WELLMANN IMRE: BAROKK ÉS FELVILÁGOSODÁS | Domanovszky: Magyar művelődéstörténet

WELLMANN IMRE:
BAROKK ÉS FELVILÁGOSODÁS

Boldogabb, nyugati országok fia, ha felidézi barokk elődeinek műveltségét, s tekintete megakad a XVII. század szellemóriásainak messze kimagasló alakján, az alkotó munka békés biztonságának hasonlíthatatlanul számosabb és gyümölcsözőbb lehetőségén pihentetheti szemét, mint magyar társa. Nem mintha Európa többi népének nem jutott volna a háború embert öldöklő, vagyont és kultúrát pusztító viharaiból. A XVII. század, a barokk tulajdonképeni korszaka éppen nem volt a béke ideje, de a barbár hódítás állandó nyomását, nyugtalanító, fojtogató légkörét Nyugat népei hírből sem ismerték. Az ő küzdelmük nem a puszta létet fenyegető élet-halálharc, hanem csupán vetélkedés az elsőségért; s ha itt-ott fellángolt a küzdelem, amint spanyol, holland, francia és angol követte egymást az európai vezetés dicsőséges szerepében, bőven maradt termékeny alkalom is, szelíd csöndje a nyugalomnak, mely a tudóst, írót, művészt könyve, munkája fölé hajolni engedi. A spanyol büszkélkedhetett hazája előkelő udvari életével, hódító kultúrájával; ha belül lassudott, el-elakadt is II. Fülöp roppant világbirodalmának vérkeringése, kifelé még töretlen fénnyel sugározta szét az a spanyol ízlés pompás eleganciáját. A század elején még csodálatos termékenységgel írta népszerű darabjait Lope de Vega, s százával születtek Calderon drámái is, a katolicizmus vallásos eszméinek megannyi szublimációja; még izzott, az elragadtatásig, Greco szenvedélye, az udvar fülledt levegőjén lehiggadt, előkelő tartózkodás nemes zománca vonta be Velasquez fölényes intellektualizmust sugárzó festményeit, s a Madonna kissé édeskés bájjal elevenedett meg Murillo puha ecsetje nyomán. De Don Quijote, Cervantes dicsőségre szomjazó nemes lovagja, amint fantáziája merész szárnyával minduntalan a durva, gonosz valóság kiábrándító korlátaiba ütközik, mintha már a kifelé még nagy hangon, a régi igényekkel föllépő, de belül már üres, vérszegény spanyol nagyhatalmat jelképezné. A kis Németalföld évtizedes küzdelmek árán nemcsak függetlenségét harcolja ki tőle, hanem friss lendülettel a vezetést is kezébe ragadja, politikai és gazdasági téren, tudományban és művészetben egyaránt. Egészen más világ ez, a vélemény és lelkiismeret szabadságának széles társadalmi rétegen nyugvó, egészséges világa. Igaz, Grotiusnak, a béke és vallási türelem mélységes hitű, antik szépségekbe feledkező apostolának, a politika hinárjába keveredve, francia földre kellett menekülnie börtönéből. Viszont a francia Descartes holland földön találta meg az alkotás zavartalan légkörét s vetette meg, a gondolkodást végső alapjaira vezetve vissza, a modern racionalizmus fundamentumát; itt fejtette ki Spinoza is pantheisztikus filozófiáját. S míg Flandriában Rubens vérbő, életörömtől duzzadó művészete pompázott túláradó erővel, utolérhetetlen gazdagsággal, s másfelől a választékos udvari festő bágyadt előkelősége, arisztokratikus finomsága csillant meg sápadt fénnyel Van Dyck reprezentatív alkotásain – túl, Hollandia demokratikus, szabad földjén az élet közvetlenségét lehelő apró vásznakkal teltek meg egyszerű hajlékok is. A barokk szenvedélyes mozgalmassága, színpadias gesztusai, méltóságteljes pompája helyett itt az egyszerű polgári élet intim melegét sugározza a festők egész légiójának őszinte, realisztikus, minden hatásvadászattól távol álló munkássága, Frans Hals friss, kamaszos vidámságától Rembrandt tragikus egyedülvalóságáig. Ezzel a mélységesen emberi művésszel – aki forrongó lelke bensőséges vallomásait öntötte képeibe s rézkarcaiba, fény és árnyék titokzatos játékával távoli világok fátylait lebbentve föl, egy-egy puszta vonallal a végtelenséget éreztetve – kihúnyt Németalföld művészetének ragyogása. Közben a gyors politikai fejlődés is túlhaladás delelőjén, éltető erejét: a holland tengeri kereskedelmet megbénította Cromwell Angliája, a világuralomra törő szigetország, ahol a puritán Milton ihletett költészetének mély vallásos érzését lassankint háttérbe szorítja a XVIII. század már bontakozó eszmevilága: a ráció uralma, Hobbes, majd a Hollandiát megjárt Locke filozófiája; angolokról lévén szó, egyik sincs gyakorlati következmény nélkül: az első az abszolutizmusnak lesz támaszává, a másik a modern alkotmányos állam elméleti megalapozása. De a vezetést még nem Anglia kaparintja magához, annál kevésbbé a részekre szaggatott Itália, Bernini magával ragadó művészetének hazája, vagy a 30 éves háborúmegviselte Németbirodalom, ahonnan a XVII–XVIII. század fordulóján Leibniznek, hit és ész nagy egyeztetőjének mélyenjáró filozófiája sugárzik szét messze országokba. Az első hely még hosszú időre Franciaországot, Richelieu, Mazarin, s mindenekfölött XIV. Lajos birodalmát illeti, s nem is annyira hatalmi terjeszkedéséért, politikai primátusáért: mindezt még sokszorosan felülmúlja a gall szellem és ízlés varázslatos térhódítása. Az ámuló kortárs szinte hunyorgó szemmel tekint a Napkirály ragyogó udvarára, mely körül, kisebb-nagyobb távolságban, bolygók serege: egy-egy fényes szellem futja magasba ívelő pályáját. Ez a föld szülte Descartes-ot, a filozófi és matematikai zsenijét; itt csendülnek fel Corneille és Racine drámáinak klasszikus sorai, itt ágáltak Moličre örök emberi jellem-figurái; innen indult hódító útjára a kristálytiszta, könnyed francia próza, telve Pascal nemes hevületével, megalkuvás nélküli igazságkeresésével; itt szólalt meg Lafontaine fölényes emberismerete, Bossuet hatalmas pátosza, innen szabott ízlést Boileau pedáns klasszicizmusa. S a művészetben Poussin és Claude Lorrain messzi távlataitól Watteau leheletfinomságáig: a XVIII. század elragadó nyitányáig színek, fények, vonalak karneváli kavargása árad kiapadhatatlan gazdagsággal.

Az igazságot kereső Magyarország. Jelképes ábrázolása Bél Mátyás Hungariae Antiquae et Novoae Prodromus című munkájából. 1723.*

Bél Mátyás Hungariae antiquae et novae prodromus c. 1723-ban megjelent munkájából.

A szentgotthárdi csata. Le Clerc egykorú rajza után készült rézmetszet.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A Károly lotharingiai herceg győzelmeiről készült képek 1700 körül albumban egyesítve következő cím alatt jelentek meg rézmetszetben: Les Actions Glorieuses de S. A. S. Charles Duc de Lorraine &c. en Hongrie, Transylvanie, &c. Sebastian Le Clerc delineav. Johanna Sibilla Kräusin fecit. Jeremias Wolff excudit Augustae Vindelicorum.

Néhány kiragadott nagy név csupán, s az európai kultúrfejlődés mennyi nemes hagyománya rejlik mögöttük! Milyen mélységei az érzésnek, mekkora koncentrációja az akaratnak, micsoda erőfeszítései a felfelé törő emberi értelemnek! Hát még, ha a természettudósok sötétség-oszlató, világkép-változtató felfedezéseit is hozzávesszük! A század elején az egyház még bűnös tévelygésnek bélyegzi Kopernikus tételét, hogy a Föld kering a Nap körül s nem megfordítva; Keplernek még a csillagjós köntösét kell magára öltenie, hogy a bolygók pályáját kiszámíthassa; s mikor földi mozgástól, égitestek keringéséről Galilei zsenije lefejti a vak titokzatosság, a szent természetfölöttiség misztikus fátylát, kimutatván, hogy anyagból vannak a [EURÓPAI BAROKK MŰVELTSÉG] többi bolygók is, akár parányi társuk: a föld, s egy törvénynek engedelmeskedve járják örök útjukat valamennyien, – az agg tudós, testben-lélekben összetörve, kénytelen megtagadni szellemi gyermekét, visszavonni tanításait. De már a felfedezőt fenyegető egyházi átok sem tartóztathatja fel a természettudományok diadalútját. Harvey a vérkeringés tudományos ismeretét alapozza meg. Torricelli a „horror vacui” babonáját utalja a mesék birodalmába, Huygens a fény terjedésének titkaiba hatol, s a nagyok nagyja: Newton a nehézkedés törvényszerűségének és kozmikus összefüggésének megállapításával a világrendszer harmóniájának tudatát gyökerezteti meg az áramló emberiségben. A XVIII. sz. kapuja meg sem nyílt még, de már dörömböl rajta a ráció korszaka: telve az értelem nagyszerűségébe s a művészi ihlet teremtő erejébe vetett hittel, az ember kezdi helyzetét sziládnak látni a mindenségben; a Föld ugyan megszűnt számára a világ közepe lenni, de a csillagos mennyboltra sem tekint többé a természetfölöttinek kijáró áhitatos félelemmel.

Török roham. G. P. Rugendas metszete. 1696.*
(Történeti Képcsarnok.)

Hántolt rézmetszet G. P. Rugendas pinx. et del. Augusta, li 12. d’Apriele, 1696. – Christiano Rugendas sulp. et excud. Aug. Vind. jelzéssel. Az eredeti 23×15.5 cm.

Hol maradt tudománynak, irodalomnak és művészetnek e nagy nekilendülésétől az a Magyarország, mely Mátyás király korában még Európa nagy kultúrnemzetei közé tartozott! Nagyság és kultúra egykép odalett azóta [MAGYARORSZÁG A BAROKK KORBAN] a szüntelen és végeláthatatlan pusztulásban, mely a török hódoltsággal szakadt az országra. Míg Nyugaton az otthon meghitt, melengető légköre érlelte tudósok, írók, művészek alkotásait, a magyar „nem lelte honát e hazában”, idegen hódítás, folytonosan vérző seb éktelenítette el Szent István országának középső, legmagyarabb részét. S a sebre jó másfélszázadig nem jött gyógyulás, megcsonkítva, meg is oszolva, közel két évszázadon át szakadatlan védekezésben őrlődött fel a nemzet legjobbjainak ereje, élete. Hiábavaló a Zrinyi Miklósok európai műveltsége, sokatígérő tehetsége: egyik kezükben kard, a másikban toll: vad háború és félbenmaradt kulturális erőfeszítések közt forgácsolódik szét életművük. Ahol még a puszta anyagi lét, az emberhez méltó élet lehetősége is állandó veszélyben forog, szó sem lehet magas, tudomány- és művészetpártoló művelődési szintről, melyből a nyugatihoz hasonló kultúrteljesítmények sarjadhatnának. S a talpraállás, a békés építő munka reménye és lehetősége idő multával inkább fogy, nemhogy növekednék: százhúsz évi hódoltság után a török hatalom mélyebbre bocsátja karmait Magyarország testében, mint valaha, erdélyi várőrségek, Várad, Érsekújvár, Zerinvár elfoglalása jelzik újabb térhódítását. A szentgotthárdi győzelmet követő szégyenletes vasvári béke még tovább húsz esztendőre rögzíti, konzerválja ezt a nyomasztó, szinte kilátástalan állapotot, bizalmatlanságot és elkeseredés magvait hintve szét mindenfelé. De Bécs nem tanul sem a Wesselényi-összeesküvésből, sem az alkotmányellenes kormányzás csődjéből; XIV. Lajos fenyegető hatalmától félve, aggodalmasan kerül és tilalmaz minden összetűzést a törökkel, és a béke lejártával újra fegyverszünetet vásárolna tőle, ahelyett, hogy Magyarország felszabadítását hordozná szívén.

AZ ORSZÁG FELSZABADÍTÁSA.

Ám a hanyatló román hatalom utolsó, elbizakodott nagy nyugati vállalkozása: Bécs 1683-i sikertelen ostroma nyomában elemi erővel lángol fel mégegyszer Európa népeiben a keresztény összetartozás eszméje. Szinte a keresztes háborúk lelkes hangulata éled újjá: elszánt önkéntesek jelentkeznek Európa-szerte, hogy Magyarország felszabadításáért ontsák vérüket, XI. Ince pápa nem szűnik meg buzdítással, anyagi segítséggel előbbre vinni a pogány kiverésének ügyét, német fejedelmek pénzbeli és fegyveres támogatással járulnak hozzá a nagy keresztény vállalkozás sikeréhez. Az általános felbuzdulás barokk lendülete, hosszas ingadozás után, a habozó I. Lipótot is magával ragadja s ezzel, Mohács után 157 esztendővel, megindul a 16 éves felszabadító háború; hadi dicsőségét a császári, jórészt német seregek aratják le, anyagi terhének zömét s a nyomában járó rettenetes pusztulást viszont teljes egészében a magyarság szenvedi el.

A háború életet, vagyont, kultúrát elsodró vihara most végigsöpör az országnak eddig aránylag kevesebbet szenvedett tájain is. Ahová nem tudott elhatolni a török: a királyi Magyarország védettebb vidékein puszta, felégetett falvak, erdők sűrűjébe menekült jobbágyok jelzik Thököly kurucainak útját s a császáriak előnyomulását. Újra hadak útjává válik Erdély is, ahol II. Rákóczy György szerencsétlen uralmától fogva, mióta lengyel, tatár, török hordák tiportak végig virágzó kultúráján, már csak az emléke élt a hajdani boldog aranykornak. A törökkel érintkező széleken, a hódoltság ide-oda fodrosodó szegélyén eddig is tökéletes volt a pusztulás; most a háború dühe beljebb hatol, s a császári és ozmán hadak 16 esztendőn át ide-oda hullámzó küzdelme végiggázol a Porta másfélszázados uralmát nyögő alföldi és dunántúli magyarságon. Szó sincs arról, hogy a keresztény sereg folytonos, egységes arcvonalban nyomuljon előre, állandó eredménnyel, s így az ország területét lépésről-lépésre megszabadítsa a háború rémétől. A felszabadító seregek hódításának csak Buda rég áhított, s annyiszor, oly sok balsikerrel megkísérelt visszafoglalása ad szilárdabb alapot, nagyobb állandóságot. Amint elvész a török hatalom magyarországi középpontja, s a félhold végkép letűnik Buda ormairól, halálos csapás éri az Iszlám Nyugat ellen irányuló támadó- és védőrendszerét. Az ország nagy részéről lehull a török uralom béklyója; csupán a hódoltság peremén tartja meg magát az ozmán, s ott sem sokáig. De még ez a pár esztendő is határtalan szenvedést rejt magában: az alföldi és dunántúli magyarság mértéktelen számbeli és anyagi pusztulását tragikusan tetézi, hogy például Székesfehérváron még a török az úr, amikor már a Szerémség, sőt Erdély is visszatért, hogy újra a keresztényeké Belgrád, sőt Badeni Lajos Viddinig nyomul, de Szigetvár, Kanizsa környékén még mindíg a török parancsol, s Várad, Jenő, Gyula esztendőkig kénytelen várni szabadítóra. Sőt amidőn XIV. Lajos újból hadat indít Lipót ellen, s a császári seregek zömét leköti nyugaton, megfordul a kocka, a török, Magyarország visszafoglalásában bízva, megújítja támadásait, s ezzel a keresztény hódítás egyszerre bizonytalanná válik. Most a Délvidék és egyidőre Erdély lesz újra hadszíntérré s szenvedi végig a háború minden borzalmát. Számos balsiker, fokozódó török nyomás után végre Savoyai Jenő döntő zentai győzelme biztosítja, a Temesköz kivételével, a felszabadított Magyarország békés birtoklását.

Magyar földön, magyar sors fölött végkép letűnt a török irányító hatalma; ami a karlócai béke (1699) után történik a Porta és Magyarország között, már csak utójáték, epilógus. Közel két évszázados hősi kitartás után végre megmenekedett az ország a halálos veszedelemtől. Ám a szabadulásért nagy árat kellett fizetni népességben, anyagiakban, kultúrában egyaránt. Amit a török uralom épségben hagyott, letarolták a másfél évtizedes öldöklő háború dúlásai. Az ellenfelek rendszeresen födéltek és elpusztítottak egymás elől mindent, ami felhasználhatóra csak akadtak az [A MAGYARSÁG A FÖLSZABADÍTÓ HÁBORÚBAN] amúgy is kizsarolt, tengődő vidéken; ebből állt akkoriban a halogató, döntést éppenséggel nem erőszakoló hadviselés lényege. Sem a török, sem a császári sereg nem átallott ehhez a mindent felőrlő harcmódhoz folyamodni: az elsőnek, mióta végkép inogni érezte lába alatt a hódoltság talaját, igazán semmiféle érdeke nem fűződött ahhoz, hogy bármi is épségben jusson a győztes „hitetlenek” kezére, a németeknek meg közömbös, idegen volt a föld, melyet végigpásztáztak keresztül-kasul, bizalmatlanul, sőt ellenséges szemmel tekintettek „rebellis” népére. A bécsi udvar öröklött gyanakvása a császári sereg vezetőiben gyűlöletet, de legalább is idegenkedést szült a magyarsággal szemben: még jóindulatú hadvezérek sem merik rászánni magukat, hogy a magyar huszárok és talpasok kipróbált vitézségét nagyobb mértékben igénybe vegyék. Hiába ég lelkesedés, tüzes harci vágy még a volt kurucokban is, amióta a török fogságra vetette Thökölyt s a keresztény fegyverek győzedelmesen nyomulnak előre: a császári tábornokok, idegen vidéken, ellenségesnek vélt környezetben, aggodalmasan elhárítják unszoló ajánlkozásukat, tartanak tőle, hogy bármelyik pillanatban az ellenséghez pártolhatnak. Ez a rövidlátó félelem, ez a megalázó bánásmód akadályozza meg a magyarságot abban, hogy számához, erejéhez, hősiességéhez méltó, döntő rész kérhessen a felszabadító háborúk küzdelmeiből és dicsőségéből.

Gúnykép Thököly Imre elfogatására. Mitelli egykorú metszete.*
(Történelmi Képcsarnok.)

Egykorú olasz vásári kép, jelezve: Mitelli F. Mutatja, milyen széles körben keltett érdeklődést Thököli bukása. Az eredeti 30×21 cm.

De ha a harcmezőn nem is mutathatta meg szíve szerint, hogy mire képes, mikor egész erejét latbavetheti a szent cél érdekében, annál több áldozatot hozott anyagiakban a magyar ősei földjének visszahódításáért. Nem elég, hogy a háború dühe szüntelenül végigviharzott országán: a felszabadító sereg eltartásának roppant terhét is nagyobb részben neki kellett hordoznia. Évszázadokon át a saját testével védelmezte az osztrák tartományokat a barbárok támadásai ellen, s míg azok boldog biztonságban élhettek a magyarság védőbástyája mögött, ennek csak csonkult az országa, fogyott az ereje – s most a Habsburg-tartományok a császári és birodalmi sereg ellátását csak harmadában, jó ha felében vállalták magukra, azt sem adták meg teljesen. A többit mind a magyar megyék népének kellett viselnie: fizette a császáriak porciók szerint feloszlott ellátását természetben, pénzben, adott a katonaság ruhájára, eltartotta a magyar várak őrségét, s azonfelül kénytelen volt elszenvedni a rakoncátlan, fizetetlen hadinép minden zaklatását. Irtózatos teher volt már a porció igazságtalan elosztása is: 1686-ban például a német katonaság 160.000 porciónyi szükségletéből Magyarország, helyesebben annak kisebb fele: a Balaton s a Körösök vonalától és Erdély északi szélétől feljebb eső 38 megyéje fizetett jó 80.000-et, többet, mint a jóval gazdagabb és népesebb örökös tartományok együttvéve. S még hagyján, ha mindezt természetben adhatta volna; de aki nem volt közrendű katona, az élelmezésen felül neki járó porciókat pénzben követelhette, és pedig magyar földön 60–70%-kal magasabb kulcs szerint, 5 1/2–6 1/2 forintjával. [A MAGYARSÁG ANYAGI ÁLDOZATAI] Ebből magában véve horribilis összeg kerekedett abban az időben, s a szegény parasztság annál inkább nyögött terhe alatt, mert termését, jószágát csak nagynehezen tudta pénzzé tenni, annak a nagy bizonytalanságban, hadak országútján nem igen lévén vevője – s így több porciónyit is elvesztegethetett, amíg egynek az ára kitelt belőle. Még a királyhű nádor, Esterházy Pál is méltatlankodva panaszolta az uralkodónak, hogy az ország száz év alatt nem fizetett annyit a töröknek, mint most két esztendőn át az idegen katonaságnak. A kíméletlen porciózás úgy elviszi a szegénység élelmét, hogy éhségében, nyomorában a legvégsőkre vetemedik, feleségét, leányait is áruba bocsátja. Mert az embertelen terheket az teszi végkép elviselhetetlenné, hogy a katonsaságot a falvakba viszik téli szállásra, sokszor nyolc hónapig ül az adózó nép nyakán, s ez ki van szolgáltava minden kényének-kedvének. A fegyvertelen parasztot senki sem védte meg a fegyelmezetlen hadinép fosztogató önkényétől, erőszakoskodásától, zsarolásaitól; amit nem adott meg szépszerével, elvették tőle a fegyver jogán, még ha az utolsó falat kenyér volt is az. Nem kellett egyéb, mint egy-egy érzéketlen, lelketlen parancsnok, aki a hódító kíméletlenségével kezeli a „rebellis” népet s szemrebbenés nélkül tűri katonáinak embertelen túlkapásait, vagy olyan, aki a nyomorgó jobbágy bőrén akart meggazdagodni. Caraffa altábornagynak, ennek az embernyúzó hóhérnak debreceni és eperjesi vérlázító kegyetlenkedése nyomán hosszú évtizedekre izzó gyűlölettel telnek el a magyar lelkek Bécs és a német katonaság nevének hallatára.

A török hatalom megrostáltatása a XVII–XVIII. század fordulóján.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A közfelfogást jellemző kép Luigi Ferdinando Conte Marsigli Stato militare dell’ Impero Ottomano, incremento e decremento del medesimo című, Hágában 1732-ben megjelent munkájából van véve. Metszője Jan Schenk németalföldi művész.

A történetírónak valóban nehéz megőriznie a kötelező objektivitást, ha végigtekint az emberhez méltó élet legelemibb kívánalmait megcsúfoló [ÜLDÖZÖTT MAGYARSÁG] nyomorúságnak e mélységesen megdöbbentő képein. Fény és sötétség megrendítő ellentétét tárja elénk az alkonyuló XVII. század: Nyugatról a Napkirály országának kultúrája ragyog fel, magyar földön csak az idegen hadvezérekre s győzelmes seregükre sugárzik dicsfény, a szegény nép, megfogyva, tönkretéve, mély árnyékban vész el, végzetes magárahagyatottságban. Hogy is lelkesedhetnék az ország felszabadulásáért, mikor a török hódoltság igája semmivel sem volt terhesebb a német uralomnál? Az őslakó magyart, ha nemes ember, a neoacquistica commissio forgatja ki birtokából, ha jobbágy: az idegen katonai és pénzügyi hatóságok elnyomása nehezedik rá az eddiginél is jobban. S immár nemcsak anyagi létét fenyegeti veszély, hanem lelkének legmélyebb, őszinte bensőséggel átérzett élményét: vallását is (ha protestáns), egyedüli vigasztalóját a ráboruló sötétségben. A „barbár zsarnokság” ellen nem segít más, csak a szökés: a békében is ott hatalmaskodó német „hódítók” közeledtére földönfutóvá lesz egész megyék népe, üresen, romokban hagyva falvait, parlagon, tövistől borítottan szántóföldjeit. A nádor hiába tárja a király elé, hogy ha még tovább tart e sivár állapot, lassanként vadon erdők, puszta síkok, lakatlan hegyvidékek uralják majd csupán. Hasztalan sorolja fel még Kollonics érsek, a magyarság esküdt ellensége is a katonai közegek elképesztő csalásait, sikkasztásait, zsarolásait, s hogy két ezred egyebet sem tesz, mint végrehajtásokkal gyötri a népet, elveszi mindenét, kiűzi házából, s ráadásul nyomorékká veri, ha jajgat.

Élelemszerző magyar gyalogos katona. Holland rézmetszet 1742-ből.*
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

A csavargó talpas képe a következő munkában jelent meg először: Portraits des Hongrois, des Pandures au Croates des Warasdin ou Esclavoniens et des Ulans, &c. Qui sont au service de L. L. M. M. la Reine de Hongrie et le Roi de Prusse. Dessinés d’aprčs la Vie per Personnes de Distinction. A La Haye, chez Antoine de Groot, 1742. A kép alatti jelzés Párizsra utal. A Paris chez M[archand]de le Rouge, rue des grands Augustins vis ŕ vis le panier fleuri. A[vec] P[rivilege] D[u] R[oi] 1742. Talpas átlalában a gyalogos katona: Bartal Glossariuma szerint: Talpasones, pedites Hungarici. Különösen a délvidéki, szlavon és dalmát katonaságot hívták így. Az itt ábrázolt, bizonyosan magyar gyalogoson feltűnik a borjúszájú, csipkével szegett ingujj, a térdére varrott szívalakú vörös foltok s az övére akasztott csiholóacél. A viselet a kuruckoritól alig különbözik.

II. Rákóczi Ferenc manifesztuma. 1704.*
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

A Manifestum többféle nyomtatásban jelent meg és igen sok kéziratos példányban is elterjedt. Ez a kiadása Debrecenben készült s ez a legritkább. Kiállítására nézve alig különbözik a csak pár héttel korábbi nagyszombati nyomtatástól.

Kollonics konkluziója, hogy Magyarország elérte teherviselésének határát, világosan mutatja; élesszemű megfigyelők, még ha elfogadtak voltak is a magyarság rovására, a századfordulón már elkerülhetetlennek tartották a katasztrófát. Ideig-óráig eltűrhette a szegénység gyötrelmes terheit, egy darabig azt is megtehette, hogy elmenekült a katonaság, az adóztató hatalom elől. De végnélkül mégsem tarthat az ilyen nyomorúság, ez a sivár otthontalanság, az egyik napról a másikra való bizonytalan élet; egyszer elpattan a túlfeszített húr: aki tud, szembeszáll az elnyomó erőszakkal. Az ország északkeleti részén, ahol még elevenen élnek a kuruc hagyományok, lángralobban az elkeseredés Tokaji Ferenc mozgalmában. Nem egyéb ez önsegélynél, a végsőkig jutott szegénységek kétségbeesett kiútkeresésénél; szélesebb látókörű, igazi vezetők híján nem is v álthatik jelentősebb, messzeterjedő megmozdulássá. De ez sem várat soká magára. A főurak, régi politikai szerepükhöz híven, hamarosan arra a belátásra jutnak, hogy a helyzet tarthatatlan, a szolgaságot s a felelőtlen garázdálkodást nem tűrhetik tovább; s mert a királytól hasztalan várnak orvoslást, kénytelenek ők maguk kezükbe venni az ország sorsát, kockára téve mindent, ha kell. Így tör ki 1703-ban, alig négy évvel az országot visszaszerző karlócai [RÁKÓCZI SZABADSÁGHARCA] béke után, Rákóczi szabadságharca. Tragikus circulus vitiosus: a magyar földnek és népének rettenetes pusztulása váltja ki a felkelést, s a nyolcévi küzdelem ismét mérhetetlen szenvedést hoz az országra. A kuruc csapatokat már az első lendület a morva-osztrák határig viszi előre, s egy év sem telik bele, Erdély kivételével máris kezükben van szinte az egész ország. Most azonban megkezdődik az ide-odahullámzó küzdelem, a föld népének legnagyobb szerencsétlenségére: a kurucok be-becsapnak, rabolva, gyujtogatva, a labanc területre, ha hátrálni kell, megint fölégetnek, tönkretesznek mindent az ellenség előtt; a válasszal persze a császáriak sem maradnak adósok, kegyetlen bosszút állnak azokon, akik Rákóczihoz szítottak, s embertelenül pusztítják az ellenségesnek tekintett országot. A Dunántúl csak az 1704. év folyamán négyszer cserél ilyen módon gazdát, egyik hónapban az egyik küzdőfél éli ki, másikban a másik; megesik az is, hogy a császári sereg Komáromtól Erdélyig egyszerűen átvonul az országon. Változó esélyekkel dúl a harc mindaddig, míg a pestisjárványnak minden háborús veszteséget sokszorosan felülmuló borzalmas emberpusztítása közepette be nem következik a bomladozó kuruc csapatok végleges visszaszorulása. A szatmári béke végsőkig kimerült, teljesen tönkrement, népességben, anyagi erőben irtózatosan megfogyatkozott országnak hozza meg a rég áhított, szinte már hírből sem ismert békességes nyugalmat.

