EMBER GYŐZŐ: A BAROKK RENDI TÁRSADALOM
EMBER GYŐZŐ:
A BAROKK RENDI TÁRSADALOM
A BAROKK RENDI TÁRSADALOM
A szatmári békekötés zárókövet tett arra a korszakra, mely az ország függetlenségéért vívott véres harcokban telt el. A nyiltan vallott abszolutizmus nem tudott győzni a nemzet ellenállásán, az uralkodóház kénytelen volt magyar politikáján változtatni. III. Károly és leánya, Mária Terézia szakított I. Lipót, helyesebben tanácsosai erőszakos, makacs, a magyarokkal szemben bizalmatlan és rosszindulatú politikájával. Érintkezést kerestek és találtak a magyarságnak azokkal a vezető férfiaival, akik Magyarország érdekét a birodaloméval összhangba tudták hozni. Magyarország jelentősége a birodalom keretein belül a századforduló óta állandóan növekedett. A spanyol örökösödési háború kudarca nyilvánvalóvá tette, hogy a Habsburg-birodalmat új alapokra kell fektetni, az uralkodóház tekintetét nyugatról kelet felé, a töröktől megszabadított területekre irányította, amelyeknek kimerítetlen kincsei korábban figyelemre sem méltatott lehetőségekkel kecsegtettek. A monarchia nagyhatalmi állásának súlypontja nyugatról keletre tolódott át, s III. Károly és Mária Terézia éles reálpolitikai érzékére mutat, hogy az új helyzetet felismerték. Hasonló politikai érettségről tettek tanúságot a magyarság vezetői is, amikor átlátták, hogy Magyarország csak akkor léphet a biztos fejlődés útjára, két évszázad mulasztását csak úgy pótolhatja, ha az uralkodóházzal kibékült, s az ausztriai tartományokkal vállalja a sorsközösséget.
Az 1722-ben törvénybe iktatott közjogi kompromisszum, amelyet méltán tekintenek az 1867-i kiegyezés alapjának, nemcsak a nemzet politikai sorsát határozta meg, hanem társadalmi fejlődését is. A kettő különben is a legszorosabban összefügg egymással, egyiknek ismerete nélkül a másik sem érthető meg. A kompromisszumban mindkét félnek engednie kellett. A nemzet az ónodi trónfosztást feledtetve, elismerte a Habsburg-leányágak örökösödési jogát is, az uralkodó pedig szakított a Lipót-féle abszolutizmus módszerével, s másfél századra biztosította a rendiség további érvényesülését.
A Pragmatica Sanctio-t magában foglaló 1722–23. évi törvénykönyv hiteles példányának utolsó oldala.
(Országos Levéltár.)
[FŐPAPOK ÉS FŐURAK] A rendiség vezető társadalmi osztálya s egyben a nemzet politikai irányítója, a XVI. és XVII. századi helyzetnek megfelelően a XVIII. században is az egyházi és világi nagybirtok ura, az egyházi és világi főnemesség maradt. Társadalmi szempontból ebben a korban még nem tehetünk különbséget a kettő között. A főpapság a főúri családok fiai közül került ki, s nemcsak közjogi helyzete és állásfoglalása volt azonos, hanem életmód és műveltség tekintetében sem különbözött a világi főnemességtől. Azoknak a nagy családoknak, amelyek körül a korábbi századokban a magyar élet kivirágzott, jelentékeny része kihalt. Óriási birtokaik a koronára szálltak vissza s királyi adományképpen új, felfelé törő nemzetségek jutalmazására szolgáltak. A rendiséget mindíg jellemezte, hogy keretei rendkívül rugalmasak voltak, az alsóbb osztályok tehetséges és ügyes fiai előtt nyitva állott a felfelé vezető út. A királyok is mindíg arra használták fel rangra emelési jogukat, hogy különösen a főnemesek sorába olyanokat vettek fel, akiknek feltétlen hűségéről meggyőződtek s akiktől elvárták, hogy uralkodó és rendek közt felmerülő vitás kérdésekben a rendi ellenzéket mérsékelni fogják. Bőven kaptak a töröktől visszafoglalt területeken jószágot idegen családok fiai is, akiknek magyar nemességéhez az országgyűlések is hozzájárultak. Az indigenátust nyertek névsorát olvasva felmerül a kérdés, hogy a Habsburg-uralkodók nem akarták-e a főnemességet nemzeti jellegétől megfosztani s vajjon az ilyen irányú, ha nem is céltudatos törekvések eredménnyel jártak-e?
)
A magyar ember jellemzése a XVIII. századi felfogásában. 1730–40 között készült rézmetszet.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Hasonmásuk eredetije egy Engelbrecht Márton augusburgi rézmetsző és kiadónál 1730–40 között megjelent, az európai nemzeteket jellemző képsorozat egyik lapját mutatja be, kb. felére kisebbítve. E 41×37 cm méretű rézmetszetek mindegyike közepét jelképes ábrázolás foglalja el; a keretre az illető nép tulajdonságai vannak rövid mondatokban felírva. A magyarokról készült lap középső része III. Károlyt trónon ülve és szimbolikus alakokkal körülvéve ábrázolja; előtte a magyar papság és nemesség képviselői állnak. A magyar ember néha találó jellemzése az európai közfelfogást tükrözi vissza s értelmi fordításban így hangzik: A magyar hajlamai és természete a legrettentőbbek. Ábrázata kegyetlen. Öltözete tarka. Szeretik a pártütést. Lakóföldjük igen gazdag. Vallásgyakorlatukban közömbösek. Mindenben bővelkednek. Az állatok közül a farkashoz hasonlítanak. Szablyával halnak meg s így temetkeznek. Italban, ételben bővelkednek és pazarlók. Munka, művészet és hadviselés dolgában: fortélyosságra és külországi betörésekre testüket, lelküket felteszik. A közjó érdekében el lehet tőlük várni, hogy hívek legyenek a királyhoz, ne lázongjanak a törvény ellen s ha összegyülekeznek, győzzék meg egymást. Állapotuk változásai és fordulatai szerint hajdan rabló és kegyetlen húnok voltak, de már sokkal jobbak, mióta erkölcseik javulnak. Feleségeikkel akként bánnak, hogy soha nem keresik a durvát (vagy az idegent), hanem a szelídet és legkedvesebb nekik, ha engedelmes. Éghajlatuk és levegőjük jó és a természettől ízes. Az állatkörből a nyilas alá tartoznak. Idejüket henyéléssel töltik. Uruknak ismerik el a vendéget. Háborúbeli tulajdonságuk a zavargás. Betegségük, amelyben ágynak esnek, a hagymáz. Bűnük, hogy állhatatlanok. A tudományuk latin. Sajátságuk az elszántság (vakmerőség). Erkölcseik (szokásaik) nyersek.
Aranylánc emlékéremmel. Kapta Mária Terézia királynőtől Péchy Zsigmond alnádor.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Péchy Zsigmond beregi adminisztrátor, alnádor családi hagyomány szerint a Pragmatica Sanctiónak az országgyűlés által történt elfogadása körül szerzett érdemeiért kapta a nehéz aranyláncot, amely a család ajándékaként jutott a Magyar-Nemzeti Múzeumba.
