A PROVINCIÁLIS LAKOSSÁG SORSA A KIÜRÍTÉS UTÁN
A PROVINCIÁLIS LAKOSSÁG SORSA A KIÜRÍTÉS UTÁN
Dacia kiürítéséről, feladásáról egységesen írnak a források. Eutropius a következőképpen beszélte el: Aurelianus „Dacia provinciát, amit Traianus a Duna túlsó oldalán hozott létre, miután az egész Illyricum és Moesia elpusztult, kiüríttette, lemondván arról, hogy meg lehessen tartani. [Ezért] a Dacia városaiból és földjeiről kitelepített rómaiakat Moesia közepén helyezte el, és azt nevezte el Daciának. Ez most Moesiát kettéosztja, és a Duna folyásiránya szerint annak jobb partján van, amint azelőtt a balon volt” (Eutropius IX, 15). Kérdés, hogy Eutropius szavaival ellentétben feltételezhető-e egyáltalában, hogy az egykori tartomány területén a birodalom által magukra hagyott, latinul beszélő római polgároknak mégis olyan tömegei maradtak, amelyek a népvándorlást átvészelve egy újlatin nép ősévé válhattak. Eutropius közlését csak akkor lehetne kétségbe vonni, ha egyrészt a 3. század végi népességviszonyok, a történeti körülmények az áttelepítést nem tennék lehetővé vagy nem igazolnák, másrészt ha Dacia területén 271 után a helyben maradt, latinul beszélő, tehát a romanizmus legmagasabb fokára eljutott lakosság tömegeit lehetne kimutatni. A tömegen hangsúly van: a Közép-Duna-vidék romanizmusát 130–150 évvel később, a római közigazgatás és a katonai védelem tartományi összeomlása után, hol előbb (Északkelet-Pannonia), hol utóbb (Nyugat-Pannonia, Dél-Pannonia, Raetia és Noricum egyes részei) a népvándorlás hullámai elsöpörték. Azok a tartományban 100maradó szórványok pedig, akiknek már nem volt hová menekülni, mert a délre vándorlás értelmét vesztette, előbb vagy utóbb beolvadtak a cserélődő megszállókba, vagy elsodorták őket: újlatin nép nem alakult ki belőlük. Pedig a történelmi körülmények (a 400 évig tartó romanizáció során létrejött egységes lakosság) és földrajzi helyzetük sokkal kedvezőbb volt a barbárokkal körülzárt Erdélyénél, ahol a korai visszavonulás után nem a békés évek, hanem a karpok, gótok, szarmaták, vandálok, gepida népek háborgatásától terhes időszak hosszabbodott meg.
Egy esetleges daciai romanizmus vizsgálatánál azokat a körülményeket is figyelembe kell venni, amelyek a nyugatabbra fekvő tartományokban a lakosság továbbélését elősegítették, és az újlatin népek kialakulását lehetővé tették. Nem téveszthető szem elől az a fontos körülmény sem, hogy Daciát a birodalom fennállása idején, nem válsághelyzetben adták fel, hanem tervszerűen és megfontoltan. Az újlatin népek pedig 130–150 évvel később, a birodalom felbomlása után, de az egykori birodalom területén alakultak ki. A romanizmus fennmaradásában azonban ezek között a területek között is jelentősek voltak a különbségek, így a közép-dunai provinciák és a nyugati tartományok vagy az adriai-tengerparti sáv között. Az illyricumi birodalomrésztől nyugatra a 400-as évektől a barbár betöréseket a határtartományok lakossága jelentős részének elmenekülése, majd tartós barbár megszállás követte: a letelepedett hódítókból máig élö népek alakultak ki (Germania), vagy – mint a keleti gótok és a langobardok itáliai, a nyugati gótok hispaniai, a frankok galliai királyságai esetében – a hosszan tartó együttélés eredményeként a hódítók beolvadtak a helyi lakosságba, és a későbbi államok népi magjának már el nem különíthető részévé váltak. Az asszimilációt a nicaeai hitvallást követő keresztények és az azt általában elutasító ariánus keresztény vagy pogány germánok között a vallási különbségek kezdetben akadályozták. Mihelyt azonban a megszállók áttértek vagy megkeresztelkedtek, az asszimilációnak nem volt többé lényeges akadálya. Így a törzsek–etnikai csoportok megrázkódtatás nélkül alakultak át már feudális területi szervezettségű népekké.