II. Rákóczi Ferenc fejedelem egyik zászlaja.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A zászló váltakozó vörös és fehér csíkokból van összevarrva. Itt nem látható oldalán a felírás így szól: C[elsissimus] P[rinceps] AC D[ominus] D[ux] F[ranciscus] R[ákóczi] DE F[első] V[adász]. A jelmondatot: Az igaz ügyet Isten el nem hagyja a fejedelem többször is használta.

Másfélszázados török hódoltság s azt követő huszonötesztendei csaknem szakadatlan dühöngő háború után végre eljött hát Magyarországon is az erőgyűjtés, az újjáépítés termékeny lehetősége. Zavartalanul békésnek persze éppenséggel nem volt nevezhető az 1711 utáni korszak sem. Már III. Károly első, közvetlenül a spanyol örökösödési háborút (1701–1714) követő török háborújában (1716–1718), mely a pozsareváci békével Bosznia, Szerbia északi részére és Kis-Oláhországra terjesztette ki a császár hatalmát, pusztító tatár hordák hurcolták rabságba a Szamos s a Felső-Maros völgyének védtelen népét. S mire eljött a második, 1737–1739-i háború, már megtört a barokk lendület is; mielőtt még a belgrádi béke megpecsételte volna a császári sereg gyászos kudarcait, ismét a Száva, a Duna és a Kárpátok vonalát téve meg a birodalom déli határának, két évtized után újra török hadak dúlták fel a lassan népesedő Bánságot, szörnyű rémületet keltve békés telepes-népében. Közben már a lengyel trónutódlás körül kitört európai háború (1734–1738) is alaposan megtépázta III. Károly fegyvereinek dicsőségét s kimerítette országainak erejét. De hiába hozott annyi áldozatot a pragmatica sanctio elismertetéséért: már előrevetette árnyékát az osztrák örökösödési háború (1740–1748). A fiatal, tapasztalatlan királynő lezüllött sereggel, zilált pénzügyekkel állt a mindenfelől rárohanó ellenség támadásának célpontjában; csak az segíthetett, ha szakítva a bécsi kormány megrögzött gyanakvásával, a nemrég még „rebellis” magyarság fegyvereire bízza magát. Valóban, a magyar nemzet önfeláldozó erőfeszítése, hűségének morális és katonai ereje mentette meg Mária Terézia már-már megingott trónját, nem hiába volt ekkor Magyarország királynője hatalmának és méltóságának legigazibb alapja. S a végsőkig kimerítő hétéves háborúban (1756–1763) a sok fényes magyar vitézi tett – Hadik huszárjainak Berlint hódoltató bravurja csak egy a sok közül – ismét beszédes bizonyságát adta annak, hogy a hűséges és lovagias magyar nép, feledve háttérbeszoríttatást s a mult kínzó keserűségeit, jó szó fejében kész vérét ontani s a háború súlyos terheit is vállalni, távoli, Habsburg-érdekekért, ha kell.

A magyar vitézség dicsérete. Német rézmetszet a XVIII. század közepéről.*
(Történelmi Képcsarnok.)

Augsburgban, valószínűleg Engelbrecht Mártonnál megjelent színezett rézmetszet. Eredetije 19×14.5 cm méretű.

Ez az önfeláldozó erőfeszítés annál több igényt tarthatott a megbecsülésre, mert a nemzet, annyi pusztulás és vérveszteség után, csak lassanként, nagy üggyel-bajjal tudott magához térni századeleji nagy elesettségéből. Amióta a török kitakarodott az országból, az újjáépítésnek szinte emberfeletti feladata nehezült a magyarság megrokkant vállára. Három évszázad óta állt már őrt a nyugati kultúra omladozó védőbástyáján s tartotta fenn azt leghűbb fiainak munkájával, hősiességével, s most arra sem jutott ideje, hogy felszabadultan megpihenhessen kissé. Valóságos új honfoglalás halasztást nem tűrő munkája várt a megfogyatkozott népességre. Az emberi élet legelemibb alapjait is újra kellett megvetni a hódoltság és hadakozás nyomában ősi primitívség, vad rendetlenség állapotába süllyedt tájakon. Mintha az emberi kéz munkájának minden eredménye nyomtalanul eltűnt volna, oly kietlen sivárság hatalmasodott el kivált az ország középső, hajdan leggazdagabb vidékein. Ha Mátyás király korának magyarja történetesen fölébred negyedévezredes álmából, a töröktől visszahódított területben aligha ismert volna rá régi hazájának meghitt tájaira. Ahol egykor szorgalmasan megművelt földek között virágzó falvak sorakoztak egymás mellé, a XVIII. század elején több napi járóföldre sem igen bukkanni állandóbb, szilárdabb emberi település nyomaira. Az idegen, aki az elhagyatott vidékre merészkedik, mérföldeken át egyebet sem lát végtelenbe nyúló, elvadult pusztaságnál, lakatlan, fölégetett falvaknál, itt-ott feltünedező kezdetleges pásztorszállásoknál. A dombosabb vidékeket erdő lepte be, bozót verte föl, a szántóföldeken gyom, dudva, öles fű burjánzik, a síkságon vadvizek, lápok, nádasok terpeszkednek ősi háborítatlanságban.

Buda 1686-i ostroma. Olasz rézmetszet Hallart János hadmérnök egykorú helyszíni felvétele után.*
(Történelmi Képcsarnok.)

Buda legmegbízhatóbb képe. Egy az 1686-i ostromot ábrázoló képsorozat egyik lapja; rajzolta az ostrom egyik résztvevője, L. N. von Hallart „General Adiudant Lietenent”. Rézbe metszett Michael Wening, Münchenben. Képünk a várost a Naphegyről nézve ábrázolja. A hasonmás az eredetinek kb. fele.

Ugyanazon sorozatba tartozó de olasz szövegű rézmetszet, szintén L. N. v. Hallart felvétele után. Azt a jelenetet ábrázolja, amikor a bajor választófejedelem csapatai az István herceg tornyának felrobbantása után a Gellért-hegy felől rohamra indulnak a vár ellen, 1686 aug. 22-én.

Otthonosságnak, ember és föld szilárd kapcsolatának, állandó egymásrautaltságának semmi nyoma; minden mozgásban van, változik, az emberekben még benne él a török világ s a Rákóczi-felkelés idejének szabad, [AZ ELPUSZTULT ORSZÁG] kötetlen életét neszelő nyugtalansága. A felkavart, szüntelen élet- és vagyonbizonytalansághoz szokott lelkek csak nagysokára csillapodnak meg; hiába hallják a hírt az ország felszabadításáról, nem akar szűnni török és német két malomköve közt beléjük rögződött bizalmatlanságuk. Sorsuk csak tengődés, máról-holnapra, igazi otthon élménye, biztos, kiszámítható jövő ígérete nélkül, szakadatlan, éber készenlétben; ehhez igazodik egész életmódjuk is, sok ideiglenes, szinte nomád jellemvonásával. Csak az eldugott, védettebb falvak őrizhették meg a földműves egy helyhez kötött, magasabb életformáját, meg a török kincstári birtokok óriás-községei, melyekbe a zivataros idők forgószele hordta össze elpusztult vidékek hontalanná vált lakóit. Már a tavak, mocsarak, nádasok, holtmedrek, morotvák, árterek áttekinthetetlen szövevénye s a végtelen füves mezők világa a pákász, halász-vadász, rideg pásztor barangoló, kötetlen életmódjának kedvezett. A természet és az ember védekező ösztöne nyilatkozott meg e sajátosan kezdetleges viszonyokhoz, formákhoz való visszatérésben: a társas együttélés évezredek munkájával kialakított kulturális javai nem adhattak elég biztonságot a szűnni nem akaró viharban, s így nem maradt más hátra, mint az elvadult természet, az ősi primitívség fellegvárába húzódva próbálkozni meg a nehéz idők kibőjtölésével. A megritkult népesség csak a kultúra elpuhító, kényeztető rekvizitumaitól távol, az egymást érő sorscsapásoktól keményre kalapálva érhette meg a biztonságosabb, otthonosabb idők hajnalát. S még akkor sem tágított a dacos magábazárkózástól, mikor a passzív rezisztencia révén, igények és lehetőségek visszafejlesztésével, végre átvergődött a földalatti vegetálás vigasztlan korszakán. Sokkal nyomasztóbban nehezednek lelkére a hosszú téli álom zordon képei, semhogy már az első szabad tavaszi fuvallat leolvasztotta volna róla a primitív visszavonultság védőkérgét. A sivár bizonytalansághoz igazodott lappangó, bujdosó: nomád életforma csak lassanként ad helyet a falvakban való állandó megtelepedésnek, röghöz tapasztó földműves-munkának; a szilaj gulyák, ménesek csak lépésről-lépésre hátrálnak a sokasodó házak s köröttük terebélyesedő szántóföldek elől a puszta mezők távolibb, elhagyatottabb, vízjárta vidékeire. Sőt az első időben, amíg gyér a népesség, még a szántás-vetés is feltűnő nomád vonásokat mutat: oly bővében van még az uratlan föld, hogy kiki kénye-kedve szerint foglalhat belőle magának. Csak lassanként alakul ki a földközösség kötöttebb, szabályozottabb rendszere, nagyobb határú községekben még sok mozgékonysággal; a gazdálkodás csak nagynehezen tud kibontakozni a bizonytalanságra berendezkedő, előre nem látott veszedelmekre fölkészülő életmód nomád hagyományaiból. A sietség, mellyel a magyar paraszt learatott gabonáját, a tavaszit még kévébe sem kötve, hirtelen elnyomtatja, s aztán földbeásott vermekbe rejti, még sokáig őrzi a török idők, ide-oda hullámzó hadak váltakozó, forgandó korszakának nyugtalanító emlékét.

Beszélgető kurucok. Olajfestmény a XVIII. század elejéről.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Négy képből álló sorozat egyik darabja. Mind a négy olajfestmény ugyanazon kéz munkája a XVIII. század elejéről. Egyenkint 23×31 cm nagyságúak s egy-egy kuruckori jelenetet ábrázolnak. 1899-ig gr. Berchtold Artur tulajdonában.

Az üres Alföld. Csanád vármegye térképe Görög Demeter atlaszából. Még 1802-ben is csak két mezővárosa, hét faluja és 30 lakott pusztája volt.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

[AZ ORSZÁG ÚJJÁÉPÍTÉSE] Ennyiből áll az újjáépítés nagy feladatába feledkezett falusi ember egyszerű, mindennapi élete. Ez egész kultúrája is egyszersmind: a vegetatív élet elemi szükségletei, a betevő falat megszerzésének kérdései úgy lekötik minden erejét, hogy egyelőre nem is gondolhat magasabb igények kielégítésére, ha történetesen ilyeneket hordozna szívén. A földhöz ragadt, magára maradt paraszt csak lépésről-lépésre tud kiemelkedni a tisztára materiális érdeklődés alacsony életszintjéből, amint megcsöndesedik körötte a világ, s megszaporodik a megélhetés gondjaiban-bajaiban osztozó telepesnép. Az őslakókat, akik átvészelték a háborús nyomorúságot, s a szomszédságból szivárgókat, akik vakmerően nekivágtak az elpusztult vidék bizonytalanságának, a békésebb idők beálltával távolabbi paraszt-telepesek, levitézlett, kenyér nélkül maradt végvári és kuruc katonák sűrű rajai követik. Kivált a nagy síkságot szegélyező dombos-lankás vidék magyarságát vonzza, viszi valami ősi ösztön, valami ellenállhatatlan erő az Alföld téresebb, szabadabb mezői felé. S míg itt a semmiből, az elvadult tájjal vívott keserves küzdelemben teremt új exisztenciát magának, ősi, elnéptelenedő falvaiba, a síkságra tekintő völgyekbe a hegyek erdők sűrűjéből tót, rutén, oláh pásztorok szállnak alá nyájaikkal, egyszerűen beleülve az elhagyott életkeretekbe, magától értődően véve birtokukba a magasabbrendű földműves-életmód kész, kialakult formáit és intézményeit. Erdőirtás, földfeltörés, falualapítás, közösségi rend, művelési technika, elpusztultnak újjáépítése, népi műveltség – tehát az állandóan megtelepült szántóvető ember életformájának minden vívmánya, az emberhez méltó körülmények megteremtésétől a magasabb kultúrjelenségekig – valamennyi a magyarság műve volt s most egyik napról a másikra e primitív, nomád népelemekre száll, a nélkül, hogy ezek bármi áldozatot hoznának érte. A nemzetiségeknek, elsősorban az oláhoknak most egyszerűen az ölébe hull mindaz, amit a magyarság évszázadok békés kulturmunkájával apránként építgetett ki s viharos emberöltőkben saját vére hullásával oltalmazott meg magának. Így a rutén, oláh pásztor, míg a hegyoldalakon lefelé ereszkedve elözönli a korábban magyarlakta völgyeket, kultúrában fölfelé halad, ha nem is egyszerre, de minden nagyobb megerőltetés nélkül teszi sajátjává a nyugati műveltség organikus alapjait.

Ilyen módon, a magyarság öntudatlan kulturális áldozathozatala révén lassanként megenyhül valamennyire az a sivár hanyatlás, mely a XVIII. század eleji Magyarország művelődési állapotát jellemzi. Török hódoltság és harci zaj egyébként némaságra kárhoztatta a muzsákat, s ami ezzel együtt jár, az évszázados vérveszteségben megritkult a kultúra társadalmi hálózata, megfogyott és szerteszóródott a műveltség hordozója: maga az ember. A magyarság népi erejének végletes meggyengülése szükségkép a művelődés hanyatlását is jelentette, kiesését azoknak a kultúrjavaknak, melyeket az intenzív társadalmi együttlét sokféle finomuló igénye, fejlettebb technikája hív életre. A honfoglalók utódainak, ha az új, építő korszak küszöbén számadást tartottak addigi sorsuk és jövendő kilátásaik fölött, rá kellett döbbenniük arra, hogy behozhatatlanul elmaradtak az európai országok versenyében, kis néppé zsugorodtak össze lélekszámban és kultúrában egyaránt. Míg Nyugat nagy nemzetei egymásután bocsáthattak telepesrajokat újonnan hódított, hatalmas gyarmatokra, a magyar, éppen a nyugati műveltség védelmében tékozolva el vérét, számra, önállóságra másodrangú tényezővé lett Európában, sőt, népi hézagainak töltögetése során, lassanként kisebbségbe került saját hazájában is.

Szlavóniai horvát és felesége a XVIII. század első felében.*
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

A következő munkából: Theatre de la Milice etrangere. Schau-Bühne verschiedener biszhero in Teutschland unbekannt gewester Soldaten von ausländischen Nationen. C[um] Priv[ilegio] S[acrae] C[asereae] Maj[estatis] Mart[in] Engellbrecht excud[it] A[ugustae] V[indelicorum]. Ez a nagy, teljes példányaiban 150 kis ívrétű, színezett rézmetszetes lapot tartalmazó képeskönyv 1743–1750-ben jelent meg s az örökösödési háborúban (1740–1748) Németországban megfordult katonák típusait örökítette meg. Elsősorban Mária Terézia királynő magyarországi csapatai szerepelnek benne, különösen a délvidéki gyalog és lovas pandurhadak, amelyek kiváltképen foglalkoztatták a tőlük rettegő németek képzeletét. A lapok alatt a felírásokon kívül német versek adnak rövid jellemzést az ábrázoltakról. Ennek a képnek a felírása: Ein kroat mit seinem Weib.

Ez az a kor, midőn a Dunamedence különféle népelemei közt megindul a vetélkedés, a küzdelem a napfényért, éltető levegőért, eleinte még félig-meddig öntudatlanul, utóbb egyre tudatosabban és ellenségesebben. Korábban, míg a török ott ült az ország közepén, semmi nyoma az effajta versengésnek: a nemzetiségek, ha már fel tudtak emelkedni az öntudat magasabb szféráiba, mint a horvátok és a tótok, ott küzdöttek a magyarság soraiban a közös ellenséggel, alárendelődve az államalkotók politikai vezetésének és szervező akaratának. Mások – oláhok és rácok – a kultúra alacsony fokán, elborítva a török áradat hullámaitól, tunyán és tehetetlenül fejet hajtottak az ozmán igának, s egykedvűen viselték a rája-sors nyomasztó terhét. Csak akkor tértek újra magukhoz, midőn a magyar nép kemény ellenállása segítségével a császári sereg diadalai nyomán eltűnt a török felsőség a Délvidékről, Kis-Oláhországból, Észak-Szerbiából. [A NEMZETISÉGEK BESZIVÁRGÁSA] S mikor aztán a belgrádi béke (1739) ismét a Száva, Duna és a Kárpátok mentén vonta meg az Iszlám határát, kezdetét vette az ellenállásra képtelen rácok, oláhok menekülése a török birodalom északi tájairól. Szinte kínálkozott nekik a Kárpátok védőkérgétől körülölelt békességes magyar róna, mint egy karéj puha, meleg kenyér, s egymást követő rajokban indultak meg birtokbavételére. Láttuk már, mint áramlott a magyarság a felszabadító sereg nyomában az ország szívébe, visszájára ismételte meg honfoglaló, telepítő őseinek kifelé, a Kárpátok völgyeibe hatoló útját, s mint nyomultak utánuk a síkság szélére az idegen hegyi pásztorok, magasabbrendű otthonra, európai kultúrára találva a magyarok elpusztult vagy üressé vált falvaiban. Natura horret vacuum: az ország elnéptelenedett középső része csak úgy szívja magába a perifériák aránylag sűrű lakosságát, bármilyen népfajhoz tartozzék is az. Hiszen 1720-ban, mikor már a Felvidéken is végigszántott a háború és a pestis dühe, viszont az Alföldön meg jócskán megindultak a települések, az egész Hajdúságban még mindig csak 523 családot számlálnak össze Nyitra megye jó 125.000 főnyi lakosságával szemben. A nagy üresség szívó hatására a hegyekről, erdők sűrűjéből szinte elemi erővel zúdul a szélesen kitáruló völgyekbe a nemzetiségek sok egymást követő görgetege. Lassanként valóságos gyűrűt, egyre szélesebbet fonnak a megkevesbedett, összébb szorult magyarság köré, elborítván a peremvidékeket; megtehetik ezt, mert népük óriási tömegekre szaporodott nomád igénytelenségben, védett, hozzáférhetetlen tájakon, vagy meghunyászkodó alávetettségben, míg a nyílt síkon lakó magyarság, meg nem aludva, törhetetlenül, felőrölte népi erőit a szakadatlan küzdelemben.

Határőrvidéki rácok a XVIII. század első feléből.*
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

Lásd a 26. laphoz szóló jegyzetet. Aláírása: Ein alter Raiz samt seinem Sohn.

A fordulat azonban nemcsak a magyarságra nézve tragikus, hanem – legalább egyelőre – az egyetemes művelődés szempontjából is. A jövevények ugyanis, akik – fajrokonaikat az Alföld széléig nyomva előre – elözönlik az ország peremvidékeit, jobbára az európai kultúra küszöbén kívül rekedt, félvad, barbár népség. Rájuk nézve persze a felemelkedés útját jelenti, hogy a magyar műveltség hatósugarába kerültek, s a magyarság meg is tesz mindent civilizációjuk érdekében, az erdélyi fejedelmek oláh iskolaügyi gondoskodásától kezdve egészen a görögkatolikus únióig, így melengetvén a keblén későbbi ellenségeit. De egészben véve még hosszú időre a magyarországi műveltség általános szintjének lényeges süllyedését jelenti e kultúrálatlan tömegek beszüremkedése. Magától értetődően nem a horvátoké és nem is a tótoké; azok részéről, akik már hosszabb ideje élnek Szent István birodalmában, ennek művelődését nem igen fenyegeti veszedelem. A horvátok, a török időktől maguk is megviselten, amúgy sem terjeszkednek tovább; már a tótok jobbára félnomád pásztornépe nemcsak a felvidéki német városokban hódít, hanem beszivárog a Kis- és a Nagy-Alföld szélére is s ezt annál könnyebben megteheti, mert mozgékony, földesura sem tartja úgy vissza, mint az állandóan megtelepült, röghöz kötött földművelő magyart. Ugyancsak terjeszkednek a rutének is, a hegyeken át jelentős tömegekben vonulva az Alföld északkeleti kiszögelései felé s itt indulnak meg aztán, bizonytalan lépésekkel, a primitív vlach életforma ködös mélységeiből a kultúrához vezető úton.

Oláh asszony. Vízfestmény a XVIII–XIX. század fordulójáról.*
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

Eredeti vízfestmények, amelyek után a Bredetzky Sámuel szerkesztésében 1803–1805-ben megjelent következő kiadvány: Beyträge zur Topographie des Königreichs Ungern rézmetszetű képei készültek. (Belekötve a munkának az Országos Széchenyi Könyvtárban őrzött Hung. h. 870. jelzetű, egykor Bredetzky tulajdonában volt példánya.) Aláírásuk: Wallache, illetőleg: Wallachin.

Következményeit tekintve a legsúlyosabb azonban az oláhok roppant térfoglalása. Már közel félezer esztendő óta nyomultak előre Erdély lakatlan bércein, erdőin, feltűnés nélkül, szinte észrevétlenül, mint afféle igénytelen nép, de ez az idő, bár magyar, székely és szász gyakran nyult segítő [AZ OLÁHOK TÉRFOGLALÁSA] kézzel a hónuk alá, nem volt elég arra, hogy levetkőzzék kóbor cigányéhoz hasonló, félvad állapotukat, barbár szokásaikat. Ha lehet, a kultúrátlanság még alacsonyabb fokán tengődtek a Kárpátokon túl élő fajrokonaik, a belgrádi béke óta ismét mindenütt a török hatalma alá zuhanva vissza, kegyetlen fanarióta-uralmat szenvedő állati rája-sorba. Nem csoda, ha Erdély az ígéret földje volt számukra: nomád, szilárd megtelepülésre alig képes hordáiknak szabadulást jelentett az oláhföld pokolból, azonfelül lényegesen csekélyebb terheket, mint amilyenek itt a többi, szántóvető nép vállára nehezedtek; sőt vajdáik révén, a bécsi udvar jóvoltából, apró autonóm közösségeket is alkothattak a Kárpátok innenső lejtőin. Így aztán hamarosan megismeri a nyugati kultúra földje is kóborló, tolvaj, rabló életmódjukat, járványokat terjesztő, a higiénia legprimitívebb követelményeit megcsúfoló szokásaikat, vad műveletlenségüket, tudatlan pópáiknak babonákra építő, sötét hatalmát. Kevéssel beérő, szapora tömegeik minden hívő szó, minden jelentősebb telepítő akció nélkül is valósággal elözönlik a Bánság, Erdély és a Partium hegyeit-völgyeit, mit sem tudva még a dák ősök boldogító mítoszáról.

Oláh paraszt. Vízfestmény a XVIII–XIX. század fordulójáról.
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

Bármilyen sűrű sorokban áramlott is azonban magyarok, tótok, rutének és oláhok sok spontán települő csoportja a Dunamedence lakatlan pusztái felé, egyedül a munkás nép ösztönére hagyatkozva, irányító, rendező kéz nélkül csak nagysokára tűnhettek volna el a népesség s a kultúra tátongó hézagai, akkor is egyenetlenül, tökéletlenül. Szükség volt vezetőkre is, akik szervezőképesség, szélesebb látókör és nagyobb anyagi erő birtokában egybefogják, támogatják, fegyelmezik és pontosan körvonalazott építő célok szolgálatába állítják az új existenciát keresők laza, gomolygó halmazát, mígnem az jól tagolt, összeműködő munkaegyüttessé válik s lassanként bekapcsolódik az ország gazdasági és kultúrális vérkeringésébe. Az államra és a társadalom vezető rétegére: a földesurakra hárult a szervezett, céltudatos telepítés feladata, s valóban, mind a ketten korán felismerték fontosságát. Míg az első terveket szőtt és rendeletet hozott már a Rákóczi-felkelés előtt is, utána pedig törvényben biztosított hatévi adómentességet a betelepülőknek, nagybirtokosaink már a kezdeményezés terén is léptek. Az ország benépesítésének, újjáépítésének nagy munkájából jelentős rész az övék; a szegény magyar kisnemestől nem is lehetett várni, hogy távoli vagy éppen külföldi telepesek beköltöztetésének terhét, költségét magára vállalja. Éppen ezért végzetes a magyarságra nézve, hogy a felszabadult vidék nagybirtokossága a XVIII. század elején szinte kivétel nélkül új adományos és idegen. Nincs hagyomány, ami a magyar földhöz fűzze őket, hiányzik az otthonosság szerető gondoskodása: ha nagyrészük rövidesen túl is ad új birtokán, követi őket más, aki éppoly kevéssé törekszik magyarokat ültetni az elpusztult fakvakba. A bécsi udvarnak volt rá gondja, hogy a fegyverrel meghódított és „alávetett” új területeken fel ne üthesse fejét a magyarok „rebellis” természete: jól megnézte, hogy csak idegen vagy kipróbált hűségű labanc juthasson itt birtokhoz, akár adomány, akár királyi megerősítés révén, olyan, aki semmikép sem fogja pártját a nyughatatlan, jobbára „eretnek” népnek. Az új földesurak többsége számára iratlanul is követendő irányelv, amit Kollonics érsek szögezett le „Einrichtungswerk”-jében: „A királyság vagy annak nagy része lassanként germanizáltassék, s a forradalmakra és nyugtalanságra hajló magyar vér a némettel szelidíttessék természetesen ura és örökös királya hűségére és szeretetére”. De nemcsak a német, más népfaj tagja is előnyben részesül a telepítések során a háttérbe szorított őslakókkal szemben; nemcsupán magyarságuk, sokszor [A MAGYARSÁG MELLŐZTETÉSE A TELEPÍTÉSBEN] protestáns hitükhöz való ragaszkodásuk is elegendő arra, hogy idegenek túrják ki őket apáik földjéről. Igaz, a népesebb vidékek földesura igyekszik megakadályozni a földművelők magasabb kultúrszintjén élő magyar jobbágyát az elköltözésben, mert nem nézheti, hogy birtoka munkás kezek nélkül maradjon; de szépen telnék telepes-anyag a katonaéletből kikopott hullámzó népességből s a szökevény jobbágyokból is, ha valaki hívó szóval, segítő kézzel fordulna feléjük. Ez azonban csak nagyritkán történik meg, s a földesurak akkor is sokat panaszkodnak a magyar települők nyakasságán, fegyelmezetlenségén és állhatatlanságán. Annyi bizonyos, hogy a szabad, önálló, fegyveres élethez szokott magyar nem volt olyan könnyen gyúrható anyag, mint a tót, vagy akár a német. Ha meg apái földjét művelte, még sokkal nyomasztóbb súllyal nehezedtek a lelkére a török idők, hadakozások nyugtalanító emlékei, semhogy egy csapásra az otthon melengető levegőjét érezhette volna maga körül annyi vihartól feldúlt, idegenné vált, idegen hatalomnak is hódoló hazájában. Magasabbrendű életformája megint csak hátrányt jelentett neki a beszivárgó nemzetiségekkel szemben: míg ezek a hegyek, erdők oltalmat adó vidékein szinte lopva, máról-holnapra tengették életüket, háborús időkben is háborítatlanul, neki a nyílt síkságon, egy helyhez kötő foglalatosságában a véglegesen megszilárdult állami és társadalmi rend békés biztonságára volt szüksége, hogy a jövőbe vetett hittel s építő, befektető lendülettel foghasson újra mindennapi munkájához.

Öreg oláh paraszt és felesége a XVIII. század első harmadából. Egykorú rézmetszet.*

Az eredeti, többször is másolt rézmetszet T. A. Schmutzer bécsi egyetemi rézmetsző munkája s olajfestmény nyomán készült. A kép Rovin János szadovai (Ó- és Új-Szagyva) oláh parasztot és feleségét ábrázolja, akik állítólagos magas életkoruk révén Európa-szerte híresekké váltak. 1724-ben vettek róluk először tudomást. Ekkor a férfi 172, az asszony 164 évesnek mondotta magát. Tehát Rovin 1522-ben született és számos gyermeke közül a legidősebb 1724-ben 116 éves lett volna. Ételük tejen kívül kukoricalisztből készült lepény volt. Jellemző a XVIII. századra, hogy az élelmes oláhok meséjét általában elhitték s természetesen elhalmozták őket jótékony adományokkal. A magas életkor egyedüli bizonyítékául szolgált, hogy Rovin el tudta sorolni azoknak a királyoknak a neveit, akik alatt állítólag életben volt. Képmásukat többízben lefestették; egy majdnem életnagyságú képüket, amely a rézmetszettől egyes részletekben különbözött, egy bécsi régiségkereskedőnél volt alkalmam látni.

