VÁCZY PÉTER: TÁRSADALMUNK AZ ÁRPÁDOK ÉS ANJOUK KORÁBAN
VÁCZY PÉTER:
TÁRSADALMUNK AZ ÁRPÁDOK ÉS ANJOUK KORÁBAN
TÁRSADALMUNK AZ ÁRPÁDOK ÉS ANJOUK KORÁBAN
A lovasnomád kultúra rohamos összeroppanása 950–1000 között a magyar társadalom mélyében is nagy átalakulásokat idézett elő. Az új politikai rend kialakulásával párhuzamosan, sok tekintetben éppen annak hatása alatt, mozgalmak indultak meg, melyek végül egészen új arcot adtak a magyar társadalomnak. S ahogyan a politikai életben a változás egyúttal nyugatosodást is jelentett, Nyugat a társadalom új létformájára is letörülhetetlenül rányomta szellemi bélyegét.
A régi, nomád társadalom se áll pusztán egyenjogú, szabad magyarokból, ismerte már a nemes és közszabad, az úr és szolga közti különbséget. Kicsi vagy nagy, ha a szabadok társadalmához, a nemek és törzsek közösségéhez tartozott, ugyanarra a vérdíjra tarthatott igényt. Ám e jogegyenlőség nem volt több puszta keretnél, melyen belül annál erősebben érvényesültek a különbségek. A társadalom élén a nemeseket találjuk, kik származásuknál és vagyonuknál fogva nagyobb tekintélynek örvendtek s kik épezért kiváltságos helyet foglaltak el a társadalmi és politikai életben. A vétel útján, vagy a háborúban szerzett szolgák tömegei tulajdonképpen már a társadalmon kívül helyezkedtek el. Még Szent István törvénykönyve is megkülönbözteti a „szabadok törvényét” a „szolgák törvényétől”. Már a nomád időkben is akadtak azonban olyan szabadok, kik elszegényedve mások szolgálatába szegődtek. Innen van, hogy a honfoglalók szolganépe között a szlávok mellett sok magyar is kimutatható. Ezek vagy magánál az aulnál találtak foglalkozást, vagy földet műveltek és az „úr” eltartotta őket. De valamely „úr” hadikísérete, fegyveres népe is rendszerint közülük került ki. Minden valószínűség a mellett szól, hogy Szent István már csak egy régi intézményt kíván életben tartani, amikor az „urakat” – latinul seniorokat – katona-kiállításra kötelezte. Így, kétségkívül, már a nomád korban magánhadakkal kell számolnunk. A hadrendszer természetesen azért továbbra is a nép fegyverforgató fiainak széles rétegén nyugodott. Nép és had jobbára még azonos fogalmak. De nem csak a szabadok, hanem a szolgák közül is nem egy harcolt ura mellett, ura kíséretében a csatamezőn. Ha kitüntette magát, könnyen a szabad magyarok közösségébe emelkedhetett fel.
Janus nádor pecsétgyűrűje. XII. század.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A pecsétgyűrű az Árpád-korban ritka aranygyűrűk sorába tartozik. Besenszögön találták (Jász-Nagykun-Szolnok vármegye) 1893-ban. Háromszoros nagyítás, épúgy, mint az ugyanezen lapon közölt királyi gyűrű.
Amikor tehát a magyarság Géza fejedelem és István király vezetése alatt fokozatosan beilleszkedett a nyugati életkeretekbe, társadalma már meglehetősen tagolt képet mutatott. A „csatlakozás” azután a társadalom összetételét és rangbeosztását még gazdagabbá tette. A királyság nem bántotta a régi születési arisztokráciát; Szent István törvénykönyve is megemlékszik róla. De a vagyon és a származás hierarchiája mellé odaállította a szolgálat, az officium nemességét, melyet közegei közül alakított ki. A hatalmas nemzetségek fiainak tűrniök kellett, hogy velük egy rangba kerüljenek az új „nemesek” is, így az egyház főpapjai, püspökei és apáturai, továbbá az ispánok latinul: comites. Szent István egyik törvénye viszont maga emlékszik meg olyan ispánokról, kik – noha megyék és nagy uradalmak ügyeit vezették – a király szolgái (servi) közé tartoztak. Már ebből is az tűnik ki, hogy az új „nemesség” megalkotásánál a királyság nem nézett se vagyonra, se a származásra. Hasonlóképpen a püspökök és az apátok is a nemességnek egészen új faját képviselték.