Régmult korok társadalmi viszonyait vizsgálva nagyon kell ügyelnünk arra, hogy a jelen vagy a közelmult jelenségei meg ne tévesszenek. Az irodalomtörténet sokáig nemzetietlen kornak bélyegezte a XVIII. századot csak azért, mert magyarnyelvű munkát keveset talált benne. Pedig nyilvánvaló, hogy a nemzeti jellegnek nem egyedüli és feltétlen kritériuma a nyelv, latin vagy német nyelvű munka is lehetett nemzeti szellemű, magyarul is írhattak nemzetellenes könyvet. A nemzeti kérdés egészen mást jelentett a XVIII. században, mint ahogyan a XIX. század liberalizmusa értelmezte, vagy amint napjaink fajelmélete magyarázza. A Habsburgok, amikor a magyar földet és főnemességet idegen családoknak adományozták, a rendiséget akarták gyengíteni, amely ebben az időben az egész nemzet politikai kifejezője volt. A bécsi udvarban a magyarság nemzeti szelleme (Nationalgeist) alatt az összbirodalommal szembeforduló rendi szellemet értették, a rendek önzését, amelynek következtében vonakodtak a közös teherviselésben résztvenni s a jobbágy munkájából származó jövedelmük tekintélyes részéről lemondani, hogy a jobbágy az államnak fizethessen többet. Ha a magyar nemzetet a kor szemszögéből nézzük és a rendiséggel azonosítjuk, a politikai nemzet fogalmából kizárva a jobbágyság millióit, akkor a bécsi törekvéseket csakugyan nemzetellenesnek kell minősítenünk, a tudatos németesítés vádját azonban, egészen II. Józsefig, még ezen az alapon is el kell ejtenünk. Sok jelenség ugyan az ellenkezőre mutat. A Habsburg-uralkodók mindenkor szívesen látták udvarukban a magyar urakat, Mária Terézia a magyar testőrséget is azért állította fel, hogy a nemességet Bécsbe szoktassa, s az ottani élettel és világszemlélettel megbarátkoztassa. Ezáltal azonban elsősorban a rendi előítéleteket akarta, amit az udvarban mondották, a fogékony ifjakból kiirtani, remélve, hogy a bécsi összbirodalmi államszemlélet eszméit megismerve, a magukévá teszik azt s vezető állásokba jutva, országukban is diadalra juttatják.
Koháry István országbíró (1649–1731).*
(Történelmi Képcsarnok.)
A hántolt rézmetszet mérete 22.6×38.7 cm. Jelzése a következő. Carol[us] Wilhelm Brand pinxit Trynaviae, per Joh. And. Pfeffel Aug. Vind. A kép Kohárynak országbíróvá történt választása alkalmáva készült. A hasonmáson nehezen olvasható aláírás így hangzik: Excellent: ac Illustirss: Dominus Comes
STEPHANUS KOHARI
de Csabragh et Szitnya, perpetuus in
Murany,
Sacrae Caesarea Regiaeq Majestatis actualis intimus Consiliarius Colonellus Inclyti Comitatus Hontensis perpetuus ac Supremus Comes Generalis Campi-Mareschalli Locumtenens,
et partium Inclyti Regni Hungariae cis-Danubianorum Confiniorumque ante-montanarum Vice-Generalis etc. etc.
JUDEX CURIAE REGIAE
Regnante Augustissimo Romanorum
Imperatore et Rege Hungariae
CAROLO VI.
[A FŐNEMESSÉG MAGYARSÁGA] Kérdés most már, hogy a bécsi törekvések, amelyek közvetlenül a magyar rendiség ellen irányultak, közvetve azonban a főnemesség nemzeti jellegét fenyegették, eredménnyel jártak-e? A főnemesség felhigítása idegen, cseh-osztrák adományosokkal nem járt maradandó következményekkel. Az új birtokos rendszerint nem is jött be az országba, arra, hogy személyesen vezesse gazdaságát, nem is gondolt. Csak azzal törődött, hogy minél több pénzt kapjon kézhez s amint kedvező alkalom kínálkozott, örömest túladott birtokán. Vevőt pedig a vállalkozó szellemű és fáradhatatlan energiával felfele törő nagy- és közép-birtokos magyar családok sorában mindig talált. A kihalt nagy nemzetségek földje és a török kiűzése után a kincstár részére lefoglalt uradalmak így, hála a magyar birtokos osztály ekkor még romlatlan életerejének, csak igen rövid ideig maradtak idegen kézen. Az a néhány család pedig, amely birtokához ragaszkodott s azon megtelepedett, beleolvadt a főnemességbe s azzal minden tekintetben azonosította magát. Ankerschmidt lovagok nemcsak a Bach-korszakban és nemcsak Jókai képzeletében éltek.
A vezetők között csaknem mindenütt magyar vagy magyarrá lett családok tagjait találjuk. Közülük kerültek ki az egyházi és világi főméltóságok, az érsekek és püspökök, az országbárók, az országos dicasteriumok elnökei, a király magyar belső tanácsosai, a vármegyék főispánjai. A főnemesség politikai érvényesülésének alapját az egyházi és világi nagybirtok adta, eszközét és útját pedig a hivatalok, amelyeknek vezető állásait szinte kizárólagos joggal a maga számára foglalta le. Születési, vagyoni és hivatalnoki arisztokrácia ebben a korban még nem külön rétegek az [A FŐURAK POLITIKAI SZEREPE] egységes főnemesi osztályban. Homo novusok természetesen akkor is voltak, emelkedésük útja kétfelől indult, de egybetorkollott. Vagy ügyes birtokpolitikával és gazdálkodással szereztek vagyont, vagy mint kiváló hivatalnokok részesültek gazdag birtokadományban. A két típus jellegzetes vonásait egyesekben együtt is megtaláljuk, pl. Károlyi Sándorban és Grassalkovich Antalban, hogy csak a legfényesebb pályák befutóit említsem, akik kitűnő gazdák és egyben magasrangú állami hivatalnokok voltak. Rendszerint már az első generáció megkapta a bárói vagy grófi rangot és teljesen beleolvadtak a történeti főnemességbe, amely nem zárkózott el az újonnan érkezettek elől s még azt is természetesnek találta, hogy a legősibb főrendi méltóságokat, az országbáróságot is elnyerjék.
A magyar rendiség egész Európában páratlan hosszú virágkorának magyarázatát ebben a rugalmasságban találjuk. Ha kivételes helyzetéhez csökönyös féltékenységgel és makacs merevséggel ragaszkodik, végzete sokkal korábban utolérte volna. Ha osztályait áthághatatlan gáttal zárja el a felfelé törekvő homo novusok elől, azok ezt a gátat feltarthatatlan lendületükkel már régen ledöntötték volna. Azáltal azonban, hogy nyitott kapukkal várta és tárt karokkal ölelte keblére őket, azonnal megnyerte rokonszenvüket és friss életerejüket a maga javára fordította. A rendi jogok és kiváltságok olyan előnyöket biztosítottak birtokosaiknak gazdasági és társadalmi téren egyaránt, hogy aki egyszer az ostromlott várba bekerült, annak leghívebb védelmezője lett. Hiába köszönhette emelkedését elsősorban a királyi kegynek, az uralkodói hatalom és a rendiség közötti küzdelemben saját érdeke a rendek oldalára szólította.
Ez a küzdelem, a rendi dualizmus jellemző harca, a XVIII. században sem szünetelt, a mérkőző felek csak fegyvereket és taktikát változtattak. A rendeket továbbra is a főnemesség vezette és irányította. A rendi privilégiumokkal azonosnak tekintett alkotmány védelmében még mindig elődeinek, a XVIII. század főúri ellenzéke álláspontjának hatása alatt állott. Minthogy az uralkodó a nyílt abszolutizmussal többé nem kísérletezett, fegyveres ellenállásra nem volt szükség. Ha a Bécsben is házat tartó, az udvari élet varázsának kitett, olykor idegen családokba házasodó főurak, akiknek a magyar kereskedelmi mérleg aktivumát bécsi fényűzésükkel sikerült eltüntetniök, kevésbbé voltak is érzékenyek az alkotmányt fenyegető veszélyek iránt, az országos kormányhatóságok szolgálatában állók mégis nagyrészt tisztán keresztül láttak az udvar szándékain. Mária Terézia államminiszterei és államtanácsosai nagyon jól tudták, hogy Magyarországot azért nem lehet az örökös tartományok mintájára átalakítani, mert a főnemesség ezt ellenzi. Amikor a királynő az 1764-i országgyűlésen el akarta fogadtatni a rendekkel, hogy az elavult nemesi felkelést pénzen váltsák meg s a jobbágyság földesúri terhein könnyítsenek, a leghevesebb ellenállással éppen a főméltóságok viselőinél találkozott, akikkel pedig udvarában minden tekintetben megkülönböztető jóakarattal bánt. Az államtanács tagjainak az a véleménye, hogy az alsóház viharait a felsőház tagjai szítják, hogy így a felelősséget az uralkodóval szemben magukról a köznemességre háríthassák, nem volt teljesen alaptalan. Az udvarban élő, a királyi hivatalokat vezető főurak nem váltak akaratnélküli, tehetetlen bábokká a királyi kegy bűvkörében.