Ha így a magyarság már a magánföldesurak telepítő akciói során kezdettől fogva háttérbe szorult más népek fiai mögött, annál inkább mellőztetésben volt része, amikor a bizalmatlan és idegen érdekeket képviselő központi hatalom is hozzálátott az újonnan megszerzett területek benépesítéséhez. Itt érvényesült csak igazán a Kollonicstól megformulázott alapelv, hogy ezt az országot, mely a fegyver jogán jutott a császár birtokába, a német vér segítségével kell a bécsi politika használható eszközévé tenni. Így indult meg, néhány XVII. század-végi szórványos kísérlet után, az 1720-as évektől fogva (Mercy) nagyobb rendszerességgel katolikus „sváb” tömegek beköltöztetése a Német Birodalomnak délnyugati, rajnamenti tájairól (Lotharingia, Pfalz, Trier, Luxemburg stb.). Legtöbbjük az 1760–70-es években jött be, Mária Terézia és utóbb II. József nagyszabású akciói során; számuk mindenesetre jelentékenyen meghaladta a százezret, hiszen csak az 1748–1786. esztendőkből közel 3000 családfőt és – részben – 50.000 személyt ismerünk névszerint a jövevényekről készült lajstromok alapján. Ezekből persze még nem következik, hogy valamennyien valóban meg is telepedtek az országban: különösen eleinte sok volt köztük a nyughatatlan, kalandvágyó, otthonában békén megülni nem tudó ember, akit a magyar föld mesés gazdagságának híre csábított az országba, s itt aztán, mikor kemény munkára, az elvadult talaj feltörésére került volna a sor, elszökdösött, nem találta helyét. Sőt volt idő, amikor a Bánság büntetőkolóniának számított, s az ide deportált népség versengett oláh rablókkal és rác martalócokkal a közbiztonság és közegészségügy teljes felforgatásában. Utóbb azonban, a merkantilizmus impopulációs politikájának tisztább érvényesülésével, alaposan előkészített, nagy költséggel végrehajtott akciók során sok használható, szorgalmas földművelő és kisiparos telepedett meg kivált a Bácskában, Bánságban és a Dunántúl egyes vidékein. Nagy részük szegényen, szinte pénz nélkül jött el, de segítette őket az állam, bőkezű gondoskodása egy pillanatra sem szűnt meg nekik, elszállította őket magyar földre, ügyelve, hogy az úton, csábító szóra hallgatva, szökésre ne adják a fejüket; előre kijelölt letelepedési helyükön már várt rájuk szabályosan elrendezett falujuk, benne templom, paplak, iskola, sőt még tűzoltófelszerelés is, berendezett házuk, kimért szántóföldjük élő és holt gazdasági felszereléssel. De a „megerőltetéssel” távolról sem ért véget a központi hatalom támogatása; mindezen felül az első időben ellátta őket pénzzel, élelemmel, vetőmaggal, gondoskodott a tönkrement eszköz, elhullott vagy elveszett jószág pótlásáról, 6–12 évi mentességet biztosított nekik adó, robot, földesúri terhek alól – egyszóval ott őrködött felettük, míg belejöttek a rendes kerékvágásba, s még azon túl is. Ha e kényeztető dédelgetés mellé odaállítjuk a szegény magyar jobbágy küzdelmes sorsát: hogy csak lopva, a visszahurcoltatás rémétől kísérve szökhet el földesurától, csupán a legkönnyebben mozdítható ingóságait viheti magával, s azután minden kedvezmény és támogatás nélkül, elsőnek kénytelen megküzdeni az elvadult természettel, házat, falut, templomot maga épít, s ha néhány évre mentesül is a terhektől, annál súlyosabbakat visel azután, tetézve a hatóságoknak magyar s esetleg protestáns voltát kísérő bizalmatlanságával vagy üldözésével – megérthetjük, hogy a szegénységben, elhagyatottságban magukra maradt magyar falvak mellett s azok rovására mint terjeszkedhettek, népesedhettek, gazdagodhattak a szorgalmas németek kezdeti nehézségeket nem ismerő, hamar felvirágzó telepei.

Hogy azonban a magyarságot Bécs részéről nem csupán gyanakvás vagy megnemértés, hanem végzetes rosszindulat kísérte, ólomsúllyal nehezedve rá nagy országépítő munkájában, azt a rác telepítés története mutatta meg igazán. Az első nagy rác tömegek még a XVII. század végén költöztek az országba, amikor már alábbhagyott a császári sereg Dél-Szerbiáig elható lendülete s a visszavonuló csapatok nyomában, biztonságosabb tájak [A RÁCOK BETELEPÜLÉSE] felé, ott menekültek a török bosszúja elől Csernojevics pátriárka Bécsnek hódoló alattvalói is. A sátrakban, földbevájt kunyhókban cigánymódra táborozó nép nem érezhette magát jól a Dunántúl északi, európai kultúrát lehelő földjén, visszaáramlott hát a Bácskába, Bánságba, Kelet-Szlavóniába, tovább erősödve ott, kivált a belgrádi béke után, dél felől zúduló újabb hullámokkal. Ha megyei, földesúri fennhatóság, magyar igazgatás alá kerülnek, hamar levetkőzhették volna a rája-sorsból magukkal hozott barbár szokásaikat, utonálló, martalóc életmódjukat; de a bécsi kormány honorálta e „szabad nép” irtózását a magasabbrendű magyar életformától, elhalmozta privilégiumokkal, önkormányzati jogokkal, hosszú időn át meghagyta a pátriárka, utóbb karlócai metropolita rácot, vlachot eggyéolvasztó vallási-politikai hatalmát, sőt „illir nemzeti kongresszusok” tartását is engedélyezte, nyilvánvaló sérelmére a független és érinthetlen magyar államiságnak. A rácok pártolása a magyarság rovására „austriacopoliticum”: a magyar megyék testéből határőrvidéket hasítanak ki számukra, adómentességet, telket is kapnak, zsoldot a magyar jobbágy adójából. Míg kuruc vitézek és végvári katonák nekik való feladatok híján hányódnak s kénytelenek szögre akasztani sok dicsőséget látott kardjukat, a rövidlátó bécsi politika szedett-vedett, töröknek kémkedő, orosszal trafikáló rác martalócok kezébe adja a fegyvert, s távoltartva őket a békés földművelő-foglalkozástól, szinte konzerválja vadságukat a „rebellisek” fékentartására, sőt egyenesen gyűlöletet szít bennük a megbízhatatlannak vélt magyarság ellen. Mialatt Bécs bizalmatlansága a Bánságból, saját földjükről is kitiltja s erőszakkal kiűzi a magyar telepeseket, Szent István országába, kiváltságolt, független helyzetben, az államalkotó nép esküdt ellenségei fészkelik be magukat, ékként feszítve szét annak területét, összefüggő, zárt egységben a határon innen és túl.

Szegedinecz Pero és társai kivégzése 1736 április 4-én. Egykorú vásári rézmetszet.*
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

Szegedinec Jovanovics Pero, a pécskai rác határőrség kapitánya 1735-ben parasztlázadást szervezett a földesurak ellen. A katonai hatóságok hamarosan elfogták, mire a rác lázadók magyar társaikat cserbenhagyva, ellenük fordultak. A lázadás vérbefojtása után Pero mindent a magyar vezetőkre akart hárítani, azonban nem sikerült magát tisztázni s a budai hadbíróság őt is halálra ítélte. Kivégzésük 1736 április 4-én ment végbe. Az ezt ábrázoló, itt kb. negyedére kisebbített kép a következő egykorú újságalaphoz van mellékelve: Rechts-Spruch und End-Urtheil in puncto Inquisitionis, Ob Crimen Laesae Maiestatis… wider Peter Segedinecz, sonst Peró genannt… und Joann Sebestyén… und deren übrige … Complices… Regenspurg, 1736. A kép alatt: F. birhler [így] sc.

A magyar állami szuverénitás elérkezett életútjának mélypontjára. Az ország déli végeit leszakítva, mint a bécsi haditanácstól fügő határőrvidéket idegen, jobbára ellenséges érzületű granicsárokra bízták; szerémségi részén csak 1747-ben éledt újjá a három ősi magyar megye, s akkor is Horvátországhoz csatoltan, bácskai és marosmenti darabjai pedig csak 1743 és 1751 között zsugorodtak össze a titeli sjakás-kerületté, holott már három évtizeddel előbb, a Temesköz visszafoglalásakor elvesztették létjogosultságukat. A Bánság még ennél is később szabadult a katonai kormányzás alól (a déli határsáv kivételével) s csak 1778-ban került vissza, három megyére osztva, az anyaországhoz, addig a temesvári kamarai adminisztráció igazgatta különböző bécsi hatóságok irányítása alatt. Már a horvátokat a történeti hagyomány ereje sokkal szorosabb kapcsolatban tartotta a magyarsággal: tartománygyűlésük minden országgyűlésre elküldötte követeit, s ezek ott általában a magyar rendekkel tartottak; a kormányzás a bán, magyar főméltóság kezében volt, s táblájáról peres ügyekben a magyar központi törvényszékekben lehetett fellebbezni. De a sorsközösség tudata [AZ ÁLLAMI SZUVERÉNITÁS MÉLYPONTJÁN] lassan elhalványult a horvátokban, amióta a török veszedelem elmúlt a fejük fölül; Bécs is bujtogatta őket a magyarok ellen, a közigazgatás újjászervezése is önállóságuk malmára hajtotta a vizet. A helytartótanács beavatkozása ellen tiltakoztak (csak később, 1779-ben nyugodtak bele, hogy az újonnan felállított horvát tanácstól szabaduljanak), magyar tisztviselőt nem alkalmaztak – holott a magyar rendek biztosították a horvátok részvételét a közigazgatásban – a közös terhekből aránytalanul csekély részt vállaltak, tartománygyűlési statutumaiknak a magyaroktól független érvényét hangoztatták, Szent István koronája egyenrangú részének vallották magukat, a pragmatica sanctiót is önállóan ajánlották fel. A horvátok útja lassan elvált a magyarságétól, bármennyire érezniök kellett maguknak is a rác terjeszkedés nyomasztó veszedelmét.

Kecskemét város rácok által lett pusztulásának leírása 1707-ből.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Erdély élete is külön mederben ballagott tova, kiszakítva a magyar sors egységes folyamából. A dicső mult emléke öntudattal, a jelen sivárságán érzett keserűség Magyarország felé elzárkózó idegenséggel töltötte el az erdélyi lelkeket. De, túl minden érzelmi elkülönülésen, igazában hatalmi szó akadályozta meg Erdély s az északi és nyugati szélein húzódó Partium visszatérését az anyaországba. Bécstől igazán távol áll a szándék, hogy a „rebellis eretnekek” ősi fészkével kikerekítse az amúgy is szelidítésre szoruló Magyarországot; Erdély különállása a magyarság erejének, politikai súlyának megosztásával volt egyértelmű, s most már, Habsburg-uralom alatt, az abszolutizmus útját egyengette. Amióta Lotharingiai Károly serege elfoglalta a mélyre hanyatlott, meggyengült kis országot (1687), Apafi fejedelemsége árnyékhatalom volt csupán, s halálával a Liptó-féle diploma (1690) akadálytalanul vethette meg az új bécsi berendezkedés alapját. A benyomuló Thököly uralma futó epizód maradt, s nem vett mélyebb gyökeret Rákóczi fejedelemsége sem, bármennyire ragaszkodott is ő maga nagyatyja, szépatyja trónjához. Nem a silány, ideig való jelen: a fényes aranykor tűnt fel előtte öröknek, valóságnak, pedig ekkor már – a török kitakarodása után – megszűnt Erdély különállásának értelme, s nemzetiség megőrzésében, alkotmány és vallás védelmében betöltött nagyranövelő szerepe. A „metamorphosis Transylvaniae” hatalmát, hagyományát, hivatását vesztett, erőtlen és önállótlan provinciát juttat a Habsburgok kezére. Az állami élet továbbra, az alkotmány 1744-i megújítása után is a három nemzet és négy vallás rendi együttesén nyugszik, de valahogy szűkösebb, kisszerűbb lett minden. A magyar mágnások szegényebbek, elnyomott jobbágyaik nyomorultabbak Királyhágón inneni társaiknál; a jobbágysorsa taszított közrendű székelyek közül egyre több vándorol Moldvába, Bukovinába, kivált a határőr-fogdosás a a belőle támadt mádéfalvi vérengzés (1764) hatása alatt; a szászok, bár betelepített ausztriai protestánsokkal, porosz hadifoglyokkal is szaporodnak, már hátrálnak az oláhság elől, s a kereskedelemben görögöknek, örményeknek engedik át a teret; az oláhok nem tudnak eljutni a negyedik bevett nemzet [AZ ORSZÁG SZÉTTAGOLTSÁGA] nívójáig (hiszen még az egyházi únió sem fejleszt köztük szélesebb intelligenciát), sokasodó tömegeik még jobbára félvad állapotban élnek, s innen, a II. József-féle összeírás nyomán, valami alaktalan, felszított vágyakozás hajszolja egy részüket a Hóra-lázadásba (1784). A meglazult társadalmat vallási ellentétek szaggatják szét: a protestantizmus hajdani fellegvárában egyszerre a katolicizmus élvezi az államhatalom minden támogatását, s a reformáció hívei, fokozódó nyomás alatt, kulturális és politikai érvényesülésben egyképen visszaszorulnak. Mindkét vonatkozásban Bécs akarata a döntő: az új erdélyi udvari kancellária szilárdan tartja kezében a fejedelmek régi kancelláriáját s a guberniumot, az államigazgatás új központi szervét, mely alatt, törvénykezés terén a marosvásárhelyi királyi tábla alá rendelve, 21 állandó tábla látja el a helyi közigazgatás és jogszolgáltatás teendőit; a pénzügyek intézésében meg, a thesautariatus révén, éppenséggel az uralkodó s nem a rendiség érédekei érvényesülnek. De, ha mindez nem lenne elég, ott vannak az országban állomásozó császári ezredek: tábornokuk, ügyet sem vetve az alkotmánybiztosítékokra, a polgári kormányzásban is könnyen érvényesíti hatalmi fölényét. Erdély 1765 óta nagyfejedelemség, de ekkor már császári generálisok töltik be a gubernátor tisztét, országgyűlés sincs többé: cím és tartalom, különállás és önállótlanság, hivatástudat és erőtlenség immár kiáltó ellentétben áll egymással.

Portyázó határőrvidéki katonák. Holicsi fajánszcsempe a XVIII. század közepéről*.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Valószínűleg ház-oromfal díszéül használták; mérete 42–51.5 cm.

Erdély külön élete, németek kormányzása, megosztott magyar erők, elszakított határsávok, idegenek betelepítése, ellenségek pártolása: mindez végzetes sérelme volt a magyarság nemzeti autonómiájának, elevenbevágó csonkulása állami autarkiájának. Az államalkotó nép e megdöbbentő háttérbeszoríttatásának okát király és nemzet, pontosabban a bécsi kormány és a magyar rendek viszonyának alakulásában kell keresnünk.

Hóra és Kloska kivégzése 1785-ben. Egykorú rézmetszet.*
(Történelmi Képcsarnok.)

Egyike a Hóra-lázadásról nagy számban megjelent vásári metszeteknek. Valószínű, hogy történeti hűségre nem tarthat számot, de jó képet nyujt a nyilvános kivégzések elrettentő külsőségeiről. A Hóra szájába adott szavak: „Ich sterbe vor die Nation”, valóságban nem hangzottak el. Érdekes alakja a képnek a jobbfelől álló orvos, aki kezében órával ellenőrzi, meddig tartatnak a kínzások.

A magyar állami élet az újkor első századaiban a rendi dualizmus keretei közt folyt: egyfelől a választott király, másfelől az ősi kiváltságokra támaszkodó rendek a szuverénitás hordozói, állandó küzdelemben egymással. A XVII. század elején, Bocskay diadalmas felkelése révén, sikerül a rendeknek újra kiépíteni állásaikat: régi privilégiumaik megerősítésén kívül hitlevelet harcolnak ki a királytól, kötelezvén őt, hogy megkoronáztatása előtt ünnepélyes ígéretet tegyen az alkotmány megtartására. Olyan időben történik ez, amikor nyugaton már hanyatlóban a rendiség s egyre-másra osztogatja neki csapásait a terebélyesedő fejedelmi hatalom. A XVII. század Európa-szerte az abszolutisztikus kormányforma korszaka. A fejedelem, hatalma isteni eredetét hangoztatva, hirdeti, hogy felelős – de csak az Úristennek – alattvalói jólétéért, s ennélfogva az ő dolga azokról gondoskodni; magának vindikálja a római jogban gyökerező főhatalmat, elhárítva a rendek gyámkodását, s utóbb, az államraison Machiavelli-féle megfogalmazása segítségével, vallási és erkölcsi kötelékektől függetlenül építi ki korlátlan uralmát. Először a központi igazgatásból szorítja ki a rendi elemet: a személyükben felelős feudális főméltóságok ügykörét, új kollégiális, fejedelmi hivatalok kaparintják magukhoz, a modern bürokratikus ügykezelésnek vetve meg alapját. Hasonlóképen a rendiség jelentőségének csökkenésével jár, amikor az uralkodó örökletessé teszi a fejedelemséget családjában, hogy a választási kikötésektől szabaduljon; állandó serege függetleníti a nemesi felkelés igénybevételétől, gazdasági, pénzügyi hatalmának megalapozásával pedig az adómegszavazás körüli alkudozástól is mentesül. Lassanként letör mindent, ami különálló, kiemelkedő: míg korábban egy-egy nagyúr mögött állt s az ő kezében egyesült, gyakran divergens célokra, egész országrészek energiatömege, most az abszolutizmus leszámol minden feudális hatalommal, minden partikularizmussal. Vallási téren sem tűr meghasonlást, egyenetlenséget; a nemzeti művelődés: egységes nyelv, irodalom, tudomány, művészet bőkezű pártfogóra talál benne, egyedülálló szellemi középpontra fényes udvarában. A sokféle megkötöttség, hagyományos alárendeltség helyén egységes jogot, állami igazságszolgáltatást teremt; a merkantilizmus segítségével eggyé gyúrja országának vámsorompóktól, pénzek, súlyok, mértékek különbözőségétől szerteszaggatott területét, s végül, széttörve a közbeékelődő korhadt társadalomképleteket, népvédelmi politikájával a legalsó rétegekig nyul le közvetlenül. Röviden: a feudális képződmények és rendi privilégiumok laza, tarka, széthulló egyvelegéből a modern abszolútizmus kovácsolja össze az új, egységes, nemzeti államot, közös országos célok szolgálatába állítva valamennyi alattvalójának anyagi és szellemi erejét.

A meghódolt erdélyiek. Le Clerc egykorú rajza után készült rézmetszet.*
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

Lásd a 9. laphoz szóló jegyzetet.

Az újkori magyar történet mélységes tragikuma, hogy itt az abszolituzmust, a kor egész politikai és kulturális fejlődésének legfőbb hordozóját, idegen király, idegen udvar testesíti meg. A magyarságnak nincs rá módja, hogy döntő módon szólhasson bele saját sorsának alakulásába, mert a király idegenben székel, idegenek tanácsára hallgat, idegen érdekek szabják meg elhatározásait. Ha akadna is magyar az uralkodói tanácsában, szava elvész, kisebbségben marad, hiszen a Habsburgok nemcsak magyar királyok, hanem elsősorban német császárok s az osztrák tartományok urai, sőt a spanyol világhatalommal is szoros kapcsolatban állnak. Magyarország sorsa így menthetetlenül összefonódik a császári birodaloméval s az európai, Habsburg-politika fordulatainak függvényévé lesz, a helyett, hogy saját, belső, nemzeti érdeki kormányoznák. Az abszolutisztikus országlásból magát értődően kiszorulván, az mindvégig idegen marad a magyarság számára; Bécs részéről alig tapasztal egyebet háttérbeszorításnál, elnyomásnál, különállásnak szóló bizalmatlanságnál – anyagi létének öncélú emelését, nemzeti műveltségének fejlesztését hiába várná tőle. Nincs más választás, mint behódolni, lemondva dicső multról, szabadságról, nemzeti jellegről, vagy a rendiség rozsdás fegyverzetében küzdeni meg az idegenséggel. A magyarság két ellenség: török és német közt is a harcot választja, s a nemzeti célok védelme, az értük való kiállás meghosszabbítja az idejemult rendiség életét.

I. Lipót császár. Rézmetszet I. Toorenvliet festménye után, 1762-ből.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Jacob Toorenvliet (1635–1719) rajza után, Gualdo Galeazzo Priorato Historia di Leopoldo cesare c. művének 1672-ben Bécsben megjelent I. kötetéből.

Azonban a fegyverek s az erőviszonyok sokkal egyenlőtlenebbek, semhogy a küzdelem kimenetele kétséges lehetne. Hitlevél és annyi más alkotmánybiztosíték mind nem változtat azon a tényen, hogy a magyarok Mohács után, segítő kezet keresve a török ellen, távol tartózkodó idegent tettek meg királyuknak. Hiába marad meg a rendek királyválasztó joga: amíg tart a török veszély, úgysem igen választhatnak mást, mint az ausztriai hatalom örökösét. Hasztalan mondják ki számos törvényben, hogy a király az országban lakjék és magyar tanácsosokra hallgatva kormányozzon: a középpont Bécs marad, s az itteni fő-hatóságok, I. Ferdinánd államszervező munkájának gyümölcsei, jóelőre megvetik a Habsburg-abszolutizmus alapját. Az örökös tartományokban nem is várat soká magára az uralkodó hatalmának rendi korlátokon áttörő terjeszkedése. De magyar földön még erős a rendi ellensúly, s egyelőre a tapogatódzó, alkalmi kísérletezések körébe utal minden hasonló törekvést. Rendszeres, következetes, elméletileg jól megalapozott abszolutista államszervezésre különben a bécsi kormányférfiak sem alkalmasak [LIPÓT URALMA, AZ ABSZOLUTIZMUS KEZDETE] még a korlátlan uralkodói hatalom magyarországi jelentkezésének első, leopoldi korszakában. Magát I. Lipót királyt (1657–1705) már személyes tulajdonságai alkalmatlanná teszik arra, hogy a mindenkit lenyűgöző fejedelmi méltóság igazi hordozója lehessen: hiányzik belőle az önálló lendület, a bátor felelősségvállalás ahhoz, hogy maga vegye kezébe alattvalóinak sorsát. Maga csak aláírógép immár, tanácsosaira hárít minden kezdeményezést; az abszolutista hajlandóság ezekben rejtőzik, s telve ösztönös bizalmatlansággal a magyarok iránt, időnkint, alkalomadtán ki-kirohan ősi alkotmányuk ellen. A császár, igazi akaraterő híján, habozó határozatlanságban hányódik spanyol és egyházi befolyás között, hol a családi érdekekre hallgat, hol saját vallásos érzületére s a fáradhatatlan pápai nuncius, Buonvisi buzdítására. A magyarság ilyen formán, miközben a kezdődő abszolutizmus lassanként ránehezedik dualisztikus rendiségére, nem valami céltudatos és következetes fejedelmi akarat állandó s így szinte észrevétlen nyomása alá kerül, hanem a dinasztikus és vallásos célok közt ingadozó bécsi politikai rendszertelen, s ezért sokkal kevésbbé elviselhető lökéseit észleli nemzetiségét féltő érzékenységgel.

Flämitzer röpirata Magyarország birtokbavételéről a Habsburg-ház által, 1688-ból.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Az abszolutisztikus próbálkozások e két korai jellemzője közül az első, vallásos elem egyelőre csak Lipót lelkében él s inkább ürügynek jó; így az ország sorsába jó darabig a Habsburg-birtokok széteső csoportjai felé forduló családi politika szól bele döntő erővel. Lipót rosszakaratú tanácsosai tudomást sem vesznek a nemzet létérdekeiről. Bennük a magyarság megbízhatatlanságának balhite a Wesselényi-összeesküvés hatása alatt gyűlölködő megvetéssé fajul, szemükben az ország ősi alkotmánya nem egyéb avult tákolmánynál. De ötletszegény tehetetlenségükben képtelennek mutatkoznak bármilyen átgondolt abszolutisztikus reformra; önző politikájuk, durva hatalmi eszközeivel, semmivel sem bizonyul magasabbrendűnek a rendi huzavonánál.

A csupasz dinasztikus érdek csak a török bécsi vállalkozása nyomán ad helyet bensőbb, vallásos momentumoknak. S miután az Európa-szerte fellángoló lelkesedés meghozza Buda birtokát, a hálás magyarság az 1687-i országgyűlésen kimondja a Habsburgok fiágon való örökösödését az ország trónján, sőt az Aranybullában leszögezett ellenállási jogáról is lemond. A magyar föld még fel sem szabadult a török alól, az abszolutizmus alapja máris szilárdan áll, nincs mit félni többé a szabad királyválasztás ingatag talajától. Az első Habsburg-trónörökös hitlevelének záradéka, mely szerint úgy köteles megőrizni a nemzet jogait és kiváltságait, „amint azok értelmezéséről és használatáról a kiráy és a rendek országgyűlésen megegyeznek” – kitűnő alkalmat ad további hatalmi terjeszkedésre, a jus resistendi elejtése pedig eleve törvénytelenségre kárhoztat minden rendi ellenállást. Ennél több egyelőre a bécsi uraknak sem kell; a rendek megtették, amit kívántak tőlük, országgyűlésre nincs többé szükség. Az alkotmány látszólag érintetlen marad, de önkényes megkerülésével annál nyugodtabban folyik a „fegyverrel meghódított” ország csupasz fiskális érdekektől vezetett, magasabb szempontokat nem ismerő kizsákmányolása. A tehetségtelenségükről, hozzánemértésükről és botrányos sikkasztásaikról egyformán híres nagyértékű birtokain akad meg a szemük; sietnek rátenni a kezüket, amelyikre lehet, a Felvidéken hűtlenségért járó birtokelkobzás, a volt hódoltság területén neoacquistica commissio felállítása révén. Mindenre alkalmas keretet, biztosítékot adnak az országban elszállásolt s annak minden erejét kiszipolyozó német csapatok, hiszen, mint az 1687-i országgyűlés példája jutatta, a katonaság hatalmaskodása, Caraffa vérengzése éppen nem alkalmatlan eszköz a rendek megpuhítására. Bécs a fegyver jogán kénye-kedve szerint rendelkezik a visszahódított területekkel, ősi magyar földet vonva el a rendi igzagatás alól. S azután holtpontra jut a felszabadító háború is, melynek sikeréért annyi szenvedést, annyi megaláztatást hajlandó volt eltűrni a magyar: XIV. Lajos fegyveres beavatkozása nyomán a dinasztikus érdekek megint felülkerekednek minden más szemponton, s végül is, távoli, ismeretlen Habsburg-birtokokért, a spanyol örökösödési háborúba bonyolódik az ország.

Betelt a mérték; már csak szabadítóra várt a nemzet. Régi nagyúri hagyományokhoz híven az ország leghatalmasabb főnemese, fejedelmek sarja: II. Rákóczi Ferenc ragad fegyvert a magyar alkotmányért. Szabadságharcának [FELKELÉS AZ ÖNKÉNYURALOM ELLEN] (1703–1711) már első diadalmas lendülete alkudozásokra készteti az udvart, ami nem vall nagy kormányzati bölcseségre: az abszolutizmus ugyancsak nem állhatott megingathatatlan, elvi alapokon, ha képviselői fegyver nyomása alatt, akárcsak Thököly idejében, most is hajlandók voltak engedni belőle. Rákóczi azonban ki akarja húzni a bécsi önkényuralom minden méregfogát: választási királysághoz, az ellenállási jog érvényességéhez, a neoacquista visszaadásához, Erdély függetlenségéhez és a nyugati hatalmak garanciájához köti a megegyezést. E feltételeket teljesítve, a bécsi kormány szégyenszemre feladta volna abszolutisztikus országlásának hosszas küzdelem árán bevett sáncait, s lemondott volna hatalmának minden gazdasági és katonai alapjáról a „megbízhatatlan” magyarok földjén. Szerencséje azonban most sem hagyta el: nyugaton a höchstädti csatanyeréssel elmúlt a feje fölül a közvetlen veszedelem, s azzal mindjárt szabadabb kezet nyert keleten is. De az új, immár örökös király: I. József (1705–1711) is más fából volt faragva, mint az atyja: friss, energikus, erőteljes ember, nem minden nagyúri gőg nélkül, öntudatos képviselője a fejedelmi abszolituzmusnak. A spanyol örökösödési háború zavartalan folytatása érdekében maga is örült volna, ha Magyarországon helyreáll a nyugalom, de királyi méltóságának csorbulását nem tűrte, már pedig a felkelők nem tekintették őt örökös uruknak, – utóbb Ónodon (1707) le is tették az egész Habsburg-házzal együtt. A küzdelem tehát tovább folyt; a nemzet ellenállásban kénytelen felőrölni erejét, ahelyett, hogy – szerencsésebb, nyugati népek példájára – termékeny melegágya lehetne az abszolut uralkodó anyagi és szellemi műveltséget fejlesztő művészeteket pártoló gondoskodásának.

I. József koronázására készült díszes üvegserleg 1687-ből.*
(Magyar Nemzei Múzeum.)

A pohár velencei készítmény lehet, a köszörülés talán Pozsonyban került rá. Egyik oldalán I. József elég jól sikerült képmása látható, a másikon a Szent Korona a következő felírással: VIVAT JOSEPHUS PRIMVS REX HVNGARIAE. A bécsi udvari gyüjteményekből származik.

