BERENDEZKEDÉS ÉS SZERVEZÉS
BERENDEZKEDÉS ÉS SZERVEZÉS
A megismétlődő dák betörések, amelyek nemcsak a birodalom határtartományait, Moesiát és Pannoniát sújtották, hanem amelyeket – inkább csak a belpolitikai propaganda következtében – olykor még Itáliában is fenyegetőnek éreztek, az i. sz. 2. század elején megszűntek. Az erdélyi Kárpátokra mint védhető természetes erődre támaszkodó dák királyságot Traianus két háborúban legyőzte. Az i. sz. 106. év nyarának végén a harcok befejeződtek („universa Dacia devicta est”: AÉ 1934/2); Rómában a diadalmenet után Decebalus dák király fejét a Gemonia-lépcsőn közszemlére tették, majd cirkuszi játékokkal ünnepelték a győzelmet, és érmeket vertek DACIA CAPTA felirattal. Az egykori dák hatalmi területet római katonaság szállta meg. A dák királyok kincseinek javát, amelyet a Sargetia patak (Sztrigy) medrében rejtettek el, egy Bikilis nevű dák főember árulása segítségével megszerezték a rómaiak, és a katonák, de főleg Traianus vezértársainak a jutalmazására, Róma városi lakosságának megajándékozására, a 123 napig 47tartó cirkuszi játékok költségeire, a Róma új forumát díszítő szobrok aranyozására használták fel. Nem lehetett csekély azoknak a kincseknek a mennyisége sem, amit a császár hálából a peluszioni (Kisázsia) Juppiter Kasziosz-szentélynek adományozott. Minden bizonnyal a dák királyoknak, talán magának Decebalusnak az örökölt kincstárához tartozott az a 40 000 darab (mintegy 3,4 mázsa) Lüszimakhosz-aranypénz is, amit a 16. sz. közepén az egykori dák központ közelében, a Sztrigy medrében találtak, és ami Fráter György, majd Castaldo kezére jutott.
A két dák háborúval a birodalom európai tartományainak az Északi-tengertől a Fekete-tengerig húzódó, megerődített határát először lépte át a római hadsereg olyan szándékkal, amely a birodalmat fenyegető ellenség teljes megsemmisítését és a birodalom határainak a védelmét csak az ellenséges terület tartós megszállásával, tehát tartománnyá szervezésével látta megvalósíthatónak, noha a dák terület provinciaként való megtartásának az igénye korántsem volt mindig egyértelmű.
Az első helytartó, D. Terentius Scaurianus legatus Augusti pro praetore alatt (i. sz. 106–110/112) gyors ütemben indult meg a provinciává szervezés, és már az ő hivatala idején le is zárult; ezt az i. sz. 112-ben vert DACIA AUGUSTI PROVINCIA feliratú érmek bizonyítják. Scaurianus végrehajtatta azokat az intézkedéseket, amelyek a meghódított terület provinciává válásához szükségesek voltak; elvégezték a censust (népszámlálás), és felmérték a földterületet. Az új provincia létesítésének az első és legfontosabb feladatai közé tartozott a határok kijelölése, a védelmi rendszer megszervezése, és a táborokat összekötő biztonságos útvonalak megépítése. A 2. század elejére a birodalom európai tartományainak katonai védelme, a lineáris határvédelem már kialakult. A legiók és a segédcsapatok elsősorban a folyóhatárok (a Rajna és a Duna) vonalára zárkóztak fel. Ahol ez nem volt lehetséges, mint Germania déli részén és Raetiában, ott (még a tagolt domborzatú területen is), nyílegyenes védelmi vonalat hoztak létre földsáncból, árokból. Daciában a hegy- és vízrajz azonban jórészt egyik fajta védelmi rendnek sem kedvezett. Mintegy 10 évre volt szükség, hogy a nagy hegyeken, folyókon és hágókon keresztül a hadászatilag megfelelő táborsort kiépítsék. A tartomány szélein épült táborok jelentették