legalkalmasabbak voltak.
A korponai városkapu. XIV. század.
A megszállásból kimaradó belső választó közök és az egész gyepüelve a fejedelmi, majd a királyi vagyon és hatalom alapjaivá váltak, amikor a törzsszervezet megbuktatására került a sor. A „királyi” Magyarországon az erdős óceáni Európa létformái és rendje honosodott meg, melynek legjellegzetesebb kifejezője a megyeszervezet. Természetesen más a jellegük azoknak a vármegyéknek, melyek a sűrűbben lakott vidékek szétszórtan élő királyi népeit foglalták magukba és megint más a gyérebben lakott, összefüggő területű királyi uradalmaké, a későbbi erdőispánságoké és a határispánságoké. Az előbbiek inkább a nemzetségi szállásbirtokok közé ékelődtek, vagy a gyepüelve belső szegélyén sorakoztak, az utóbbiak javarészt a hegységkeret távolabbi erdőségeiben, a gyepükön túl keletkeztek és a királyi hatalom, s ezen át a magyar államhatalom terjeszkedésének voltak a szervei. A megye mint területi egység, szeszélyes körvonalaival az alakulására ható sokféle tényező emlékét őrzi, különösen az ország belsőbb vidékein, ahol fejlődése valóban hosszú volt, míg a hegységkeret övezetében alakja sokkal inkább tükrözi a természeti tényezők hatását, egyrészt mert itt az erősen tagolt domborzat hatása valóban parancsolóbb, másrészt a megyévé fejlődés is gyorsabb tempójú s elsősorban a telepedés folyamata irányította, az pedig erősen igazodott a domborzathoz, a völgyekhez és a kis medencékhez.
A nyugati létformákhoz való részben tervszerű, részben természetszerű idomuláson és a félnomád magyarságnak a földművelés iránt tanúsított fogékonyságán kívül a népesség szaporodása szintén hatalmas ösztönzője mind a földművelés terjedésének, mind a gyepüelve benépesülésének. A szaporodó népesség több férőhelyet követel s ezt kétféle módon szerzi meg: meglévő életterének intenzívebb kihasználásával és új területek birtokbavételével. A magyarság új földet kereső tömegei már mint földművelők nyomulnak be a gyepüelve területére, ám a magyarság más részét az Alföld belsejében éppen ellenkező irányú, a nomád életforma felé csábító hatás éri közben a kunok betelepítése révén. A pásztorkodó életforma nem is tűnt el soha teljesen az Alföldről s a dunántúli és alföldi kultúrtáj színvonalának egyébként erőteljesen haladó kiegyenlítődése sem fejeződött be soha.
Kassai polgár síremléke családjegyes pajzzsal. XIV. század első fele.
(A kassai Orbán-toronyban.)
Az ország birtokbavételének durva kereteit megismerve, könnyebben megértjük a kép fínomabb részleteit, a település formáinak fejlődését és elterjedését.
A honfoglalás után a nemzetségek vonalszerű határokkal körül nem zárt szállásbirtokaikon eleinte folytatják megszokott életmódjukat. Egyéni birtokhatár nincs, minden föld közös, ami – a pásztorkodó életmódot, a rendelkezésre álló terület hatalmas terjedelmét és a nemzetségtagok egyenjogúságát tekintve – természetes is. A téli szállás, különösen az Alföldön, [SÁTRAK FA- ÉS KŐHÁZAK] többnyire az árteret szegélyező ármentes szint peremén rögződik és ott válik faluvá. A putri- és kunyhóépítésnek még a délorosz síkságról hozott technikája itt, a magyar medencerendszer folyóártereinek szélén is megtalálta a megszokott építőanyagokat, a sarat, nádat, vesszőt. A sátor, mint a mozgékony nyári szállás hajléka, csak lassan megy ki a divatból, különösen az Alföldön, ahol a beköltöző kunok újból felelevenítik használatát, úgyhogy még a XIV. század végén is találkozunk okleveles említésével. Hogy a faépítés technikáját mennyire ismerte a magyarság, pontosan nem tudjuk; a megült terület erdősebb peremvidékein valószínűleg hamarosan meghonosodott a borona-építkezés. Ottó freisingi püspök a XII. század közepén feljegyzi, hogy a falvak és városok házai többnyire nádból épültek, kevesebb a faház, de legritkább a kőház, nyáron pedig sátrakban laknak. Bizonyos, hogy a medencék szélein részben az eltérő tájsajátságok, részben a szomszédokkal való közvetlen érintkezés következtében mind az építkezés technikájának, mind a hajlék beosztásának fejlődése elkülönül és nyugaton, részben szlovén közvetítéssel, hamarabb kapcsolódik a középeurópai házfejlődés folyamatához, mint például az Alföld belsejében.