Eddig a szabadságharc, akárcsak elődei, visszafelé haladva Bocskayig, nem volt egyéb gyors döntésre törekvő megmozdulásnál; a várt lezárás azonban ezúttal elmaradt, hosszú esztendőkön át egyik fél sem tudott felülkerekedni, a császáriak azért, mert nyugaton is kellett harcolniok, a kurucok meg, mivel fegyelmezetlen, portyázó hadaik nem vehették fel a versenyt a korszerű német sorkatonasággal, elnéptelenedett, elszegényedett, utóbb pestistől is elgyötört országuk amúgy sem lévén képes nagyobb, huzamosabb erőfeszítésre. Rákócziék tragédiája éppen abban rejlett, hogy a forradalmat kellett volna állandósítaniuk, a hamar kihűlő lelkesedést konzerválniuk, minden előzmény nélkül, hagyománytalanul. Bármennyire a szegénység megmozdulása adta is a felkelés eleven erejét, az új, tartósabb berendezkedés, elnyomó abszolutizmus ellenében, nem történhetett máskép, csak a rendiség keretei között; az alkotmányos korlátokat nem ismerő kormányzás gondolatát Rákóczi egyébként is eleve elutasította magától. De amint az ausztriai önkény igáját is a jobbágyság lelkesedése rázta le a nemzet nyakáról, úgy az új Magyarország megalkotására is elégtelennek bizonyult a rendiség. Most, amikor, kifejtőzve a bécsi hatóságok gúzsbakötő gyámkodásából, újonnan, szinte a semmiből kell megépíteni mindent, önálló ország szervezett háborújává formálni az alattvalók felkelését, a kezdeményezés, szervezés, állandó igazgatás terhét jórészt a fejedelem és személyes hívei kénytelenek magukra vállalni, mert a rendek, híjával a központi hatóságok fegyelmező és nevelő hivatalnok-iskolájának, idegenkedve állnak szemben az országvezetés új feladataival. Most mutatkozott meg igazán: mit jelent az, hogy a rendek az idegen önkényuralom idején kiszorultak a tulajdonképeni kormányzásból; a világ közben eljárt felettük, magukra maradtak, kikoptak az alkotó munka egyre szélesedő mezőiről. Amióta utoljára vettek tevékeny részt az állam igazgatásában, az abszolutizmus, szabályosabb, rendszeresebb ügymenetével s az egyetlen akarat egybekovácsoló ereje, újratörő lendülete révén, lassan föléje kerekedett minden feudális partikulárizmusnak, rendi rendetlenségnek és passzivitásnak. Az idegen törekvések ellen való szüntelen védekezés közben vált természetükké ez az inaktív magatartás, kiváltságokat őrző, formalitásokon rágódó maradiság, hiánya az állandó lekötöttséggel járó munkafegyelemnek: csak az országgyűléseken jutottak szóhoz (igyekeztek hát ott jól kibeszélni magukat), s a török háború bajaiba feledkezve, ott sem igen jutott másra érkezésük, mint hogy a központi hatalom adókövetelésével a maguk sérelmeit szegezzék szembe. Azzal, mint aki jól végezte dolgát, jó pár esztendőre megint haza, birtokukra vonultak; kezdeményezés, reform mind az abszolut kormányra maradt.

I. József a koronázásán viselt magyar díszruhában. 1687.*
(Történelmi Képcsarnok.)

Az eredeti rézmetszet 25.5×36.5 cm nagyságú. Alul, a jobb oldalon olvasható jelzés mutatja, hogy Nürnbergben, Johan Christian Lochner könyvárus adta ki. A kép alatt verssorok szerint József a tizedik Habsburg a magyar trónon (ami azonban téves, mert V. Lászlóról megfeledkeztek), koronázásakor tíz éves volt és az év tizedik hónapjában nyerte el a koronát. Más nevezetességet nem tudtak róla mondani.

Ezt a beléjük rögződött gyakorlatot nem vetkőzhették le egyik napról a másikra: lényegében ezek folytatják most is, Rákóczival, saját vezetőjükkel szemben, még a melléje rendelt szenátus is többnyire rendi és nem tanácsadó testület módjára viselkedik. Az országgyűlés, mintha most is oppozició lenne a feladata, nem akar tudni önzetlenségről, közérdekről; a kiváltságok, anyagi érdekek védelmében csaknem olyan érzékenységet mutat, mintha idegen központi hatalommal állna szemben, s az követelné tőle az adót, [RÁKÓCZI ORSZÁGA] ismeretlen célokra. Alkotó, építő lendület most sincs a rendekben: amint az egységes szervezés és igazgatás állandóbb munkájára kerül a sor, kedvetlenséget és hozzánemértést mutatnak, nem tudnak mitévők lenni. Vagy nem tudják pontosan körülírni az új intézményeket és hatásköröket, mint a „konföderáció” vagy a „vezérlő fejedelemség” esetében, vagy pedig – végső zavarukban – az abszolutizmus kelléktárából veszik kölcsön például a gazdasági tanács kollégiális berendezését. Az adminisztratív gyakorlat hiányára vall az is, hogy pénzügyi dolgokban sem sok a tapasztalatuk: a rézpénz mindent eldöntő áradata így lesz gyógyíthatatlan rákfenéjévé az egész felkelésnek. Ha Rákóczi helyt nem áll a rendekért s birtokainak hatalmas erőforrásait nagyúri önzetlenséggel a nemzeti küzdelem szolgálatába nem állítja, az ő szervező tehetsége és kitartó energiája nélkül nyolc esztendőt sem ért volna meg a mozgalom. Az ország általános, végső kimerülése megpecsételte szabadságharca sorsát, de a küzdelem mégsem volt hiába: Zrinyi jóslata, hogy ha a Habsburgok verik ki a törököt, végveszedelem lesz abból, mert a németek „ekkor jobban felfuvalkodván, éppen eltaposnának bennünket”, nem mehetett teljesedésbe.

Ezüsttálca kuruckori csatajelenettel a XVIII. század első negyedéből.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Augsburgi munka a XVIII. század első negyedéből ES jelű ötvöstől. Tíz hasonló darabból álló sorozathoz tartozik, amelyek mindegyikén más-más csatajelenet van kiverve. A hagyomány szerint Szavojai Jenő herceg számára készültek, aminek azonban a tálcácskákon semmi nyoma sincs.

Az „eltaposás” nem következett be, mert a spanyol örökösödési háborúban kimerült birodalom új uralkodója, III. Károly (1711–1740) tanult annyit a történtekből, hogy az olyan hosszas hadakozás, mint amilyet Rákóczival kellett megvívni, kényelmetlen, sőt veszedelmes a Habsburg-házra nézve. Bármennyire megvolt benne is az uralkodó méltóságának büszke öntudata, fejedelmi kötelességének tartotta, hogy népei megelégedésére kormányozzon, véget vetve az évtizedes pusztulásnak és nyugtalanságnak. Kezdettől fogva hangoztatta, hogy bosszúállás helyett a magyarság bizalmának megnyerésére kell törekedni, jó bánásmóddal, keménység vagy megvető gesztusok nélkül. Nem kevesebbet jelentett ez, mint nyílt beismerését annak, hogy a leopoldi abszolutizmus csődöt mondott, s szakítani kell durva kizsákmányolásával, erőszakos eszközeivel. Arról azonban most sincs szó, hogy Bécs lemondjon az elért eredményekről: Károly befolyásos tanácsosai gondoskodnak róla, hogy csak a módszerben legyen változás, a lényeg érintetlen maradjon. Míg az uralkodó ígéretet tesz a törvények megtartására, Savoyai Jenő a birodalom oszlopa nem csinál titkot abból a meggyőződésből, hogy a magyar megbízhatatlan, rebellis természetű, s ezért a Délvidéket, kivált a Bánságot sohasem szabad a kezére adni. Király és nemzet közt helyreállt a békesség, de ez nem őszinte, legalább Bécs részéről nem; eleinte még formailag tiszteletben tartják az alkotmányt, de utóbb már a látszattal sem törődnek sokat: 1732 óta nincs többé nádor, a nemzet legfőbb képviselőjének tisztségét nem töltik be, helyette a királyi család tagja: Ferenc lotharingiai herceg a helytartó. Ekkor [III. KÁROLY ÚJ ABSZOLUTIZMUSA] már országgyűlést sem tart a király, helyette nemesi konkurzusok szavazzák meg az adót; az abszolutizmus leplezetlen nyíltsággal áll el, hiszen alapja ismét szilárd: a nemzet a pragmatica sanctióban (1723) elfogadta a nőági örökösödést. Nem elég, hogy a rendek az ország felszabadításakor megerősítették a Habsburg-házhoz fűződő kapcsokat, melyeket addig a török veszedelem tett eltéphetetlenné: most, hogy végkép odalett az ozmán magyarföldi hatalma, nőágon, a Habsburg-Lotharingia-házhoz is hozzáláncolják magukat. Igaz, jó negyedszázaddal előbb, még török seregek tanyáztak az országban, s ez a nyomasztó emlék nehezen akar kitörlődni a nemzet lelkéből: a felszabadultság állapota még túlságosan rövid, s a hódoltság túlságosan soká tartott ahhoz, semhogy a török szomszédságában nyugodtan lehetne aludni, különösen, amikor idegenek ülnek a végeken s az állandó hadsereg felállítását, szervezését és vezetését a rendek teljesen kiadták a kezükből. Védtelenül, s nem tudván többé eltépni a Bécshez fűző évszázados kapcsokat, a nemzet maga kívánja, biztosítékul a török ellen, hogy ezután elszakíthatatlan únióban lehessen az örökös tartományokkal s ezt beleveszi a pragmatica sanctióba. A magyarság, annyi pusztulás és vérveszteség után, érzi gyengeségét s maga bújik oda az erősebb mellé, oltalmat keresve – s ezzel, a közös uralkodónak mindenütt egyforma örökösödése révén, megalakul az ausztriai monarchia.

II. Rákóczi Ferenc fejedelem imádsága. 1708.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Ebben az új birodalomban, melynek életútjával most a magyarság sorsa elválaszthatatlanul összefonódik, többé nem a XVII. század-végi célok az abszolutizmus irányítói. Lipót uralmát még időnként vallásos motívumok hatották át s ő maga buzgón szentelte erejét a katolikus egyház szolgálatára; Károly uralma már teljesen laicizált s ha kell, erőszakkal is megvédi érdekeit az egyház hatalmával szemben. Az apa tanácsosai még nem tudtak felülemelkedni a puszta anyagi szempontok szűk horizontján, s a primitív uralmi törekvések pénzsóvár mohóságával vetették magukat a magyar föld fiskális kihasználására; a fiú már kezd szakítani a rideg kizsákmányoló módszerekkel, kormányzását lassanként melegebb, patriarchális gondoskodás hatja át. De a leggyökeresebb változás: az összbirodalmi eszme térhódítása, az új európai hatalmi helyzetből adódott. A spanyol örökösödési háborúban jutott utoljára szóhoz az a dinasztikus politika, mely távoli tartományok megszerzésének délibábját kergeti, a nélkül, hogy ehhez a törzsországok bárminő reális érdeke fűződnék. A rastatti béke (1714) végre megszakított minden kapcsolatot, ami addig Bécset a spanyol politika járószalagjára fűzte, a birodalmi érdekek sem döntők többé: Ausztria a maga lábára állt, rálépett az öncélú újkori nagyhatalom útjára. Még csak az hiányzott, hogy a Habsburg-abszolutizmus – híjával minden belső: népi, történeti egységnek – eggyé olvassza, egyetlen központból irányított egésszé forrassza tartományainak laza, sokféle elemből összetevődő konglomerátumát, nem respektálva Magyarország különállását sem. A középpont: Bécs adva van, s amióta a szatmári béke biztosítja a töröktől megszabadított magyar föld békés birtoklását, ide, keletre tolódott a Habsburg-monarchia súlypontja is; nem változtathat ezen az sem, hogy a spanyol Habsburgok örökéből jelentékeny birtokok (Belgium, Milánó, Nápoly, Szardinia) szálltak a császárra.

III. Károly. (1711–1740).
(Történelmi Képcsarnok.)

A monarchia törzsét immár az örökös tartományok alkotják, Magyarországgal együtt, de ez az elpusztult, elnéptelenedett föld, idegen, „rebellis” népével, természetesen nem lehetett középpont, nem lett még csak a többivel egyenrangú tartomány sem; csak egy kis darabja az egésznek, epizódista a formálódó birodalom életében. Óhatatlan, hogy a Habsburg-birtokok nagy egységébe tagolódjék, hiszen az idegen abszolutizmus nem ad alkalmat a nemzetnek arra, hogy maga vegye kezébe sorsának irányítását. A török hajdan oly döntő beavatkozásának elhárítása s az utolsó rendi felkelés leverése biztos eszközt ad az uralkodó kezébe: most már szuverén módon jelölheti ki a magyarság helyét a birodalom másodrendű, szolgáló népei között. A bécsi abszolutizmusnak magyar vonatkozásban épp az veszi el létjogosultságát, hogy nem mér egyenlő mértékkel, nem szán egyéb szerepet az országnak, mint hogy vérével és adójával táplálja az új nagyhatalmat. III. Károly tanácsosaitól távol áll, hogy a magyar földet a többihez hasonlóan részeltessék a monarchia egységének előnyeiben, arról meg persze tudni sem akarnak, hogy a magyarság képviselőinek bármiféle beleszólásuk lehessen az összbirodalom irányításába. Magyarország most hosszú időre elveszti az önálló külpolitikai orientáció minden lehetőségét: míg száz évvel előb Bethlen Gábor döntő tényező volt a 30 éves háborúban, s nemrég is Rákóczi XIV. Lajossal és Nagy Péterrel állt szövetségben, követei pedig Isztambultól Londonig mindenütt megfordultak – most a magyar államférfiak pillantása nem terjed többé túl Bécsen s az ország szűkreszabott határain. A kör bezárul körülöttük, hogy többé össze ne paktálhassanak a birodalom ellenségeivel: keletről s délről benyomuló idegen tömegek, nyugatról az osztrák tartományok veszik el az önálló külpolitikai tájékozódás saját lábra állító biztonságát. Szűk horizontok közé szorított kis nép, számban, erőben megfogyatkozva, önrendelkezés lehetősége s önálló hadsereg nélkül, ellenségektől szorongatva saját hazájában – így áll a magyarság nagy újjáépítő munkája küszöbén, értetlenül, magára hagyatva.

A „libertások”. II. Rákóczi Ferenc rézpénzei.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A magyar sors így menthetetlenül játékszerévé lett az idegen uralkodó szélesen megalapozott, idegen érdekektől vezetett abszolút hatalmának. Már Mohács óta döntő súllyal nyultak a külső erők a magyarság életébe, de ez, két ellenség közt, török és német ütközőpontjában időnként mégis lélekzetet vehetett önláló cselekvésre. Most azonban odalett a török hatalma, véget ért Nyugat és Kelet erőpárjának egymást ellensúlyozó játéka magyar földön – s ezzel a meggyengült ország egyszerre Bécs, a nagyranőtt Ausztria ölébe hullt, szinte tehetetlenségre kárhoztatva. Nincs többé, ami az idegen hatás döntő szerepét ellensúlyozza, belső, a határokon innen gyökerező erők alig jutnak már önállóan szóhoz a magyar sors alakításában. Az ősi alkotmány nem ad módot védekezésre, hiszen létrehozói nem gondolhattak arra, hogy külső erő valaha is így eluralkodjék az országon; [MÁRIA TERÉZIA ÉS A MAGYARSÁG] a fegyveres felkelés pedig, Rákóczi rodostói tragédiája után, túlságosan merész vállalkozásnak tűnik fel a hadakozástól elszokott, kifelé csak az osztrák ház roppant hatalmát érzékelő rendek szemében. Annyira elszoktak ők minden önálló akciótól, hogy az egyetlen kínálkozó alkalmat eszükbe sem jut kihasználni: amikor bárminő megmozdulásuk könnyűszerrel ledönthetné trónjáról az osztrák örökösödési háború végső veszedelmében védtelenül álló Mária Teréziát (1740–1780), igazi barokk loyalitással lovagiasan segítségére sietnek, feledve III. Károly látszatra ártatlan, valójában a magyar állami élet önállóságát fojtogató abszolutizmusát. Igaz a királynő ért hozzá, hogyan kell bánni a magyarokkal: egyéniségének hódító varázsával, női lelkének finom ösztönével, a vérbeli uralkodó politikai érzékével mindíg megtalálja a hatásos eszközöket érzelmeik megnyerésére; e könnyen hevülő nemzet csak jó szóra, melegségre áhítozik, s annál hálásabb érte, mert ilyesmit tán még soha nem tapasztalt Habsburg-királyai részéről. A rendek az összbirodalmi-centralista politika minden keserűségét hajlandók elfeledni azért, hogy a kis Ferdinánd főherceg magyarul válaszol az országgyűlési üdvözlőbeszédre, hogy a királynő megerősíti a nemesi privilégiumokat, felveszi az apostoli királyi címet, hazahozatja Szent István épségben maradt jobbkezét, Szent Istávn-rendet, magyar testőrséget alapít, a Bánságot, a tisza-marosi határőrvidéket, Fiúmét, a 16 szepesi várost visszacsatolja. Sőt eleinte, míg Lotharingiai Ferenc el nem nyeri a császári címet, s így az egész monarchiában a magyar koronával jár a legelőkelőbb cím s a legtekintélyesebb hatalom, még abban bízik a nemzet, hogy a királynő Magyarországra költözik s ezzel végre sikerül eltörölni az uralkodó külföldi tartózkodásának eredendő bűnét. Hiú reménység, hiszen a meggyökerezett rendszert ez sem változtathatná meg; de Mária Terézia ügyesen táplálja a lelkesedést, ellátogat az országba, királyi palotát építtet Budán – mindenben a megnyerés politikáját követi, símogatással, érzelmes barokk jelenetekkel, a nemzeti hiúság legyezgetésével. A síma szavak mögött azonban most is a régi szándék lappang: az abszolutizmus módszere, eszközei összehasonlíthatatlanul fínomabbak, mint Lipót korában, de célja, lényege változatlanul ugyanaz: Magyarország beolvasztása, önállóságának megszüntetése. Csak az avatatlan hihette, hogy a királynő hátat fordít a ragyogó császárvárosnak, s idegen nép közé, szegényes, elmaradott vidékre teszi át székhelyét; ellenkezőleg, a magyar urak hosszú sora vándorol most Bécs felé. Mária Terézia hivogató, csábító szavára. A nyájas invitálás ezúttal sem takar egyebet fínom számításnál: a magyar főúr, ha egyszer Bécs vonzókörébe került, nem tud többé szabadulni az udvari élet lenyűgöző varázsa alól, felolvad a főváros nemzetközi kultúrájában. Ha még megőrzött valamit ősei politiai hivatástudatából, itt a sokféle tartomány legtöbb hivatalainak székhelye szélesebb távlatok nyílnak szűk rendi látókörhöz szokott szemei előtt, s amint fokról-fokra magával ragadja az együvétartozás érzésétől áthatott centralista gondolkodás, hazája részérdekeit lassanként, önkénytelenül is birodalmi szempontoknak rendeli alá. De a magyar főnemesség nagy része nemcsak nemzeti célokról: politikai ambícókról sem akar tudni többé, ha már belekóstolt Bécs rokokó-élvezeteibe: ruhát, szokást letéve, nyelvét felejtve az osztrák arisztokráciához hasonul. S míg e nagybirtokos főurak, egyik a másik után, a császárváros kultúráját táplálva tékozolják el, amit csak kihoz [A FELVILÁGOSULT ABSZOLUTIZMUS] a földből magyar jobbágyaik verejtékes munkája – azalatt a bécsi abszolutizmus ellenséges vámpolitikája kizsákmányolt, elszegényedő gyarmat nívójára süllyeszti a sebeiből csak lassanként éledő, elesettségéből még fel sem egyenesedett országot.

Szavojai Jenő herceg. Rézmetszet 1722-ből.*
(Történelmi Képcsarnok.)

A nagyméretű (39×58 cm) rézmetszet jelzése a következő: Peint par Jaques (így!) van Schuppen Peintre du Cabinet de S. M. Imp. et Cath. – Gravé par B. Picart en 1722. A kicsinyített hasonmásunkon nehezen olvasható felírás így hangzik: EUGENE FRANÇOIS PRINCE DE SAVOIE ET DE PIEMONT. CHEVALIER DE LA TOISON D’OR, CONSEILLER DE’ETAT, GENERAL LIEUTENANT DES ARMÉES DE SA MAJESTÉ IMPERIALE ET CATHOLIQUE, MARECHAL DE L’EMPIRE, PRESIDENT DU CONSEIL AULIQUE DE GUERRE DE SA DITE MAJESTÉ, COLONEL D’UN REGIMENT DE DRAGONS, SON LIEUTENANT, GOUVERNEUR, ET CAPITAINE GENERAL DES PAYS-BAS AUTRICHIENS, &C. &C. &C. (Következik 6 soros francia vers.)

Az első magyar újság 1705 május 30-i száma.*
(Porosz állami titkos levéltár, Berlin.)

A Mercurius Hungaricust, a legelső magyarországi folyamatosan megjelenő hírlapot, II. Rákóczi Ferenc fejedelem hadserege adta ki abból a célból, hogy elsősorban a külföldet, de a hazafiakat is a hadjárat menetéről tájékoztassa s a császáriak által terjesztett téves híreket cáfolja. Megteremtője – Thaly Kálmán megállapítása szerint – gróf Esterházy Antal kuruc tábornok volt, aki első számát 1701 ápr. 14-i kelettel Kassán nyomatta ki. Címe ugyanazon év augusztusában Mercurius Veridicus Hungaricus-ra változott s ebben az alakban 1711 tavaszáig jelent meg. 1705 júliust Lőcsén, 1710-ben egy ideig Bártfán s utolsó számai ismét Kassán, eleinte hetenként, később havonként. A Mercurius példányait a császáriak igyekeztek megsemmisíteni, úgy, hogy belőlük eredetiben mindössze tíz szám ismeretes; ezekből az itt bemutatott a legkorábbi.

Gróf Pálffy János mint császári tábornok. Egykorú rézmetszet.*
(Történelmi Képcsarnok.)

A XVIII. század elejéről való metszet teljesen idegen jellegű alakban mutatja a későbbi nádort, s a szatmári béke (1711) megkötőjét, akinek hazafiságára vall, hogy császári tábornok létére a magyar név becsületéért párviadalra hívta ki János Frigyes württembergi herceget.

A magyar nemzet egykor abban a hitben kötötte sorsát a Habsburg-birodalomhoz, hogy sajátos fejlődése, ősi alkotmánya mindenkor kivételes helyet, külön elbánást biztosít majd neki a monarchiában. Most végkép illúziónak bizonyult az a hiedelem: a helyzet éppen visszájára fordult, a magyarság ekkor, az új gazdaságpolitika révén lett csak igazán mostohagyermekké a többi tartomány között. Alkotmánya, kiváltságai látszólag, forma szerint épségben maradtak, de a valóságban nemcsak hogy beilleszkedett a birodalomba, hanem egyenesen alárendelt helyzetbe került annak többi országához képest, s elnyomottsága hosszú időre gúzsba kötötte gazdasági életét, megakasztotta társadalmi fejlődését. Annál váratlanabbul sujtott le rá a kiskorusító vámpolitika, mert hiszen a jól értelmezett összbirodalmi törekvésekkel nem fért össze egyes tartományok elkényeztetése mások rovására; a centralista abszolutizmus gazdaságpolitikája: a merkantilizmus nem ismerte a kedvezményezett országok s a külső sötétségre vetett provinciák kettőségét. Az efféle egyenlőtlen elbánás már a fejedelem patriarchális uralmával sem volt összegyeztethető; annál visszásabb helyzetet teremtett hát, amikor Mária Terézia uralkodásának második felében egyre erősebben kezdtek érvényesülni a felvilágosult abszolutizmus népvédelmi törekvései. Maga a királynő élete végéig megmaradt a barokk államkoncepció hívének, de lelke sokkal rugalmasabb volt, sokkal inkább áthatotta a vallásos érzésből fakadó felelősség alattvalói testi-lelki jólétéért, semhogy mereven elzárkózott volna az új eszmék elől. Ezek virágoztatták fel gyűlölt ellenfelének, Nagy Frigyesnek országát; ezeket vallotta makacs meggyőződéssel a trónörökös: II. József, ezeknek hódolt a nagytehetségű, de erkölcstelen Kaunitz herceg s a többi tagja az államtanácsnak, mely 1760-ban alakult a birodalom tökéletesebb eggyéolvasztására. Ők már a ráció, a világosság századának gyermekei; nem egy pozitív vallás tételeiből kiindulva, hanem a természetjog abszolutisztikus megfogalmazása révén követelnek a királynak korlátlan hatalmat.

A Szent István-rend nagykereszteseinek díszruhája. Rézmetszet 1764-ből.*
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

I. Mansfeld metszete a rend alapszabályainak hivatalos kiadásában: Constitutiones insignis ordinis, equitum S. Stephani regis apostolici, Viennae, J. Kurzböck, 1764. 2-rétben.

A felvilágosult abszolutizmus államában minden alattvalónak veleszületett joga van emberhez méltó, szabad élethez, az anyagi és szellemi javak bizonyos mennyiségéhez; e javak minimumát a központi hatalom gondoskodása szerzi meg számára, s ezért a fejedelemnek tökéletes engedelmességgel tartozik, a kormányzásba nincs beleszólása. Legyen származásánál fogva bármelyik rend tagja, csak állampolgár, akár a többi; de az uralkodó is csak szolgája az államnak, nem Isten kegyelme, nem is a barokk tekintély emeli népe fölé, egyedül a kötelességteljesítés: ha alattvalói javára gyakorolja természettől való korlátlan hatalmát. Dicsőséges mult, öröklött szerep, büszke különállás: mind a háttérbe tűnik most a közjón munkálkodó állam primátusa mögött. Igazában csak most alakul ki a modern értelemben vett állam fogalma, a hagyományos megkötöttégeket, közbeékelődő társadalomszervezeteket nem ismerő központi hatalom, mely közvetlenül és egyformán akar gondoskodni az ország minden lakosáról, s cserében teljes alárendelődést kíván tőlük. Nem tűr partikularizmust, hűbéri decentralizációt, sem az egységben rejlő erő bárminő más megbontását; bizton akarja bírni, szilárdan egy kézben tartani népe, országa egész energiakészletét. S miközben az anyagi életet egyöntetű gazdaságpolitikával, a szellemi fejlődést egységes közvélemény kialakításával igyekszik nagy, közös célok szolgálatába állítani, irányító, rendező kézzel nyul bele az emberi tevékenység addig szabályozatlan sokféle területébe. Amit eddig spontán fejlődés: kicsiny közösségek egybefogódzkodó erőfeszítése s az egyház intellektuális szervezőmunkája formált ki, rakott egymásra lassan, helyhez, körülményhez mért sokszerűséggel most mind gondjába veszi az állam céltudatos, messzeterjedő, nagy egységre törő hatalma, s gyors, erőteljes lendülettel alakítja a maga céljaihoz. Nincs az életnek olyan szektora, ahol szervező akarata új feladatokra ne találna: jogban egységet, igazságszolgáltatásban alsó fokon is állami bíróságot, legkisebb alattvalóit is mindenképen megragadó, központosított állami apparátust akar teremteni; összeírja a lakosság számát és anyagi eszközeit, hogy tisztán lásson és biztos számítási alapon követelhessen adót, katonát az állandó hadseregnek, mely tisztára a központi hatalom rendelkezéseit követi; a mezőgazdaságot igyekszik kiemelni és primitívségéből, az ipart támogatja, megszabadítja hagyományos korlátaitól, a közlekedést kiépíti, a kereskedelmet szabályozottabb utakra tereli; egyenlő mértékkel mér minden társadalmi rétegnek, emberhez méltó, biztosított élethez óhajtja juttatni a szolgasorban küzködő szegénységet; intézményesen gondoskodik az egészségügyről, minél több testben-lélekben ép alattvalónak akar megélhetést biztosítani; beavatkozik a szellemi élet ütemébe is: saját kezébe veszi a nevelés ügyét, hogy hasznos polgárokat faragjon alattvalóiból, egyöntetű ismereteket, felfogást, gondolkodást terjeszt mindenfelé, még az egyházat is a maga akaratának rendeli alá, nem befolyásoltatva vallásos szempontoktól.