Hogy ezt megtehették, elsősorban birtokuknak, anyagi függetlenségüknek köszönhették. A nagybirtok az egész század folyamán jól jövedelmezett, s ha birtokosa csak kissé is törődött vele, s jövedelmét nem pazarolta el esztelenül külföldön, amire aránylag nem sok politikailag jelentős példa akadt, fényűző életre nyujtott lehetőséget. Művelése a majorgazdaságon alapult, azaz azon a munkán, amivel a jobbágy földesurának tartozott, s ami legtöbb helyen heti 1–2 napi igásrobotot jelentett. Érthető tehát, hogy a nagybirtokos osztály életre-halálra ragaszkodott a rendiséghez, s féltékeny gonddal őrködött, hogy a nemesi kiváltságokon a legkisebb csorba se essék. E tekintetben érdeke megegyezett a közép- és kisbirtokos nemességével, amelynek gazdagságát az ingyen munka elvesztése ugyancsak rombadöntötte volna.
Az érdekazonosság közös táborba tömörítette a nemesség minden rétegét, noha egyebekben, vallásban, életmódban, műveltségben különböztek egymástól. Ebből a szempontból a XVIII. század nem jelentett változást a XVII. századdal szemben. A nemesség rétegei között a különbségek akkor sem voltak sokkal kisebbek, amikor a főúri családok többsége még nem tért vissza a katolikus vallásra és az udvari élethez nem fűzték olyan erős szálak, mint Mária Terézia korában. Az összetartó erőt akkor is az idegen veszedelem, a török támadása és a bécsi abszolutizmus szolgálata. A XVIII. században a török veszély megszűnt, de a bécsi törekvések erejükből semmit sem vesztettek, ha nem abszolutisztikus, hanem népvédelmi formában jelentkeztek is. A bécsi udvar jobbágyvédő politikája hosszú ideig nem felvilágosult humanizmusból fakadt, hanem rideg utilitarizmus sugallta. Az állam azért nem tud több jövedelmet behajtani Magyarországon, hangzott a bécsi elmélet, mert az adómentes nemesség a jobbágyság erejét kiszipolyozza. Ezen a bajon csak úgy lehet segíteni, ha a nemesi kiváltságokat megszüntetik és a jobbágy sorsán könnyítenek. Természetesen nem az állami, hanem a földesúri terhek csökkentésével.
Bár fiskális gondolkodást képviselt s így önzés tekintetében a rendi felfogástól miben sem különbözött, az udvar jobbágyvédő álláspontja a nemzet egészének gazdasági és társadalmi fejlődése szempontjából magasan [AZ ÁLLAMI ÖNÁLLÓSÁG VÉDELME] fölötte állott a nemesség makacs ellenszegülésének. Tagadhatatlan, hogy a rendiség hosszú évtizedekre megakadályozta az egészséges társadalmi fejlődést. Ezért azonban csak a főnemességet felelőssé tenni nem lehet, a közép- és kisnemesek éppoly kevéssé voltak hajlandók kiváltságaikról és a jobbágy ingyen munkájáról lemondani.
A főnemesi ifjúság részére alapított Theresianum Bécsben. XVIII. századi rézmetszet.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A rendi álláspontot és egyben a magyar rendiség páratlan életerejét az a különleges körülmény magyarázza, hogy Magyarországon a rendi dualizmus harcában idegen uralkodói hatalom ellen küzdött. A bécsi udvar törekvéseinek végső célja mindíg az egységes monarchia volt, amelybe Magyarországot oly módon akarták beleilleszteni, hogy közte és az örökös tartományok között lévő különbségek eltűnjenek. A leglényegesebb ilyen különbség pedig a magyar rendiség különleges helyzete volt. A rendiség ellen intézett támadások így egyúttal Magyarország különállása ellen is irányultak, amit a rendek rendkívül ügyesen kihangsúlyoztak, kiváltságaik sorsát az alkotmányhoz kötötték; sérelmeiket az állami önállóságot fenyegető veszélynek tüntették fel. A történetírás nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy a rendiség az állami önállóság megvédésében rendkívüli érdemeket szerzett. És csodálattal kell megállapítania, hogy ezen a ponton milyen érzékenyek voltak s hogy leküzdve a hagyományos magyar visszavonást, milyen egységesen foglaltak állást. Amikor az alkotmányról és a független államiságról volt szó, nem különbözött fő- és köznemes véleménye. Még az udvar legbizalmasabb tanácsadói is, amilyen pl. Mária Terézia korában Festetich Pál volt, a később főúri rangra emelkedett család hatalmának alapvetője, akik mindenüket az uralkodói hatalom szolgálatának köszönhették, s akik a bécsi államszemléletet magukévá téve meggyőződnek róla, hogy a rendiség kiváltságos helyzete nincsen az egész ország javára, minden befolyásuk és meggyőző erejük latbavetésével tiltakoztak az olyan intézkedések és tervek ellen, amelyek a rendek törvényben biztosított alkotmányos jogait a legtávolabbról is veszélyeztették. A XVIII. század alkotmányért és vallásszabadságért vívott véres küzdelmei nem hasztalanul követeltek annyi áldozatot. A nemzeti öntudatot kifejlesztették, úgyhogy egységesen reagált a magyarságot fenyegető minden kísérletre.
A kulcsok (itt felére kisebbítve) rézből készültek és tűzben aranyozottak. Az egyik Mária Terézia, a másik, kétfejű sas mellére helyezve, I. Ferenc névbetűjét viseli.
Ezt és a 316. lap mellett látható képet egy-egy olajfestmény után adjuk, amelyek néhai Ipolyi Arnold nagyváradi püspök gyüjteményével jutottak a Hercegprímási Múzeumba. Festőjük ismeretlen, azonban nemcsak a tárgy, hanem az adatok kitűnő magyaros jellege is arra vall, hogy a művész hazai származású lehetett. A képek korát a viseletek határozzák meg közelebbről, éspedig a XVIII. század közepére, amikor a férfiruhán a dolmány erősen megrövidült. Az első képen a ház ura a középpont, akit „főember-szolgája” kancsó borral kínál. Balról a ház asszonya ül s két kisebb gyermekével beszélget. Mögötte felserdült hajadon, valószínűleg a harmadik gyermek, amint egy belső cselédleány suttogására hallgat. Feltűnő a helyiség aránylagosan szegény bútorzata. A képek mérete 45×30 cm.
A közös közjogi állásfoglalás, az alkotmány védelmében együtt vívott harcok a rendi társadalmat akkor is összeforrasztották volna, ha egyebekben, nemzetiségben, vallásban, műveltségben és életmódban, az egyes osztályokat sokkal mélyebb ellentétek választották volna is el egymástól.