Katalin asszonynak, Jakab kassai polgár anyjának sírköve. 1375.*
(A kassai Orbán-toronyban.)
A sírkő körirata: HIC ES[T SE] PVTLTA MATER JACO[BI] FILII] … I NO[M]I[N]E KAGHER EVA A[NNO] D[OMINI] M CCC LXXV.
A téli szállás putrijait, kunyhóit a karámok, ólak övezete vette körül s embernek, állatnak ez a nomádokra jellemző elkülönítése nagyarányú állattartással foglalkozó falvainknak minden időben szembetűnő jellemvonása maradt. A téli szállás közelében törik fel az első szántókat is. A téli szállás elmozdíthatatlan faluvá azonban csak lassú folyamat közben szilárdul. Bizonyos, hogy Szent István törvénye, amely szerint minden tíz falu köteles templomot építeni, siettette ezt a folyamatot, s általában siettette a földművelés terjeszkedése is, de egy csapásra az sem fejezhette be. Hiszen maga a szántóföld sem egy bizonyos helyen kijelölt és körülhatárolt egyéni birtok ekkor. Az elszaporodó nemzetség egyik-másik tagja elszakad a többitől s a nemzetségi terület valamely távoli pontján rendezi be téli szállását és esetleg ott tör magának sznátóföldet. Lehet, hogy az ilyen szállás idővel alapítójának nevét viselő falunagyságú településsé nő: számos falunk neve ma is az egykori téli szállást megülő nemzetség fejének emlékét őrizte meg. [FALUTELEPÜLÉSEK] Ilyen elforgácsolódás révén településeink száma igen megnő, viszont legtöbbjüknek lélekszáma az egész középkoron át általában kicsi marad, sok közülük mai fogalmaink szerint nem is volna falunak nevezhető. Maguk a meglévő nemzetségi szállások is meglehetősen mozgékonyak még jó ideig. Még akkor is, amikor a szántóföld már megszaporodott körülöttük, többnyire az úgynevezett nomád földközösség formájában használják: a falunagyságú közösség időről-időre másutt oszt szántót tagjainak, parlagon hagyva a kezdetleges művelés következtében rövid idő alatt kimerült előző osztást. Sokszor az egész falu követi szántóföldjét, ha az a szállás eredeti helyéről messzire helyeződött. Ilyesmire célozhatnak Szent László és Kálmán törvényei, amikor korlátozni igyekeznek a falunak templomától való elszakadását.
Újbánya város pecsétje Nagy Lajos fiatalkori képével. 1348.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Az eredeti ezüst pecsétnyomó a Magyar Nemzeti Múzeumban. Legnagyobb átmérője 61 mm. Mezején Lajos király a Mária térdén álló kis Jézusnak ajánlja fel koronáját. Körirata: SIGILLVM CIVITATIS DE MONTE REGIS. Legelőször Lengyel László városbíró 1348 január 24. kelt oklevelén szerepel.
Gótikus falfülkék Budán, a XIV. századból.
(Az Uri-utca 38. számú ház kapuboltozata alatt.)
Amit törvényeink sürgettek, lassan meghozta a fejlődés, a népesség szaporodása. A földterület értékké válik, amint a népességhez mért terjedelme fogy: a szántóföld helye rögződik és minden művelésre alkalmas terület eke alá kerül. Ahol ez bekövetkezik, nyomásos gazdálkodással védekeznek a föld kimerülése ellen: az állandósult helyű, egyéni birtokká vált, de tagosítatlan szántóföld számtalan apró parcellája tarka szőnyegként övezi a végkép megült falut.
Miklós fia Tamás 1375. évi síremléke Budán.*
(Halászbástya.)
A domonkosok megsemmisült budai templomának padozatából került elő. A rajta látható címer pajzsában lóra való hámiga látható, ami a szárnyalakú sisakdíszen megismétlődik. Körirata: anno d[omi[ni m cc lxxv obiit thomas filiu[s] nicola[i] gregoriu[s] filiu[s] b[e]n[e]dicti miserere mei deus.