Hogyan is kelhetett volna versenyre a rendiség ezzel a friss erőtől duzzadó felvilágosodott abszolutizmussal, mely új feladatok vállalásának lendületével, a közjó s a humanitás jelszavával állt csatasorban ellene [HANYATLÓ RENDISÉG] mint afféle idejemult, ásatag, szinte megkövesedett maradvány ellen. Az idő eljárt, az élet elsuhant fölötte; körös-körül, az egyetlen Lengyelország kivételével, már mindenütt elvesztette szavát az állam ügyeinek intézésében, engedelmesen fejet hajtva már a barokk uralkodóknak. Csak magyar földön élt még, látszatra töretlen erőben, makacs szívóssággal; öregedő tagjait szokatlan ellenállóképességgel ruházta fel, hogy idegen királlyal állt szemben, akinek idegen érdekekhez igazodó korlátlan hatalma ellenében máskép, mint rendi keretek között, nem is szervezkedhetett a nemzet. Az ifjúság rugalmasságát azonban már senki nem adhatta vissza a magyar rendiségnek sem; belül fogyott az ereje, hajlékonysága, külső forrásból sem újulhatott meg többé, hiszen az európai fejlődés minden vívmánya már régóta csak az ellenséges abszolutizmus fegyvertárát, terjeszkedési lehetőségeit gazdagította. A magyar rendiség egyedül, magára hagyatva áll a porondon, merő anakronizmusként; nincs nyugati társa, akitől új ösztönzést, indítékokat kapjon, nem tárulnak előtte új életlehetőségek. De az abszolutisztikus állami gondoskodás korszerű alapelvei sem jutnak el hozzá másként, mint idegen, gyanús köntösben, Bécs közvetítésével. Rákóczi korának magyarja még önállóan, közvetlenül a forrásból meríthette haladottabb politikai eszméit, s esetleg – mint az 1712–1715-i országgyűlés által kiküldött rendszeres bizottságban – modernebb, merkantilista felfogást képviselt nem egy ausztriai államférfiúnál. A szatmári béke után azonban lassanként lezárul a horizont még a tágabb látókörű főurak többsége előtt is, s legföljebb szervetlenül, esetlegesen, egy-egy külföldet járó, vagy Bécsnél távolabb nevelkedő főnemes révén jut el az országba eredeti formájában a nyugati államvezetés gyakorlatának egy-egy új utakat mutató eleme.

A Szent István-rend jelvényének Mária Terézia által állandóan viselt példánya.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A kereszt aranyból van és zománcozás helyett drágakövek borítják. Szárai smaragdokkal, a középső mező rubinnal, a címerkép és a betűk gyémántokkal vannak kirakva. Zöldel szegélyezett piros szalagocska a használat nyomait mutatja. Egykor a császári kincstárban őrizték, amelynek katalógusa szerint: „wurde von weiland Ihrer Majestät der Kaiserin Maria Theresia täglich getragen, weshalb auch das abgenützte Band beibehalten wird”.

De hogyan is ültethette volna a rendiség a magyar talajba a felvilágosodás politikai ideáit, mikor nem rendelkezett az új feladatok megoldására képes kormányszervekkel? Az állami gondoskodást csak központilag szervezett, szakértő hivatali apparátus terjeszthette ki az emberi élet legkülönbözőbb oldalaira, s ilyen állandó munkamegosztáson alapuló tárgyias adminisztrációt csak az abszolutizmus hozott létre szerte Európában. A rendiség csak a főméltóságok viselőinek személyes felelősségére és szinte szuverén elhatározásaira épített patriarchális ügykezelést ismerte; bürokratikus hivatali hierarchiát a maga erejéből sehol sem tudott kifejleszteni. Volt ugyan a rendi kormányzásban is lassanként kiformálódott iratlan [ABSZOLUTIZMUS ÉS RENDISÉG ÖSSZECSAPÁSA] hagyomány, de ezen belül az egész ügymenetre mindenkor a nagyúr egyénisége nyomta rá bélyegét. Amíg a legfőbb ügyek intézői pontos áttekintést nem szerezhettek hivatali elődeik működéséről, – s jellemző, hogy az elhalt nádor levéltárának továbbadása csak a XVIII. században lett kötelező szokássá – folytonosságáról, kialakult hivatali gyakorlatról, egyszóval szakszerű, aktaszerű: modern ügyekezelésről nem lehetett szó. Ha így a rendiség már a hagyományos ügykörök intézésében is szükségkép elmaradottabb fejlődési fokot képviselt az abszolutizmussal szemben, annál kevésbbé lehetett alkalmas speciális szakismereteket, fejlett munkamegosztást, állandó lekötöttséget igénylő új feladatok vállalására. Nem a magyar rendek bűne: a fejlődés törvénye volt tehát, ha hiányzott náluk az érzék, a hozzáértés, a munkaszervezet az új követelmények teljesítéséhez, s tehetetlenül, szinte ölbetett kézzel nézték: az idegen abszolutizmus, korszerű, haladottabb rendezés igényével, mint keríti egymásután hatalmába az életnek addig érintetlen, fontos területeit. Természettől fogva lemondván minden reformról, minden kezdeményezésről, egész erejükkel a meglévőbe, a dicső multba kapaszkodtak, a rendi-nemzeti privilégiumokon őrködtek görcsösen. Megmerevedett tagjaikkal nem tudtak többé alkalmazkodni az új idők új követelményeihez; tekintetük csak a féltve óvott közjogi berendezésen csüngött, s ha a bécsi kormány ennek megkerülésével, kiváltságaik sérelme nélkül terjesztette ki hatalmát, nem vették észre, vagy nem tudtak tenni ellene. Az alkotmány formáinak gyakorlásában élték ki magukat; a Hármaskönyv, a Corpus Juris volt egész világuk, horizontjuk nem terjedt túl a nemesi jogok és alkotmányos szabadságok immár negyedévezreddel előbb rögzített bibliáján és kiegészítésein. Ami a Tripartitumból hiányzott, vagy ellenkezett vele, arról tudni nem akartak, s ez áthághatatlan korlátokat vont minden haladottab koncepció, minden önzetlen gondoskodás elé, mely a kiváltságos renden túl az egész társadalomra áraszthatta áldásait.

Mária Terézia a trónon. 1741 körül készült francia rézmetszet.*
(Országgyűlési Múzeum.)

A 18×27.5 cm méretű rézmetszet jelzése: A Paris, chez Selis, rüe St. dominique, fauburg St. Jacques.

A közjóért a humanitásért síkraszálló felvilágosodott abszolutizmus és az önző különállásukhoz ragaszkodó rendek közt az összeütközés nem várathatott soká magára. A barokk korszakban Mária Teréziát még minden erélyesebb fellépéstől visszatartotta, a fenyegető nemzetközi helyzet, majd a hála trónjának megmentéséért. Így folyhatott az 1741-i országgyűlés az alkotmány helyreállításának, a rendi kiváltságok megerősítésének, a nemesi birtok hangsúlyozott adómentességének jegyében, s így történhetett, hogy a királyné és a rendek az 1751-i diétán is hagyományos dualisztikus formák közt terjesztették elő adókövetelésüket illetőleg sérelmeiket, s Haugwitz radikális adóügyi reformjaira nem került sor. A nagy összecsapás csak az 1764-i országgyűlésen következett be, midőn új anyagi erőforrásokat kellett nyitni a hétéves háborúban végkép kimerült birodalomnak, s másfelől már a felvilágosodás népvédelmi törekvései is kezdték bontogatni szárnyukat. A rendek makacs ellenállásán megtört minden igyekezet a nemesség megadóztatására s a jobbágy terheinek könnyítésére; a királynő alkotmányos úton sehogysem boldogult, feloszlatta hát az országgyűlést, nem is hívta többé össze, fiát: II. Józsefet vette maga mellé uralkodótársnak, a nádor helyét nem töltötte be, az úrbérrendezést, a tanügyi reformot rendeleti úton valósította meg, s ami a legsúlyosabb: most már teljesen kiszolgáltatta az országot az ellenséges gazdaságpolitiai önkényének. Míg a rendek még dualisztikus barokk államképet szövögetnek: a király és a nemzet együttműködésén épülő büszke palotát képzelnek maguk elé, melynek köveit egyfelől a hűség, másfelől a szabadság tartja össze, s mennyezetén át az ég nyílik meg az ország lakói előtt – a valóságban most a magyarság számára bezárul a nyugati polgárosodás, a modern társadalmi fejlődés útja; szegénységre kárhoztatva, a kormányzásból is kiszorulva, szinte magával tehetetlenül kénytelen megvívni harcát Bécs és a terjeszkedő nemzetiségek ellen, passzív, védekező állásban, a rendiség elavult fegyvereivel.

Mária Terézia királynő a Szent István-rend jelvényével. Egykorú olajfestmény.
(Történelmi Képcsarnok.)

Mindez nem történhetett volna meg, ha a magyar föld nincs úgy összenőve a birodalom többi részével s az uralkodó szilárdan kezében tartja az állam igazgatását, hogy ezen keresztül érvényesítse akaratát, ha már a rendiség erejét nem sikerült megtörnie. A rendek ellenállóképességét viszont éppen az a tudat acélozta meg, hogy privilégiumaikkal együtt az ország hagyományos különállását, természettől való, minden beolvasztásnak ellenszegülő másmilyenségét védelmezik, s ettől a szereptől évszázadok óta egyetlen Habsburg-uralkodónak sem sikerült elütni őket. Joggal tudták magukat a nemzet egyedüli képviselőinek: magyar szemmel nézve ők voltak a „politikai nemzet”; tisztában kellett ezzel lenni az államhatalom felvilágosodott képviselőinek is, bármennyire meglátták a kiváltságolt rendek mögött a társadalom szélesebb, jogtalan rétegeit. Az idegen abszolutizmus, midőn le akarta rombolni a rendi privilégiumok kivénhedt bástyáit, egyszersmind a nemzeti autonómiát veszélyeztette, s amikor az összbirodalmi gondolat jegyében az ország beolvasztására tört, szükségkép a rendiség helyzetét is aláásta. Nem csoda hát, ha a nemesség csökönyösen ragaszkodott legfőbb privilégiumához: az adómentességhez; ezen nyugodott kivételes állása, egész világa, ez biztosította számára az anyagi függetlenséget ahhoz, hogy sikerrel szállhasson szembe a korlátlan uralkodói hatalom önkényével. Nem lehetett tőle kívánni, hogy oly hosszú, dicsőséges mult után önként fossza meg magát saját létének alapjától, gyengítve ezzel a nemzet ellenálló erejét is – amikor, viharos emberöltőkön, [A RENDISÉG ELMARADOTTSÁGA] amúgy is megritkultak sorai, megfogytak anyagi eszközei. A közteherviselés gondolatának merev elutasítását az tette visszássá, hogy amióta a nemesi felkelés nem felelt meg többé a korszerű hadakozás kívánalmainak, a kiváltságos rend elszokott a fegyverforgatástól, hozzá még az állandó seregről való gondoskodást is teljesen a királyra hárította át, végkép kiadva kezéből a haza megvédését – holott adómentességének éppen a katonáskodás volt az alapja. Ezzel különállása, mely amúgy is egyre tarthatatlanabb torlaszként állt az egészséges társadalmi fejlődés útjában, értelmetlenné vált, elvesztette belső igazolását.

Katonák és parasztok. G. P. Rugendas rajza után készült metszet a XVIII. század első feléből.*
(Történelmi Képcsarnok.)

A 11. lapnál említett hántolt rézmetszet párja ugyanazon művészektől. Mérete 18.5×14 cm.

A rendiség, amióta szűkkeblű elzárkózásával, öntudatlanul is, gyarmattá süllyesztő idegen vámpolitika átkait szabadította az országra, immár nemcsak hatalmi eszközök és munkaszervezet dolgában, hanem erkölcsi tekintetben is alacsonyabbrendű képződmény az abszolutizmusnál: azonfelül, hogy a szétszórt erőket nem képes úgy egybefogni és új, nagy célok szolgálatára rendelni, mint emez, széles társadalmi rétegeket rekeszt ki a nemzeti élet vérkeringéséből, mit sem tudva felvilágosult népvédelmi gondoskodásról. A világosság századában nem ad helyet a jobbágyságnak a napon: mert Werbőczy, a nagy parasztlázadás leverésének idején, az elnyomottak sötét sorsára kárhoztatta a szegénységet, most, negyedévezred multán is csak annyit akar juttatni a lakosság jó négyötödének, amennyit a paragrafus előír: hogy eltarthassa nemes urait s azonfelül adót fizethessen, katonát állíthasson az államnak. Elzárkózik az – igaz, még elég jelentéktelen – városi polgárság felé is: követeit nem engedi szóhoz jutni az országgyűlésen. Sőt magán a kiváltságos renden belül is csak a középső réteg: a birtokos nemesség érzi magát a nemzet hivatott képviselőjének; a szegényebbje jobbára szótlan jobbágysorban él, a gazdag főúr meg egyre kevésbbé talál meghallgatásra, amióta a hivatali arisztokrácia soraiba lépett, vagy országos hivatást feledve, rabjává lett a bécsi kultúrának – tehát politikában is, műveltségben is elvesztette régi önállóságát. Az idegen abszolutizmusnak sikerült a vezetésre termett főnemesség túlnyomó részét elpártolásra bírni, magához édesgetni a nemzeti ellenállás éléről; most makacsabb, de szervezetlenebb és csekélyebb műveltségű ellenféllel: a köznemességgel állt szemben. Alig akadt már született tekintély, igazi irányító kéz, mely tömörítse a köznemesség széteső tömegeit, nem volt többé országgyűlés sem, ahol a véleményeket kicseréljék, az ellentéteket elsimítsák. [II. JÓZSEF ABSZOLUTIZMUSA] Nem maradt más hátra: a nemes vármegye szűk keretei közt kellett megszervezni a nemzet önvédelmét, változó eréllyel és eredménnyel, s ez a partikularizmus még szűkebb korlátokat vont a köznemesség amúgy sem valami messze szárnyaló tekintete elé. Gondolkodása könnyen megrekedt a paragrafusok labirintusában, s ami rajtuk túl, az alkotmány megkerülésével veszélyeztette a nemzet függetlenségét, annak érzékeléséhez éppoly kevés tehetséget mutatott, mint a Tripartitum horizontját meghaladó korszerű reformok jelentőségének átértéséhez. Nyugati kortárs szemében így tünhetett fel a Habsburg-abszolutizmus mint a haladás letéteményese s az idejemult magyar rendiség, vele ellentétben, mint minden maradiság megrögzött képviselője. A tragikus fejlődéssort, mely a király idegenségétől vezetett idáig, a felvilágosodás embere nem tekinthette végig, s ezért azt sem érthette meg, hogy a rendek nem szegődhettek a bécsi abszolituzmus szolgálatába, amíg magyarságuk szentebb volt nekik akármilyen haladásnál – s így a világosság felé vezető út bezárult előttük.

A pozsareváci béketanácskozás. 1718. Egykorú rézmetszet.*
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

Egy sorozatosan megjelent, évkönyvszerű kiadványból, amelynek címe: Neu eröffneter historischer Bilder-Saal. Képünk az 1727-ben kiadott VIII. kötet 128. lapjáról van véve.

Hogy a bécsi abszolutizmus, ha gátlás nélkül érvényesítheti akaratát, valóban végső veszedelmet jelent mindenre, ami nemzeti: II. József uralkodása (1780–1790) mutatta meg igazán. Az ő korszaka jelenti magyar földön a felvilágosodás igazi kiteljesedését; benne testesül meg a fejedelmi abszolutizmus szinte már a valóság korlátait áttörő eszmei tökéletességgel. A birodalom igazgatásának minden szála a császár kezébe fut össze: saját tapasztalatai alapján ő szabja meg a célokat, páratlan munkabírással maga teremti meg az eszközöket, a többi mind csak végrehajtó közeg, gép az egyetlen uralkodó akarat szolgálatában. Ha kell, erőszakkal is kényszeríti alattvalóit a közjó elérésére, úgy amint azt az ő természetjogban gyökerező szuverén akarata, doktriner racionalizmusa jelöli ki számukra. Ami csak gátolja a tőle függő állammechanizmus működését: multat, hagyományt, tekintélyt mind elhárít az útból, az érzelmeket nem ismerő emberi ész, a ráció optimizmusával tetszése szerint akarja alakítani, eredeti sajátosságaikból kivetkőztetni a legkülönbözőbb történeti képződményeket. Mindent eggyéolvasztó buzgalmában nem ismer akadályokat: végső harcot hirdet a rendiség mint az egységes állam érdekeivel összeegyeztethetetlen nemzeti különállás, privilégiumokon nyargaló osztályönzés, hagyományokba kapaszkodó sötét maradiság képviselője ellen. Hogy eskü, alkotmányos ígéret meg ne kösse a kezét, nem koronáztatja meg magát; a központi hatóságokat jól használható eszközzé gyúrja át, a tisztvsielőket kötelezi a közjó lelkiismeretes, önfeláldozó szolgálatára; a megyéket, a nemzeti-rendi ellenállás e megtisztítandó fészkeit tíz kerületben egy-egy királyi biztosnak rendeli alá s kinevezett alispánok révén igyekszik autonómiájuktól megfosztani; a németet teszi meg hivatalos nyelvvé, az igazságszolgáltatást [AZ ABSZOLUTIZMUS BUKÁSA] legalsó fokon is államosítja; fölméreti az országot, hogy egységes alapon, a fiziokratizmus szellemében vethesse ki az adót a nemességre is, cserében az ellenséges vámrendszer megszüntetését helyezve kilátásba. Mindez, a teljes beolvasztás jegyében, a rendi Magyarország tökéletes felszámolásával volt egyértelmű; rendeletei, melyeket azonos szöveggel küldött szét birodalma minden részébe, ha teljesen átmentek volna az életbe, néhány év alatt nagyobb változást hoznak létre az ország állapotában, mint korábban egész emberöltők erőfeszítései. A szerencsétlen török háború (1788–1789) kudarca s a nemzet ellenállása azonban végül is megtörte a beteg császár erejét, megpecsételte reformjainak sorsát; mindazt, amit esztendők éjt-napot eggyétevő munkájával maga épített fel, most a mintaszerű abszolút uralkodó halálig töretlen fegyelmezettségével és következetességével maga rombolta le, csupán három leghumánusabb rendeletéhez ragaszkodva. Az abszolutizmusnak a történeti fejlődést semmibe vevő, egyoldalúan racionalisztikus nagy kísérlete elbukott, s nyomában kétszeres erővel ébredt újjá a nemzeti-rendi kiváltságok maradéktalan érvényesítésének oly soká visszafojtott vágya. Míg az országot a magyar érzés hullámai járják át soha nem tapasztalt forrósággal, a rendek is korábban alig látott egyetértésben igyekeznek körülbástyázni kivételes állásukat, a felvilgosodás vívmányait önző módon a maguk javára gyümölcsöztetve. Mint ahogy 1764-ben Kollár Ádámnak a fejedelem korlátlan hatalmát hangoztató röpirata heves rendi reakciót váltott ki, úgy fejti ki most a köznemesség a társadalmi szerződés elmélete alapján, hogy az uralkodóház II. József törvénytelen uralmával eljátszotta jogait. A rendek választó királyságról álmodoznak, melyben évenként összeül az országgyűlés, s törvényjavaslataitól a király csak egyszer tagadhatja meg a szentesítést; szenátusról, mely a törvénytelen rendeletek végrehajtását felfüggesztheti, ellenállási jogról, a bécsi haditanácstól független nemzeti hadseregről, magyar diplomatákról. Csupa korszerűtlen, a végveszedelem elmultának mámorában fogant álomkép; a bécsi abszolutizmusnak csak egy kissé össze kell szednie magát, hogy az illúziók birodalmába utalja valamennyit.

AZ 1716/18-I ÉS AZ 1737/39-I TÖRÖK HÁBORÚ.

Mária Terézia népei oltalma alatt. Metszet a hétéves háború korából.*
(Országgyűlési Múzeum.)

Az eredeti metszet mérete 18.5×15 cm. Aláírása: REGN[UM]. HUNGARIAE. A képen a királynő jobbján két magyar, balján két horvát látható.

[KÖZPONTI KORMÁNYZÁS] Végigtekintve jó száz esztendő alkotmányos küzdelmein, láthattuk: mint terebélyesedett el s szívott magába minden napfényt az abszolutizmus friss életnedvektől duzzadó fája, árnyékba borítván a rendiség lassan elszáradó ágait. Bármilyen szívósan ragaszkodtak a nemzet képviselői az ősi dualisztikus közjogi berendezkedéshez, nem tudták megakadályozni, hogy az idegen központi hatalom fokról-fokra ki ne szorítsa őket az állami élet különböző területeiről, akár hézagait használva ki az elavult alkotmánynak, mely az élet sokféle vonatkozását szabályozatlanul hagyta, akár egyszerűen félretéve azt. Az ország forma szerint még a rendiség állapotában él, de valójában az uralkodó korlátlan akarata tölti ki az állam kereteit, egyre fokozódó teljességgel. A nemzet lassan kiszorul az állam fogalmából, s ez annál jelentőségteljesebb, mert uganakkor a XVIII. század az államhatalom soha nem látott terjeszkedését hozza I. Lipótnak tisztán materiális érdeklődésű, kizsákmányoló abszolutizmusától kezdve el egészen a II. József-féle állami mindenhatóságig.

Az eszközt e fokozódó állami beavatkozáshoz a kormányzás központi szervei adták az uralkodó kezébe; az egyedüli akarat uniformizáló ereje rajtuk keresztül áramlott az ország testébe, lassanként együteműre formálván annak feudális széttagoltság és rendi partikularizmus közepette széjjel járó, egyenetlen vérkeringését. A fejlődés törvénye volt, hogy a központi igazgatás az abszolutisztikus törekvések szekértolója legyen; minél szabályosabban működött az állami apparátus, annál inkább egyetlen úr eggyéforrasztó szándékait szolgálta, annál kevésbbé engedelmeskedhetett a sokfejű rendiségnek. A magyar országgyűlések hasztalan foglalták törvénybe újra meg újra, hogy a magyar kamara független legyen a bécsi udvari kamarától: a „correspondentia” hiú reménység maradt, a király idegensége természetszerűleg hozta magával a tőle függő kormányszék „dependentia”-ját a bécsi hatóságoktól. Nem lehetett ez máskép, amióta a magyar tanácsosok csak nagyritkán találtak meghallgatásra, s szavuk súlya akkor is eltörpült a titkos tanács állásfoglalása mellett. Csak időről-időre fordultak meg az udvarban, s így nem is lehetett áttekintésük a birodalom intézésére, amióta a Habsburgok sokféle országa mindinkább egybetartozó monarchiává szövődött össze. A magyarság lassanként az őt legközelebbről érdeklő dolgokba sem szerezhet bepillantást; Bécsben legfeljebb egy-egy „gutgesinnt” aulikus főúr jut szóhoz, személyes összeköttetései révén, s abból a nemzetre vajmi kevés a haszon. Az igazán magyar érzésű, megalkuvást nem ismerő nagyúr szava, mint korábban Zrinyi Miklósé, pusztába kiáltott szó marad; legyen akármilyen vezetésre termett férfi, magába kell fojtania alkotó vágyát, némaságra kárhoztatva, vagy az inaktív rendiség zsákutcájába szorulva, mindenkép hatástalan vesztegeti el tehetségének sorsformáló erejét.

Magyarország és Ausztria egyetértése a XVIII. század első felének ábrándos elképzelésében. Rézmetszet 1735-ből.*
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

Bél Mátyás Notitia Hungariae novae historico geographica. Viennae, 1735. című főművének I. kötetéből, a 74. oldalról. Nem lehet kétséges, hogy úgy ennek, mint a munkában előforduló más hasonló jelképes kezdő- és záróképeknek alapötlete Béltől származik. A XVIII. század első felében voltak még hazafiak, akik el tudták képzelni, hogy Magyarország és Ausztria szerető testvérekként teljes egyetértésben haladnak. A finoman rajzolt képecske ezek felfogását juttatja kifejezésre.

Amíg a magyarság állandó küzdelemre kényszerül idegen kormány, elnyomó önkény ellen, s harcát csak a rendiség elavult fegyverzetében vívhatja meg, nincs rá mód, hogy döntő súllyal hallassa szavát saját országának központi igazgatásában. Az abszolút hatalom sajátos, egyre szélesedő hivatali apparátusa mellett egyre csekélyebb szerep jut a nádornak s a többi rendi főméltóság egy személy elhatározására és felelősségére épülő tevékenységének. A nemzet legfőbb képviselőjének tisztsége a korszak harmadrészében betöltetlenül áll, nagy romlására amúgy is erősen megcsappant hatalmának; s ha mégis sor kerül nádorválasztásra, a rendek csak aulikus érzelmű jelöltek között válogathatnak. A kancellária, a központi igazgatásnak tulajdonképeni s az 1720-as évekig egyedüli átfogó szerve, lényegében nem egyéb az udvar expedíciós hatóságánál; tagjai ugyancsak a Habsburg-ház hívei közül kerülnek ki, s legföljebb a nemzeti-rendi érdekek végső veszedelmében szánják rá magukat, hogy szelíd ellenvéleményt kockáztassanak meg. Inkább a hivatali szevezet az, ami megőrzött egyet-mást a korábbi, félig-meddig rendi korszak hagyományaiból: élén a XVIII. század elejéig még püspök-kancellár áll, ami az ősi szokásnak megfelel ugyan, de az újkori laicizált államban hovatovább anakronizmus; egyházi ember tehát, aki mellesleg másféle funkciót is teljesít, holott a korszerű bürokratikus gépezet hivatalnokot, egész embert kíván. Az ügymenet sem [A RENDI KÖZIGAZGATÁS] felel meg eléggé a szubjektív monumentumokat kizáró, munkamegosztáson alapuló szakszerű adminisztráció ideáljának, éppúgy nem, akár a kancellária sokféle kompetenciája: expedíciós szerv mindenféle ügyben, ami nem a haditanácsra vagy a kamarára tartozik, kegyelmi tényektől az igazságszolgáltatásig. Ugyanaz az idejemult, középkori hagyomány nyilatkozott meg ebben, mint mikor a rendiség nem akart tudni tárgyias szempontokról, az ügykörök szakértő különválaszthatásáról, s közjog és magánjog, alkotmány, közigazgatás és törvénylátás egyetlen, egybetartozó egésszé fonódott össze gondolkodásában. A rendi sajátosságokon túl persze része volt ebben a török idők viharainak is: köztük minden organikus fejlődés megakadt, a puszta materiális lét s a hadakozás igényeinek jutott az elsőség. Megállapodott viszonyok híján nem jöhetett létre rendszeresen működő hivatali szevezet, a közigazgatás ügye elválaszthatatlan maradt a közjogi problémáktól, s önálló élet lehetősége nélkül, el-elakadozva, rendi sérelmek függvényekép tengette életét.

Úr és paraszt a XVIII. század végén. Rézmetszet Townson angol utazó rajza után.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Robert Townson Travels in Hungary, with a short account of Vienna in the year 1793. London, G. G. and I. Robinson, 1797. című munkájából. A kép célzatossága nyilvánvaló, szembeállítja a föld népének nyomorúságát a földesúr jólétével. A derék angol utazó másutt, pl. Írlandban a táradalmi ellentéteknek sokkal kirívóbb példáival találkozhatott volna.

II. József mint magyar trónörökös kétéves korában. Meytens festménye után készült hántolt rézmetszet.*
(Történelmi Képcsarnok.)

A 34×22 cm méretű metszet jelzése: Johań Lorenz Rugendas inv. sculps. et excud. Aug. Vind. A trónörökös mögött felsorakozó magyar csapatok, éppúgy, mint a kép alá írt német és latin vers elárulja, hogy a kép elsősorban a magyarok számára készült. Az erősen kicsinyített hasonmáson nehezen olvasható sorok így hangzanak:

Dein Hungarn, hoher Prninz,
bewundert dich nicht bloss;
Auch Teutschland that auf dich
mit frohem Jauchzen gross,
Die Lorbern grünen schon,
die im verfolg der Zeiten
Sich sieghafft um dein Haupt
mit holdem Schatten breiten.
Princeps, deliciae Divae ac laus
unica Matris,
Hungarici Populi Teutonicque
decus!
Surge age, maternos celera complere
triumphos;
Ecce, Tuo capiti laurea serta
virent.