egyúttal a birodalom határát is. Ezt a munkát a külpolitikai szempontok, tehát az új provincia környékén élő meg nem hódított szabad dák törzsek, valamint nyugaton a szarmata–jazig, keleten a szarmata–roxolán lakosság is befolyásolta, mert esetleges támadásaik ellen a megfelelő védelemről gondoskodni kellett. Az erődrendszer korai történetét az értékelhető régészeti kutatások hiánya miatt kevéssé ismerjük. Különösen a Bánság keleti részén, Olteniában és a Havasalföldön hiányoznak a feltárások. A dák háborúk után a Dunától északra fekvő terület egy része: Oltenia keleti fele, Havasalföld és talán Dél-Moldva nem a daciai, hanem az alsó-moesiai hadsereg ellenőrzése alatt állt. Így például azon a Turnu-Severintől az Oltig és 48a Kárpátok déli lejtőiig húzódó területen is, amely később Daciához tartozott, a dák háborúk befejezése, valamint a végleges közigazgatási rendezés (i. sz. 118 körül) közti időben alsó-moesiai katonaság állomásozott. Korábban azt feltételezték, hogy a Bánságot a felső-moesiai hadsereg katonasága ellenőrizte. Bebizonyosodott azonban, hogy Bersoviában (Zsidovin, Berzovia) 118–119-ig daciai legio, a IIII Flavia állomásozott, ezért a Bánság keleti részét a daciai hadsereg által ellenőrzött területnek kell tartani a tartomány életének első évtizedeiben. A másik megszálló legio a XIII Gemina volt (7. térkép). Később Apulumban (Gyulafehérvár, Alba Iulia) állomásozott; valószínű ezért, hogy ez a Dacia védelmének magját képező 6000 fős egység már korábban is ott, Erdély központi fekvésű helyén táborozott. A legio castrumában régészeti feltárás nem folyt, ezért legkorábbi történetéről semmit sem tudunk.
7. térkép. Legiótáborok a Duna mentén és Daciában i. sz. 106–117/118 között
Dacia fennállásának legkorábbi szakaszában tehát legalább két legio állomásozott a tartományban. A római közigazgatási gyakorlatnak megfelelően ezért a helytartó a legmagasabb tisztséget, a konzulságot már betöltött szenátorok közül került ki.
A legiók mellett nagyszámú segédcsapat védte a provinciát. Egységeik létszáma általában 500 vagy 1000 fő volt. Más tartományokhoz hasonlóan a táborok külső védműveit eleinte itt is földből és cölöprendszerből emelték. A 2. század húszas éveire a hadrend állandósult. A táborokkal egy időben épültek 49meg az azokat összekötő utak is. A katonaság által végzett útépítés már a provinciaszervezés kezdetén megindult, hiszen az utánpótlási vonalak létfontosságúak voltak, különösen egy olyan terület esetében, amelyik mélyen benyúlt a Barbaricumba. A tartomány északi részén, Erdélyben Potaissa (Torda-Turda) és Napoca (Kolozsvár-Cluj-Napoca) között i. sz. 109–110-ben már készen volt az út, amit egy, az út mellett, Ajtonyban (Alton) előkerült mérföldkő felirata bizonyít (CIL III, 1627). Az összeköttetést a birodalommal a Drobetánál (Turnu-Severin) még a két háború között megépített kőhíd és nyugatabbra a lederatai (Palanka) hajóhíd biztosította.
A tartomány első városában, Colonia Dacicában (= Sarmizegethusa) Traianus a dák háborúkban részt vett legiók kiszolgált katonáit telepítette le. A háborúk miatt csökkent lakosságú terület benépesítésére Traianus – a késő antik történetíró, Eutropius szavaival – az egész római világ területéről nagy tömeg embert költöztetett át Daciába. A telepítéseket a tartomány közjogi megalapításakor vert érem hátlapábrázolása, a Daciát megszemélyesítő nőalak ölében mozgó gyermekek is jelképezték.