A fejlődés természetesen az Alföldön a leglassúbb. Itt kezdettől fogva gyérebb a népesség, tovább fennmarad a nomád földközösség, sőt az ősi pásztorkodás sem tűnik el soha egészen. Ezt nemcsak a kunok betelepedése tartja fenn, hanem a földművelésre alkalmatlan óriási árterek is. Falvak ugyan rámerészkednek az ártér szigeteire, sőt magára az ártérre is: csábítja őket a nádasok, rétek állatvilága, a vizek halállománya s a kezdetleges hajlék idomul ehhez az élethez; a nagyobb falvak egyre szilárdabb építményeikkel azonban az egykori ártérperemi téli szállások utódai. Ezek környező szántóföldjeikkel az ármentes szint belseje felé sem szívesen mozdulnak el, hiszen önellátó életük minden igényét itt, a két tájtípus határán elégíthetik ki legkönnyebben. Ahol tehát az ármentes szint terjedelmesebb, széles felületén szintén fennmaradnak legelőterületek.
Buda legrégibb fennmaradt lakóháza a XIV. század végéről.
[NEMZETSÉGI FALVAK] A téli szállásból kialakult nemzetségi falvak közös jellemvonása a fejlődés későbbi fokozatain is a házak elkerítetlen, utcátlan csoportosulása. De a házaknak ilyen szabálytalan zsúfolódása előfordulhatott a különféle jogállású rétegeket felölelő, nem-nemzetségi falvakban is. Ezeknek a heterogén elemekből álló falvaknak keletkezése a „királyi” Magyarország erősen tagolt társadalmára vezethető vissza. Egyházaknak vagy magánosoknak tett adományozások révén magánjogilag egészen különböző helyzetű elemek mind tarkább összevisszaságban élhettek egymás szomszédságában. Nomád földközösségben élő szomszéd falvak egész népe tapadhatott össze új faluközösségbe. Más-más jogállású elemek utódainak házai esetleg megannyi elkülönülő zugos-zsákutcás falurésszé csoportosultak. A nemzetségi falvak élén a nemzetségfő, s az egy urat szolgáló falvak élén a földesúri tiszt, az ilyen heterogén rétegeket felölelő falvak élén pedig a villicus-nak nevezett falubíró állott. Ez a cím már Szent István törvényeiben előfordul, bizonyítva, hogy már korán voltak ilyen jellegű falvaink. Természetesen abban a mértékben, amint a királyi és nemzetségi Magyarország összeolvadása előrehaladt, egyre fogyott a tiszta nemzetségi falvak száma és nőtt a heterogén elemekből állóké. Ám a föld értékének növekedésével egyre gyakorbibá válik, hogy a birtokokat kikerekítették az utóbbi népelemek rovására. Egész falvak jutnak különböző jogállású s szabadságú népeikkel békés vagy erőszakos úton ugyanazon földesúr hatalma alá.
Gyér ismereteink korántsem elegendők arra, hogy különböző falutípusaink elterjedését megrajzolhassuk. Az ország belsejében, a medencerendszer területén, a nemzetségi téli szállásokból és a különböző jogállású elemek telepeiből a népesség szaporodásával és a házak sűrűsödésével túlnyomóan szabálytalan, csoportos falvak alakultak ki. Telepített, tervszerűbb falvak földesúri területen természetesen az ország belsejében is keletkezhettek, nemcsak az egykori gyepüelvén. Hospes-telepesek is, idegen, régi földműveskultúrák településformáinak mintájára. Ám ezek száma kétségtelenül nagyobb a hegységkeret területén, mely a nemzetségi megszállásból egészen kimaradt, mint az ország belső részein. A völgyek mentén kisebb csoportokban előnyomuló szabad magyarok telepei viszont, melyek természetes szaporodás révén mindinkább megduzzadtak, itt, az egykori gyepüelvén is gyakran az ország belsejének csoportos falvaira emlékeztetnek. Ennek a gyepüelve területére benyomuló magyarságnak zöme a telepes idegenekhez hasonlóan már földműves elem és az erdőrengetegben a földműves kultúrára alkalmas területeket keresi. Ezt sokszor csak irtás révén érheti el. A hegység településére a tájtípusok sávszerű elrendeződése a jellemző: a völgyek rétgazdálkodásra csábító keskeny fenékszintjét, hol a Felvidéken helyenkint már a magyarság megjelenése előtt szegényes szláv halász- vagy pásztorfalvak alakultak ki, két oldalt a földműves falvak megtelepedésére és az ekésgazdálkodásra egyedül alkalmas szárazabb, sík terraszok szélesebb-keskenyebb sávja szegélyezi. Földművelő nép számára tehát nagyon kevés a férőhely, mert feljebb, a meredek lejtőkön az erdők uralmát teljesen céltalan lenne megbolygatni. Így nem csodálkozhatunk [HEGYSÉGI TELEPÜLÉS – VÁROSOK] rajta, hogy ez a tájék a szűk életterű közösségekre jellemző nyomásos gazdálkodás igazi hazájává lesz; hogy a falvak arcképéből hiányzik a nomád eredetű, állattartó alföldi falvak ólaskertöve; viszont gyakori a soros vagy utcás faluforma, a terraszon futó utcával és rá merőlegesen elhelyezkedő szalagtelkekkel. Magyarok és betelepített idegenek élettere egyaránt a völgyhálózathoz tapad. A völgyekben és medencékben sok a falu és sűrűn lakik a nép, de ez a fejlett kultúrtáj mégis csak ritka hálózat az erdős lejtők és hegytetők szélesen terpeszkedő tömegeihez mérten. A hegyoldalak és tetők erdei, a helyenkint az erdőhatár felett elterülő havasi legelők (ezek inkább csak Erdélyben terjedelmes foltok), jórészt néptelenek, vagy igen gyér hegyipásztor-népességnek voltak és maradtak a magyarság bevonulása után is élettere.
Kassai polgár síremléke az ország címeréből vett családjegyes pajzzsal. XIV. század.
(A kassai Orbán-toronyban.)
Az egyre gazdagodó magyar kultúrtáj képén külön színeket jelentenek a mindinkább gyarapodó és központokat alkotó városok.
A honfoglaló magyarság kétségtelenül nem volt városépítő nép. De a városi élet mégsem volt számára annyira idegen, hogy legalább egy töredéke ne válhatott volna hamarosan városlakóvá. Ez annál is inkább bekövetkezett, mert hiszen a Dunántúl ott várták a rómaiak talán tengődő, de mégis életképes városalapításai. Ezek csakhamar felélénkülnek, mert a délorosz síkságról érkező magyarság magával hozta keleti kereskedelmi kapcsolatait; majd magyar népességgel bővülve, életük gazdasági alapjai egyre szilárdabbá válnak, amint a Dunántúl kultúrája folyton gazdagodik. Újabb városok keletkezésére a XI.–XII. században még nem érett meg a helyzet. A tatárjárás után az új városok alapítását, vagy régebbi települések városi kiváltságokkal való felruházását elsősorban az ország védelmének szempontjai irányították. Érthető tehát, hogy főleg a hegységkeret területe mint határöv s mint kőben és védelemre berendezhető térszíni formákban egyaránt gazdag tájék vált a városfalakat emelő buzgalom igazi színhelyévé. Ezzel magyarázható az is, hogy az ekkor keletkezett városok közül kellő gazdasági alap híján nem mindegyik bizonyult nagyobbmérvű fejlődésre alkalmasnak. Az Anjouk városfejlesztő politikája már erősen gazdasági színezetű. Az ország fejlett életében a város ekkor már nélkülözhetetlen szerv, amely szükségszerűen kialakul; a szabadalom csupán az időszerű jogi keretekről gondoskodik. A városfejlődés igazi területe nagyjából most is a Dunántúl és a hegységkeret: a Felvidék és Erdély. Egyrészt az Ausztria, Csehország, Lengyelország felé irányuló forgalom útvonalai, másrészt a fellendülő bányavidékek területei rajzolódnak ki akkoriban legjelentősebb városaink eloszlásának képén. A gazdaságilag aránylag legkevésbé fejlett Alföld természetesen a legszegényebb városokban, noha a XIV. században már itt is mutatkoznak szerény kezdetek, bizonyítva, hogy a magyarság már nemcsak arra hajlamos, hogy idegen eredetű keretek közé illeszkedjék, hanem maga is tud városias települést alakítani. A XIV. század elején az Esztergomot felülmúló új főváros, Buda a tényleges forgalmat oda gyűjti, ahová az egész medencerendszer természetes útvonalai irányulnak. Az ország súlypontja ezzel a kisebbik medencéből legtermészetesebb helyre tolódott át.
Óbuda város pecsétje. XIV. század.*
(M. Nemz. Múzeum.)
Az eredeti ezüst pecsétnyomó után. Körirata: SIGILLVM CIVITATIS VETERI BVDENSIS. Korát Nagy Lajos magyar és lengyel címere után 1370–1382 közé lehet tenni.
A nyerstájból az emberek szorgalma alakít kultúrtájat, a nemzetek munkája hazát. A Kárpátok gyűrűje köré zárt tájék már a honfoglalást követő századokban magyar hazává vált: arculatára kitörölhetetlenül reávésődött a magyarság életének és tevékenységének számtalan nyoma.