A rendi közigazgatás ilyen elmaradott állapotában semmikép sem lehetett alkalmas arra, hogy megbírkózzék a felszabadított, megnagyobbodott Magyarország állami berendezésének roppant feladataival. Hiányzott a szilárd alap, melyre az új, szélesebbkörű hivatali apparátus épülhetett volna, kimaradt a nemzeti fejlődésből az állandó adminisztratív munka fegyelmező gyakorlata, lendületet adó folytonossága, szakszerű elmélyedése. Nemcsak a szécsényi konföderáció sorsa mutatta ezt, hanem már korábban Esterházy Pál terve is az ország újjászervezéséről: azt hitte a nádor, hogy a kancellária reformjával, főpapokból és főurakból álló guberniummal, mely a törvénykezésben is legfőbb fórum lenne, időnként összeülő, rendeleteket javasló bizottságokkal megoldást nyerne az egész ország minden kormányzati problémája. A rendek azonban, mit sem sejtve korszerű bürokráciáról s annak jövendő térhódításáról, az ősi alkotmány ily csekély változtatásába sem hajlandók belemenni, a nádor jószándéka rendiség és abszolutizmus két malomköve közt őrlődik fel, s ezzel a nemzet részvétele minimálisra zsugorodik össze az új berendezkedésben. A visszahódított terület állami megszevezését a bécsi udvar veszi a kezébe, s amennyire tőle telik, siet kihasználni az alkalmat saját hatalmának kiterjesztésére. Jószerencse, hogy Lipót tehetetlen s nem éppen tisztakezű tanácsosainak abszolutisztikus törekvései még a puszta fiskális kihasználás kezdetleges fokán állanak: így kerül a neoacquista mindjárt Buda megvétele után a bécsi udvari kamarától, tehát a legfőbb ausztriai pénzügyi hatóságtól függő kamarai adminisztrációk kezelésébe. De bármennyire hangoztatták is Bécsben, hogy a volt hódoltság területe a felszabadítással nem lett Magyarország részévé, hanem jure belli a császár tulajdonába ment át, korszerű, fejlett, maradandó közigazgatást nem tudtak teremteni a visszahódított részeken, pedig zavartalanul megtehették volna, hiszen a magyar hatóságoknak minden beavatkozását eleve elhárították. Kétségtelen: sok kezdeti nehézséggel kellett megküzdeni, de koncepcióban, hivatástudatban [AZ ÚJ ÁLLAMI BERENDEZÉS] mindenkép primitív felfogásra vallott, hogy a budai kamarai adminisztráció a közigazgatás és az igazságszolgáltatás teendőit együttesen gyakorolta, állandó egyenetlenkedésben a katonai hatóságokkal; s bár az elpusztult vidék újjáépítésében hasznosan működött közre, itt is, akár a birtokpolitikában, főként fiskális érdek vezette, az adóalap növelése volt legfőbb gondja, s nem a még éppen csak vegetáló lakosság támogatása. Magyar akarat helyett harminc esztendőn át, csupán Rákóczi hadisikereitől megszakíva, ez az anyagias szellem s a császári katonaság rettenetes nyomása képviselte az államhatalmat a Dunántúl s az Alföld legnagyobb részén.

II. József trónörökös korában, a magyar katonaság élén. Egykorú rézmetszet.
(Történelmi Képcsarnok.)

A Rákóczi-felkelés morális hatásának köszönhető, hogy ennek az országcsonkító, népet kihasználó idegen uralomnak vége szakadt az ország szívében. A békés erőgyüjtésre áhítozó bécsi udvar hozzájárult az 1712–1715-i országgyűlés kívánságához, hogy a kamarai adminisztrációk a magyar kamara irányítása alá kerüljenek, s aztán, mintegy ellenszolgáltatáskép a pragmatica sanctio megszavazásáért, a rendekkel egyetértve vetette meg közel másfél évszázadra az újjáépülő Magyarország állami berendezésének alapját. A vasvessző politikájának feladásából önként következett, hogy az abszolutisztikus tendenciákból és a bürokratikus ügykezelésből egykép engedményeket kellett tenni a nemzeti-rendi kívánságok irányában, úgy, amint azok az 1712–1715-i országgyűlés által kiküldött rendszeres bizottsági munkálataiban megnyilatkoztak. De sokkal inkább természettől való adottság volt immár, hogy a bürokratikus szervezetet királyi akarat teremti meg s alakítja a maga céljaihoz, semhogy a bécsi abszolutizmus engedményei a lényeget érintették volna. Annyit sikerült elérni a rendeknek, hogy most már nagyrészt magyar hatóságok intézték az ország ügyeit, s bennük a régi főméltóságok: nádor, országbíró, perszonális vezető helyet kaptak, a tisztviselők sorában is sok magyar futhatott be magasba ívelő hivatali pályát a tekintélyes számú idegen mellett; de mindez inkább csak forma szerint jelentett változást, a magyar központi igazgatás függetlensége – idegenek beleszólásától, a titkos tanács, utóbb az államtanács centralista szellemű, döntő állásfoglalásától – hiú álom maradt. A bécsi kormány az újjászervezett kormányszékek működését szilárdan tartotta kezében, maga adott nekik utasításokat, miután a rendek, érzéketlenül minden szabályszerű hivatali működés iránt, nem sokat gondoltak [ABSZOLUTISZTIKUS BÜROKRÁCIA] ezzel; hasonló rövidlátással hárították el maguktól az új államigazgatás fenntartásának anyagi terhét, úgyhogy az idegen abszolutizmus a tisztviselők fizetésén és kinevezésén keresztül is kitünő alkalmat talált akaratának érvényesítésére.

Kollár Ádám munkája a magyar király hatalmáról egyházi ügyekben. 1764.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Az országgyűlésre érkező királynő fogadása a pozsonyi vár kapujában 1744. Egykorú rézmetszet.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A 62. lapnál idézett Historischer Bilder-Saal 1752-ben megjelent XI. részének 222. lapjáról. A királynőt, kinek balján császári férje lépeget, a primás üdvözli az összegyűlt rendek élén.

A m. kir. udvari kamara, mint már a neve is mutatta, kezdettől, még I. Ferdinánd idejétől fogva az uralkodó hatósága volt, s ehhez képest viszonylag a legfejlettebb fokán állt a bürokratikus ügykezelésnek; a bécsi udvari kamarától való tényleges függésén a rendek sűrű tiltakozása mit sem változtathatott, mint ahogy tisztviselői közt is mindvégig bőven akadtak idegenek s mindenre kész hívei az uralkodóháznak. A király mellett működő m. kir. udvari kancelláriát is sikerült már 1690-ben a fejedelmi akarat teljesen használható eszközévé idomítani, megfosztva minden rendi jellegétől: a püspök-kancellár s a tőle személy szerint függő familiárisok helyébe rövidesen világiakból álló hivatali hierarchia lépett, négy tanácsosból, két referendáriusból és segédhivatlai tisztviselőkből. Még a legtöbb rendi-nemzeti elemet az ország legfontosabb kormányhatósága. Az 1724-ben megalakult kir. helytartótanács őrizte meg; nem is lehetett ez máskép, hiszen a nőági örökösödés elfogadása idején jött létre, s a rendek úgy képzelték, hogy a király távollétében a nádor hatósága lesz, neki segédkezik majd megszaporodott teendőinek ellátásában. De a rendi tervezgetéstől hosszú volt az út a helytartótanács megalakulásáig, s még hosszabb odáig, míg működése huzamos gyakorlatból leszűrődött formákat vett fel: nemcsak nevében, valósággal is királyi hatósággá vált, az uralkodó elé kellett terjesztenie az ügyeket, maga nem rendelkezhetett felőlük. A döntés a király (helyesebben a bécsi udvar) kezében volt, s ő a kancellária útján tudatta elhatározását; a helytartótanácsnak csak a véleményes jelentéstétel és a végrehajtás szerepe jutott, s ha itt tőle telhetőleg igyekezett is hangot adni a legfontosabb nemzeti-rendi érdekeknek, egészben véve eszköz volt csupán, ha elnöke lett is az új hatóságnak, éppen elvesztette az önálló intézkedés lehetőségét, nemhogy hatáskörét kiterjeszthette volna; s alig töltött nyolc esztendőt az új hivatal élén, máris királyi helytartó, az uralkodóház tagja váltotta fel, s tevékenysége csak Mária Terézia uralkodásának első felében éledt újra. Nem sok akadályt jelentett a bécsi abszolutizmus útjában a helytartótanács más 22 tagja és többi tisztviselője sem, hiszen az uralkodó nevezte ki őket megbízható főpapok, főurak és nemesek közül; idő multával egyre inkább királyi hivatalnoknak érezték magukat s az új bürokrácia szellemében kezdték kiterjeszteni az állami gondoskodást az emberi élet legkülönbözőbb területeire. A helytartótanács, hajdani rendi főméltóság utóda, lassanként szakszerűen tagolt, bürokratikus királyi hatósággá lett, s mialatt [AZ URALKODÓ ÉS AZ ÁLLAMPOLGÁR] a felvilágosult abszolutizmus szolgálatában egyenlő szöveggel küldözte szét sokféle rendeletét az ország más-más arculatú, meszi tájaira, hathatósan működött közre abban, hogy a feudális-rendi széttagoltságból idő multával egységes állam kerekedjék. A rendiség az államügyek intézésében hovatovább a megye (s a legalább bírói felsőségéhez rendületlenül ragaszkodó földesuraság) fellegvárába szorult vissza, itt, a helyi végrehajtás terén igyekezett érvényesíteni érdekeit és hagyományait. A megyei tisztikar nem haladott, bürokratiks módon, hanem patriarchálisan, a néppel való mindennapos érintkezés során vérévé vált személyes rendelkezési készség, tradicionális politikai érzék segítségével látta el egyre szaporodó teendőit; hatásköre és szervezete mind jobban kiépült, amióta megnőttek a feladatok s a főúr irányító politikai akarata lassan kikapcsolódott a megye életéből. Így lett az autonóm nemesi vármegye, mintegy a vis inertiae erejével, a nemzeti érdekek védelmezője minden alkotmányellenes abszolutista törekvéssel szemben; még II. József uralmát is kiböjtölte, pedig a kalapos király, kinevezett alispánok és királyi biztosok révén, mindenkép ártalmatlanná igyekezett tenni a rendi maradiság makacs szervezeteit. Az etatizmus e szélsőséges képviselőjének nagy vállalkozása, hogy – magyar és erdélyi kancelláriát egyesítve, a kamarát a helytartótanácsba olvasztva bele – az első következetesen felépített, pontosan működő, korszerű állami gépezetet teremtse meg magyar földön, – nem lehetett hosszú életű.

A magyar királyi udvari kancellária Bécsben, eredeti alakjában. (XVIII. századi metszet után.)*

A palota Johann Bernhart Fischer von Erlach műve s eredetileg Strattmann grófné számára épült. A kép aláírása: Prospectus Palatii Comitis Leopoldi de Windischgräz, a[nte] Palatium Comitissae de Strattmanin. – Prospect des Hoch-Gräffl[ichen] Leopold von Windischgrätz-Pallast in der vordern Sehe[n]ckenstrasz. a. Der Verwittibten Gräffin von Strattmanin Hausz.

Az újjászervezett központi igazgatás révén az állam, helyesebben az uralkodó akarata egyre számottevőbb tényezővé lett az alattvalók mindennapi életében. Korábban az egyes ember jóformán csak az adófizetésen s a katonaállításon keresztül érzékelte az állam hatalmát; az élet többi vonatkozásainak rendezése, amennyire ennek egyáltalán szüksége mutatkozott, a feudális-rendi társadalomra maradt. Az állampolgár fogalma csak a XVIII. században alakul ki; addig a nép fia, kiben a faji összetartozás tudata még csak halványan, alaktalanul élt, elsősorban valamelyik feudális nagyúr alattvalójának érezte magát, hozzá fűzték őt a familiaritásnak az élet minden megnyilatkozását át- meg átszövő szálai. A fejedelmi abszolutizmus most közvetlenül és minden vonatkozásban magához akarja ölelni a nép széles rétegeit, félrehárítván a közbeékelődő politikai és társadalmi szervezeteket. Nem elégszik meg azzal, hogy a rendek akadékoskodását megtörje azokon a területeken, melyeket az uralkodó felfogás a politikai élethez számított: éreztetni akarja az állam felsőségét, irányító, rendező kezét a magánélet még érintetlen, széles szektorain is, ahol addig legfeljebb a társadalom autonóm gondoskodása alkotott szabályokat. Lassanként politikum lesz minden, a felvilágosult uralkodó úgy véli, közelről és egyformán érdekelt minden alattvalója egész sorsában, s megkövetelheti mindegyiktől, tehetségéhez képest, a közösség, az ország, az egységes állam minden addigi mértéket meghaladó szolgálatát.

AZ ORSZÁG TAGOLTSÁGA A XVIII. SZ. DEREKÁN

Az egységet, hogy a király abszolút hatalma a nemzet minden fiára kiterjed, elsősorban kifelé kell dokumentálni; innen van, hogy a magyar rendek a külügyek intézésében vesztik el legelőször a beavatkozás lehetőségét, s míg a diplomáciai tevékenység Európa-szerte első virágkorát éli, döntő tényezővé lépvén elő a világ sorsának irányításában – a Habsburg-birodalom szekeréhez láncolt magyarság, híjával minden önálló külpolitikai tájékozódásnak, vakon sodródik bele a kontinens különböző háborúiba.

II. József császár, a magyar trónörökös, huszáregyenruhában, marsallbottal. 1772.*
(Történelmi Képcsarnok.)

Hántolt rézmetszet, jelezve: Battoni Effigiem pinx. J. G. Haid fecit Viennae 1772. C. P. Maj. Az eredeti 32×46 cm. Szépiavörös színű lenyomatokban is megjelent.

Nemcsak az európai helyzet áttekintése, az önálló magyar hadsereg is odalett Rákóczi bukásával, hasonló nagy sérelmére a nemzeti autonómiának. A vezérlő fejedelem szervező zseníje birkózott utoljára a roppant feladattal, hogy a gyakorlatlan, fegyelmezetlen „rajta Miska” hadakból rendszeresen, zárt kötelékekben harcoló, reguláris nemzeti sereget hozzon létre, kiélt, elpusztult, állandótlansághoz szokott országban vállalkozván az állandó katonaság létfeltételeinek megteremtésére. Mindezt: intézményesen megszervezett tisztképzést, utánpótlást, élelmezést, felszerelést szinte a semmiből kellett elővarázsolni; a nemesi inszurrekció mit sem tudott róluk, a török időkben hozzászokott a könnyed, portyázó harcmodorhoz, gyors rajtaütéshez, ami az állandó seregek, módszeres stratégiai manőverek, hosszadalmas vonulások korában döntést nem, legfeljebb pillanatnyi sikert hozhatott. A nemesi felkelés ilyenformán már a XVII. század végére sokat vesztett katonai értékéből, s idő multával egyre több jelét adta használhatatlanságának: nehézkesen, nagy üggyel-bajjal gyűlt egybe, s mikor szabályszerű ütközetre került a sor, nem ismert fegyelmet, alkalmazkodást, az eredmény nem állt arányban a nekibuzdulással, személyes vitézséggel. A rendiség megrekedt a feudális kor gondolatvilágában: még mindíg a személyes teljesítményt tartotta nagyra, nem tudott tárgyi alapra helyezkedni, mindenestül egyetlen akaratnak alárendelődni. Akár a közigazgatásban: a hadviselésben is feltűnő hiányosságait mutatta az állandóságnak, szervezettségnek, szakszerű hozzáértésnek. Még mindíg csak időről időre, a szükséghez képest fogta meg hol az egyik, hol a másik dolog végét, még egységnek látta az élet egészét, holott annak kitáruló teljességét egyetlen ember energiája már nem ölelhette át, csak többek többféle állandó elmélyülése, sokféle specializált szakértelem egybefogódzkodása. A korszerű, egy akaratnak engedelmeskedő állam a hadakozásban is egész embert, hivatásos katonát kívánt, nem pedig nagy időközökben lóra ülő, gyakorlatlan inszurgens hadakat; sőt a török szomszédságában a rendeknek is be kellett látniuk, hogy magánvárakra épülő feudális hadakozás a multé, az ország védelmét csak állandó sereg biztosíthatja. De az elszegényedett, meggynegült nemesség nem tud felemelkedni [EGYSÉGES BIRODALMI HADSEREG] odáig, hogy az állandó hadseregben töbet lásson puszta anyagi, adózási problémánál: a fenntartás terhét nem hajlandó magára vállalni, azt az uralkodóra hárítja át, s ezzel az önálló, nemzeti hadsereg felállításának lehetőségét könnyelműen kiadja a kezéből. A magyar huszár- és hajdúezredek a bécsi haditanács rendelkezése alá kerülnek, a császári sereg alkotórészeivé lesznek, s ott fokról-fokra levetkőzik magyar egyenruhájukat, nyelvüket, hagyományaikat; magyar haditanács, független hadvezetés: jámbor szándék marad, s a nádor, hajdan az ország haderejének legfőbb vezére, katonai vonatkozásban is elveszti jelentőségét. Az idegen ezredek úgy állomásoznak továbbra is az országban, mintha, belső ellenség ellen, még mindíg a bécsi abszolutizmust támogatnák, annak hatalmát akarnák jelképezni, s a magyar parasztságank 1711 óta fegyver sincs a kezében, amivel elnyomó önkényük, erőszakos túlkapásaik ellen védekezhetnék. Mindezen legföljebb csak enyhíthetnek a különböző hadi regulamentumok (így az 1751-i), meg a helytartótanács kebelében működő, polgári biztosság központi tisztviselői és megyei közegei, a sok panasz, súrlódás gyökerét nem irthatják ki: szükségkép következik az a laktanyák, táborok hiányából, abból, hogy az állandó sereg megvan, mielőtt még előfeltételeit megteremtették volna. A császári katonaság hónapokon át ott ül a szegénység nyakán, s az türelmes megadással szolgáltat neki rendes és lóporciót: napi 1 font húst, 2 font kenyeret, 8 font szénát, 6 font zabot, fél csomó szalmát (amiért összesen 5 krajcárt számítanak le hadiadójából), ad sót, szállást, tüzelőt, fűtést, világítást, szekerezést, ha ugyan zabolátlan garázdaság, pénzsóvár kapzsiság vagy szántszándékukkal szabadjára engedett fegyveres erőszak ennél is többet ki nem csikar belőle.

A helytartótanács palotája Budán.*

Az egyszerű homlokzatú palota eredetileg a Sz. Klára-rendű apácák zárdája volt. A Helytartótanácsnak II. József rendeletére Pozsonyból Budára történt áthelyezésekor (1784) alakították át a hivatal céljaira. A kapu feletti ormótlan üvegtető újabban került az épületre.

Mária Terézia huszártiszti egyenruhában. Rézmetszet 1743-ból.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A 26. lapnál említett Theatre de la Milice etrangere c. képes munkából. Jelezve: Albrecht Schmidt excud. Aug. Vind. A huszártisztet ábrázoló kép alatt: Ein Hussaren Officier és négysoros, a huszárt dícsérő német vers.

Külügy és hadügy irányítása tehát egykép kicsúszott a nemzet kezéből; nem járhatott különben a pénzügyekkel való rendelkezés sem, hiszen a fejedelmi abszolutizmus kezdettől fogva oly nagy gonddal építgette hatalmának anyagi alapját, mint aki tökéletesen tisztában van a materiális érdekek döntő szerepével az ember életében. Az újkori egységes államnak a korábbinál lényegesen nagyobb gazdasági erőforrásokra volt szüksége, hogy eltarthassa uralkodójának fényes barokk-rokokó udvarát, állandó hadseregét, nagyra nőtt s egyre szélesedő hivatali apparátusát. Nyugaton az abszolút uralkodó természetszerűleg jutott az ország jövedelmeinek birtokába, hogy e jelentékenyen megszaporodott kiadásokat fedezhesse; Magyarországon azonban, a hosszú életű rendiség, a Habsburgok idegenségével állván szemben, makacsul ragaszkodott a királyi s a nemzeti jövedelmek megkülönböztetéséhez. A sokat hangoztatott közalap (fundus publicus) megteremtése azonban, mely tisztán a nemzet, pontosabban a rendek rendelkezésére állna, s a király távollétében közelebből körül nem írt országos programm végrehajtását tenné lehetővé, puszta tervezgetés maradt; a nemesség, e legérzékenyebb, [A PÉNZÜGY BÉCS KEZÉN] anyagi ponton, azzal nyugtatta meg magát, hogy a „camerale”, akár a „militare”, a királyra tartozik, az ő személyes ügye. A bécsi kormány nem is késett, hogy saját belátása szerint rendelkezzék a jövedelmekkel. A magyar ércbányák hozadéka, királyi magánbirtokok lévén, már régóta a bécsi pénz- és bányakamara kezéhez folyt; a kamarabirtokok, sóbányák, harmincadok, újabban az uralkodó által megteremtett posta jövedelmét is a magyar kamara, tehát királyi hatóság kezelte, függő viszonyban az udvari kamarától; a szegénységre kivetett hadi adóval s a háborús időkben kívánt rendkívüli subsidiummal pedig a bécsi haditanács rendelkezett. Így a rendek nemhogy bele nem szólhattak a használásába, de még csak nem is ellenőrizhették azt; legfeljebb annyit tudhattak, hogy az összegnek egészen csekély hányada jut a központi adminisztráció fenntartására, annál több a császári udvar pompájának növelésére (ami éppen nem volt jele a Habsburg-abszolutizmus magasrendűségének). A sok háborúskodásban megnövekedett ausztriai államadósság törlesztéséhez azonban már tudtán kívül járult hozzá a nemzet; a bécsi udvar még azt sem tartotta szükségesnek, hogy a magyarságnak rendeletben adja értésére a Banco del giro (1703, utóbb a bécsi Stadtbank, majd pedig az Universal-Bankalität) megalapítását, pedig a tisztviselők jövedelméből nyíltan levont bizonyos hányadot (arrha) a bank tőkéjének szaporítására. Igaz, pénzügyi téren a trendek – az abszolutizmus jóvoltából minden gyakorlatból kiszorulván – nem sok szakértelmet mutattak, hagyományos érzékenységük is könnyen eltompult, amint privilégiumaikat közvetlenül nem érintő ügyekről volt szó, s így az új ausztriai pénzintézet a Magyarországból befolyó pénzjövedelmeket is zavartalanul fordíthatta olyan adósságok törlesztésére, amikben a magyarságnak semmi része nem volt.

Huszártiszt Mária Terézia korából.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Alapjában véve az 1774-ben alakult magyar királyi hitelfőpénztárnak sem jutott egyéb szerep a birodalom terheinek csökkentésénél; a magyar hitelügy – telekkönyv és korszerű jogrendszer híján – sokkal kezdetlegesebb állapotban volt még, semhogy kölcsönkötvényekkel jelentősebb tőkéket lehetett volna életre hívni, vagy tétlenségükből előcsalogatni.

A magyar huszár angol ábrázolásban. 1742-ből.*
(Történelmi Képcsarnok.)

A 22×32.3 cm méretű rézmetszet jelzése: Bickham sculp. – Published by W. Meyer, According to Act of Parliament Augt–1742.

Hiányzott a pénz belső cirkulációja, mint az a rendiség haladottabb képviselői is észrevették, s a bécsi gyarmatpolitika mindenre alkalmasabb, semmint arra, hogy iparpártolásal, a kereskedelem fejlesztésével segítsen a bajon. Mesterségesen s szinte teljes egészében a terménygazdaság szintjén konzerválja az országot, a merkantilizmus elveinek tökéletes megcsúfolásával; ami támogatást nyujt a magyar gazdasági életnek, az tisztán a nyersanyagtermelő, iparcikk-fölvevő szerep Ausztriára nézve hasznos betöltését szolgálja. Magyarország lényegében agrárállam marad, s városfejlesztő nagy manufakturák, egészséges belső gazdasági vérkeringés megteremtése helyett az a fő anyagi problémája, hogy a felszabadult vidék félnomád állattenyésztése mihamarább intenzív mezőgazdálkodásnak adjon helyet, mely földművelést és állattartást egybetartozó, harmonikus egésszé olvaszt össze s lehetőleg csekély mértékben hagyatkozik a természet erőire. Sokkal súlyosabb feladat ez, semhogy az újjáépítés nagy terhét hordozó szegény paraszt egyedül megbírkózhatnék vele; nem elég tág a kisnemes látóköre sem, a nagybirtokos [GAZDASÁGI ELNYOMÁS] meg csak addig fordul segítő kézzel jobbágyai felé, amíg Bécs vonzása magával nem ragadja – azután sorsukra hagyja őket. Annál jelentőségteljesebb, hogy a terjeszkedő abszolutizmus most már a mezőgazdasági élet addig királyi gondoskodástól nem érintett területeit is közvetlen pártfogásába veszi: gazdasági egyesületeket létesít, új gazdasági és ipari növényeket, új állatfajtákat honosít meg, erdőt oltalmaz, a földközösségből megmutatja az utat a szabadabb, egyéni gazdálkodás felé. A magyar ipar viszont ugyancsak mostoha elbánásban részesül: itt Bécs beavatkozása – mondhatni – negatív irányú, fejlett gyáripart nem tűr, csak félgyártmányokat termelő, kezdetleges háziipart, hogy az osztrák ipar csekély értékű produktumainak – melyeket az új gazdasági rendszerben Magyarországnak kell elfogyasztani – ne legyen hazai versenytársuk. Alig néhány nagyobb manufaktura működik az országban, az is a főurak jóvoltából; a városokban elzárkózó céhek folytatják kicsinyes, szűkkörű munkásságukat, pang az élet, legtöbb helyen megreked a túlnyomó mezőgazdálkodás szintjén, csak a század vége felé élénkül meg valamennyire a főbb kereskedelmi útvonalak, elsősorban a Duna mentén. De itt sem a belső forgalom a jelentős: a merkantilizmus korában a külső, lehetőleg gyarmattal folytatott kereskedelmen van a hangsúly, s ebben Magyarország játssza a szenvedő fél, a kolónia szerepét. Fő kiviteli cikkeinek az a rendeltetés jut, hogy Bécset táplálják s az osztrák ipart olcsó nyersanyaggal lássák el; a súlyos vámtételek és tilalmak jól működő rendszere megbénít minden távolabbi kivitelt és behozatalt, s ezzel a magyar kereskedő elveszti eleven kapcsolatát a külfölddel, az ő pillantása sem hatol túl többé Ausztria vámsorompóin. A bécsi abszolutizmusnak tehát, annyi tehetetlen tapogatódzás után, végre sikerült egységes, átgondolt gazdaságpolitikát kialakítania, de annak áldásaiban csak az ausztriai tartományok sütkéreznek, elnyomása, átkai viszont mind a magyarságra súlyosodnak, szöges ellentétben minden egészséges összbirodalmi koncepcióval. A merkantilista eszmék híve persze hivatkozhatott arra, hogy Magyarország kivitt nyersterményeinek csak egy hányadát kapja vissza az osztrák ipar feldolgozásában, s ennélfogva kereskedelmi mérlege aktív; de az akkor még ismeretlen fizetési mérleg megmutatta volna, hogy a kamarai és bányajövedelem, a hadiadó s a katonaságnak természetben adott szolgáltatások értéke (1773-ban pl. mintegy 11 és félmillió forint), kivált ha még a Bécsben élő, Pozsony vagy Pest-Buda környékén épített kastélyaikba éppen csak el-ellátogató magyar főurak költekezését is hozzászámítjuk, sokszorosan felülmúl minden kereskedelmi aktívumot. Magyarország lakosságához képest erején felül (26–29%-kal) járult hozzá az összbirodalom kiadásainak fedezésében, nagyobb arányban, mint a Habsburgok akárhány gazdagabb, fejlettebb, szerencsésebb tartománya.

Pénzügy és hadügy, az állami élet e két legfontosabb területe az idegen uralkodó korlátlan akaratának hódolt immár, függetlenül minden nemzeti-rendi beavatkozástól; kisajátításuk s a gazdasági élet céltudatos szabályozása révén megdönthetetlen szilárdsággal állt az abszolutizmus alapja. S miután lassanként a közigazgatást is sikerült célszerűbb, hasznáhatóbb szerkezetté átgyúrni, a többi kérdés már másodrendűnek látszhatott a bécsi kormány szemében, nem szorult rá igazgatásuk maradéktalan birtokbavételére. A jogi élet terén már nem is ment volna oly símán a király abszolút hatalmának érvényesítése, bármennyire hirdették is az udvar mindenre kész hívei, hogy az igazságügy reformjához nincs szükség a nemzet hozzájárulására. A pénzügy és a hadügy megszervezését maguk a rendek is a király jogának tekintették, amíg tiszteletben tartotta féltett adómentességüket, de az igazságügy, s ami vele összefügg: mindez a nemesség legsajátosabb birodalmához tartozott. Miután az állami élet döntő vonatkozásaiban adottságaiknak megfelelően végzetes rövidlátást tanúsítottak, oly görcsösen kapaszkodtak az igazságszolgáltatás hagyományos formáiba, mintha csak itt, e kiváltságaikkal legszorosabban összefüggő területen akarnák magukat kárpótolni államhordozó szerepük csorbulásáért. Egész privilegizált világuk nyugodott Werbőczy kíméletlen logikájú jogrendszerén; a csekély számú (mintegy 5%-nyi) nemességnek ez adott bírói pálcát a kezébe az alsóbb társadalom széles rétegei fölött, megfosztva őket a pörbeli jogképességtől is. A kiváltságos rend jogainak messzemenő védelme, a nemes embernek adott sokféle kautéla tette a pörös eljárást oly hosszadalmassá és bonyolulttá. Aki jussát nem akarta hagyni, annak már azért is kitartó küzdelmet kellett vívnia, hogy a pört egyáltalán megindíthassa: mikor erre nagy költséggel sikerült bírói parancsot szereznie, az alperes tiltó mandátum kieszközlésével megakadályozta a pör megkezdését, úgyhogy a tilalmat újabb paranccsal kellett feloldatni – s ez elismétlődött többször is, mielőtt még a tulajdonképpeni pörösködés megindult volna. azután jött csak a maguk hasznát néző ügyvédek hosszadalmas szófecsérlése, formalitásokon rágódó, apróságokban elvesző üres szóvitája, a bizonygatások és kifogások végeláthatatlan láncolata, majd a sokféle halasztó, tiltó és a pör menetébe avatkozó egyéb törvénytelen parancs; ha azután az ügy végkép rosszul állt, bizonyos összeg lefizetése árán abban lehetett hagyni s utóbb perújítással újra kezdeni. De ha végül mégis jogerős ítéletre került a sor, a vesztes fél még mindíg nem adta ki kezéből utosó ütőkártyáit: a végrehajtást még megakadályozhatta jó pénzért szerzett bírói mandátummal, jobb híján erőszakkal is, sőt az ellenfélnek végre-valahára átadott jószágot minden közvetlen veszedelem nélkül vissza is foglalhatta. Nem csoda, ha ilyen körülmények között a pörösködés a végtelenbe nyúlt s alaposan igénybe vette egész generációk [AVULT IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS] anyagi és szellemi energiáit; a XVII. század második felében már csak az kereste jussát a felső bíróságok előtt, aki rövidebb úthoz nem folyamodhatott, s akkor azután várhatott hetven esztendeig is, amíg igazához jutott. Nemcsak az elavult perjogban volt tehát a hiba, hanem a törvényszékek működésében is: munkájukat megbénították a háborús idők, lassították a Lipót-féle abszolutizmusnak a bírák tekintélyét romboló s a kincstár érdekeit törvénytelenül elősegítő beavatkozásai, de maguk a bírák is el-elmaradoztak, hanyagul s nem éppen pártatlanul látták el kötelességüket. Így történhetett, hogy a legfőbb nemesi bíróságok: a hétszemélyes és a királyi tábla – melyekben az ország rendes nagybírái: a nádor, az országbíró és a személynök ítélkeztek bírótársak: ítélőmesterek és ülnökök segítségével, évente 40 napig a királyi Magyarország nyugati, 40 napig a keleti felében – ezek az ú. n. nyolcados törvényszékek 1609 és 1700 között, tehát 90 év alatt mindössze két esztendőn át működtek a felsőmagyarországi részeken. Az igazságszolgáltatás e megdöbbentő hiányosságain vajmi keveset enyhített az ítélőmesterek sok panasszal járó vidéki vándorbíráskodása, meg a megyei törvényszékek jelentőségben ugyancsak erősen megnőtt működése.