A legnagyobb volt a vallási kérdés jelentősége, a hitbeli ellentétek a XVIII. században sem simultak el. A látszólagos nyugalom alatt állandó feszültség lappangott, amely megakadályozta a társadalmi rétegek békés összhangját is. Tagadhatatlan ugyan, hogy a protestantizmus ellen az udvar [A VALLÁSI FESZÜLTSÉG] nem nyult azokhoz az erőszakos eszközökhöz, amelyekkel a XVII. század végén kísérletezett. De az is bizonyos, hogy az államhatalom támogatását továbbra is a katolikus megújhodás élvezte, ami a protestáns rétegeket elégedetlenséggel és elkeseredéssel töltötte el. A XVII. század nagy katolikus megújhodása a magyarországi főúri családokat majdnem mind visszavezette az egyházba, Erdélyben azonban csak a XVIII. században, sokkal lassabban és kevesebb eredménnyel járta meg ezt az utat. Nem mondhatjuk tehát, hogy az egész ország főnemessége egységesen katolius volt, amint a közép- és kisnemességről sem állíthatjuk, hogy többsége a protestáns felekezetekhez tartozott. A lakosság inkább vidékenkint oszlott meg a különböző vallások hívei között. Ahol a nagybefolyású főúr a katolikus egyház tanait vallotta, a környék kisnemessége, amelyet a gazdasági és társadalmi érdekek bonyolult hálózata számtalan szállal a nagybirtokhoz kapcsolt, rendszerint ugyancsak követte példáját. Jellemző, hogy a köznemesség nagy tömegekben ott maradt meg protestánsnak, ahol katolikus nagybirtok vagy nem volt, vagy a birtokos jószágától távol élt és megyéje viszonyai iránt nem érdeklődött. A jobbágyság vallási hovatartozásában a XVIII. században is szinte kizárólagosan érvényeüslt a cuius regio illius religio elv. A vallásos élet intenzitásából és bensőségességéből a korábbi századokhoz viszonyítva semmit sem veszített, sőt inkább erősödött és elmélyült. Az egyház szentjeinek búcsúhelyeire messzi vidékekről a hívek ezrei zarándokoltak, soraikban nagybirtokosok, kisnemesek, polgárok és jobbágyok egyaránt, egyformán érezve Isten hatalmát szegény és gazdag, előkelő és alacsony származású teremtménye fölött, közösen remélve és kérve könyörületét és segítségét a bajban, esdekelve további támogatását az élet nyugodtabb napjaiban. A protestáns templomokban a földesúr és kisbirtokos a falu népével együtt merített vígasztalást elnyomott helyzetében a külföldi gyermekekről korszerű eszméket hazahozó prédikátorok beszédeiből és imáiból és közös áhitatban járult az Úr asztala elé. A hit közössége egyengette a rendi ellentéteket még ott is, ahol a surlódára a legtöbb alkalom nyilt, a városokba költöző nemesség és a beköltözők kiváltságai ellen küzdő polgárság között. A hit különbözőségét birtokosnál és birtok népénél csak azokon a területeken figyelhetjük meg, amelyeknek magyar lakossága a török háborúkban elpusztult, ahová idegenből nagy tömegekben rutének, oláhok és rácok telepedtek, akiket életmód és műveltség tekintetében is mély ellentét választott el a magyarságtól, s akiknek idegen nemzetisége nem egyesült görög szertartásukban jutott kifejezésre. A magyarsághoz való hasonulás első lépését éppen azáltal tették meg, hogy papjaik [A FŐÚRI ÉLETFORMA] vezetésével egyesültek az egyházzal és régi ritusukat a római katolikus egyház ugyancsak ősi görög szertartásával cserélték fel.
Előkelő tisztviselő. Rézmetszet 1703-ból.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A 132. lapnál idézett Neueröffnete Weltgalleriából. Aláírása: Ein hungarischer Beamter in Sommer-Kleid.
A főúri életmód mindíg fölötte volt az alsóbb osztályok életszintjének, a XVIII. század ebben a tekintetben nem hozott lényeges változást. A főúri családok szorosabb kapcsolata a bécsi udvari élettel, valamint az a törekvésük, hogy az ott látott szokásokat saját kastélyaikban is meghonosítsák, ami nemcsak e kastélyok külső barokk pompájában, hanem nagy személyzetre támaszkodó belső életrendjében is megnyilvánult, még nem eredményezte feltétlenül azt, hogy ezáltal a társadalom többi osztályától merőben eltérő művelődés útjára léptek s a nemzetitől merőben idegen kultúra hordozóivá lettek. A barokk életeszmény a korábbi századokban csak elszigetelten, egy-két kimagasló egyéniség magatartásában és munkájában jelentkezett Magyarországon, általánossá és a nemzeti művelődést döntően formáló tényezővé csak a XVIII. században lett, elsősorban a főúri udvarok útján, amelyekből mint gócpontokból a vidék egész lakosságára kisugárzott.
Magyar főúri pár idegen viseletben. Gróf Széchenyi Ferenc és hitvese, gróf Festetics Júlia.*
(A Magyar Tudományos Akadémia Széchenyi Múzeuma.)
Képünk egy vízfestmény részlete; eredetijét a Magyar Tudományos Akadémia Széchenyi-Múzeuma őrzi. Kb. 1777 körül készült, nem sokkal az után, hogy gr. Széchenyi Ferenc testvére, József özvegyét (aug. 17-én) nőül vette.
A főnemesség élete nem szakadt el a vidék közép- és kisnemességének, valamint jobbágyságának életéből, bár tagadhatatlan, hogy az együttélés formái a XVIII. században mások, mint a török elleni háborúk idején. A nagybirtoknak a Mohács utáni két évszázadban különleges szerep jutott osztályrészül, gazdaságilag és katonailag megszervezte a vidék lakosságát az állandó küzdelemre. A birtok középpontjában fekvő várból irányították a gazdasági termelést, ott szerelték fel és onnan vezették harcba a fegyverfogó férfiakat, nemeseket és jobbágyokat egyaránt. A várnak a társadalmi életben is döntő jelentősége volt. A vidék nemes úrfiai és úrleányai a várbirtokos udvarában nevelkedtek, annak tágabb értelemben vett családjához, familiájához tartoztak, szolgáló atyafiai voltak. Ez az úgynevezett familiáris vagy servitori viszony jellemezte legjobban a XVI. és XVII. század társadalmi életét. A várban nevelkedett ifjúság később is szoros kapcsolatban maradt a birtokkal és birtokossal, a birtokon kapott állást, de még ha önállóan gazdálkodott is, sorsát nem függetleníthette a birtokos sorsától. A XVIII. században a várak elveszítették katonai, majd gazdasági jelentőségüket, a várudvari élet megszűnt. Ez azonban nem jelentette mindjárt a familiáris viszony végét is. A nagybirtok fontosságából nem sokat veszített, ha nem is mint várbirtok hanem csak mint majorság termelt tovább. Így is igen sok családnak adott kenyeret, nemcsak a föld népének, hanem birtokos és birtoktalan nemeseknek is, akik továbbra is a földesúr familiájához tartozóknak tekintették magukat. A hadi élet helyett pedig a hivatalnoki pályán még érvényesülhetett a familiáris viszony.
A legelőkelőbb magyar főúri kastély, Eszterháza, keletről nézve. 1784. évi rézmetszet.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A kép a kastélyt oldalról ábrázolja; felírása szerint: Prospect nach dem Dorf Schitter (Süttör) gegen Osten. A kastélyt részletesen ismertető következő munkából van véve: Beschreibung des Hochfürstlichen Schlosses Esterhász im Königreiche Ungarn. Preszburg, Antol Löwe, 1784.