Dacia fennállásának a kezdetén, i. sz. 107–108-ban harc tört ki a tartomány nyugati határán. Mindössze annyit tudunk erről (SHA, vita Hadriani 3,9), hogy Alsó-Pannonia helytartója, a későbbi császár, Hadrianus bocsátkozott harcba a szarmata–jazigokkal (szállásterületük a Duna–Tisza közén és a Tiszántúlon volt), noha azok a dák háborúkban még a rómaiakat segítették. A szarmaták nyugtalanságának az oka egyrészt talán az a terület lehetett (a Bánság keleti része), amelyet még a dák háborúk között Decebalus foglalt el tőlük, és amit kérésük ellenére „Traianus sem adott vissza nekik” (Cassius Dio LXVIII, 10, 3–4). Másrészt kelet felé, a Tiszántúlra terjeszkedő jazigokat az új tartomány megszervezésével nemcsak nyugatról és délről, hanem már keletről is a birodalom fogta közre, és ez feszültségforrást jelenthetett. A harcokban valószínűleg nyugat-daciai egységek is részt vettek. Erre utal egy, 106–108-ban, a cohors II Hispanorum által Traianus jólétéért emelt oltár felirata; ezt Mars U(ltornak) vagy V(ictornak) állították, és Versecen (Vrsac, Jugoszlávia) került elő (CIL III, 6273).
Ezt követően a külpolitikai helyzet rövid időre megnyugodott, és a tartomány biztonsága is szilárdnak látszott. Ennek jele lehet, hogy Daciában i. sz. 110-ben leszerelték a segédcsapatokban a szolgálatukat letöltött katonákat. S bár a provincia élére 112 körül ismét hivatásos katona került Traianus barátja, C. Avidius Nigrinus személyében, 114-ben a parthus háborúba már különítményeket is elvontak a daciai hadseregből. A békés időszak azonban csupán rövid ideig tartott. Amikor 117-ben meghalt Traianus, Dacia térségében lezajlott az első nagy erőpróba a birodalom és a környező népek között. A szarmaták két törzse, a jazigok és a roxolánok rátörtek a két Moesiára. A harcok Daciát is érintették. A helyzetet súlyosbította Quadratus Bassus halála, aki a tartományt már a dák háborúkban megismerte, és akit a 50császár éppen az új háború hírére nevezett ki Dacia helytartójának. A háborút a roxolánok esetében a római anyagi támogatás csökkenése, a jazigoknál pedig a már említett területi követelések okozták, valamint az a tény, hogy az új provincia az Al-Dunánál elszakította egymástól a két rokon népet. Hadrianus Moesiába utazott, majd Daciában is megfordult, ahol Drobetában „…attól való félelmében, hogy a híd védműveit könnyűszerrel elfoglaló barbároknak nem lesz nehéz az átkelés Moesiába, leromboltatta a híd felső szerkezetét” (Cassius Dio LXVIII, 13,6). A császár, megadván nekik a korábban megígért támogatást, gyorsan kiegyezett a roxolánokkal. A jazigok megfékezésére pedig szokatlan megoldáshoz folyamodott. A kiváló katonát, a csupán lovagrendű Q. Marcius Turbót állította Pannonia Inferior és Dacia élére, aki így két oldalról, összehangolt támadással törte le a jazigokat. Turbo és utóda alatt alakították ki a tartománybeosztás végleges kereteit. Hadrianus 119-ben praefectus praetoriónak nevezte ki Turbót, aki ezért elhagyta Daciát. Sarmizegethusa lakói ekkor feliraton fejezték ki hálájukat Turbónak (CIL III, 1462, 1551).