Európa háborúban álló nemzetei. Vásári rézmetszet 1757-ből.*
(Történelmi Képcsarnok.)

A 29.3×22.2 cm méretű kép az egymással háborúban álló hat nemzet fiainak rövid jellemzését adja. Mint az örökösödési háború idején megjelent legtöbb hasonló „újságlap”, ez is Augsburgban készült. Jelzése: J. P. Haidt in. et del. – J. Lorenz Rugendas Sculps. – C[um] P[rivilegio] S[acrae] C[aesareae] M[aiestatis] Joh. Michael Probst excudit Aug. Vind. 1757. A kicsinyítés folytán nehezen olvasható versek közül a bennünket érdeklő így hangzik:

Der Unger,
Ich scheue kein Gefahr,
kein schieszen, würgen, hauen,
Mein schnell u. leichtes Pferd
ist treflich un[d] gewohnt,
Mir pflegt vor Blut u. feur
im Treffen nie zu grauen,
Wer sich mir wiedersetzt,
wird von mir nicht verschont.

A tarthatatlan állapoton csak gyökeres reform segíthetett, leszámolás az anarchiával, visszaélésekkel, a közigazgatástól elkülönülő, állandó, társas törvénykezés, a bíróságok hatáskörének és hierarchiájának rögzítése. De a bécsi udvar számára az átszervezés egyelőre csak ürügynek, alkalomnak lett volna jó az abszolutizmus és a kincstár érdekeinek hathatósabb előmozdítására – ámbár hasonló célok szolgálatában nyers erőszaktól, törvénytelen ítéletmondástól sem riadt vissza, ha a Wesselényi-összeesküvés részeseinek kivégzéséről, „eretnek” prédikátorok nyakasságának megtöréséről vagy Eperjes ártatlan polgárianak megfélemlítéséről volt szó, s a visszafoglalt részeken is minden skrupulus nélkül ruházta a bírói hatalmat a bécsi udvari kamarától függő idegen pénzügyi hatóságra. Bécs azonban még csak a tervezgetésnél tartott, amikor Rákóczi a konföderált rendekkel már meg is alkotta az új ítélőtáblát, mely az esztendő két negyedében látott törvényt, olyan ügyekben is, amik korábban az ítélőmesterek vándorbíróságára tartoztak; sőt, háborús időben, a peres eljárás egyszerűsítésére is volt gondja: az ónodi törvénycikkek gátat vetettek a sok üres kifogásnak, visszaélésnek, csalárd fogásnak, nyers erőszaknak is s a felhozott indokok, csűrt-csavart törvényekre való hivatkozás helyett az ország [REFORMOK A JOGI ÉLET TERÉN] törvényeit és az isteni igazságot tették az ítéletmondás egyedüli mérővesszejévé. A felkelés bukásával azonban a kezdeményezés ismét az idegen uralkodóra maradt, újra a kincstár s az abszolutizmus érdekei jutottak szóhoz, de most már – III. Károly idején – a rendteremtés, újjászervezés őszintébb szándéka sem hiányzott mellőlük. A rendek azonban, idegen hatalommal állván szemben, két országgyűlésen is ellene szegültek az ősi rendszer bárminő megmásításának. Egész gondolatviláguk a hagyományos törvénykezési „rend”-ben gyökerezik, ennek zavartalan biztosításában merül ki minden „reform”-kívánságuk; a jogi „systema” kidolgozását nem hajlandók másra bízni, még a főrendekre sem, semhogy a bécsi udvarra. Sokan nem akarnak lemondani az ítélőmesterek vándorbíráskodásával járó jogosulatlan előnyökről: mindennapos dolog, hogy a felperes tejben-vajban füröszti a hozzá kiszálló protonotáriust, esetleg részesedést is ígér neki a pör hasznából, s úgy forgatja ki jószágából távoli ellenfelét, részrehajló ítélettel. De az állandó bíráskodás sem fér a maradi nemes fejébe: az ő szemében a törvénylátás elválaszthatatlan a kormányzás teendőitől – s ezekre hogyan jusson ideje annak, aki mindíg csak pörös ügyekkel foglalatoskodik? Akinek minden idejét az igazságtevés köti le, különben sem folytathatja a régi patriarchális életmódot, nem nézhet időnként – mint Rákóczi ítélőtáblájának bírája is: egész nyáron át – gazdagsága után, fizetésre, azaz (mivel a rendek újabb megterhelést nem hajlandók vállalni) királyi kegyre szorul, elveszti függetlenségét, s a végén még királyi hivatalnokká lesz, holott a bíráskodás ősi jogon a nemességet, a rendeket illeti. Így a reform dolgát, hosszas huzavona után, végül is csak a királyi biztosok keményebb föllépése s a nádor meghunyászkodása vitte dűlőre az 1722–1723-i országgyűlésen. Az ítélőmesterek vidéki bíráskodása helyébe az újonnan felállított négy kerületi tábla lépett, elnökkel és négy-négy köznemes taggal, Kőszeg, Nagyszombat, Eperjes és Nagyvárad (illetőleg Debrecen) székhellyel; innen a fellebbezés a pesti királyi ítélőtáblához történt, melyben a személynök elnöklete alatt egy főpap, egy főúr, az alnádor, az alországbíró, négy ítélőmester, négy nemes és két érseki ülnök s végül a fiscus foglalt helyet, összesen legalább kilencen; s a legfelsőbb fórum a hétszemélyes tábla maradt, de most már tizenöt taggal (elnöke a nádor, tagjai pedig: az országbíró, a tárnokmester, négy főpap, négy főúr, négy nemes, összesen legalább tizenegyen) és Pest székhellyel. A hétszemélyes tábla továbbra is időszaki bíróság, hiszen elnökének, a pozsonyi helytartótanács élén, bőven kijut a kormányzás teendőiből is; de a királyi tábla és ennek vidéki szervei: a kerületi táblák már állandóan működnek, persze a hagyományos törvényszünetek leszámításával. Az abszolutizmusnak tehát – ha bizonyos tradicionális formákat nem is tudott leküzdeni, s a rendi főméltóságoknak továbbra is kénytelen volt helyet biztosítani a megújhodott felsőbíróságokban – az igazságszolgáltatás megszervezése terén, ott, ahol természettől fogva előnyben volt a rendekkel szemben, sikerült jelentős eredményeket elérnie. A törvénykezés különvált a közigazgatástól, s legalább részben, állandóan működött immár, központosított szervezettel; egyes bírák személyes jellegű ítélkezése helyébe kollégiális bíróságok rendszeres tevékenysége lépett, tagjaikat a király nevezte ki, ő gondoskodott fizetésükről, [WERBŐCZY HAGYOMÁNYAI] a régi nagybírák is függő helyzetbe kerültek tőle; az egyes törvényszékek hatásköre állandósult, szilárd kereteket vett fel, működésüket királyi utasítás szabta meg, a királyi kancellária ellenőrizte s terelgette a korszerű bürokratikus ügykezelés felé.

Felsőmagyarországi bányamű mintája asztaldíszen.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Az ezüstből és rézből, termésérc-darabok felhasználásával készült asztaldíszt állítólag II. József számára csinálták, amikor mint trónörökös a magyar bányavidéket meglátogatta (1765). Azonban ennek a hagyománynak ellentmond a hasonló kivitelű és anyagi ötvösművek jelentékeny száma. Egyedül Magyarországon 5–6 példány ismeretes belőlük s bécsi gyüjteményekben is több, részben még nagyobb és díszesebb darab. A kis minta jó képet ad bányaműveink szerény és kezdetleges berendezéséről.

Mária Terézia 1752-ben megszemléli a Bécsből hadbavonuló magyar csapatokat. Egykorú rézmetszet.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A már a 62. lapon idézett Neu eröffneter historischer Bilder-Saal XI. részének 211. lapjáról. A képhez tartozó szöveg szerint az uralkodónő aranyhímzésű zöld bársonyruhában (Amazonen-Kleydung), nagy kísérettel jelent meg a szemlén. A katonák közt pénzt osztatott ki s rövid szavakkal búcsúztatta őket: „Seyd guten Muts, meine tapfere Ungarn, gehet hin und streitet wider meine Feinde”. A katonák vivátot kiáltoztak és süvegeiket dobálták a levegőbe. A szemle 1744 január elején folyt le.

Az átalakulás persze nem ment végbe máról-holnapra; a sok szünet, a bírák függése az uralkodótól, befolyásos nagyuraktól, gyakori elfogultságuk, ajándékok elfogadása – mindez jó ideig világosan mutatta, hogy az újjászervezett „kúria” sokat megőrzött a patriarchális hagyományokból. Hiába, a bírák, bármennyire érezték is maguk fölött a király hatalmát, mégis csak a nemesség soraiból kerültek ki s egyebeken kívül a nádor és a személynök országgyűlési szereplése – az első a főrendek, utóbbi a követek táblájának volt az elnöke – is biztosította a rendiséggel való eleven kapcsolatukat. Mindíg fő kötelességüknek tartották a nemesi jogok megoltalmazását, tudni sem akartak törvény előtti egyenlőségről, nemtelenek önálló pörösködéséről; Werbőczy abszolút, sérthetetlen tekintélyét ugyan kissé már kikezdték az idők, Bencsik, Szegedi, Huszty, sőt már jó száz évvel előbb Kithonich kiegészítései, helyesbítései, de a mag, a lényeg változatlan maradt. A kúria, mint azt a kancellária felszólítására összeállított döntvényei (Planum tabulare, 1769) mutatják, nem absztrakt elvekből indult ki jogalkotó gyakorlatában, hanem a közvélemény kívánalmait tükrözte vissza, a rendi társadalom igényeire volt tekintettel. Ha erről volt szó, nem habozott a Hármaskönyv alapelveiből – a felvilágosodás századában! – végső következtetéseket levonni: kúriai döntvény formulázta meg kötelező erővel, hogy a nemnemes nem tagja a szent koronának, s legfeljebb városi birtokon szerezhet földtulajdont – mintegy kiegészítéseül az 1741. évi VIII. tc.-nek, mely szerint a földre, a nemesség sérthetetlen monopóliumára adóteher nem nehezedhet. A bíráskodás megszervezésében érvényesülhetett az uralkodó akarata, de a hagyományos jogrendszer szövevényébe nem hatolhatott; néhány felvilágosodott szellemű reformja, mint az ausztriai büntetőkódexszel együtt I. Lipót idején meghonosodott kínvallatásnak, meg a homlokon való megbélyegzésnek eltörlése (s általában a büntetés javító s nem egzisztenciát romboló rendeltetésének felismerése) inkább a felületen mozgott, a rendi szellemű pörös eljárás alapjait nem ingathatta meg. Ami mélyebbre hatolt volna mint az 1712–15-i bizottság munkájából fogant, különben meglehetősen konzervatív „Novum Tripartitum”, a rendi ellenállás zsákutcájába került, a megvalósítatlanság szomorú sorsára jutott, ha egyébként a jogi fejlődésre nem is maradt hatástalan. A pörösködéstől éppen nem idegenkedő magyar nemes még hosszú időn át kitűnő les- és búvóhelyre talált a Hármaskönyv labirintusában; egész nemzedékek nőttek fel Werbőczi igézetében, belőle merített jogi tudást, mesterségszerű praxis révén, az ügyvédek egyre szélesedő rétege. Nem is volt más módja a jogi ismeretek elsajátításának, amíg az ügyvédi pályára készülő ifjú legfeljebb retorikai és dialektikai készséget hozott magával az iskolából; a nagyszombati egyetem újonnan szervezett jogi kara csak 1711-től fogva működött zavartalanul, s így az 1694-i első ügyvédrendtartás még csak etikai követelményhez, a szokott prókátori bűnöket megtagadó eskühöz köthette az ügyvédek működését. A XVIII. század folyamán azonban az üres formalizmus, a puszta fogások ismerete egyre alaposabb jogi tudásnak adott helyet, úgyhogy Mária Terézia 1769-ben ügyvédi vizsgához, II. József pedig ezenfelül egyetemi vagy akadémiai végzettséghez is köthette (1786) az ügyvédi tevékenység gyakorlását. A szakszerűség, a hviatásos munka elve, amit a felvilágosodott abszolutizmus kezdett [AZ EGYHÁZ ÉS AZ ÁLLAM] hangoztatni s megkívánni az állami élet különböző területein, bevonult a rendiség legsajátosabb, nemes emberhez szinte egyedül illő foglalkozási ágába.

A tiszáninneni kerületi tábla pecsétje.
(Országos Levéltár.)

A Habsburg-abszolutizmusnak tehát, hatalmi eszközök és szervezőerő birtokában, sikerült behatolnia az állami élet mindazon területeire, melyeket a nemzeti-rendi felfogás országos gondoskodás körébe utalt. Újratörő lendületében a hagyományos kereteken is keresztültört, új mezőket vonva be a központi szabályozás körébe, mint pl. az újkori állam sorsára nézve egyre döntőbb jelentőségű gazdasági élet addig elhanyagolt vonatkozásait, s ez már magában véve fölényt biztosított számára a rendekkel szemben. Ezek a XVIII. sz. elején még csak törvénykezésről, központi igazgatásról, gazdaságról (ami az adózásnál alig foglalt többet magában) és hadügyről tudtak, s ebben a sorrendben fokozatosan csökkenő érzéket és hozzáértést mutattak az államügyek iránt. Így az ősi jogrendszer, a peres eljárás és az alsóbb fokú közigazgatás a kezükben maradt ugyan, de az igazságszolgáltatás irányításában, a tulajdonképeni kormányzásban, pénz- és hadügy terén formalitásoknál alig terjedt többre szereplésük. Az említetteken kívül csak még egy vonatkozásban tartották szükségesnek az állam gondoskodását: egyházi ügyekben; az országos feladatoknak ebbe az ötödik csoportjába kellett beleférnie mindannak, amit ma a szellemi élet jelenségei közé számítunk. Valóban, az újkor első századaiban még az egyház volt az európai kultúra hordozója; oktatás, tudomány, irodalom, művészet: mind a hitből sarjadt, az egyházat szolgálta, egyik sem élhetett önálló életet. A szellemi művelődés javait az egyház közvetítette a hívő ember számára; neki, kivált ha a nép egyszerű fia volt, a vallásos élet a kultúra egészét jelentette. A szellem legmagasabb szféráitól le egészen a hétköznapok sokféle gondjáig mindent a hit sugárzott át, a túlvilág felé fordítva az emberek tekintetét; a vallás ereje teremtett és rombolt, öldöklő háborúk magvát hintette el, mártírseregek keltek a nyomában.

Ülés a hétszemélyes táblán. Részlet Sigrist Ferenc mennyezetképéből az egri liceumban.*

Az ábrázolás hitelessége, amennyiben a freskó vetülete ezt megengedi, kétségen felül áll. A festményt megrendelő gróf Esterházy Károly püspök a művészt Pestre küldte s a helyszínen, a tábla ülésein kellett vázlatokat készítenie. A magyar viseletek kifogástalan ábrázolását a püspök személyesen ellenőrizte s e tekintetben a már befejezett falképeken is javításokat eszközöltetett.

Pellengér a hontmegyei Bozókról.
(A budapesti Országos Gyüjtőfogház udvarán.)

A barokk ideje ez, az utolsó univerzális Európa nagy részét átfogó egyházi kultúráé. Itália földjéről indul ki, akár előde: a renaissance; ennek lehiggadt formáit, klasszikus harmóniáját feszíti szét, szaggatja fel a barokk életérzés egyethívó szenvedélye. Az emberi lelket nem elégítik ki többé az antik, pogány ideálok, sem a földi élet maradéktalan élvezete; már szűk neki az innenső világ, Istent keresi szemével, újult erővel tör elő eddig visszafojtott vallásos érzése. Újjászületik a katolikus egyház is a XVI. század közepén, a reformáció végveszedelmében: leszögezi hittételeit, felfrissíti szervezetét, új szerzetesrendeket állít csatasorba, elsősorban a jezsuitákat, fejedelmek és vezető társadalmi rétegek meghódítására. S míg a műveltebbeket a Jézus-társaság univerzális szervezete iskoláinak nemzetközi latin nyelvén buzgó hívekké neveli, vallásos fegyelemre szoktatja, a diadalmasan nekilendülő katolikus egyház szélesebb rétegek megnyerésére is megtalálja az általánosan érthető eszközöket. Nem az értelemre, a meggyőzés erejével akarhatni, a biblia, a betű útján, mint a protestantizmus, tudománynak, irodalomnak csak másodrendű szerepet juttat; az érzelmet s az érzékeket ragadja meg művészet és pompa segítségével, a tömegek nívójához alkalmazkodva. Életre akarja kelteni a szunnyadó hitet, meglepő, bámulatba ejtő hatásokkal; felrázni az eltompult lelkeket, megragadó, ha kell: szokatlan, nyugtalanító, izgalomkeltő eszközökkel. A művészet nem önmagáért van már, mint a renaissance idején, hanem mindenestül az egyház harcos megújulását szolgálja. Az első hely a festészeté: az optikai élmény a legalkalmasabb arra, hogy a hívők fantáziáját egyirányba terelje, ez érzékelteti legjobban a végtelenbe táruló túlvilág sugárzó [A BAROKK VALLÁSOS ÉLMÉNY] fényességét. Tündöklő menny és földi sötétség roppant feszültsége viharos erővel keres feloldódást mártírok megdicsőülésében, földreszálló égi csodában, az eucharisztia szent misztériumában. Ideál és valóság tátongó szakadékát csak Isten, Mária és a szentek természetfeletti beavatkozása hidalhatja át; ezt a lenyűgöző lelki élményt akarja revelálni a művészet minden ága, drámai erővel, raffinált fényhatásokkal, szenvedélyes mozgalmassággal, az illuzionista kifejezés minden eszközével. A barokk templom monumentális belső terében az oltárra hull minden fénysugár, ide tapad a hívő tekintete, a legegyszerűbbé is, akadálytalanul, s maga részesévé lesz a szent cselekménynek, akár a jezsuita iskoladrámák nézője a színpadon, e profán oltáron lejátszódó történésnek: menny és föld egymásratalálásának. A tulsó s az innenső világ vagy szintézisében végtelen égi távlatok nyílnak meg a hívő szeme előtt; minden határ elmosódik, a mennyezetnek építészet, szobrászat és festészet szent szövetségében fogant illúzinosta ábrázolásán felülről sugárzó fény, égre emelt tekintet, egymásba lendülő, elragadtatott mozdulatok egyetlen nagy egységbe foglalnak eget és földet. Az egyház diadala ez: művészeti erőfeszítés, hódító pompa, érzés és kifejezés felfokozása mind csak azért van, hogy Róma győzelmes erejének tudata ismét úrrá legyen a lelkeken. Ez ad harci bátorságot, lelkes elszántságot a nagy küzdelemre: a hit egységének helyreállítására; róla tanúskodnak a sokasodó barokk templomok, megannyi nagyszerű bizonysága az egyház lebírhatatlan szervezetének, belsejükben a hit harcosaira áradó égi csodának követésre buzdító, szuggesztív ábrázolásaival.

Pellengér a liptómegyei Tarnócon.

Szent István ereklyéje Mária Terézia rendeletére készült tartóban.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Az ereklyetartó, Szent Lászlónak és Szent Imrének szentelt két hasonló párjával együtt, a bécsi udvari egyház kincstára számára készült. Sárgarézből van üregesen öntve; a korona és a rokokó talapzat aranyozott, a mellkép ezüsttel van bevonva. Az üveg alá helyezett apró ereklye a talapzatba van beillesztve.

Amíg a vallásos érzés az igazi élmény spontán erejével tör elő, nincs is mit aggódni a végső győzelemért; de amint a művészi ihlet előírt programmnak rendelődik alá, s az átélés forrósága kiszámított hatások keresésének ad helyet, a barokk kultúra többé nem képes magával ragadni a lelkeket. A formák, külsőségek kultusza minden bensőséges elmélyedés rovására, túláradó, magasbaemelő pompa egyszerű, szelíd alázat helyett, csendes áhítatról tudni nem akaró látványosság-hajhászás és hangoskodó pátosz, röviden: a vallásos ideák túlságosan alkalmazkodó szenzualizálása megbosszulja magát. Az ellenreformáció merész lendülete megtörik, az egyház a maga erejéből, a szellem fegyverével nem képes többé leküzdeni protestáns ellenfeleit, világi hatalmak támogatására szorul. Az egyházi barokk itt találkozik a világi fejedelmek humanista-lovagi-vallásos gyökerekből sarjadt udvari kultúrájával; egybeolvadásuk annál könnyebb, mert a pápai udvar messzeható mintakép s a jezsuiták kezdettől fogva fontos kulturális és politikai szerepet töltenek be a katolikus uralkodók környezetében. A vallásos fejedelem, kinek alakjáról fenség, méltóság, hősiesség, barokk pompa sugárzik, Isten képmása a földön, őt is korlátlan hatalom illeti még (világi dolgokban), alattvalói feltétlen engedelmességgel tartoznak neki. Hű és erényes, bátor és önfelálodzó udvaroncok exkluzív serege veszi körül őt gáláns hódolattal; ezek az udvari drámák és regények héroszai: velükszületett erényük és erős akaratuk segítségével diadalmaskodnak hatalmas szenvedélyeiken, s Fortuna zajló tengerében is megállják helyüket. Nem a lelki konfliktus: a rang jelöli ki helyüket, nem egyéni sorsuk a döntő, hanem a szerep, amit az udvar életében betöltenek, mint ahogy – a vallásos barokk művészet példájára – az udvari költészet sem önmagáért van, nem egyéni élményt örökít meg, hanem kész, udvari szerepeket húz a históriából vett alakokra, reprezentatív, udvari tendenciákat szolgál. Ami az udvar fényes világán kívül esik, az csak sötét, megvetett, műveletlen tömeg, legfeljebb komikum alanya lehet, hősies-tragikus cselekvésé nem. Mint ahogy az udvar héroszai világi síkon a hit hőseinek felelnek meg, úgy egyezik meg ismét az udvari barokk a szocális érzék hiányában az egyházi barokkal, mely a nép sorsával ugyancsak nem törődött sokat – így forr eggyé vele ideálokban, eszközökben, szemléletben egyaránt.

A csetneki „articularis” ág. ev. templom belseje.

Az új műveltség a XVII. századra hatalmába kerítette egész Dél- és Közép-Európát s – bár módosult ideatartalommal – nyugati és protestáns országok kultúrájára is rányomta bélyegét. Eljutott a királyi Magyarországra is, már a század első felében: nekilendülő ellenreformáció, sokasodó barokk templomok és jezusita kollégiumok, vallásos-hősies főpapi és főúri egyéniségek jelezték térhódítását. A XVIII. század küszöbéhez közeledve egyszerre új impulzust kapott a felszabadító háborúk lelkes keresztény szellemétől, s a szatmári béke után friss teremtő kedvvel vette birtokába az ország elpusztult, újjáépítendő vidékeit.

Szent István felajánlja koronáját a Boldogságos Szűznek. V. Fischer festménye a székesfehérvári székesegyház főoltárán.*

Az oltár F. A. Hillebrand terve nyomán 1774-ben épült; a kép befejezése 1775-re esik.

Szükség volt erre a megújulásra: Európa nyugatibb részein ekkor már megtört a barokk lendület, üressé váltak, önálló életre keltek a formák, s könnyed, rokokó játékukat lassanként elsöpréssel fenyegette a jogait követelő emberi értelem. De magyar földön is alábbhagyott már az ellenreformáció kezdeti, szellemi fegyverekre hagyatkozó, ideális nekibuzdulása; I. Lipót ideje óta a protestánsok erőszaktól szorongatva kisebbségbe kerültek, s ha valahol, az ő oldalukon volt az igazi heroizmus. A barokk ember mit sem tudott még elvi toleranciáról, lelkiismereti szabadságról, megértést, türelmet csak a kisebbségi sorsban élők hangoztattak; amelyik egyház felülkerekedett a másikon, hatalmi szóval, állami segítséggel kíméletlenül érvényesítette fölényét. A Lipót-kori törvények az ország 11 nyugati megyéjében 2–2 ú. n. artikuláris helyre szorították össze a protestánsok nyilvános vallásgyakorlatát, ott is csak ideiglenesen tűrve meg azt; egyebütt az 1681-i, a felszabadult hódoltság területén az 1731-i állapot s általában a földesúri jog kényszerítő ereje szabta meg nemesek, polgárok, jobbágyok vallásának gyakorlását. Békességes, kölcsönös megértésen alapuló gyakorlati rendezésre csak Rákóczi és konföderált [A PROTESTANTIZMUS HÁTTÉRBE SZORÍTÁSA] rendei tettek kísérletet, türelmes, bajtársi szellemben, összemelegedve a közös küzdelemben. De 1711 után újból az erőszak politikája lett úrrá a defenzívába szorult protestáns gyülekezetek felett, hosszú emberöltőkön át megszilárdult állapotokat forgatva fel kíméletlenül. A lelkészek eltiltása leánygyülekezeteik vizitációjától, tempom- és iskolafoglalások a protestáns parasztságot fosztják meg minden kulturális támasztól; az „akatholikus” iparos és kereskedő kiszorul a városi céhekből, másodrendű polgárrá süllyed; még a nemes ember előtt is bezárul az önálló, korszerű művelődésnek s az országos érvényesülésnek szinte valamennyi lehetősége. Mindez annál nyomasztóbb súllyal nehezedik rájuk, mert a magyar protestantizmus nem jelentéktelen kisebbség vagy bomlófélben lévő töredék: ha gazdagságra, hatalomra nem is, de számban és szellemi erőben az ország igen jelentős részét képviseli s mélyen bocsátja gyökereit a nemzet életébe. Nagy és dicső mult állt a hazai protestantizmus mögött, s ennélfogva kétszeresen szenvedett az uralkodóvá lett felfogástól, mely – a reformáció előtti törvényekre hivatkozva – tudni sem akart „eretnekekről” s létük jogosultságáról. Akadt vakbuzgó főpap és földesúr, nem is egy, aki a legsúlyosabb testi büntetést rótta volna a reformáció makacs híveire, s szívesebben látta falvait pusztán, vagy idegenek kezén, semmint református vagy evangélikus magyar jobbágyoktól lakottan. Az újjászületett állami apparátus is éber türelmetlenséggel igyekezett paragrafusok homályos, levegőtlen labirintusába szorítani az üldözött protestantizmust; hivatalnok-tagjai közé 1731-től fogva nem kerülhetett „akatholikus”, s így a protestantizmus hatalmas energiái félévszázadig jóformán részt sem vehettek az ország újjáépítésének nagy, közös munkájában. A vallási kérdésből szüntelen surlódás, összeütközés támadt az egymás mellett élő felekezetek között; a nemzet önmarcangoló, keserű belső küzdelemben tékozolta el erőit, ugyanakkor, midőn idegenek szorították ki ősi földjéről s a regenerálódás roppant gondjai nehezedtek vállára.