A század nagybirtokos családai mentesülve a katonai feladatoktól és gondoktól, amelyek a török korszakban vállukra nehezedtek, nem vonultak vissza tétlenül birtokukra, nem elégedtek meg a gazdálkodással, bár annak irányításából is kivették részüket s ügyes birtokpolitikával gyarapították vagyonukat. Szerepet vállaltak a hivatali életben, amelynek jelentősége az államhatalom fokozatos előretörésével párhuzamosan egyre növekedett. Az ország legfontosabb hivatalainak élén a főúri családok tagjait [ÚJ HIVATALNOKSÁG] találjuk, akik nemcsak a címet viselték, hanem tevékenyen résztvettek a munkában. Döntő szavuk volt az alájuk rendelt tisztségek betöltésénél s ezt a befolyásukat arra használták fel, hogy a maguk megbízható embereit, familiárisaikat helyezték el az állami hivatalokban. Ha megvizsgáljuk egy-egy szembeszökő hivatalnoki pályafutás kezdeteit, szinte kivétel nélkül azt látjuk, hogy valamelyik főúri udvarból indult ki, igen gyakran a személyes titkári szolgálatból. Később nagy szerepre jutott családok felemelkedését az egyéni rátermettség mellett csak a familiáris viszony ismeretében érthetjük meg.
Apa és fiú a XVIII. század végén. Rézmetszet Opitz G. rajza után.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Színezett aquatinta-metszet; jelzése: Gezeichet von G. Opitz. Geätzt von Pieringer. Wien bey Joseph Eder. Aláírása: Un gentilhome hongrois avec un Eleve du Fondament Noble de l’Imp. Roy. Theresiane, ŕ Vienne. Ein ungarischer Edelmann mit einem Zögling der K. K. Theresianischen Ritter Academie in Wien. Az eredeti mérete 28×36 cm.
Hivatalnoki osztállyal, hivatásszerű hivatalviseléssel már a XVI. században is találkozunk, igazi kibontakozása azonban a XVIII. századra esik. Az osztály tagjai közép- vagy kisbirtokos nemesek, de polgári származásúak elől sincs az út elzárva, akik azután jutalmul elnyerik a nemességet. A főúri osztályhoz a familiáris viszony szálai fűzik a hivatalnoki kart, az állami szolgálatban is, de különösen a megyékben, ahol egy-egy nagybirtokos családtól függ, hogy ki kaphat állást. Az állásokért pedig még a birtokos nemesség soraiban is erős versengés folyik, nemcsak a cím és tekintély, hanem elsősorban a jövedelem miatt. Természetes azután, hogy az ilyen módon hivatalhoz jutott tisztviselők, ha alkalom nyílik rá, hálásak pártfogójuknak s hivatali hatalmukat és befolyásukat annak érdekében érvényesítik.
A familiáris viszony tehát a XVIII. században még összefűzi a barokk rendi társadalom különböző rétegeit. A közép- és kisnemesség nem elégedetlen helyzetével, a főnemesség vezető szerepét természetesnek találja, a százados fejlődésnek megfelelőnek, nem érzi idegennek, nem lázadozik ellene. A kor beszédeiben és írásaiban megnyilatkozó mély tekintélytisztelet többnyire nem üres formaság, amely mögött hideg gúny és irigy megvetés lappang, hanem ismert és elismert érdemnek és a nagyobb hatalomnak járó őszinte megbecsülés. Későbbi korok racionális és liberális életszemlélete természetellenesnek találhatja az olykor kínosnak tetsző figyelmet és gondot, amellyel a barokk emberei mindenkinek megadták a címet. Mai fül már érzéketlen az árnyalati különbségek iránt, amik pl. a levelek címzésében figyelhetők meg. A család minden tagjának, az egyházi és világi hatóságok minden tisztviselőjének, nem is szólva magukról e hatóságokról, megvolt a pontosan meghatározott címe, amelyhez a megszólítás és a befejező formulák is igazodtak. Külön címkönyvek foglalták össze a kezdő tisztviselők számára a nélkülözhetetlen tudnivalókat, mert az esetleges tévedés durva sértésnek számított volna. A formák következetes tiszteletbentartása azonban – legalább eleinte – nem görcsös ragaszkodást leplezett a valóságtan tartalmukat vesztett ideákhoz, hanem egy élő, sokrétű, színes társadalom tagozódását.
A rendi társadalom tipikusan barokk rétegződése azonban nem volt kaszt jellegű, az egyes rétegeket nem választották el egymástól áthághatatlan korlátok. Az emelkedés aránylag könnyen történt, sem nemzetiségi, sem vallási akadályai nem voltak. A szentistváni állameszme nemcsak politikai, hanem társadalmi vonatkozásban is egybefogta az ország valamennyi lakosát. A rendiségnek, ha hibái voltak is, legnagyobb érdemét abban kell látnunk, hogy a nemesi társadalmat és a rajta nyugvó nemzetet és államot szilárd egységbe foglalta össze.
Az una eademque nobilitas elve igzai jelentőséget ebben a vonatkozásbna, a szentistváni gondolat szolgálatában nyert. Mert igaz ugyan, hogy társadalomtörténeti szempontból lényeges különbséget kell megállapítani a nagybirtokos országbáró és a bocskoros kurtanemes helyzete között, abban azonban nem volt közöttük különbség, hogy mindkettő ugyanazon nemesi jogok élvezetére tarthatott igényt, ha igényének társadalmi helyzetéhez képest nem egészen egyforma mértékben tudott is érvényt szerezni. Az összetartozás érzése és az összetartás szüksége azért a rendiség álláspontja is bizonyít. Az uralkodónak fiskális szempontból az volt az érdeke, hogy az országban minél kevesebb nemes legyen, hogy az adót minél többen fizessék. Ha tisztán anyagi szempontok szerint igazodik, a rendiség is elfogadhatta volna azt az álláspontot, mert ezáltal a földesúri szolgálatra kötelezettek száma is emelkedett, s az állami terhek hordozásában megkönnyített jobbágy földesurának többet dolgozhatott volna. Mégis a nemességigazolásnál a megyék és a központi hatóságok általában enyhén jártak el, mert tudták, hogy a nemesség ereje számbeli súlyától is függ, s hogy a rendiség gyengülése a nemzeti létet veszélyeztetné. Az uralkodó kénytelen volt újra meg újra elrendelni a nemesek összeírását, amivel azonban csak az öntudatukat fokozta.
Pontosan megállapítani a nemesség lélekszámát ezeknek az összeírásoknak alapján nem lehet. Még legmegbízhatóbbak a II. József-kori népszámlálás adatai, amelyek szerint a szűkebb értelemben vett Magyarországon 306.528, Erdélyben 63.468, Horvátországban 19.150, összesen tehát 389.146 nemes élt az országban, azaz az egész lakosságnak Magyarországon 4.8, Erdélyben pedig 4.4%-a volt nemes. Horvátországban számuk elenyészett, Erdélyben a szászok földjén ugyancsak kevés nemes akadt. Az anyaországban sem egyenletesen oszlottak meg. A töröktől visszafoglalt területeken éltek legkevesebben, legritkábban a Tisza-Maros szögében, míg legsűrűbben Máramarosban, Borsodban, Szabolcsban, Szatmárban, Szilágyban, [POLGÁRSÁG ÉS NEMESSÉG] a hajdu kerületben, Veszprémben és Pozsonyban laktak. A városokban arányszámuk (3.8%) kisebb volt az országos átlagnál, Magyarországon Komárom, Horvátországban Zágráb, Erdélyben Kolozsvár vezetett a nemeslakosú városok sorában.
Gróf Gvadányi József, a földesúr, katona és író. 1796.*
(Országgyűlési Múzeum.)
Jelezve: I. Mansfeld sc. Készült Gvadányi munkájához: A világnak közönséges históriája. I. kötet. Pozsony 1796. Különnyomatokban is megjelent.