A 116–118-as szarmata háború megmutatta, hogy Daciának kevés a jelentősége a Dunától délre eső provinciák védelmében, a támadások megelőzésében. A jazigok a tartomány nyugati, a roxolánok a keleti oldalán, tehát a Bánságon és Havasalföldön keresztül betörhetnek a birodalomba, s ezt az új tartomány sem tudja megakadályozni. A roxolánok és a jazigok a lovas harcmodornak kedvező olteniai síkságon harapófogóba tudják szorítani és el tudják vágni a tartomány erdélyi területét; a drobetai hídon keresztül betörve pedig Moesiát fenyegetik. Tehát Decebalus uralmának megdöntésével a rómaiak megszüntettek ugyan egy veszélyes támadási gócot, ezzel azonban felszámoltak egy ütközőterületet is, ami ellensúlyozhatta volna a szarmata törzseket. Az egységes dák hatalom veszélye megszűnt, de a megerősödött szarmaták nemcsak a birodalom dunai határát fenyegették a hosszú, alsó- és felső-moesiai dunai határszakaszon, hanem Daciának éppen a legveszélyeztetettebb (természetes határokkal nem védett) bánsági és olteniai határait is. Lovas harcmodoruk következtében a tartomány hegyes erdélyi részén kevésbé voltak ugyan veszélyesek, de összefogva a Dacia északi határán élő szabad dák, kelta és germán törzsekkel, az egész al-dunai limes-szakaszon és Dacia határain koncentráltan támadhatták a tartományt és a birodalmat. A Daciával megnövekedett birodalmi határ védelme tehát sokkal nagyobb fegyveres erőt és felkészültséget kívánt, mint a rövidebb dunai szakasz. Uralkodása kezdetén talán ezért gondolt arra Hadrianus, akinek stratégiai elképzelései elsősorban védelmi jellegűek voltak, hogy feladja Daciát (Eutropius VIII, 6,2). Ennek lehetőségét a stratégiai helyzet alapján reálisnak kell tartanunk. Hadrianustól egyébként sem volt idegen, hogy elődje költséges háborúkban szerzett területeit elhagyja: „…lemondott az Eufráteszen és a Tigrisen túli területekről” (SHA, vita Hadriani 5), ugyancsak Traianus 51hódításairól is. Végül azonban (talán Turbo eredményes működése miatt vagy barátai tanácsára) elállt a tervétől, s inkább átszervezte a provincia védelmét. Az addig a Bánságban állomásozó IIII Flavia legiót jobban védhető helyre, a Duna mögé, Singidunumba (Beograd) vonták vissza, korábbi tartományába, Moesia Superiorba. Ezzel a lépéssel a dunai limest erősítették a várható jazig támadások ellen. Azok a vélemények tehát, amelyek Daciának a birodalom vagy Italia védelmében nagy jelentőséget tulajdonítanak, túlzók. A Barbaricumba benyúló provincia katonasága a Dunától délre, a birodalomba hatoló ellenséges támadásokat már csak földrajzi helyzete miatt sem tudta megakadályozni. Szerepe (saját tartományának védelme mellett) inkább az ellenséges támadást követő harcokban volt. Önálló feladatok ellátása helyett hadserege nemegyszer más tartományokéival együtt volt csak eredményesen bevethető. Később, a 2. század második felében kitört markomann háború idején magas létszámú katonasága ellenére még saját védelmére sem volt képes, ezért a tartományt egy újabb legióval kellett megerősíteni (8. térkép), amely azután Daciában is maradt.
8. térkép. Legiótáborok Daciában és az Al-Duna mentén i. sz. 117/118–271 között
52A birodalom európai határtartományainál messzemenően törekedett olyan megfelelő védelmi vonalak felállítására, amelyek a Barbaricumban élő népek számára jól láthatóan mutatták a határt, és egyúttal biztosították a határokon kiépített erődsor között a gyors szárazföldi vagy vízi összeköttetést. Kérdéses tehát, hogy milyen érdeke fűződött Rómának ahhoz, hogy a fenti védelmi elgondolásoknak sokkal megfelelőbb és rövidebb dunai határ helyett egy nehezen ellenőrizhető, többszörösen hosszabb határú, a határt védő táborok közti gyors összeköttetést nem mindig biztosító tartományt megtartson, amely tartománynak a védelme más provinciákénál sokkal nagyobb és költségesebb sereg igénybevételét követelte. Érthető, hogy Róma, ha a dák háborúk után nem adta fel azonnal a területet, azt később tekintélyi okokból már kevésbé tehette meg. A tartomány megtartásában, különösen fennállásának az első felében, valószínűleg az erdélyi aranylelőhelyeknek volt jelentős szerepük.