Királyi gyűrű aranyból, zománc-kitöltéssel. XII. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Az új hierarchia második polcán a harcosok rendje, a törvények „miles” rétege helyezkedett el. Kik voltak ezek a milesek? Hibáznánk, ha egyszerűen csak nyugati mintára vett hűbéres lovagoknak tartanók őket. De kétségtelenül hasonló szerepet játszottak nálunk, mint nyugaton a lovagok. Két réteget lehet soraikban megkülönböztetnünk. Az egyik katona-féle szabadon szerződött, bármikor elhagyta urát, ha arra elfogadható jogcímet talált, szolgálatáért pedig ellátást vagy zsoldot kapott. A germán „Gefolgsleute” mintájára kell [ÚJ HIERARCHIA] őket elképzelnünk. Már a pogány korban feltűnnek. A XIII. században serviensek, familiárisok a nevük. A másik típus eredete szintén még egészen korai időkbe nyúlik vissza. Ősük nyilvánvalóan a felfegyverzett rabszolga volt. Az úr földesúri hatalma alatt állnak, tehát tulajdonképpen osztoznak a földesúri népek sorában, melyeknek legelőkelőbb rétegét alkotják. Csak az úr bonthatja fel kötelékeiket és noha legtöbbnyire szabadok, a többi szolganép módjára eladományozhatók, eladhatók. A XII–XIII. században mint jabogiók szerepelnek. A várjobbágyok is ide tartoznak. Minthogy ezek a harcos elemek még különféle tisztségeket is viselnek, követségbe járnak, ispánjai a földesúri népeknek, stb., ép ezért másképpen ministereknek, ministeriálisoknak hívják őket. A társadalom második „rendje” tehát egyúttal a királyság és a magánosok tisztségviselő elemeit is magába foglalta. Miként az ispánok és a püspökök a születési arisztokráciával egy rangfokra kerültek, a mileseket viszont a tehetősebb szabadokkal állították egy sorba.
Vadászatról érkező lovag. Vízöntő edény bronzból. XII. század.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A kézmosásnál használt vízöntő edényt a földben találták a békésmegyei Büngözsd-pusztán. Vadászatról visszatérő lovagot ábrázol nyergének jobbfelére akasztott élő nyúllal és lova farán a nyúl elfogására használt vadászgepárddal.
Az új társadalom legalsó rétege, mint „szegény”, „közrendű” mindenkit magába zárt, aki szabadnak számított, de kimaradt a két felső rangosztályból. Ebben a széles tömegben kaptak helyet a közszabadok parasztmódra élő tagjai, továbbá azok a liberek, akik valamely nagyúr földjére húzódtak. Idő haladtával a független közszabadok száma egyre fogyott, hiszen ha nem önként, hát erőszak útján, jogtalan módon lesüllyedtek a földesúri népek közé. A földesúrnak ugyanis érdeke fűződött ahhoz, hogy minél több munkáskéz vegye a fölös számban fekvő földeket munkába. Hasonló törekvés észlelhető azonban a földesúri népek részéről is. Maguk közé húznak szabadokat, mivel ezúton terheik könnyebbülését várják. Ezek a kétoldali nyomásnak nehezen tudnak ellentállni és így soraik egyre ritkulnak. Tulajdonképpen csak a királyság megalapítása óta beszélhetünk földesurakról, a szó későbbi értemlében véve. A magyarságot nyugattól leginkább a nomád életmód választotta el. E tekintetben azonban már 950 óta nagy változások kövekeztek be, mind több és több magyar szánta rá magát a földművelésre: a földművelés jelentősége az állattenyésztés mellett egyre emelkedett. Amint azonban az életforma „nyugatosodott”, egyben növekedett a föld becse is, úgy, hogy a temérdek ménes, gulya, nyáj urából hovatovább igazi földesúr lett. Népei azonban még nem tekinthetők jobbágyoknak. A jobbágyság ugyanis úgy alakult ki, hogy a különböző jogú és szolgálatú földesúri népek egyetlen tömeggé olvadtak össze. Ez a folyamat azonban később, csak a XIV. század első felében kezdődött, mindaddig a földesúr hatalma alatt a legkülönfélébb szabadságban éltek az emberek és kötelezettségeik is sokfélék voltak. A földesúri népeknek csak egy része állott szolgákból (servi), a másika a szabad társadalomból süllyedt közéjük, a nélkül, hogy elvesztette volna jogát a „szabadok törvényében” (liberi). Megtörtént továbbá, hogy az úr egyeseket felszabadított a szolgák közül, de nem földesúri hatalma alól. Ezek voltak az úgynevezett „szabadosok” vagy libertinusok.
E jogi szemponton kívül a szolgálat is számtalan csoportba osztotta a földesúri népeket. Az udvarnokok egészen más szolgálattal tartoztak uruknak, mint a tárnokok, vagy a szakácsok. A kötelezettségek és szabadságok szinte emberről emberre változtak. A szolgálat öröklődött, apáról fiúra szállott, az emberek mintegy beléje nőttek. A földesúri népeknek ez a tarka tagozódása azonban meggátolta, hogy egységes földesúri jog és társadalom alakuljon ki.
[A SZOLGÁLAT ELVE] A szolgálat elve tehát nemcsak a felső, hanem az alsó fokon, a társadalom legalsó rétegében is érvényesült. Míg a régi, nomád társadalom a származás és a vagyon alapján rétegeződött, a koraközépkor egészen új osztályozási elvet vitt diadalra: a szolgálat, az officium gondolatát. Isten mindenkinek kijelölte a maga helyét, a maga hivatását a világrendben. A papnak, a nemesnek, a parasztnak… Ép ezért az egész szervezetében a társadalom minden tagja bizonyos funkciót végez, s ebben a másik nem helyettesítheti. Az életből távozó átadja helyét fiának: a hivatás öröklődik. Nagy zavar következnék be az isteni világrendben, az „ordo”-ban, ha a paraszt a nemes helyére vágyakoznék és a nemes pap akarna lenni templomában. A jogok és kötelességek ebben a rendben gyökereznek, fenntartójuk pedig a hagyomány. A szokás, a hagyomány szabályozza nemcsak a szabad jogállású ember „szabadságát”, hanem a földesúri népek szolgálatát is. A hagyomány ránehezedik a társadalom minden életjelenségére. A társadalom tehát a szolgálat szerint tagozódik, ez azonban még korántsem jelenti, hogy a származás és vagyon elvesztette formáló erejét. A nemes egyúttal a legelőkelőbb világi officium, hadiszolgálat hordozója is. Mindenkinek megvan a maga „helye”, „hivatása”; de mégsem nevezhető ez rendi társadalomnak. Abban ugyanis az egyes jogát és szabadságát annak a társadalmi „rendnek” joga és szabadsága határozza meg, melyhez tartozik. A koraközépkor világában viszont mindenki külön-külön jogállapotúnak érzi magát, hivatása, helye a világban és társadalomban teljesen személyi jellegű.
Vászoly megvakítása és Szent Imre sírbatétele.
(Képes Krónika.)