A polgárság még a XVIII. században sem nézte jószemmel a nemesség beköltözését a városok falai közé, mert a nemesi kiváltságokra hivatkozva, kivonták magukat, házuk népét, sőt, ha lehetett, jószágukat is a közös teherviselés alól. A legtöbb viszályra a kereskedés adott okot. A törvények értelmében ugyanis a nemesek saját szükségletükre vámmentesen vihettek be árut a városokba, az ilyen áruval azonban nem kereskedhettek. A valóságban azután kijátszották a törvényt és termésüket, főleg boraikat, nagyobb haszonnal értékesíthették a városi fogyasztók körében. A nemesi és városi életmód különbözősége is fokozta az ellentéteket, bár e tekintetben a válaszfalak már nem voltak olyan magasak, mint a korábbi századokban. Az együttélés kiegyenlítőleg hatott s bár a polgárság zöme továbbra is megőrizte zárkózottságát, a vezető réteg nem maradt érintetlen a nemesi privilégiumok varázsától. Meggazdagodva birtokot és nemességet szereztek és szokásaikban is alkalmazkodtak a nemesi életideálhoz. Másrészről a beköltöző szegényebb kisnemesek polgárjogért folyamodtak és beolvadtak a városi lakosságba. Régi életmódjukon nem kellett sokat változtatniok, hiszen a városok lakossága nem foglalkozott kizárólag iparral és kereskedéssel, hanem a mellett földjein és szőlőin gazdálkodott is.
A nemesség megoszlása a falvakban vidékenkint váltakozott. Többnyire egy-két nemescsalád élt egy-egy faluban, de voltak tisztán nemesi községek is. Rendkívül változatos volt a nemesi osztály vagyoni helyzete s ennek megfelelően életszintje is. Gerincét a közép- és jómódú kisnemesek alkották, akik kedvező termelési és értékesítési viszonyok között jómódban éltek gonddal és körültekintéssel vezetett birtokukon, a mellett szerepet vállaltak a hivatali életben, a megyei és országos hatóságoknál is. Nem maradtak el a világ folyásától, fiatalabb éveikben külföldön is megfordultak, könyvtárukban helyet kaptak a kor neves íróinak munkái. Ez a réteg jól felkészült arra a fontos szerepre, amely reá a XVIII. század utolsó tizedében és a XIX. század első felében várt, amikor a főnemesi osztálytól átvették a nemzet politikai vezetését, s a korszerű reformok útjára lépve a rendi korszakot lezárták.
A törpenemesek nagy tömege – armálista, kuriálista, taksás, bocskoros és kurtanemeseknek is nevezik őket – már sokkal alacsonyabb színvonalon élt. Ezek az elnevezések is mutatják, hogy sorsa a jobbágyétól legtöbbször csak abban különbözött, hogy nemeslevele birtokában saját telkén (egytelkes nemes) élt és nemesi jogán az állami hadiadót nem volt köteles fizetni. Nagyrészüknek azonban birtoka sem volt, valamelyik földesúr jószágán kaptak földet, amit aztán a jobbágyokéhoz hasonló feltételek mellett műveltek. A szokásos földesúri szolgáltatásokat természetesen le kellett róniok, úgyhogy anyagi helyzetük s annak következtében életmódjuk és műveltségük messze elmaradt a közép- és kisbirtokosoké mögött s alig emelkedett a jobbágyoké fölé.
„Honoratiorok” csoportja Anton Maulbertsch egyik freskóján a sümegi plébániatemplomban.*
Nagy a valószínűsége, hogy a művész helybeli polgárok arcképeit festette meg freskóján. A kép készülte 1757–58-ra esik.
[A NEMESSÉG TAGOZÓDÁSA] Már magasabb életszintet mutatnak a kiváltságos hajdu, jász, kis- és nagykun területek lakosai, akik nemcsak közigazgatásilag voltak függetlenek a vármegyéktől, hanem adózás szempontjából is kedvezőbb elbánásban részesültek. Az állami adó alól szintén mentesek voltak, a földesúri taksát pedig, mint a király jobbágyai, meghatározott évi összegben rótták le. A megszabott összegben való adózás, a szabad királyi városok jellegzetes kiváltsága, nagy előnyt jelentett, mert mentesített a földesúri önkény alól, s lehetővé tette, hogy a közösség tagjai szorgalmas munkájuk gyümölcsét maguk élvezzék, vagyonukban gyarapodjanak és magasabb életszínvonalra emelkedjenek.
Öreg magyar nemes. Hántolt rézmetszet 1737-ből Kupeczky János festménye után.
(Történelmi Képcsarnok.)
Erdélyben a nemesség tagozódása megfelelt az anyaországénak, azzal a különbséggel, hogy nem voltak óriási nagybirtokok, s így a familiáris viszony kevésbbé érvényesült. A vezetést itt is a főúri osztály tartotta kezében, elfoglalva a bécsi és a helyi hivatalok főhelyeit. Az erdélyi főnemesség sem volt mentes a bécsi nyugati kultúra hatásától, de a korábbi századokban kialakult sajátos jellegét a barokk rendi korszakban is megőrizte. Családi kapcsolatai sem a magyarországi és az osztrák-cseh arisztokráciához fűzték, hanem inkább a fejedelemségbeli középnemességhez, amelytől vagyonban, életmódban és műveltségben sem sokban különbözött. A rendi ellenállás a fejedelmi abszolutizmussal szemben Erdélyben kisebb volt, mint Magyarországon, pedig a földrajzi helyzete inkább az ellenkező feltevésére jogosítana. Erdély a XVII. század keménykezű fejedelmei alatt, Bethlen Gábor és a két Rákóczi György idejében hozzászokott, hogy az abszolut uralomban ne idegen elnyomást lásson, hanem nemzeti fellendülés és gyümölcseit élvezze.
Falusi nótárius lakása a XVIII. század végén.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Gr. Gvadányi József A falusi nótáriusnak elmélkedése és halála című, 1796-ban Pozsonyban, Weber Simon Péternél megjelent kötete címlapjáról.
A székely nemzet nemessége már gyökerében eltért a magyartól, nem királyi adományon, hanem a székekhez való vérségi kapcsolaton alapult. Ez egyben magyarázatát adja annak is, miért volt a székely nemesség szegényebb, a nemzetségi birtok elaprózódását ugyanis nem ellensúlyozták hatalmas fejedelmi donációk. A nemesi rend a székely földön is három rétegre tagozódott, – primorok, lófők és gyalogok – a vérségen alapuló eredeti egyenlőség már a XVI. században megszűnt, a közszékelyek fokozatosan süllyedtek lefelé s a magyarországi törpenemesekhez hasonlóan majdnem jobbágyi színvonalon éltek. Helyzetüket csak az enyhítette, hogy az állami hadiadó alól mentesek voltak, adójukat egy összegben fizették a királynak. Földesuruknak azonban, a föléjük emelkedett főszékelyeknek, szolgálni tartoztak, úgyhogy sorsuk mostohább volt, mint pl. a jászoké és kunoké.
Kún férfi. Bikkesy József rajza után készült színezett rézmetszet a XIX. század elejéről.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Bikkesy Heimbucher József mérnökkari tiszt a XVIII–XIX. század fordulóján magyarországi állomáshelyein nagy buzgalommal rajzolta le az elébe kerülő érdekes és változatos viseleteket. Gyüjteményéből 78 kiválasztott lapot először Timlich Károly adott ki a köv. cím alatt: A’ Magyar és Horváth Országi leg nevezetesebb Nemzeti Öltözetek Hazai gyüjteménie, A’ Természet után rajzolta Egy Tiszt a’ Cs. K. Ingén. Karból. Kiadta Timlich Károly. Bécsben, 1816. Cappi ur mesterményi bóltjában a’ Kohlmarkton. Magyar és német szöveggel, nagy negyedrétben. Második, alig változott kiadása, már ekkor Bikkesy neve alatt. 182-ban Pannoniens Bewohner címen került forgalomba. Ehhez szöveg is járult, amelyet az egyes képekhez magyarázatul Csaplovics József írt. A viseletek hűen vannak visszaadva, azonban az alakokból hiányzik a realitás; Bikkesy népies képei szalon-parasztokat ábrázolnak. Amiben nem annyira a művész, mint sokkal inkább a kor felfogása volt a hibás.
Minthogy a nemesi kiváltságok alapja a személyes katonáskodás volt, bizonyos tekitnetben nemesi jellegűnek kell tekinteni azokat a kedvezményeket, amelyekben a határőrvidék lakossága részesült. A határőrvidék létesítését a török elleni védekezés tette szükségessé, de fenntartották, sőt fejlesztették a XVIII. században is, amikor pedig a török veszély már alig fenyegetett. A horvát-szlavón és a temesi bánsági ezredek mellé az 1760-as években Erdélyben székely és oláh ezredeket is felállítottak. Nyilvánvaló, hogy e szervezet kiépítésénél politikai meggondolások is szerepet játszottak. A katonai célokra kijelölt területeket kivonták a magyar hatóságok hatásköre alól, s a bécsi udvari haditanácsnak rendelték alá. Az udvar ebben kedvező módot látott a rendiség súlyának csökkentésére. A haditanács nemcsak a férfilakosság hadiszolgálatát szabályozta pontosan, hanem az egész népesség gazdasági munkáját is. Bizonyos, hogy a határőrcsaládok kedvezőbb viszonyok között éltek, mint a magyar jobbágyok és törpenemesek s a bécsi abszolutisztikus és centralisztikus célkitűzés ekkor még kedvtelve tekinthetett rájuk. A magyar államiság s azon keresztül az egész Habsburg-monarchia számára azonban végzetes veszély rejlett abban, hogy ezeknek a nemzetiségileg amúgyis idegen vidékeknek visszaolvadását az anyaországba mesterségesen megakadályozták s a szentistváni gondolat hordozóit és megvalósítóit, a nemességet innen száműzték. A Habsburg-politika e tekintetben is nagyon rövidlátónak bizonyult.
A mai értelemben vett középosztálynak a barokk rendi korszakban a jómódú (bene possessionatus) kisbirtokos nemesség felelt meg, továbbá az értelmiségi pályán működők, ezeknek egy része azonban nemes eredetű volt s csak kisebb részük került ki a városi polgárság és a jobbágyság köréből. A kor vallásosságát ismerve, különös jelentőséget kell tulajdonítanunk a papság szerepének. A II. József-kori összeírás tanúsága szerint Magyarország, Erdély és Horvátország 14.069 városában és községében 18.487 pap hirdette az Úr tanítását, amely számba a szerzeteseket is beleszámították. Ezer emberre átlag 3–4 lelkipásztor jutott. Legkedvezőbbek voltak a viszonyok Erdélyben, hol ez az arányszám a kétszeresére emelkedett, legrosszabbak Horvátorságban, az északnyugati Felvidéken és az Alföld egyes részein. Bár a papok száma meghaladta a helységekét, ez még korántsem jelentette, hogy minden egyes községnek megvolt a maga lelki gondozója. A helyzetet e tekintetben még nem lehetett kielégítőnek mondani. Az egyes felekezetek megoszlására egy 1772-ben készült kimutatás nyujt támpontot, amely szerint a szűkebb értelemben vett Magyarország (a Partium, Erdély, Horvátország és a Temesi Bánság kivételével) 43 megyéjében és 2 kerületében (a városokat nem számítva) 8742 község 4459 lelkészsége közül 1991 volt katolikus, 1274 görög egyesült és nem egyesült, 1015 református és 179 evangélikus. A különböző felekezetek papjai nem állottak azonos színvonalon, a katolikusok és protestánsok kiképzésére egyházaik nagy gondot fordítottak, külföldön iskoláztatták őket, mert a hívők magatartására és újak megszerzésére mindkét részről nagy súlyt helyeztek. Katolikus és protestáns lakosság egyaránt becsülte és tisztelte lelki vezetőjét, kétségtelen azonban, [AZ ÉRTELMISÉGI PÁLYÁK] hogy a legnagyobb befolyást a görög nem egyesült pópák és püsökök gyakorolták a papjaiban egyben politikai és társadalmi vezetőit fanatikusan követő oláh és rác tömegek fölött.
Magyar polgár a XVIII. század második feléből.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Vízfestmény pergamenten. Eredetijének mérete 12.2×16.5 cm. Aláírása: Un Ongrois.
Templom és iskola, papság és tanító személyzet még ebben a korban is a legszorosabb kapcsolatban állott egymással, hiszen az oktatásügyet csak lassan vette át az állam az egyháztól, a középfokú oktatás terén még a század végén is a szerzetesi iskolák vezettek. Az értelmiségi középosztálynak jelentős rétege foglalkozott az ifjúság nevelésével. 1772-ben 43 megye és 2 kerület 8742 községe közül 4145-ben volt elemi iskola és ezekben 4437 tanító tanított. 1777-ben pedig 37 városban 401 tanítót mutattak ki. Ez a kép természetesen sokkal kedvezőbb, mint amilyet a század első felében látunk, III. Károly és Mária Terézia korára esett a világi tanítói osztály kialakulása.
Fehérváry László, a komáromi csajkás-katonaság fővajdája. XVIII. századi olajfestmény.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Olajfestmény 83×169 cm nagyságban. Az alak feje mellett jobbról címer s körülötte már nehezen olvasható felírás: EFFIGIES Domini Perillustris ac Generosi Ladislai Fehérváry Militiae Nationalis Comaromiensis Csaikistarum… Emeriti Obervaivodae Annorum… Fehérváry később az ujkobilai (ma Felsőkabol, Bács-Bodrog vármegye) csajkások kapitánya volt és mint ilyen kapott 1751-ben nemességet. A képet a XIX. században a karlócai gör. kel. patriarkátus levéltárában őrizték. 1885-ben Angyelics Germán pátriárka ajándékozta a Történelmi Képtárnak. Az egyébként is rossz állapotban levő festményt egy 1884-ben végzett restaurálás még inkább megrontotta. Valószínű, hogy alsó feléből egy darabot levágtak.
A XVIII. századnak kétségtelenül egyik legjellegzetesebb társadalmi rétege a hivatalnokosztály. Bár tagjai a rendiségnek különböző fokairól kerülnek ki s rendi hovatartozásukat megőrzik, a hivatalnoki élet hatása alól nem tudják magukat kivonni, lassan megindulnak a fejlődésnek azon az útján, amely a régi rendi különbségek elhalványodásához és új hivatalnoki rend kialakulásához vezet. Az országos hivatalok vezetői ugyan még mindíg elsősorban nagybirtokos főruak s csak másodsorban hivatalnokok, de mégis hivatalviselésük már egész más jellegű, mint XVI. és XVII. századi elődeiké volt. Már nem pusztán a név és a vagyon dönt a vezető állások betöltésénél, hanem a szaktudást és a munkabírást is tekintetbe veszik. A főúri családok fiai már nem ülhetnek be egyszerűen az elnöki és tanácsosi székekbe, hanem a gyakornoksággal kezdik és fokról-fokra haladnak fölfelé, igaz, hogy gyorsabban, mint alacsonyabb rangú társaik. A megyéket még a legtekintélyesebb földesurak, a városokat pedig a legvagyonosabb iparos és kereskedő családok kormányozzák, akik egymásközt sűrűn váltogatják az állásokat, de az alsóbb tisztségeket már életfogytiglan töltik be s ezek a tisztviselők, akár nemes, akár polgári eredetűek, már teljesen hivatásuknak szentelik magukat. A hivatalviselés, állami és törvényhatósági egyaránt, már különleges ismereteket és egész embert kíván. Az államélet terjeszkedik és specializálódik, az emberi tevékenységnek újabb és újabb köreire terjeszti ki ellenőrző és irányító befolyását, az állami gépezet folyton nagyobbodik, egyre több tisztviselőt foglalkoztat a legkülönfélébb területeken. A hivatalnokosztály rohamosan nő, számban és jelentőségben egyaránt. Párhuzamosan vele emelkedik a szabadfoglalkozásúak, orvosok, ügyvédek, magántisztviselők száma, eredetre nézve még vegyesebb réteg, nemesi, polgári és jobbágycsaládok fiai, akik a rendi korszak letüntével a hivatalnokokkal, tanítókkal és papokkal az értelmiségi középosztály képviselői lesznek.
Polgár és polgárasszony a XVIII–XIX. század fordulóján.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Lásd a 159. laphoz szóló jegyzetet. Aláírása: Egy Varosi Polgár és Polgárne.
Európa nyugati országaiban a középosztály gerince mindenütt a városokban lakó vagyonos polgárság volt. Magyarországon ennek az osztálynak, a negyedik rendnek, fejlődése a barokk-rendi korszakban erősen visszamaradt s ez a sajnálatos körülmény a későbbi korok társadalmi és politikai [A VÁROSOK TÁRSADALMA] viszonyait is jelentékenyen befolyásolta. E jelenség magyarázatát az iparosodás hiányában és a kereskedelmi viszonyok sajátos alakulásában találjuk meg. A magyar gyáripar elnyomásáért a felelősség kétségtelenül a bécsi udvar gazdaságpolitikáját terheli. Ez az egyoldalú és elfogult politika, amely Magyarországban csak nyersanyagot termelő gyarmatot látott, nemcsak a gazdasági, hanem a társadalmi életre is rányomta bélyegét. Nemcsak az ipari munkásosztály kialakulását késleltette mintegy száz esztendővel, hanem a városi lakosság elől is elzárta az ipar virágzásával járó polgárosodás lehetőségét. A XVIII. századi városkép, a bányavárosokat véve csak ki, falusi jelleget mutat. Az iparosoknak a helyi szükségletek kielégítése nem nyújtott módot gondtalan megélhetésre, mesterségüket csak mellékfoglalkozásnak tekintették, a súlyt föld és szőlő szerzésére és művelésére fektették. A falvak iparosai is a földművelők közül kerültek ki. II. József népszámlálása szerint a lakosságnak Magyarországon 4.2, Erdélyben 2.8, mindössze 3.8 százaléka volt polgár, azaz foglalkozott kézművességgel, mégpedig a városokban 21.3, a megyékben 2.8 százalékos arányban, ezeket azonban sem jogilag, sem társadamilag nem tekinthetjük mind polgároknak, csupán a népesség azon részének, amely a földművelés mellett ipart is űzött. Gátolta az ipar szabad fejlődését a céhrendszer is, mert a céhek, hogy tagjaikat a versengéstől megvédjük, csak korlátolt számban vettek fel új mestereket.
Munkácsi zsidó a XVIII–XIX. században.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Lásd a 115. laphoz tartozó jegyzetet. Aláírása: Jud aus Mungatsch.
Az ipar elmaradottsága bénítólag hatott a kereskedelemre is. Az iparosok maguk hozták forgalomba áraikat, a városban lakó nemesség is maga értékesítette birtoka termését. A külkereskedelmet külföldi kereskedők irányították, a vidék lakosságát pedig élelmes idegen népelem látta el áruval, szedte össze tőle földjének termését és jószágát. A zsidóság már a XVIII. században jelentékeny szerepet játszott az ország gazdasági életében. Horvátországban és Erdélyben számuk ugyan elenyészett, de Magyarországon 1784-ben már a lakosság 1.2%-ára rúgott. A városok ekkor még csak elvétve bocsátottak falaik közé zsidókat, a vidék falvaiban éltek elszórva, földműves és iparos is akadt közöttük, de elsősorban a földesúri regálékat (kocsma, mészárszék) bérelték és kereskedtek. A városok élénken tiltakoztak ellenük, de a falvak lakossága egykedevűen tűrte, hogy a földesurak pártfogását élvezve, gazdagodjanak. Az államhatalom olykor korlátozta kereskedésüket, de megelégedett azzal, hogy külön adót, az úgynevezett türelmi taksát, vessen ki rájuk.
A zsidók gazdasági előrenyomulása azonban csak a XIX. században vett nagyobb lendületet. A XVIII. században a kereskedelem legnagyobb része még az úgynevezett „török” kereskedők kezén volt. Ezek a Balkánról jöttek, különböző nemzetiségekhez tartoztak, a görögök és az örmények játszották közöttük a legnagyobb szerepet, hatalmas vagyonok halmozódtak fel egy-egy ügyesebb és szerencsésebb család kezén. A hatóságokat állandóan foglalkoztatta az ú. n. „török-kérdés”, vagyis az a probléma, hogy kereskedésük hasznából hogyan tudnának az államnak minél nagyobb részesedést biztosítani. E mellett még az adózó nép kizsákmányolását is igyekeztek meggátolni.
A szegény adózó nép, amint állandóan emlegették, a jobbágyság milliói felé fokozott figyelemmel fordult az államhatalom érdeklődése, természetesen nem tiszta emberiességből, hanem elsősorban rideg fiskális érdekből, hogy földesúri terheiken könnyítsen s ezáltal több állami adót vethessen ki rájuk. Számos jobbágyvédő intézkedés mellett ez a célitűzés sugallta Mária Terézia úrbérrendezését, a századnak kétségkívül legnagyobbhatású társadalmi reformját. A földesúr és jobbágy viszonyát országos törvény pontosan nem szabályozta, a legkülönfélébb jogállású jobbágyok az ország különböző részein a legkülönfélébb szolgáltatásokkal tartoztak uruknak. Egész más volt a helyzete pl. a felvidéki kisbortokon élő jobbágynak, mint annak, akit a töröktől visszafoglalt területeken valamelyik nagybirtokos telepített le pontosan körülírt és sokkal kedvezőbb feltételek mellett. A kor látszólagos nyugalma nem azt jelenti, hogy a jobbágyság sorsában ezalatt az idő alatt lényeges változás nem következett be. Feltűnő jelenség pl. a jobbágyvándorlás kérdése, a legfontosabb problémák egyike, amelyet nem lehet egyedül gazdasági okokkal megmagyarázni. A jobbágyság nemcsak azért vándorolt nagy tömegekben az ország egyik részéből a másikba, mert az új helyen az első években elengedték az állami és a földesúri terheket, hanem azért is, mert jogi és társadalmi helyzetén csak így tudott változtatni. Mária Terézia intézkedése ebben a [A JOBBÁGYSÁG HELYZETE] zűrzavarban akart rendet teremteni, mindenütt a jobbágyság javára, amikor elrendelte, hogy a birtok népének jogait és kötelességeit minden községben úrbéri szerződésben fektessék le. A jobbágy sorsa azonban az állami gondoskodás mellett is elsősorban a földesurak jóindulatától vagy rosszakaratától függött. A század története a Rákóczi-felkelés után, egy-két helyi jellegű megmozdulást nem tekintve, jobbágylázadást nem jegyzett fel, ami nemcsak a nép türelmére, hanem földesurának emberségességére is enged következtetni. A falu életében nagy szerepet játszott az elszállásolt katonaság is. Részben előnyére volt, mert adóját természetben fizethette, másrészt azonban állandó surlódásokra adott alkalmat. A XVII. századi véres összetűzésekre és embertelen kizsákmányolásra mégsem akadt példa, nemcsak azért, mert az állami szervek a népet hathatósabban tudták megvédeni, hanem azért sem, mert a katonaságot nem idegenből hozták be, hanem az országban toborozták.
Társadalmi bajoktól, hibáktól, sőt bűnöktől a barokk-rendi korszak sem volt mentes. Mégis a korábbi századok véres és önmarcangoló küzdelmei után békét és kiengesztelődést hozott, még a fásultság és kimerültség letargikus nyugalmát, hanem a kölcsönös megbecsülés józan erőgyüjtését. A felhalmozott energiákból fakadtak a következő félszázad nagy reformmozgalmai, amelyek azután a magyar rendiség végét jelentették.
