ÖSSZEOMLÁS ÉS VISSZAVONULÁS
ÖSSZEOMLÁS ÉS VISSZAVONULÁS
A 220-as évek Dacia történetének utolsó békés szakasza. Amikor Alexander Severus császár 231-ben az illyricumi hadsereg különítményeivel együtt elindult eredménytelen perzsa hadjáratába, egyúttal véget ért az északnyugat felől a Fekete-tenger felé tartó gót vándorlás, amelynek első szakasza már korábban mozgásba hozta a Kárpát-medence népeit a birodalom határán. A gótok – további vonulásuknak a Fekete-tenger útját állva – Dél-Ukrajnában és a tenger északi partján telepedtek le. Ez azonban nem hozott békét sem a birodalomnak, sem Daciának. A rövid, nyugodt időszak csupán a gótok erőgyűjtésének ideje volt, hogy azután a 230-as évek közepétől rohamaikkal évtizedeken át olyan pusztulást hozzanak a Balkán vidékére és Daciára, amilyet a birodalom még nem élt át. A gótok, közvetlenül a birodalom ellen fordulva, nemcsak a szárazföldön, hanem a tengeren is, hajóhaddal, szövetségeseikkel a kisázsiai és a balkáni tartományokat ostromolták. Ugyanekkor a Közel-Keleten csak időnként szüneteltek a perzsa háborúk, s az egyre nagyobb erővel támadó perzsák Valerianus császárt is fogságba ejtették (i. sz. 258–260). Az alamannok, a juthungok és a frankok támadásai miatt a Rajna-vidék helyzete is válságosra fordult: a lineáris határvédelemre berendezkedett birodalom képtelen volt a többfrontos harcok eredményes elhárítására. Az állandó háborús állapot végül is belső anarchiába torkollott. Maximinus (235–238) császár alatt érte az első roham Daciát: az uralkodó 236-ban felvette a háborús győzelemre utaló Dacicus maximus jelzőt címei közé, tehát ekkor már Dacia körzetében is harcoltak. A tartományt elsősorban a gótoktól nyugat felé szorított szabad dákok és a karpok támadták. A harcok III. Gordianus uralma alatt folytatódtak (238–244): a karpok a Limes Transalutanust támadták. A harcok súlyosságát több tucat éremlelet mutatja, amelyeket az ő és utódai uralkodása alatt rejtettek el, de tulajdonosaik többé már nem szedhettek elő (14. térkép). A daciai tartományi gyűlés feliraton még kifejezte köszönetét Gordianusnak (CIL III, 1454). A karpok 245–247-ben minden korábbinál erősebben rohamozták meg a keleti frontot: a Limes Transalutanus összeomlott. Dacia megsegítésére pannoniai csapatok is felvonultak a karpok ellen. Philippus császár maga is a harctérre ment: 247-ben felvette a Carpicus maximus címet. Az átmeneti sikerek ellenére az 94elpusztult Limes Transalutanust fel kellett adni. Régészeti megfigyelések hiányában ennek pontos idejét még nem ismerjük. 248-ig megtörtént, mert a belső vonal, az Olt-limes frontvonallá vált: az Olt mellett fekvő Romulát moesia superiorbeli és germaniai legióskülönítmények fallal vették körbe (IDR II, 324–328).
14. térkép. A 3. század közepén elrejtett éremkincsek
246–247-ben, miután a moesiai helyi pénzverdék beszüntették működésüket, az al-dunai körzet zsoldfizetési gondjainak az enyhítésére Viminaciumban új verdét állítottak fel, amely 11 éven keresztül Daciát ellátta, sőt a tartomány maga is pénzverési jogot kapott.
A harcok továbbra sem szüneteltek. Egy Apulumban állított feliraton Traianus Deciust (249–251) restitutor Daciarumnak, a daciai tartományok megújítójának nevezik. Sarmizegethusában felállították bronzszobrát. 250-ben ő is felvette a Dacicus maximus címet: mindez a támadások visszaverésére utal. Philippus uralkodása alatt vagy valamivel később azonban nemcsak a 95Limes Transalutanus, és vele Dacia délkeleti sávja került az ellenség kezére. A 3. század közepén Kelet-Erdély táboraiban a mennyiségében az egész tartományban amúgy is visszaesett éremforgalom megszűnt. Jele lehet ez annak, hogy a katonák elhagyták az erődöket. Az északkeleti területek kiürítése mellett szól a század közepén szerkesztett térkép, a Tabula Peutingeriana, amelyen sem a Limes Transalutanust, sem Kelet-Erdély római útjait nem tüntették fel. A karp betörések bizonyíthatóan megindították a tartomány lakosságának elvándorlását. A provinciálisok már ekkor a Dunától délre, Moesiába menekültek; Galeriusnak, a későbbi császárnak az anyja Philippus uralkodása alatt a karpok elől költözött el Daciából (Lactantius, de mortibus persecutorum 9,2; Aurelius Victor, epitomae de Caesaribus 10,16): aligha ő volt az egyetlen, aki már ekkor ezt az utat választotta.
A Daciát ért betörésekről a források alig írnak valamit. A legsúlyosabb események színtere ugyanis nem a katonai szerepét és jelentőségét vesztett, erősen megtépázott Dacia volt, hanem tőle délre a Balkán. A gót támadásokat elrejtett éremkincsek sora mutatja Moesia Inferiorban és Thraciában. A 230-as évektől szakadatlanok a betörések. 235 körül a gótok és a karpok elfoglalják Histriát, kifosztják a Duna-delta gazdag kereskedővárosait, Moesia és Dacia gazdasági támaszpontjait. 238-ban újból Moesiára törnek; 244-ben Moesia Inferiorban Marcianopolist ostromolják, de ekkor Decius legyőzi őket: katonái ezért császárrá kiáltották ki. 248-ban megint Moesiát éri támadás, egy évvel később az Al-Duna déli oldalán Iatrust és Novae-t (Szvistov) rabolják ki: ezzel veszélyeztetni kezdik a Duna feletti, Daciába vezető útvonalakat. Decius sem tudott megbirkózni az ismétlődő támadásokkal, és 251 nyarán, korábbi győzelme helyszínének közelében, Abrittusnál fiával és sok ezer katonájával együtt a gótok áldozatául esett. Két évvel később a gótok a tengerparti Thesszalonikét ostromolják, és a rómaiak, a harcra felkészülendő, Macedónia városait, a Thermopülai-szorost és Athént erősítik, és másfél évtizedig folytatódnak támadásaik a szárazföldön és a tengeren.
Magáról Daciáról alig hallunk: Gallienus császár 257-ben lett Dacicus maximus, ami a karpok elleni fellépésének a jele. A tartomány egyik-másik táborát legkésőbben ekkor erődítik meg utoljára. Ez azonban már a végső tett, és egyben talán a csapatkivonások megkezdését is bizonyítja. Az énlakai, barcarozsnyói, sebesváraljai, porolissumi táborok széles kapunyílásait részben vagy egészben elfalazták, hogy kevesebb könnyen áttörhető hely maradjon. Gallienus uralkodása idején 260-ig Daciában gyakorlatilag megszűnt a feliratállítás (CIL III, 875, 8010). A nyugat-daciai pénzforgalom visszaesését mutatja, hogy a táborokból és a városokból a katonai székhely, Apulum kivételével alig-alig kerül már elő érem. A pénzhiányt, amely a 3. század közepi válságok kísérője, fokozta, hogy a birodalomrész pénzverdéje, Viminacium 257–258-ban beszüntette működést: leszerelték és elszállították.
96A háború három évtizede alatt a többfrontos harcok sikertelenségei, a katasztrofális gazdasági helyzet, az állandó pénzhiány (a perzsáktól vásárolt békéért hatalmas összegű aranyat kellett fizetni) és a belső hatalmi válság miatt a birodalom anarchiába süllyedt. A 250-es évek vége felé azonban a Germaniát, Raetiát és Galliát ért alamann–frank, a Pannoniát sújtó kvád–szarmata betörések mérhetetlen szenvedést hozó mélypontja után Gallienus erős kézzel látott hozzá a birodalom újjászervezéséhez. A legiókból elvont különítményekből mozgó lovashadsereget állított fel, és segítségükkel 260-ban kiűzték az Itáliáig előrenyomult alamannokat, megszilárdították és helyreállították a rajnai frontot.
Gallienus Italia és Illyricum védelmére Poetovióban (Ptuj, Jugoszlávia) katonai központot szervezett. Az útcsomópontban fekvő város tette a helyet erre alkalmassá. A 260-as években ezen a katonai támaszponton megjelennek Dacia legiói, a V Macedonica és a XIII Gemina, Flavius Aper praepositus parancsnoksága alatt; a katonák tartósan berendezkedtek a városban. A jelenlétüket bizonyító márvány feliratok és domborművek a város 3. Mithrász-szentélyében kerültek elő: a szentély újjáépítése és berendezése az ő tevékenységük eredménye (5. ábra). Flavius Aper és a két legio különféle beosztottjai a bikaölő napistennek Gallienus jólétéért állítottak oltárokat. A törzskar, a parancsnoki hivatal jelenléte és a díszes oltárok mutatják, hogy a két legio, ha nem is teljes egészében, de jelentős számú különítményként állomásozott a városban. Az tehát kétségtelen: Gallienus a barbároktól körülvett Daciából elit alakulatokat vont ki. Nincsen bizonyíték arra, hogy a legio V Macedonica vagy akár egy részlege is a 260-as évektől még mindig korábbi állomáshelyén, Potaissában állomásozott volna. Távozásuk mellett szólhat a potaissai éremforgalom ekkori megszűnése, szemben a másik legio, a XIII Gemina táborhelyének éremforgalmával, amely Aurelianus császárig folyamatos. Valóban, a XIII Gemina parancsnoka 260 után még Daciában volt: oltárt állított a tartomány déli részén (IDR 54). Ez a Mehádiában előkerült oltár Dacia védelmének az utolsó reánk maradt emléke. A katonai jelentőségét végleg elvesztett, de a barbárok által körülvett Daciából (ekkor még a gótokat sem szorították vissza) csapatokat vittek el. Ez a korábbi részleges területfeladás folytatása, és a későbbi események előjátéka.
975. ábra. A daciai legiók oltárai a poetoviói 3. számú Mithraeumból
A Duna-vidéki tartományok újjászervezését elősegítette, hogy a sorozatos támadások után a gót hadjáratok erejüket vesztették. II. Claudius császár Naissus (Niš, Jugoszlávia) mellett 269-ben tönkreverte a betörő, Athént, Korinthoszt, Spártát feldúló gótokat: a császár Gothicus jelzője végre tényleges katonai győzelmet jelez, és ezért nevének állandó kísérőjévé vált az utókor szemében. A következő, 270. évi gót betörés (Dobrudzsa) már nem jelentős. A Claudius Gothicust követő uralkodó, Aurelianus, a lázadó palmyrai királyné, Zenobia ellen indult, aki a Róma gabonaellátását biztosító Egyiptomot is elfoglalta. Aurelianus először megtisztította Illyricumot és 98Thraciát a fosztogató barbároktól, majd átkelt a Dunán, és a gótokon már saját földjükön aratott diadalt (Cannabaudes gót király is elesett a harcban). A háború ekkor az Al-Dunánál nyugvópontra jutott. A győzelmek megkönnyebbülést hoztak a lakosságnak, Daciát azonban már nem menthették meg. Az Aurelianus uralkodása kezdetén (270) vert érmeken a GENIUS ILLYRICI mellett a PANNONIA és a DACIA FELIX feliratok hirdetik Illyricum fontosságát és a szerencsés Daciát, amelyet megmentenek a birodalom számára. Lehetséges, hogy az éremfelirat valóban a traianusi Dacia megmentését hirdeti, de az is lehet, hogy csak a lakosság megmentésére vonatkozik, és már a Dunától délre létrehozott új Dacia tartomány létrehozását ünnepli. Aurelianus, a helyszínen meggyőződve az állapotokról, a betörésektől megtépázott, megfogyatkozott lakosságú tartományt nem látta érdemesnek tovább tartani, és szervezett körülmények között feladta a területet. A hadsereg még ott állomásozó egységeit 271-től kezdve rövid idő alatt teljesen kivonták, és a lakosságot áttelepítették Moesiába. A látszat megőrzésére a két Moesia között Dacia néven új tartományt hoztak létre, 99amelynek Serdica (Szófia) lett a fővárosa, ahol Aurelianus pénzverdét alapított. Ugyancsak Aurelianus volt az, aki a Rajna–Duna-háromszöget is feladta (agri decumates), és a csapatokat Germaniában és Raetiában a folyóhatárok mögé vonta vissza.
15. térkép. Az al-dunai front Dacia feladása után az alföldi Csörsz-árokkal
1 = Singidunum; 2 = Viminacium; 3 = Ratiaria; 4 = Oescus; 5 = Novae; 6 = Durostorum
Dacia történetének ez utolsó 40 éve ismét bebizonyította azt, ami már Hadrianus alatt látszott: a tartománynak a Balkán és a birodalom belső területeinek védelmében igazi jelentősége nincsen. A jazigok és a gótok akadálytalanul zúdítottak pusztulást a két Moesiára és Thraciára. Ezt Dacia nem tudta megakadályozni. A birodalom itteni hosszú határát több tízezer katonája sem volt képes megvédeni a nagy betörésektől. A megújuló támadások, a létbizonytalanság a tartomány lakosságának menekülését váltotta ki, ami már a 3. század közepén megkezdődött. Aurelianus keletre vonulása előtt rendezte a helyzetet az Al-Duna vidékén. Daciából kivonta a rómaiakat, és a birodalmi határt jelentősen lerövidítve védhetőbbé tette. A dunai limest ismét a korábbi állapotában erősítette meg. A legio XIII Gemina Ratiariába, a V Macedonica pedig 170 évvel korábbi állomáshelyére, Oescusba tért vissza. A frontvonal lerövidítése után Aurelianus abban a tudatban vezethette keletre az illyricumi katonaság egy részét, hogy a balkáni tartományokat biztonságban hagyta.