A szolgálat keresztényi gondolata bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy a társadalom eddigi összetartó szálai, a nemzetségi kötelékek, meglazultak. A térség elve sohasem játszhat döntő szerepet ott, hol a szolgálat elve az uralkodó. Az új rend két hatalma, az egyház és a királyság egyaránt arra törekedett, hogy a társadalom összetartó ereje, ellenállása alábbhagyjon. A nemzetség a nomád életben még politikai erőt képviselt, minden nemzetségfő egyben kisebbszerű fejedelem is volt. Amíg tehát a politikai hatalom ennyire felaprózódott a társadalomban, a nemzetség hadi és politikai szerepet töltött be, különféle előnyöket biztosított az egyesnek. Mihelyt azonban a nemzetségfőknek át kellett adniok hatalmukat a király közegeinek, mihelyt a politikai erők nagymérvű összevonása következett be, a nemzetség elvesztette jelentőségét és feltarthatatlanul bomlásnak indult. Újkori utazók azt jegyezték fel például a kirgizekről, hogy csak addig éltek nagyobb, nemzetiségi egységekben, míg szabadon igazgatták magukat. Amint orosz uralom alá kerültek és nomád államiságuknak vége szakadt, családokra, aulokra töredeztek. Hasonlóképpen kell elképzelnünk a magyar nemzetségi szervezet pusztulását is. A nomád világ eltüntével a családok nem érzik többé annak szükségét, hogy együtt maradjanak. Elszakadnak egymástól és ki-ki saját portáján keresi boldogulását. A vérségi elvnél mind nagyobb szerepet kezd játszani a település elve. Amikor Szent István törvényt adott népének, nyoma sincs már a nemzetségfőknek és a magyarság falvakban él, nem pedig ágak és nemzetségek szerint. Mindenki szabadon rendelkezik azzal, amije van és csak azután érvényesül a rokonság örökjoga. Ha nincs rokon, a király az örökös. Ugyanígy az is a nemzetségi szervezet hiányára vall, hogy emberölés esetén a királyság tiltja a magánharcot és vérbosszút. Ennek megfelelően a rokonságnak nem kell kiállnia a gyilkos mellé, vagy az áldozat megbosszulására.
III. Béla ezüst nyaklánca bizánci zománcos arany násfával.*
(A boglár a Nemzeti múzeumban, többi a királyi tetemeket tartalmazó koporsóban.)
III. Béla király koporsójának 1848-ban történt felbontása alkalmával a négykaréjú zománcos násfa levált középső kerek boglárja illetéktelen kezekbe került és jóval később vétel útján a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonába ment át. A királyi tetemek másodszori eltemetése alkalmával (1898), amikor a sírmellékleteket visszahelyezték a koporsókba, a boglár a múzeumban maradt.
A nemzetség fogalma csak a XII. század második felében bukkan fel újra, amikor a társadalom a politikai életben ismét nagyobb szerepet kap s mintegy erőinek tudatára ébredve részt kíván a politikai hatalomból. A királyságtól már megköveteli, hogy az állások osztogatásánál legyen a társadalomra is tekintettel. Ez a rendi öntudat már Kálmán uralkodása alatt mutatkozik. A király és a hercegek előkelőbb miniszteriálisai már megalázónak találják, hogy oly bírák előtt jelenjenek meg, kiket nem tartanak maguk közül valóknak. És mind többen és többen éreznek így, rendi módra. A birtokos arisztokrácia, amely már eddig is a király tanácsát alkotta, egyszerre jogot formál az országos tisztségekre. Ezt a jogukat pedig származásukkal okolják meg. Családjuk eredetét büszkén a messzi multba, a honfoglaló vezérekre vezetik vissza, kikből családi hősöket faragnak. E történelmi gondolkozásmódnak a jele, hogy divatba jön a nemzetségnév, a „de genere” használata. A nemzetség, a vérségi jog útja feléled, ám természetesen a nemzetségfők uralma már nem tér vissza. Nemzetségbírákkal a XIII. század folyamán sem találkozunk. Ezek örökre eltűntek. Helyettük annál nagyobb tevékenységet fejtettek ki az esetről-esetre „fogott bírák”, kiket a perlekedők mindig a tekintélyesebb nemesek sorából választottak. A döntőbíróság intézménye a XIII. században éli igazi újjászületését. Ép így arra sincs adatunk, hogy a bérbosszú, a nemzetségi bíráskodásnak ez az ősi intézménye, újra meggyökeresedett volna. A nemzetség politikai szerepe tehát nem túl nagy. Annál nagyobb a jelentősége a birtokjogban. A szabad rendelkezés jogát, melyet Szent István még oly megkapó szavakkal biztosított mindenki számára, már Kálmán óta mindinkább megnyirbálják. A királyság rátette kezét az adománybirtokokra (Kálmán I:20. t.-c.), azután a szerzett birtokokra is (vett és zálogbirtokokra), mihelyt a magtalan halál esete fennforgott. A rokonságnak azután az elhúnyt örökbirtokai, hereditáriái maradnak. Ez a birtokrendszer már a XIII. század elején kialakult és azóta ellenállt minden olyan kísérletnek, mely ismét a szabad rendelkezés jogáért harcolt (1222, 1291). Nagy Lajos úgynevezett ősiségi törvénye (1351) már csak évszázados gyakorlatot erősített meg.
Tristan comesnek, a királyi hírnökök ispánjának idézőpecsétje.*
(Országos Levéltár.)
Amint a körirat mutatja, a pecsét elsősorban idézésre szolgált, mint korábban a billog COMES TRISTANVS ME MISIT. (Engem Tristan ispán küldött.) Mezején a Buzád-Hahót nemzetség bölényfejes címerképe és AVE MAR[IA] van bevésve. Egyharmadával nagyítva.
A nemesi birtokjoggal egyidőben alakult ki a nemesi „arany szabadság” fogalma is. A régi, szentistváni rendszerben a birtokos szabad ugyanúgy a királyi helyi közegeinek, az ispánoknak és a királybíráknak, hatósága alá tartozott, akár a földesúr szabad parasztja. Közigazgatási dolgokban az ispán gyakorolt felette hatalmat és ha a király hadba hívta, ugyancsak az ispán zászlója alatt vonult a király seregébe. Peres ügyeiben pedig az illetékes királybíró döntött s csak ha a fél elégedetlen volt az ítélettel, került ügye az udvar, kivételes esetben a király bírói széke elé. A XII–XIII. század folyamán azonban a szentistváni rendszer összeomlott; a királyság [A RENDI KIEGYENLÍTŐDÉS KEZDETE] engedve a társadalom rohamának, mind nagyobb tömegeket engedett be a politikai élet porondjára. Ez az az idő, amikor a király a nemesben „udvari vitézét”, „szolgáját” kezdi látni, akit ép ezért megajándékoz udvari vitézeinek előjogaival, szabadságával. Ettől az időtől kezdve már a nemes is „fejenként és személy szerint” harcol a „király zászlója” alatt s egyúttal nagymérvű bírósági mentességet is szerez. Nemcsak személye, hanem birtoka, birtokain élő szolganépe is, közvelenül a királynak, vagy udvarának, elsősorban a nádornak bírói hatalma alá kerül és csupán pénz-, tized- és közönséges bűnügyekben maradt népével az ispán hatósága alatt. Az Arany Bullában (1222) még azt az óhaját is törvénybe foglalják, hogy birtoka adómentességet élvez.
V. István halotti koronája.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A koronát 1838-ban a Margitszigeten sírban találták és József nádor ajándékozta a M. Nemzeti Múzeumnak. Aranyozott ezüstből készült, drágakövekkel s gyöngyökkel volt kirakva, ami arra vall, hogy nem temetésre szánták, hanem a királyi kincstár tárgyai közé tartozott.
E jogok alapján kezd a birtokos szabad társadalom rendbe tömörülni. Még a XIII. században is igen nagyok a különbségek nemes és nemes között, ki szabadságát nem annyira „rendjének”, mint inkább saját kiváltságának tekinti. De már az Arany Bulla óta kétségtelenül érvényesülnek oly törekvések, melyek a szabadságok és jogok sokféleségében igyekeztek egységet, rendet és egyöntetűséget teremteni. Bekövetkezik nálunk is a rendi kiegyenlítődés folyamata. Szent István társadalma – láttuk – három rétegre tagozódott. Legfelül álltak az ispánok a születési arisztokráciával és az egyház főpapjaival, a közbülsőn a tehetősebb birtokosok a milesekkel, a legalsón a közrendű, szegény szabadok, kik közé a más földjére telepedett szabad épúgy oda tartozott, mint a szegény, de független szabad paraszt. Kálmán királyunknak volt az érdeme, hogy e legalsó szabad elem lesüllyedésének útját állta. Ezek a szabadok ugyanis nem tudtak többé hadkötelezettségüknek eleget tenni s ép ezért adót fizettek hadmegváltás címén (szabad dénárok). Azon az úton voltak tehát, hogy kiválnak a teljes jogú szabadok társadalmából, melynek szabadsága a hadviselés kötelességén épült fel. Kálmán azonban felmentette őket a szabad dénárok fizetése alól, ezzel módot adott nekik, hogy akkor, amidőn a nemesi rend kialakult, a kisbirtokos nemesség tömegeihez csatlakozzanak. Így ezek az elemek is beleolvadtak a XIII. század elején kiformálódó köznemességbe, melynek törzsét a középső fokon álló kisbirtokos szabadok alkották. Ám Magyarország sohasem lett volna a sok nemes hazája, ha a köznemesi rend kialakulásából a milesek kirekednek. Amint azonban a szentistváni várszervezet bomlásnak indult, az ispánságok harcos elemei, a várjobbágyok, mind nagyobb tömegekben nyerték el, akár önkényesen, akár királyi nemesítés folytán, a nemesi „arany szabadságot.”
Ez volt a köznemesi Magyarország kialakulásának útja… A kisbirtokos szabadok szervezkedése a köznemesség rendjébe tulajdonképpen nem annyira a király, mint inkább a birtokos arisztokrácia ellen irányult, mely ebben az időben kezd oligarchiává terebélyesedni. A régi várbirtokok és királyi uradalmak jelentős része adomány vagy jogtalan elidegenedés folytán birtokukba kerül. A nagybirtok kezdetei ebbe a forrongó XIII. századba nyúlnak vissza. Amilyen mértékben ez az arisztokrácia mind több és több falu birtokához jutott és mind nagyobb befolyást szerzett az államkormányzatban: oly mértékben nőtt hatalma is a társadalomban. A szegényebb nemesek egyre nagyobb számban állnak szolgálatába, serviensei, familiárisai lesznek, hadi kíséretét alkotják, vezetik a birtok gazdálkodását, részt vesznek állami feladatok elvégzésében, várak castellánusai és így tovább. Az ilyen familiáris hatalma, vagyona párhuzamosan emelkedett ura, dominusa hatalmával. A dominus természetesen nemcsak a nemesek sorából szedi familiárisait, sok köztük az egyszerűbb elem is. A kisebbik lovat, ruhát, némi díjat kaptak és az úr konyháján éltek, a nemes familiárisok, kik maguk is birtokok felett rendelkeztek, hivatal, birtok jövedelmében részesedtek, vagy más módon élveztek anyagi előnyöket. Nemesi szabadságukat nem érintette az, hogy szolgálatba szegődtek.
A Nándorfehérvárnál nyert hadizsákmány felosztása.
(Képes Krónika.)
Drugett Vilmos nádor képmása pecsétjéről. 1330 körül.*
(Országos Levéltár.)
A nádor pecsétjéről négyszeres nagyításban közölt képmás erősen olaszos jellegű arcot mutat. A mozgatható arcvértű sisakon díszül alkalmazott angyalalak egyéni jelvény és nem ment át a Drugeth-család címerébe.
A kisbirtokos nemesek természetesen védekeztek, ahogy tudtak, a nagybirtok nyomásával szemben, a szó és a jog fegyverével vagy karddal kezükben. E küzdelemben állítják fel azt a tételt, hogy a nemes, bárhol legyen birtokos, vagy bárkinek szolgáljon, ugyanazt a szabadságot élvezi. Az ország főemberei, ha vagyonban, kiváltságban különböznek is tőlük, nem különálló rend képviselői ő szerintük, hanem csak olyan nemesek, akár saját maguk. Hallani sem akarnak arról, hogy a főemberek szabadságuknál külön jogokkal, kiváltságokkal rendelkezzenek. Ez a köznemesi tömeg harcolta ki első alkotmányos biztosítékainkat a bárókkal szemben, hogy garázdálkodásaiknak gátat vessen. De a köznemesi felfogás győzött akkoris, amidőn Nagy Lajos az Arany Bulla megerősítése alkalmával törvényben kimondta az „una et eadem libertas” elvét (1351). Ez az elv azután a való élet sokféleségével mit sem törődve, mint a nemesi szabadság legféltettebb dogmája bevonul Verbőczi nagy kodifikációs munkájába, a Hármaskönyvbe. A rendi kiegyenlítődés tehát a köznemesi társadalom „demokratikus” jelszava alatt ment végbe nálunk. Ez okozta azt, hogy nemesi társadalmunk, a lengyelhez hasonlóan, oly széles alapokon nyugodott. De ugyanebből az okból kifolyólag főúri rendünk még az Anjouk alatt sem tudott teljesen kialakulni, noha királyaink már a XIII. században örökös ispánságokat kezdtek adományozni. Ennek a fejlődésnek a jog állta útját, mely a köznemesi álláspontot juttatta érvényre. De az „una et eadem libertas” elve nemcsak felfelé, hanem lefelé, a kisebb jogú nemesség és a milesek fennmaradt töredékei irányában is kiegyenlítőleg hatott. Az erdélyi nemesség kiváltságait csak 1324-ben hozták összhangba az országos nemesek „tiszta és teljes” szabadságával. A drávántúli nemesség felemelkedése a magyar nemesség soraiba csak 1351-ben, Nagy Lajos törvénye révén, következett be. Anjou királyaink, hogy a köznemesi társadalmat erősítsék, a nemesként élő, de conditionarius királyi népeket megajándékozták az országos nemességgel. Így lesznek nemesek 1330 körül a szepesi aranyadók (auridatorok), kik nevüket onnan kapták, hogy királyi birtokaik után évi adónak egy aranyat fizettek. A szepesi jobbágyfiúk is még 1339 után elnyerték az országos nemességet. Ezek eredetileg hűbéres vitézek voltak, nemes módra éltek, adót, vámot nem fizettek, katonakötelezettségük azonban nem személyüket, hanem birtokukat terhelte. A fehérvári besenyők még később, 1352-ben szerzik meg egyetemlegesen a királytól nemességüket. Ez a széles mederben mozgó nemesítési hullám természetesen nem érintette az egyház harcos elemeit, nemesként élő praedialistáit, kik magánföldesúri hatalom alatt nem részesedhettek az országos nemesek kiváltságaiban.
Királyi temetés. Szent István sírbatétele a Képes Krónikában.*
A kép alatti szöveg olvasása: Beatus autem rex Stephanus, s[anc]-titate et gracia plenus, xl[m]o. vi[t]o a[n]no regni sui in festo assumpc[i]o [nis beatissime Marie semper virginis a presenti seculo nequam eripitur…] Kétszeres nagyítás.
A nemesi társadalom kialakulásával egyidőben indult meg a jobbágyság és a polgárság rendi tömörülése. Azok a nagy átalakulások, melyek a XII–XIII. században a magyar társadalmon végigsöpörtek, az alsóbb, szolgáló népelemek számára is egészen új életformákat teremtettek. Mindeddig a földesúri népek meglehetősen tarka képet mutattak. A szolgálatok sokfélesége mellett nagy a különbség az egyes szolgálattevők jogállásában is. Liber dolgozik servus mellett. Amikor a kiegyenlítődő folyamat a földesuraságon belül is érvényesülni kezdett, természetesen a liberek csak veszíthettek, a szolgák viszont csak nyerhettek az alkun. A szabadok elvesztik kapcsolatukat a szabad társadalommal, mely immár nemesi társadalommá formálódott, s teljesen a földesúr hatalma alá jutnak. Az úriszék, a szó későbbi értelmében véve, tulajdonképpen csak most kezd ránehezedni a szolgálattevőkre. A szabadok magukhoz emelik a szolgák széles tömegét és ebből az egyesülésből megszületik az egységes földesúri parasztság, a jobbágyság. A felemelkedés jeléül örökli a földesúri népek legelőkelőbb szabadjainak „jobbágy” nevét. Ugyanezt a kiegyenlítő folyamatot figyelhetjük meg a szolgálatok terén is. A sokféle szolgálatmegjelölés már az Árpád-kor végén eltűnik és ennek megfelelően a népek kötelezettségei is egymáshoz idomulnak. A folyamat végpontján Nagy Lajos kilenced-törvénye áll, mely a földesurakat a terhek egységesítésére kötelezte. Ettől az időtől válik a jobbágy jellegzetes tartozásává a „második tized”, a kilenced.
A jobbágy legértékesebb jogát szintén a földesúri szabad telepestől örökölte. A szabad költözés jogára gondolunk, melyet már az 1298. évi 70. tc. kimond. Ez a jog a gyakorlatban úgy érvényesült, hogy a jobbágy szabadon elhagyhatta földesurát, ha tartozását megfizette és az elköltözésre engedélyt kapott. Miként a példákból kivehető, a jobbágyok valóban éltek is ezzel a joggal és olykor, különösen a nagy pestis-járvány (1348–49) után, költözésük, vagy ha akadályozták őket, szökésük, sőt szöktetésük egészen nagy méreteket öltött. Mozgalmuk elsősorban az autonómiával megajándékozott [JOBBÁGYSÁG ÉS POLGÁRSÁG] úgynevezett szabad városok, oppidumok lakosságát gyarapította, melyek éppen a XIII. század óta, főleg IV. Béla pártfogására, szaporodtak el. Ezek a „városok” menedéket adnak nemcsak az iparos és kereskedő népnek, hanem a földesúr hatalma alól menekülő parasztságnak is. Jellegük még teljesen falusias. Inkább „szabad falvaknak”, „paraszt közösségeknek”, mint igazi, nyugati értelemben vett városoknak tűnnek fel. Már nemessel is találkozunk falaik között. Ilyenkor – Nagyszombat példa erre (1238) – a városi bírónak megtiltják, hogy hatóságot gyakoroljon a nemes felett. A nemes kivonja magát nemcsak a város jurisdictiója, de terhei alól is. Így már a fejlődés elején megmutatkozik a nagy ellentét nemes és polgár, földesúri-nemesi életmód és város között. A városias kultúra alig jelent valamit a nemesi világ mellett, melyet a nagytömegű kisnemesség lenyűgöző erővel képvisel. Ez a nemesség mélyen lenéz minden urbanizmust, a városi polgárt a „király parasztjának” tekinti és megtagad vele minden sorsközösséget. Harcos rendnek tartja magát és büszke arra, hogy vad, „szkíta” erkölcsöknek hódol. Mindez döntően befolyásolta a magyarság életformájának és szemléletének további kialakulását.
Szégyenbakon ülő asszony. Henrik csukárdi plébános misszáléjából. 1377.*
(Gyulafehérvár, Batthyány Könyvtár.)
Kegyetlen középkori büntetés egykorú ábrázolása. A parázna nőt háromélű gerendára ültetve pellengéren a nép gúnyának dobták oda. Kétszeres nagyítás.