A nyugati és a dél-európai birodalomrészen a hódítók bevonulása és letelepedése után az élet folyamatos. Ezzel szemben a dunai provinciákban, a Kárpát-medencében az ideig-óráig megszálló, egymást felváltó, átvonuló népek, ugyanazok, akik később a birodalom nyugati területein vagy Afrikában már országot alapítottak, itt nem a végleges letelepedés szándékával tartózkodtak, államalakulatot nem hoztak létre, az egyre fogyó romanizmust viszont pusztították. Ha maradt is volna a provinciálisoknak valami nyoma Daciában, ott ez a folyamat már 130–150 évvel korábban megkezdődött.
A nyugat-európai és a közép-dunai provinciák lakosságának továbbélését még egy tényező segítette elő. A római államszervezet elhalása után a 101provinciálisokat összefogó egyetlen erőt a kereszténység jelentette, nemcsak intézményeivel, hanem a tanításával is. Az 5. század közepétől az egyház a túlvilági boldogság hirdetésével nem kis mértékben segítette keresztüljutni a provinciálisokat az 5–7. század válságain. Ebben főként az egyházi szervezetnek volt jelentős szerepe, ami a 4. századra már készen állt, és a század folyamán gyorsan elterjedve a tartományokban, kezdett beépülni az államigazgatásba. Attól kezdve, amikor a római állam hivatalai a feladatukat ellátni már nem tudták, és a romanizmus központjainak, a városoknak a védelmét sem tudták biztosítani, egyre inkább előtérbe léptek az egyházi közösségek: főleg a római városok territoriális szervezetének megfelelően kialakult és szervezett püspökségek, amelyek területi széttagoltságát a keresztény egyház egyetemességének eszméje fogta össze. Ez a püspöki szervezet vette kézbe az irányítást, kísérelte meg a védelem megszervezését, püspökei tárgyaltak a megszállókkal. Miután a püspökségek a 4. században, a Római Birodalom akkori területén szerveződtek és kaptak kedvezményeket, a 271-ben feladott Daciában ez a romanizmust elősegítő tényező még nem létezhetett.
Az egykori Dacia a császárság peremén ékelődött a Barbaricumba, és csak egy szűk területen érintkezett a birodalom latin nyelvű részével. Ebben a Daciában, amelyet legkevesebb 130 évvel korábban engedtek át a népvándorlás viharainak, mielőtt a többi határtartomány hasonló sorsra jutott volna, azon a területen, amely a romanizmus nyugattól Illyricum felé egyre csökkenő mértékű fennmaradásának a legkeletibb szélén, sőt azon kívül feküdt, ott, ahol az egyházi szervezet nem védte és fogta össze a lakosságot, azon a területen, amely az Adriai-tenger romanizmust őrző parti sávjától kezdetben görög, majd szláv nyelvterülettel volt elválasztva, azon a területen, ha maradtak volna is a feladás után provinciális töredékek, fennmaradásukat semmi sem biztosította.
A kiürítés körülményeinek vizsgálatánál lényeges, hogy szervezett intézkedés volt, amely akkor történt, amikor Róma az évtizedes, és éppen az Észak-Balkánt nap mint nap pusztító gót támadásokat egy időre megfékezte: tehát volt hol védelmet keresni. Ha a birodalom lakói számára az anarchia vége és a belső helyzet javulása a III. sz. végén kevéssé volt is látványos, a gót támadások megszűnése éppen Moesia területén a változást észrevehetővé és a birodalom védekezni tudását kézzelfoghatóvá tette. A harcok a Dunától délre annyira megtizedelték a lakosságot, hogy a nagyszabású áttelepítésnek sem volt akadálya. Valóban: Eutropius Dacia kiürítését nemcsak a provincia védhetetlenségével, hanem Illyricum és Moesia nagyfokú pusztulásával is indokolta. Mégsem csak a háborúk miatt fogyott a lakosság, hanem a 250-es évektől az Illyricumban elharapódzott járvány miatt is: „…oly hatalmas pestis tört ki a városokban, amekkora előzőleg még sohasem volt: a barbárok pusztításait kisebbnek tüntette fel, és azt eredményezte, hogy a ragálytól megfertőzötteknél még az elfoglalt, szinte elpusztult városok is boldogabbnak érezték magukat” – 102írta Zosimus (I, 37). Az emberhiány olyan nagyfokú volt, hogy a Moesiával szomszédos Thraciába még a 4. században is több telepítést kellett végrehajtani. A megfogyatkozott daciaiak áttelepítésének tehát nemhogy akadálya nem volt, hanem a Balkán elnéptelenedése egyenesen kívánatossá tette. A római vezetés pedig csak örülhetett, hogy ezúttal nem barbárokat, hanem saját polgárait tudja telepíteni.
Ha Eutropius állításának hitelességét kétségbe akarnánk vonni, akkor megvizsgálandó: Dacia lakossága akarta-e az átköltözést. Nem mintha a lakosság esetleges ellenzése meggátolhatta volna a hivatalos rendelkezés eredményes végrehajtását. A népesség jelentős részét a katonaság és családtagjaik alkották. A katonaság számára az áttelepítés nem szándék kérdése volt: egységeikkel együtt el kellett hagyniuk Daciát, családjaik pedig követték őket. A birodalomnak az elnéptelenedés miatt a lakosságra minél teljesebb számban szüksége volt: ez azonban Dacia kiürítésénél nem kényszertelepítést jelentett. Milyen érdeke fűződhetett a lakosságnak, főként a latinul beszélő római polgároknak ahhoz, hogy a kiürítés után a fosztogatásoknak, megszállásnak kitett és szemükben a barbárság állapotába visszasüllyedő, védtelen területen maradjon? A többi tartományban a menekülés dél felé a birodalom hanyatlásakor, az 5. század elején magától is megindult, noha védelemre vagy letelepedésre a menekültek akkor már nem vagy alig számíthattak. A latinul és görögül, esetleg szírül beszélő római polgárok számára a Dunától északra maradás aligha jelentett perspektívát, amikor korábbi lakhelyüktől nem sokkal távolabb a birodalom biztonságos és kulturált körülményei közé kerültek, ahol védelmükről gondoskodtak. Még az sem tételezhető fel, hogy az esetleg kevéssé romanizált, tehát latinul nem beszélő dák jellegű töredék népesség ragaszkodott volna az egykori provinciához. A forrásokból igazolható gyakorlat ennek az ellenkezőjét bizonyítja. A 2. század végén a szabad dákok két alkalommal kérték a betelepítésüket a birodalomba: a markomann háború végén egy ismeretlen számú kontingens és egy 12 ezer fős csoport ezt elnyerte. Korábbi kérésüket cáfolva, most, hátuk mögött a gót veszéllyel aligha maradtak a tartományban, noha 50-60 év alatt nem romanizálódhattak. A 2. század óta a birodalom határain élő népek szemében a császárság a jólét és a biztonság „falakkal” körülvett és katonasággal őrzött területe volt, ahová egyre-másra kérték a bebocsátást. A birodalomnak ez a vonzóereje a 3. század közepén dúló harcok és az anarchia ellenére sem tört meg: a markomannokat Gallienus alatt éppúgy áttelepítették a birodalomba, mint ahogy 295-ben a dák kultúrájú, korábban éppen Daciát pusztító karpokat (Aurelius Victor, epitomae de Caes. 39,43).
Az elbeszélő források egységesen írnak Dacia feladásáról, és bizonyítják a kitelepítést. A római állam jól szervezett közigazgatásának a kiürítés és a közeli területre való áttelepítés nem okozhatott gondot: saját polgárainak lehetővé tette az átköltözést. Természetesen a művelet nem történt egyik 103napról a másikra, noha a polgári lakosság jó része már korábban elmenekült a tartományból. Lehetséges, hogy a lakosság nem teljes számban hagyta ott a provinciát, noha ezt a lehetőséget semmi sem támogatja. Az azonban az elmondottak alapján állítható, hogy a hátramaradtak száma jelentéktelen volt.
A 3. század közepétől birodalomszerte hosszú időre megfogyatkoztak a polgári lakosság által állított feliratok. Egy körülmény mégis arra mutat, hogy az áttelepítés az epigráfiai leletek segítségével is nyomon követhető. A már görög nyelvterületen (értsd: az áttelepítést megelőzően görög nyelvterületnek számító vidéken) fekvő új daciai főváros, Serdica 4. századi feliratai között magas a latin nyelvűek száma. Lehet, hogy ez az eredeti Daciából áttelepített, latinul beszélő népesség hatása.
Egy terület népességének a sorsát, településeinek a folyamatosságát vagy megszakadását temetőik feltárása után egyértelműen meg lehet állapítani. Ha a település élete megszakad (a lakosság elpusztul, elvándorol vagy elmenekül), akkor temetkezéseik is abbamaradnak. Márpedig a sírokban elhelyezett viseleti, használati tárgyak és sírmellékletek, érmek segítségével a temetkezések megszűnésének és ezáltal a település felhagyásának az ideje éppen a római korban jól megállapítható. Ha tehát Daciában, az írott források és egyéb leletek tanúsága ellenére mégis feltételeznénk, hogy a provinciálisok egy része a tartomány feladása után helyben maradt, akkor ez csakis a római városok és vidéki telepek, a katonai táborok temetőinek a feltárása útján lenne bizonyítható; akkor, ha ezek a temetkezések a 270-es évek után sem szakadnának meg. Daciából azonban az ilyen vizsgálatra alkalmatlan egyes sírok vagy kis temetőrészletek mellett szinte csak egyetlen teljesen feltárt városi temető ismert, az egyik romulai sírmező. A temetkezések azonban itt a 3. század második harmadában megszűnnek. Napocában, Apulumban vagy Potaissában, illetve a katonai táborok mellett a temetőket nem tárták fel.
A tartományi lakosság helyben maradását gyakran a 271 után vert római érmek és keresztény vagy kereszténynek tartott leletek daciai előkerülésével kívánják bizonyítani. Azonban sem a római érmek, sem ezek a keresztény tárgyak nem alkalmasak a továbbélés igazolására.
Római érmek a 3. század közepe után mintegy 50 évig jelentéktelen mennyiségben kerülnek elő Dacia területén; számuk csak a 4. században emelkedik. Ez a leletcsoport sem Erdélyben, sem a Bánságban nem a provinciálisok továbbélésének a bizonyítéka. Az érem fizetőeszköz, ami a Római Birodalom határain kívül, a Barbaricumban a történeti körülményektől függően kisebb vagy nagyobb mennyiségben előkerül. Az alföldi és a bánsági szarmata szállásterület római éremforgalma bizonyítja, hogy ezt a leletcsoportot nem lehet felhasználni bizonyítékul a daciai provinciálisok helyben maradt utódainak kereskedelmi tevékenységére vagy éppen a Bánságnak (mint Dacia egykori részének) a birodalomhoz tartozására. A Barbaricum éremforgalma más történeti folyamatot jelez. Az egykori Daciában és a Bánságban előkerülő 104római éremforgalom nem mutat egységes képet, hanem területileg megoszlik: a nagyalföldi, észak–déli irányban húzódó, 4. században épült sánc szétválasztja. A magyarázatot a terület lakóinak, a szarmatáknak a története adja meg. A bánsági és erdélyi érmeknek a sáncon belüli (nyugati) része egységes megoszlást mutat. Jellemzője, mint a magyar alföldi anyagnak is, hogy az éremforgalom a 360–370-es években tetőzik. Az erdélyi éremforgalom ettől eltér, azonban ugyanazokat a jellegzetességeket mutatja, mint a birodalmon kívüli más, például szlovákiai területeké: a 4. század közepén, majd I. Valentinianus alatt éri el a maximumot. Ez tekinthető a Kárpát-medence 4. századi normális éremforgalmának. Az Erdélyben előkerült érmek egyet bizonyítanak: a terület az aurelianusi feladás után – ha gyéren is – ismét benépesült.
A keresztény jellegű leletek (mindössze 15 darab) jórészt bizonytalan lelőhelyű, lelőkörülményű vagy tévesen meghatározott tárgyak; egyoldalú és előfeltevésen alapuló lenne az értelmezésük, ha egyedül a tovább élő provinciálisok hagyatékának tartanánk. A birodalom felbomlása után a kereszténységnek a nyugati és a déli birodalmi területeken valóban jelentős szerepe volt a római lakosság etnikai megőrzésében. Azonban nem általában a kereszténységnek volt jelentősége, hanem a 4. században a birodalom területén kiépített egyházi szervezetnek, a püspökségeknek. Daciában a 3. században városokhoz kapcsolódó püspöki szervezet nem létezett. Az előkerült keresztény jellegű leletek egyházi közösségek vagy püspökségek bizonyítására alkalmatlanok. A leletek legfeljebb egyes keresztény hívőket bizonyítanak, akik keresztény gótok is lehetnek. Ezek a leletek éppúgy kerülhettek Erdélybe a 4. században ott élő (keresztény) gótok kereskedelme vagy fosztogatásai útján, mint az újabb korban az antik tárgyak gyűjtése következtében. A Duna bal partján a 4. században álló ellenerődök a leletek ilyen elvándorlását akár az ókorban, akár az újabb időkben megkönnyítették. A berethalmi leletegyüttes kivételével, ami viszont a gótok hagyatékaként jól értelmezhető, ezek a tárgyak nem liturgikus eszközök. Végeredményben éppúgy nem jelentik még tulajdonosuk kereszténységét sem, mint a tápiógyörgyei (Pest m.) és a luciui (Ialomiţa m., Románia), hasonlóan a Barbaricumban előkerült, kora bizánci bronzmécsesek a tulajdonos kereszténységét, az Ukrajnában talált, Daciából elrabolt Juppiter Dolichenus bronzkéz a kultuszba beavatott római polgárt, vagy az Akasztó faluban (Bács-Kiskun m.) napvilágra jött Victoria bronzszobor a tulajdonos római istenhitét.
Az elbeszélő források és a régészeti leletek mellett még egy olyan forráscsoport van, amely segítséget jelent egy terület etnikai változásainak vizsgálatánál. Ezek a földrajzi nevek: a helységek és a vizek nevei, melyek az adott földrajzi környezetben élő ember tájékozódását lehetővé teszik. A nevek részei a lakosság kultúrájának: meghatározott törvényszerűségek szerinti módosulásuk, átalakulásuk vagy teljes megváltozásuk jelzi a népesség 105változását, átalakulását vagy teljes eltűnését. A földrajzi nevek megváltozása és a lakosság kicserélődése általában nem egyidejű folyamat, mert egy terület lakossága ritkán tűnik el teljesen. A régi és az új népek együttélése pedig együtt jár a földrajzi nevek részleges átvételével. Ezért a nevek még akkor is nyomon követhetők, ha a névadó lakosság már eltűnt vagy asszimilálódott. A folyamat nem fordítható meg: ha egy vidék népessége helyben maradt, a földrajzi nevek akkor sem tűnnek el teljesen, ha más nép is letelepszik a vidéken.
A földrajzi nevek változása tehát jelzi az új lakosok megjelenését és megtelepedését. Fennmaradásukat befolyásolja az etnikumváltozás módja, a népek eltérő kultúrája, társadalmi szervezete. A földrajzi nevek teljes kicserélődésére nagyobb területen alig kerül sor: legalább a nagy vizek nevei – mint az Elba, Rajna, Duna, Tisza, Dráva, Száva vagy a Maros – fennmaradtak. Ugyanis a hosszú folyók partjainak egy-egy szakasza mindig lakott volt, és a vízneveket tovább tudták örökíteni akár évezredeken át. A földrajzi nevek vizsgálata különösen fontos a Római Birodalom felbomlását követően. Segítségükkel olyan időszakban követhető nyomon a provinciálisok sorsa, amikor más forrás gyakran már nem áll rendelkezésre. A birodalomnak azokon a vidékein, ahol a római lakosság nagy számban élt tovább – tehát a későbbi újlatin országokban –, számottevő római kori hely- és víznév található ma is, csak a szabályos nyelvi átalakulás hagyott nyomot rajtuk. Máshol a provinciálisok egykori lakóhelyüket csak részben tarthatták meg: hazájukba új nép költözött, és ez együtt járt a földrajzi nevek részleges kicserélődésével. Ahol a népességcsere töréssel történt – a régi népesség teljesen eltűnt vagy számuk jelentéktelenné vált –, ott a helynevek is nagyobb arányban változtak meg. Ahol azonban a régi és az új népek együtt éltek, ott a nevek is jobban megőrződtek. A többszörös lakosságcsere a földrajzi nevek gyorsabb változásával és eltűnésével járt. Raetiában, Noricumban és Pannoniéban a római lakosság az 5. században a birodalom megszűnése után csak egy ideig élt tovább, majd eltűnt (elvándorolt, asszimilálódott, népiségét elvesztette), ezért földrajzi neveik is csak kisebb számban őrződtek meg. A római korban használt nevek azonban még olyan vidéken is megmaradtak máig, ahol már régóta nem éltek provinciálisok. Pannonia északkeleti részén nincsenek ilyen nevek, mert ott a lakosság gyorsan, teljesen és többször is cserélődött. A Dráva–Száva közén és Nyugat-Pannoniában azonban a víznevek mellett (Rába < Arrabo, Marcal < Mursella, Zala < Sala, Zöbernbach < Sevira < Savaria, Mura < *Mura stb.) városnevek is fennmaradtak: Wien < Vindobona, Ptuj, Pettau < Poetovio, Sisak (Sziszek) < Siscia; a Szerémség Sirmium nevét őrizte meg; a város újkori neve (Mitrovica) pedig a település római kori vértanújának, Demeternek a nevét őrzi. Scarbantia (Sopron) neve legalább a 6. század végéig adatolt. Savaria neve nem változott: ismerték a 9. században (860), a középkorban, és a magyar Szombathely név mellett a 19. századig hivatalosan használták. A földrajzi nevek egy része tehát 106annak ellenére fennmaradt, hogy Pannoniának ezeken a részein ma nem él újlatin népesség, sőt az avar korra jó részük már eltűnt. A kezdeti együttélés és asszimiláció az új lakosok számára mégis lehetővé tette a régi helynevek megismerését és átvételét, ezért fennmaradtak. Pannonia egyes földrajzi neveinek a megőrzése bizonyítja, hogy ezeket a honfoglaló magyarok is átvették. Tehát átvették volna Erdélyben, a Kárpát-medence másik római provinciájának a területén is, ha a honfoglalás idején még léteztek volna. Ha tehát az újlatin nyelvet beszélő román nép részben vagy egészében Erdély területén alakult volna ki, akkor ott – más, újlatin országokhoz hasonlóan – a római helynevek jó része megőrződik.
Néhány nagy folyó neve ugyan fennmaradt. A Szamosnak (csak helynévi alakja ismert a római korból: Samum) és a Marosnak (Marisus, Marisia) azonban csak egy szakaszuk folyik át a tartományon, így nevük fennmaradása nem kizárólag a daciai lakosságtól függött. A Duna két északi mellékfolyója őrzi régi nevét: az Olt (Alutus) és a bizonytalan eredetű Cserna (esetleg a Diernából). Fennmaradásukat a Duna északi vonalát és északi keskeny partvidékét Dacia feladása után még évszázadokig kezükben tartó rómaiak és a Keletrómai Császárság segítette elő. Egy-két vitatott eredetű belső-daciai víznév mellett azonban egyetlen római településnév sem maradt fenn. A római kori nevek ilyen nagyfokú, a birodalom minden más európai tartományánál nagyobb méretű eltűnése összhangban van a terület történetével, és megfelel a provincia római kiürítéséről írottaknak. A földrajzi neveknek a pannoniaiaknál is fokozottabb eltűnése gyökeres népességcserét bizonyít. (Az egykori Dacia területén ma található antik helynevek legújabb kori mesterséges elnevezések.)
Dacia területén az aurelianusi feladást és kiürítést követően az egyedülálló, elszigetelt baráthelyi 4. századi temető kivételével nincs olyan leletcsoport, amelyet a források egyértelmű közlésével ellentétben a helyben maradt provinciális népesség hagyatékának lehetne tartani. A lakosság távozását a földrajzi nevek megváltozása bizonyítja. Erdélyben, Olteniában és a Bánságban a népvándorlás 130–150 évvel korábban kezdődött, mint Pannoniában, és 150–200 évvel korábban, mint az újlatin területeken a gót és frank megtelepedések. Az egykori Dacia hosszú és küzdelmes népvándorlás kori története alatt pedig hiányzott a fennmaradás lehetősége. I. sz. 271 után a Római Birodalmon kívül rekedt daciai terület elveszett a romanizmus számára.