Bahil Mátyás munkája a magyar protestánsok helyzetéről. 1747.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A protestantizmus, elvágva minden érvényesüléstől, hatalmi eszközöktől megfosztottan befelé fordul, meddő vitatkozás, meghallgatatlan panaszkodás helyett a rábízott lelkek elmélyülő gondozására összpontosítja erejét. Nem is tehet mást: kívülről nem várhat segítséget, tanulni vágyó ifjúsága egyre nehezebben, utóbb egyáltalán nem jut külföldre, s a cenzura, jezsuita kezekben, a nyugati s a hazai protestáns szellem szabadabb megnyilatkozásának, még a protestáns fejedelmek dicséretének is egyképen útját állja. Nem hagyatkozhat másra, csak önmagára, s míg a külső erőszak szűkebb térre szorítja, látszatra el is gyöngíti erejét, befelé annál erősebb az összetartás, a lelkek egybefonódása. Pedig nincs hangzatos pompa, ami egyforma büszkeséggel tölthesse el valamennyiüket, hiányzik a nagyszerű, szuggesztív ünnepi külsőségek közös élménye; dísztelenségre kárhoztatott, szegényes oratóriumaikon nincs tere egetostromló, mindenkit magával ragadó művészi ihletnek. Mélységes hitük nem nyilatkozhatik meg nagyszabású tömegmozgalmakban vagy messzesugárzó irodalmi-művészi formák között, legfeljebb abban, hogy üldöztetésen keresztül, anyagi romlás árán is ragaszkodnak prédikátorukhoz. Ő jelenti számukra a hitbeli vígaszt s egyben, a puszta materiális, vegetatív életszint felett, a művelődésnek gyakran egyedüli lehetőségét. Tanító, iskola ugyanis a falvaknak csak csekély részében van még, ott is az egyház gondozásában: a protestáns községek ifjúságának oktatását többnyire egy-egy félbenmaradt teológus látja el, ki utóbb, amint a sokasodó állami rendeletek, beszállásolások nyomán a falvakban is megszaporodik az írásbeli munka, gyakran a jegyző tisztét is magára vállalja. Mint afféle lappangó, feltűnés nélkül fel-felbukkanó ember eljut a gondozatlan gyülekezetekbe is, jobb híján az elűzött lelkészt is pótolhatja, s akkor neki köszönhető, hogy a nyáj nem marad pásztor nélkül, elhagyottan s nem szóródik szét, könnyű zsákmányul a térítő misszióknak. Az igazi prédikátor könnyebben szemet szúr, de szorongatott helyzetében neki is erőt ad a hivatástudat, nem felejtheti el, hogy tagja egy élő organizmusnak és sorsa közös az egyházéval, melynek szolgájává s katonájává szegődött. Ő már végigjárta a hazai protestáns főiskolák valamelyikét, s bár azok nívóját az államhatalom mindegyre süllyeszteni iparkodik, elég tekintélyes műveltségre tett szert ottan, legalább is annyira, hogy messze kimagaslik gyülekezetéből, ha maga – mint az éppen nem ritka dolog – paraszti sorból ered is. Lehetőleg kisnemes familiával házasodik össze, fiát iskoláztatja, gyakran ugyancsak papnak adja – s azzal kiemelkedik a jobbágytársadalomból, befogódzik a rendiség erőteljes szervezetébe, a nélkül, hogy a szegénységnek hátat fordítana. A művelődés, intelligencia-képződés organikus folyamata révén így indul meg végre-valahára kapillaritás az egyébként mozdulatlan barokk társadalomban: a nemesség páncéljának apró résein keresztül lassanként friss életnedvek, népi erők járják át a rendiség évszázadok óta megmerevedett tagjait. A protestantizmus, megelőzve korát, szerves kapcsolatban él a nemzet fogalmából ekkor még kirekesztett széles népi tömegekkel; nekik, mint általában a világi elemnek, döntő szerepet juttat az egyház kormányzásában. A barokk katolicizmus megütközéssel látja, hogy a protestáns gyülekezetek semmibe vett paraszt-népe maga választja papját, fennen válogatva közeli és távolabbi jelöltek között – a valóságban ez nemcsak a presbiteri intézményből folyik, nem is csupán abból, hogy a jobbágyság a török időkben, kivált az ország középső és keleti részein, nagyobb önállóságra tett szert, hanem általában a népi rétegek kezdődő [A BAROKK VALLÁSOS SZELLEM ÉS A NÉP] megbecsülésének a jele. A bensőséges, puritán áhítattól, pietizmus melegétől itt is, ott is átjárt protestantizmus féltő mozdulattal öleli keblére üldöztetésükben hozzábújó egyszerű híveit, lassanként elismeri földesúri akarattól független vallási autonómiájukat, s számukra a barokk világban még nagyon is modernül hangzó türelmet kezdi követelni, a hitbeli meggyőződés tiszteletben tartását hangoztatja.

Komáromi Csipkés György Magyar Bibliája, amelynek példányait 1719-ben felsőbb rendeletre lefoglalták.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A bibliát Csipkés György halála (1678) után nyomtatták. A példányok hazaszállítására 1719-ben került a sor, ekkor azonban a szállítmányt felsőbb rendeletre gróf Erdődy Gábor egri püspök lefoglaltatta. A végrehajtást a szepesi kamarára bízták. A példányokat, dacára annak, hogy a zár alá vételt III. Károly már 1723-ban feloldotta, csak 1789-ben adták ki Debrecen városának.

A barokk egyházi-udvari kultúrájának exkluzív jellegéből önként következett, hogy a katolicizmus, e műveltség tulajdonképeni hordozója, jóval kevesebb megértéssel fordult az egyszerű nép széles rétegei felé. De magyar földön az országépítő munka összébbhozó lendülete egyidőre s valamennyi mégis csak enyhített a társadalom vezető és szolgáló rétegeinek roppant távolságán. Amíg a nagyurat puszta alamizsnálkodáson túl a patriarchális gondoskodás melegebb kapcsai fűzték alattvalóihoz, s személyes tulajdonságai is alkalmassá tették arra, hogy a nép, a barokk tekintélyelvnek hódolva, természetes vezetőjét lássa benne – addig a fényben pompázó új kultúrából bevilágított a sötétségben élő tömegek közé is legalább a vallásos élménynek egy-egy messzeható eleme. Ebben a tekintetben kivált a nép közé leszálló szerzetesrendek gondoskodtak tipikusan barokk szenzációkról: az egyházi ünnepségek, búcsúk, körmenetek, színes-pompás nagyvonalúsága, magával ragadó mozgalmassága naív hitbeli örömöt fakasztott egyszerű lelkekben is. A tömegek megindultak, engedelmesen, [A JEZSUITA NEVELÉS] fegyelmezetten, igaz, meglehetősen külsőleg eszközök hatására; a barokk vallásosság az expanzív, hódító erőt csak úgy sugározta magából, de a meggyőződés mélysége s az átélés forrósága nem volt elegendő ahhoz, hogy szentéletű nemzeti apostolokat teremthetett volna. Hiányzott a lelkipásztoroknak a néppel sorsközösségben, szerves életösszefüggésben élő, önmagából megújuló, hivatástudatát nemzedékről-nemzedékre hagyományozó rétege; a papnevelést a jezsuiták tartották kezükben, az egész művelődésre az ő nemzetközi, latinnyelvű, a tömegek nívójáig le nem ereszkedő kultúrájuk nyomta rá bélyegét. Az alsófokú oktatásra nem igen volt gondjuk a Jézus-társaság tagjainak: a vezető társadalmi rétegeket akarták megnyerni, megszervezni minden áron, nagyszámú gimnáziumaikban csakúgy, mint a kassai főiskolán, vagy a szintén irányításuk alatt álló nagyszombati egyetemen. Öntudatos, harcos hívőket akartak nevelni az egyháznak, hitbuzgó, erkölcsös, de a világ dolgaiban is járatos katonákat, királytisztelő, lojális alattvalókat. Nem az ismeretanyag volt a fontos, amit nyujtottak, hanem a retorikai, dialektikai készség, nem tárgyi: formális műveltséget sajátítottak el növendékeik, egységes irányítás alatt, az egész világon azonos rendszerben. Az is nemzetközi szellemmel töltötte el iskoláikat, hogy bennük a latin nyelv feltétlen uralmát semmi sem háboríthatta: mindegyre latinnal tömték a tanuló fejét, a magyar beszédet eltiltották, pedig ekkor már a piaristák hangoztatták a hazai nyelv kiművelésének fontosságát, s a pietizmus az anyanyelvű oktatást meg is valósította. Magyarság és modernség dolgában a jezsuiták megmerevedő tanrendszere lassanként elmaradt a piaristáké s a protestánsoké mögött, ezek már hasznos, reális ismereteket, hazai történelmet és földrajzot tanítottak, amikor a Jézus-társaság nagyszámú iskoláiban még nem igen jutottak messzebb egyetemes, gépies tudásnál, szabályok magolásánál. De a nemes ifjúság lelki fejlődésének irányítását a jezsuiták, főleg konviktusaik révén, szilárdan tartották kezükben, s mikor az kikerült az iskola falai közül, még azután is kiterjedt rá fegyelmező akaratuk a Mária-kongregációk segítségével, melyek különböző korú és műveltségű, nemes és polgármebereket fogtak egybe a katolikus barokk életideál jegyében. Midnyájukba beleplántálták a Regnum Marianum elméletét, melyben a magyar mult a transcendens államalapítástól kezdve mint egységes, folytonos egész jelent meg, hanyatló korszakok: törökvilág, reformáció a Máriától való elfordulás számlájára kerültek, viszont az ország fennmaradását a magyarok patronájának, minden erény és dicsőség kútfejének kegyelme biztosította. Hungáriának nincs mit aggódnia jövőjén, hszen Szűz Mária különös kegyelme őrködik fölötte – ezt hirdette nem egy jezsuita iskoladráma is, nagyhatású, látványos külsőségek között, tipikusan barokk módon a művészet minden ágát: irodalmat, színjátszást, zenét, táncot, kulisszateremtő képzőművészeteket egyszerre állítva csatasorba a vallásos-heroikus életeszmény széleskörű elterjesztésére. Magyarország történetének ez a lelkes – bár egyoldalú: protestáns és erdélyi vonatkozásokat teljességgel negligáló – szemlélete öntudattal, biztonság és a jövőbe vetett remény érzéseivel tölti el a lelkeket, s a jelenre nézve is király és rendiség szintézisének, békés együttműködésének hitét, kiegyensúlyozott nyugalom érzését kelti bennük.

A PROTESTÁNSOK ELTERJEDÉSE NYUGAT- ÉS ÉSZAK-MAGYARORSZÁGON.

Mindebben persze sok az illúzió: a rendi ábrándkép mögött elhatalmasodó abszolutizmus, a békesség mögött gyűlölködő vallási villongás húzódik meg, s a dicső mult romantikus tisztelete, a magyar királyság hét évszázados töretlen folytonosságának büszke tudata, mely most a törökkori panaszos lemondás helyére lép, mind nem változtathat azon, hogy a vezető, főúri réteg hagyományát vesztette, a nemességből a jezsuita iskola lélektelen diszciplinája kiölte a cselekvés önállóságát, a parasztság jelentékeny része is elszakadt ősi tradícióitól, s idegen akarat diktál az idegenektől elözönlött országban. Az újjáépítés munkájának kétségtelenül szárnyakat adott az olyan derűs optimizmus, hogy Isten mindent megadott a nemzetnek jó és boldog élethez, s Mária gondviselése elhárít a feje fölül minden veszedelmet; de amint ellanyhult a kezdeti buzgalom, az a hit, hogy a magyar ember nem szorul mások jóindulatára, idegen újításokra, elég önmagának, ősi földjén büszkén élheti elődei életét – ez a most jelentkező „extra Hungariam non est vita” gondolkodás könnyen válhatott tétlen maradiság forrásává. A bécsi törekvések útját mindenesetre akadálytalanabbá tette a barokk öntudat ilyen üressége, ez a kezdeményezéshiányt: míg a magyar nyugodt önbizalommal legeltette szemét országának kiteljesedett arculatán, szelídülő széles határain, az a valóságban Bécs provinciájává lett gazdaságban, műveltségben egyaránt. A zenei kultúrák az osztrák császárváros közvetítése számára, a magyar népdal sehogy sem tudott kibontakozni a barokk ékítmények, cikornyák közül; a képzőművészetben Bécs adott mintát, mestert, iparost, olasz és osztrák tervező művészeket. Hiába, a felszabadító háború diadalmas lendülete végeredményben Ausztriából indult ki, s így csak az ottani mesterek alkotó fantáziáját termékenyíthette meg; de a magyarság körében a vallásos élmény mélységeiből sem fakadt teremtő ihlet. Főpapi, főúri mecénás bőven akadt hazai földön is, az ő nagyvonalú áldozatkészségükből épülnek újjá egész városok, sokasodtak meg a barokk templomok és barokk-rokokó kastélyok; ők igyekeztek pótolni a királyi udvart, ha már az s vele a szellemi középpont kultúrát élesztő hatása hiányzott a magyar fejlődésből. De alkotóvágyuk csak az osztrák művészetben talált kielégítésre: ami a hazai barokk emlékeiből [MEGMEREVEDŐ BAROKK FORMALIZMUS] európai mértékkel mérhető, szinte kivétel nélkül a császári udvar mestereinek alkotása, a népszerű átlag pedig bevándorolt városi polgároké, itt-ott buzgó szerzeteseké. A barokk művészet nem gyökerezett mélyen a nemzet talajában, beoltott ág csupán, józanabb, tartózkodóbb, nehézkesebb, csekélyebb vitalitású lecsapódása Bécs művészetének. A magyarság évszázadokon át lehetőleg a forrásból merítette s a maga erejéből teremtette újjá, magyarrá a nyugati műveltséget; most, amióta Ausztria útját állta e közvetlen európai kapcsolatoknak, már a kultúrát is Bécsből kapta, többnyire készen, feldolgozott állapotban, öntevékeny asszimilációs munkájának s szellemi önállóságának végzetes kárára.

Az aranysarkantyús lovagok felavatásának szertartása. 1741. Egykorú rézmetszet.*
(Történelmi Képcsarnok.)

Az eredeti röpív 20×29.3 cm méretű.

A barokknak egyebütt már letűnő életét magyar földön meghosszabbította az országépítő buzgalom; de eljött itt is az idő, mikor az ideális lendület ellanyhul, a frisseség kiszámítottságnak, a józan kritika felületes hatásvadászatnak ad helyet, mélyebb problémákról üres játékra terelődik a figyelem, s a tartalommal fontosabb a tetszetős dísz, a mesterkélt technika. Nem a vallásos barokk eszmény hódít immár, hanem a bécsi udvar csillogó pompája, raffinált franciás kultúrája; a magyar főúr már a XVIII. század végétől fogva egyre kevésbbé tud ellenállni csábításának, otthagyja birtokát, politikai szerepét, búcsút mond újjáépítő és társadalomszervező hivatásának. Ősei viseletét rokokó köntössel cseréli fel, a vallásos hős hatalmas gesztusai a szkeptikus udvaronc könnyed eleganciájává finomodnak – s azzal a barokk tekintély elveszti erkölcsi hátterét, igazi vonzóerejét, a főnemes, idegen műveltségével, kiszakad a nemzeti társadalomból. A magára maradt köznemesség egy darabig még ragaszkodik a barokk ideálokhoz, de egyre külsőségesebben: a terjedő racionalizmus lassan elsekélyesíti vallásosságát, hadi vitézsége sem több már üres póznál; a kíméletlen érvényesülés egyháztól független moráljának hódol immár, s a nemes emberhez – a katonáskodáson kívül – egyedül illő jogászkodásra adja a fejét, itt lévén legnagyobb kelete az őszinteségüket vesztett barokk frázisoknak, patetikus szónoklatoknak. A korszak vége felé a polgárság is új morált kezd kiformálni magának, a hasznos, becsületes, de nem szükségkép jámbor polgár ideálját, saját alapelvei, tapasztalatai szerint, kívül az egyház körein, mely őt gazdasági törekvéseiben alig támogathatja. A vallás lassanként csak arra lesz jó, hogy fenntartsa a rendi társadalom nyugalmát, továbbra, a tekintély korának lejártával is „tisztességre”, engedelmességre szoktassa az elhagyatott, babonába, boszorkányhitbe merült jobbágyságot, melyhez még csak az állam nyul le segítő kézzel, népnevelő és szociális gondoskodással. A magyar társadalom így, részekre szaggatva, mozdulatlanná merevedik, a kimagasló egyének kultusza háttérbe szorítja a széles rétegek érdekeit, s nincs, ami hidat verhetne köztük. A barokk katolicizmusnak nincs szociálpolitikája, természetes szegénységről, alázatos egyszerűségről maga is hamar megfeledkezik, könnyen rabjává lesz a pompa és, a dicsőség mértéktelen kultuszának. A külső sikert, érzelmi effektust gyakran többre becsüli a tudós elmélyülésnél, még a tekintély szavával akarja útját állni a filozófus és természettudományos szellem terjeszkedésének, míg az fel nem lázad ellene s a felvilágosodás táborához nem szegődik.

Emléklap II. József 1781. évi türelmi rendeletének kibocsátására. Mária Antónia francia királynénak ajánlott egykorú rézmetszet.*
(Történelmi Képcsarnok.)

A 21.7×32.5 cm méretű rézmetszet a türelmi rendelet kibocsátását követő évben jelent meg. Jelzései a következők: I. F: Beer Kunst u. Miniat. – Mahler invent: gezeich: radirt et: herausgegeben in Francfurt am Mein 1782. Hogy miért ajánlotta az emléklapot a művész a fiatal francia királynénak, Mária Antoniának, nem ismeretes. Rajta József képe előtt egy evangelikus, református, görög és zsidó pap áll; a felhőkből a pápa, Mária Terézia, Ferenc császár, Kalvin és Luther tekintenek le. Feltűnő II. József emlékoszlopán a császári korona fölé tűzött kalap.

II. József tervezett, de meg nem történt koronázása. 1788-ban készült rézmetszet, amelynek lemezéről a király fejét eltávolították. Egyetlen ismert példány.*
(Országgyűlési Múzeum.)

Marczali Henrik megállapítása szerint (Magyarország története II. József korában) a magyarok 1780-ban joggal remélhették, hogy II. József anyja halála után megkoronáztatja magát, annál inkább, mert gr. Esterházy Ferenc főkancellár előterjesztésére aláírta a rescriptumot, amelyben a karokat és rendeket biztosítja, hogy az ország kiváltságait semmiben sem csökkenti (1780 nov. 30). Már a koronázás napját is tudni vélték és mindenki azt hitte, hogy az 1781 június 25-én végbemegy. Érthető, hogy egy élelmes kiadó előre megcsináltatta a koronázást ábrázoló rézmetszetet, hogy majd azt az ünnepély alatt árusíthassa. Azonban a császár megtapasztalta saját nyilatkozatát: Szirmay Antal szerint azt mondta volna, hogy „anyját gyászolva, a kormányzás új feladatai között, sok bújában nem vizsgálta meg, mit ír alá”. A koronázás elmaradt, mire a rézmetsző, esetleges következményektől tartva, levakarta az uralkodó fejét a lemezről. A rézalapot valószínűleg teljesen lecsiszolták s csak szerencsés véletlenből maradt meg egy nem egészen tiszta próbanyomat. A kép érdekes bizonysága, mennyire nem érdemelnek az egykorú ábrázolások sem feltétlen hitelt. A rajzoló a pozsonyi koronázótemplom belsejét sem ismerte. Donnernek a főoltáron állott pomás Szent Márton szobrából festményt csinált, az egész jelenetet kicsinyesen fogta fel és aránylag kevés alakkal akarta ábrázolni.

De ideálizmus és illúzionizmus, tudás és hit ellentéténél is végzetesebb, ha a hanyatló pápaság hatalmi politika szolgálatába állítja erőit, s egyházi fegyverekkel akar élni a világi dolgokban. Az abszolutista állam sokkal inkább megérett a nagykorúságra, semhogy eltűrné maga fölött a pápa főhatalmát; gallikán, utóbb febroniánus eszmék önbizalommal töltik el, s a Habsburg-ház különben sem felejtheti, mit köszönhetett neki az egyház az ellenreformáció küzdelmeiben. Már Lipót uralkodásának vége felé feszült a viszony a pápa és a császár közt, I. József alatt fegyveres összetűzésre is kerül sor, s attól fogva csak időben hosszú az út a pápaság II. József-kori megalázkodásig. A bécsi abszolutizmus éles különbséget tesz vallás és egyház között: az elsőnek továbbra is buzgó híve akar maradni, az utóbbit is támogatja, de politikai, hatalmi pretenzióit eleve visszautasítja. Hit dolgában magának vindikálja a rendezés jogát, s a „cuius regio, illius religio” elve helyében, mely a feudális-rendi társadalomra bízta, a földesúrtól tette függővé a vallásgyakorlat engedélyezését – a korszerű, egységes állam követelményét: az „egy állam, egy vallás” eszményét igyekszik megvalósítani. A rendek hagyományos jogait persze nem lehet egyszerre megszüntetni, de a király mégis elér annyit, hogy 1715 után a protestánsok országgyűlésen nem hozhatják elő sérelmeiket, tehát a rendiség kényelmetlen gépezetét nem hozhatják többé mozgásba vallásgyakorlatuk érdekében. Ennek szabályozása a helytartótanács egyházi bizottságnáak, katolikus főpapoknak a kezébe kerül, s attól fogva minduntalan rendeletek avatkoznak be az ellenséges közigazgatás zaklatásainak kitett protestánsok mindennapi életébe. Közben az abszolutizmus céltudatos lépésekkel haladt előre katolikus vonatkozásban is: az apostoli király főkegyúri jogát hangoztatva felügyeletre tesz szert a vallásos alapítványok fölött s a cassa parochorum-ot, utóbb a szerzetesrendek vagyonának elkobzásából keletkezett vallás- és tanulmányi alapot is a maga céljaira hasznosítja. A főkegyúri jog alapján követel az oktatásügyben is állami irányítást és ellenőrzést, ha már a rendek csak az elszegényedett nemes ifjak neveltetésével törődnek, de átfogó iskolaügyi javaslatot nem tudnak tenni. Eleinte még egyházi ember az oktatásügy irányítója, de utóbb azt az állami tanulmányi bizottság veszi a kezébe, öncélú egyházi [FELVILÁGOSODÁS ÉS TOLERANCIA] iskolázás helyett hasznos, erkölcsi polgárok nevelésének célzatával; már a bécsi Teréziánum is a tisztképzést és rendi gondolkodástól mentes hivatalnokok nevelését szolgálja. De a nagyjelentőségű tételt: hogy a nevelésügy az állam hatáskörébe tartozik, csak a jezsuita rend feloszlatását követő nagy reform: a Ratio educationis mondja ki, elrendelvén az oktatás központosítását és uniformizálását. A rendelet a tantervet racionalista szellemben, hasznos alattvalók nevelése érdekében életrevaló, tárgyi ismeretekkel, reáliákkal bővíti, s az anyanyelvi oktatás mellett dönt, felismerve annak nagy művelődési értékét. Ugyanakkor, Budára való helyezésével kapcsolatban, az egyetem is kikerül a jezsuiták irányítása alól, s anyagiakban is érezni kezdi az államhatalom gondoskodását. Az egyház kénytelen feladni egyik legerősebb bástyáját, világi kezekre adni a nevelésügy jelentékeny részét; a felvilágosodás egyre erősödő hullámai, a bécsi udvarban érvényesülő szabadkőműves és deista hatások már-már elsöpréssel fenyegetik egész irányító szereplését a nemzet életében. Mária Terézia még élete végéig kitart meggyőződése mellett, hogy a tolerancia egyértelmű az indifferentizmussal s a szabad vallásgyakorlat az anarchiával. II. József már a vallási türelem híve, hirdeti, hogy az erőszak nem térít meg, a hit belső meggyőződés dolga, s a vallásgyakorlat zavartalan biztosítása hasznos polgárokat szerez az államnak. Míg türelmi rendelete hosszú idő után végre levegőhöz juttatja a protestantizmust, másrészt hideg ésszel dolgozik a katolikus egyház hatalmának megdöntésén: gátat vet a pápa beavatkozásának, elnyomja a barokk hitélet megnyilatkozásait, eltörli a szerzetesrendeket, az egyházi vagyont elkobozza, a cenzúrát világiak kezébe adja. A bécsi abszolutizmusnak a rendiség után az egyházat is sikerült maga alá gyűrnie.

Buda, 1780 körül készült rézmetszet.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Karl Gottlob Windisch Geographie des Königreichs Ungarn. Pressburg, 1780. című kötetének melléklete. Az eredeti 37×19 cm nagyságú. Jelzése: I. Majer del. – P. Westermeyer sc.

Az egyház teljes visszaszorítása a szellemi élet területeiről a felvilágosodás műve volt, e francia földön, különböző elemekből kiformlódott nagy szellemi áramlaté. Alapszövetét a racionalizmus, a józan ész mindenható felsőbbségébe vetett hit adta; a világosság szabadságharcát hirdette minden ellen, ami a sötét mult hagyománya, elsöpréssel fenyegetett történelmet, pozitív vallást, egyházat, privilégiumokat, társadalmi kötelékeket s mindent, ami az érzelem s a lélek dolga. A ráció megingathatatlan, mindenkit automatikusan boldogító uralmát követelte, mindenkinek testi-lelki szabadságát, egyforma jogát az emberhez méltó életre. Ez az utóbbi, humanisztikus gondolat még Mária Teréziának mélyen a barokk-rokokó kultúrában gyökerező lelkét is megragadta: ennek próbált érvényt szerezni az állami egészségvédelem megszervezésével, a szegényekről, árvákról való [A FELVILÁGOSODÁS: A NACIONALIZMUS HÍRNÖKE] gondoskodással, a jobbágyok életének biztos megalapozásával. A felvilágosodás egész eszmetartalmának következetes, mondhatni kíméletlen érvényesítése azonban II. József uralkodásához fűződik magyar földön. Ekkorra már, az 1760-as évektől fogva a magyar főnemesség is magáévá tette a világosság századának korszerű ideáit: külföldön járt protestáns főurak Svájcból, Németországból hozták magukkal, a katolikusok Bécsben sajátították el a francia műveltséget. De a nemesi és a polgári társadalom körében is a felvilágosodás útját egyengette egyrészt a szabadkőművesség, másrészt a pietisták és a természettudományokat feltűnő gonddal ápoló piaristák működése. Az új eszméknek szellemi középpont hiányában is meglepően gyors terjedését azonban sem ez nem magyarázhatja meg, sem az, hogy a barokk ideál a század közepétől fogva egyre üresebbé, tartalmatlanabbá vált. Ha a magyarság a nagy barokk-kori késedelem után most egyszerre beérte a nyugati kultúrfejlődés ütemét, az főként annak köszönhető, hogy a felvilágosodás minden korábbi szellemi áramlatnál nagyobb mértékben támaszkodott a nyomtatott betű kultúraközvetítő erejére. Az olvasás nem fényűző időtöltés többé: sokasodó nyomdák, nagy példányszámban megjelenő könyvek és röpiratok, folyóiratok és újságok soha nem látott tömege, nagyforgalmú könyvkereskedések és könyvkölcsönzések gondoskodnak róla, hogy az új gondolatok hamar meghódítsák a lassanként kiformálódó s egyre szélesedő közvéleményt. Az új művelődési eszményeknek, ha le akarnak hatolni a társadalom mélyebben fekvő, fülledtebb levegőjű rétegeibe, többé nincs szükségük arra, hogy a rendi társadalom lépcsőzetének sokféle retortáján menjenek keresztül, el-elakadozva, gyengülő erővel; most már, az önállósult betűn keresztül, közvetlenül a néphez is eljuthatnak. A barokkkori stagnálást, művelődési krízist, mely e kultúrközvetítő tradícionális társadalmi kötelékek megszakadásából állt elő, most hirtelen helyrehozza a népig ható iskolázás, könyv, állami gondoskodás rendiségtől független művelő hatása. Mint ahogy már a barokk abszolutizmus egyetlen akaratnak igyekezett érvényt szerezni, politikában a rendi akadékoskodás és feudális partikularizmus félrehárításával, a gazdasági életben – merkantilista elvek alapján – az országot széttagoló belső vámok megszüntetésével, kellő közlekedés, s egymásrautaltság híján magukbazárkózó, szertehulló tájakat olvasztva eggyé: úgy munkál most a felvilágosodás szellemi téren is a nemzetállam egységén, friss energiával lendülve át a józan ész útjában álló hagyományos korlátokon. S az új, nagyrahivatott eszme itt is van már, hogy e messzebbágazó, gyorsabb, szabályosabb szellemi vérkeringés sodrában induljon hódító útjára: a széttöredezett egyházi univerzalizmus romjain már bontakozik a következő korszak világot formáló erőtényezője: a nacionalizmus.

II. József halála. Egykorú rézmetszet.*
(Történelmi Képcsarnok.)

Jelezve: Bey Löschenkohl in Wien. Löschenkohl, aki a XVIII–XIX. század fordulóján kezdetleges, de igen kifejező metszeteivel Bécs életének valóságos krónikása, a szomorú lelki elhagyatottságban elhúnyt uralkodó végperceit hideg tárgyilagossággal rajzolja meg (1790 február 20.). Az eredeti kb. 48×35.5 cm méretű.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem