DACIA FELOSZTÁSA TARTOMÁNYOKRA. HATÁROK ÉS HADSZERVEZET
DACIA FELOSZTÁSA TARTOMÁNYOKRA.
HATÁROK ÉS HADSZERVEZET
HATÁROK ÉS HADSZERVEZET
A Marcius Turbo alatt megkezdett, de valószínűleg még a következő helytartó, Iulius Severus (120–126) kormányzására is áthúzódó szervezés Dacia határait, hadrendjét és a szomszédos barbaricumi területeket, tehát a Bánságot, Olteniát, Havasalföldet érintette. Az utóbbi évek leletei a rendezés időrendjét világosabbá tették ugyan, részleteit azonban (a provinciák belső határai, a procuratorok jogköre, a Duna bal partján fekvő erődöknek Daciához vagy Moesiához tartozása) ma is vitatják. Legkésőbb ebben az időszakban vonták ki Havasalföldről az alsó-moesiai hadsereg ott állomásozó egységeit; tehát feladtak egy, a dák háborúk alkalmával megszállt területet. Daciának az Olt folyótól nyugatra eső részéből Dacia Inferior (Alsó-Dacia) néven új tartományt hoztak létre. Ebben a tartományban legio nem volt, ezért élén lovagrendű procurator állt; belső igazgatásában bizonyos fokú önállóságot élvezett. Határa délnyugaton a Duna, északnyugaton Dacia Superior és a Diernától (Orsova) a Délkeleti-Kárpátok felé vezető vonal volt. Keleti határa bizonytalan: vagy az Olt menti táborsor, vagy a 25-35 kilométerrel keletebbre, az Olttal nagyjából párhuzamos megerődített vonal, az ún. Limes Transalutanus lehetett (9. térkép).
539. térkép. Dacia i. sz. 106–271 között
1 = birodalmi határ, 2 = provinciahatár; 3 = út; 4 = segédcsapattábor; 5 = legiótábor
A felosztás előtt Dacia többi része – az északi területet leszámítva – a Superior nevet kapta (Felső-Dacia). Ez Erdély központi részét és a Kelet-Bánságot foglalta magában egészen a Keleti-Kárpátokig. A legio IIII Flaviát Moesia Superiorba helyezték át, így Dacia Superiorban csak egy legio maradt, az Apulumban állomásozó XIII Gemina. A tartomány helytartója volt egyúttal a legio parancsnoka is. Mivel a római közigazgatás előírásai szerint 54konzulságot viselt személy csak több legiós tartomány élén állhatott, Dacia Superiort a következő évtizedekben a hivatali rangsor eggyel alacsonyabb fokán álló szenátorok kormányozták, akik csak a daciai helytartóságuk után lettek konzulok.
Valószínűleg már a 118-as rendezéskor vagy néhány évvel később (de még 124 előtt) a provincia északi részén, Észak-Erdélyben is újabb tartományt szerveztek a megszállt területen Dacia Porolissensis néven. Nevét a fontos katonai táborról, Porolissumról (Mojgrád) kapta. A tartományban legio nem volt, ezért lovagrendű procurator igazgatta, ugyanúgy mint Dacia Inferiort. Dacia Superior helytartója katonai tekintetben felügyeleti jogot gyakorolt a két másik tartomány (Inferior és Porolissensis) felett. A korábban egységes Dacia tehát három részre oszlott.
A katonai megszállás első 10-15 évének tapasztalatai révén létrejött a többé-kevésbé végleges védelmi, és azzal összefüggésben a közigazgatási rendszer. A birodalom a számára érdektelennek ítélt területekről kivonta a megszálló csapatokat. Dacia három résztartományának három külső, egyben birodalmi határszakasza (keleten, északon és nyugaton) a három irányból támadó ellenség felé frontvonalat alkotott. Ezek helyét a várható támadások iránya mellett a felszíni adottságok szabták meg – persze ugyanezek határozták meg az ellenséges támadások irányát is.
Dacia Porolissensis völgyekkel tagolt hegyeinek néhol sűrű táborsora az észak felől támadó szabad dák, dák kultúrájú kelta törzsek (anartii), valamint a később szintén észak felől érkező germán törzsek (buri) betöréseitől védte a tartományt. Nyugaton a határ legdélibb pontja valószínűleg az Aranyos vizénél kezdődött, majd a Bihari- és a Gyalui-havasok, a Vigyázó adták a védelmet. Itt katonai tábort nem ismerünk. Északabbra a gyalui (Gilău) és a sebesváraljai (Bologa) táborok a Sebes-Körös és a Szamos völgyét védték. A Meszes hosszú gerince és szokatlanul közeli táborai (Vármező-Buciumi, Magyaregregy-Românaş, Romlott-Romita, Porolissum két tábora a Pomet és a Csitera magaslatokon) az északi határt és az átjáróként szóba jöhető völgyszorosokat védték. A tihói tábor (Tihău) a Cikói-szorost őrizte. A táborok között és előtt az őrtornyok sűrű lánca tartotta szemmel a barbaricumi limeselőteret. Keletebbre a Haragos, az Ilosvai- és a Lápos-hegységek belső vonulatai alkották a határt az alsókosályi (Căşeiu = Samum?) és az alsóilosvai (Ilişua) táborokkal, majd a határ egyre inkább dél felé fordulva a Borgói- és a Kelemen-havasokra, végül a Keleti-Kárpátok (Alpes Bastarnicae: Tabula Peutingeriana) belső, nyugati vonulataira támaszkodott. A délnyugati lejtőkön épült Jád (Iad-Livezile), óvárhely (Orheiul Bistriţei), a Maros-völgyben Marosvécs (Brîncoveneşti) tábora. Ez utóbbi Dacia Porolissensis legdélibb tábora volt a keleti fronton.
Dacia Superiorban a Bánság sík vidékén a szarmata–jazigok jelentették az ellenséget. Határerődöket is csak a déli, bánsági határszakaszról ismerünk. 55A védelmet megkönnyítették a Szörényi-havasok, a Retyezát, és viszonylag laza táborsort tettek lehetővé. A Bánságban egy nyugati, külső erődsor épült a lederatai (Palanka) hajóhídtól a Tibiscumba (Zsuppa, Jupa) vezető út mentén: Gerebenc (Grebenac), Arcidava (Varadia), Versec (Vršac, Jugoszlávia), Centum Putei (Szurduk, Surduc), Bersovia (Zsidovin, Berzovia), Aizis (Furluk, Fîrliug). A drobetai híd nyugati szomszédságától, Diernától egy másik, ugyancsak erődített út is vezetett Tibiscumba (Pretorium-Mehadia, Ad Pannonios-Teregova, Agnaviae-Závoly, Zăvoi). Északabbra, a Maros-völgyig nincsenek táborok: a védelmet a Ruszkai-havasok nyújtották. A Maros völgyét Micia (Vecel, Veţel), Felsővárosvíz (Orăştioara de Sus), Bucsum (Bucium), Csigmó (Cigmău), végül az apulumi legióstábor zárta le. A Marosvölgytől északra az Erdélyi-Érchegység és a Bihari-hegység volt a határ.
Dacia Superior északkeleti határa a Keleti-Kárpátok nyugati, legbelső vonulatai voltak (a Görgényi-havasok és a Hargita). Táborai: Mikháza (Călugăreni), Sóvárad (Sărăţeni), Énlaka (Inlăceni), Székelyudvarhely (Odorhei Secuiesc), Homoródszentpál (Sînpaul). A keleti front körzetében Dacia Superior és Inferior közös határa bizonytalan.
Dacia Superior legiója a három tartomány központi részén, Apulumban állomásozott.
Dacia Inferior északkeleti és keleti határa volt birodalmi határ. Északkeleten a Keleti-Kárpátok belső vonulatain vezetett a határ az olthévízi (Hoghiz), oltszemi (Olteni), komollói (Comolău), nagyborosnyói (Boroşneul Mare) táborokkal. Az Ojtozi-szorost az előretolt berecki (Breţcu) tábor ellenőrizte. Délnyugatra az Olt mellett Kissink (Cincşor), Földvár (Feldioara) táborai után a Caput Stenarum (Bojca, Boiţa) a Vöröstoronyi-szorost őrizte. Délebbre természetes akadályok nem tették könnyebbé a védelmet, ezért az olteniai síkságon sűrű táborsort kellett létrehozni. Itt támadás az al-dunai szarmata–roxolánok részéről volt várható. A keleti határt két védelmi vonal biztosította. A belső, nyugati vonal az Oltot kísérte: a táborok a bivolari, racoviţai, copăceni, rădăcineşti építési feliratok alapján Hadrianus uralkodásának a végén már valószínűleg kőből épültek át (CIL III, 12 601, 12 605, 13 795, 13 796). A megszokott méretű táborok mellett (Slăveni: 169 × 190 m) kisméretű erődök sorakoztak (Copăceni, Titeşti, Bivolari, Sîmpotin, Stolniceni, Enoşeşti). Az Olt-limestől keletre, 25-30 kilométerre, észak–déli irányban egy külső védelmi vonal is húzódott, párhuzamosan az előbbivel („Limes Transalutanus”). Feltárások hiányában még ma sem dönthető el, hogy ezt az erődvonalat mikor állították fel. Megépülését általában a 2–3. század fordulójára teszik. Néhány évtized múlva, a 3. század közepén már fel is adták. Az egyes táboroknál feltárás nélkül is legalább két építési periódus figyelhető meg (Săpata de Jos, Urluieni, Băneasa): ugyanis közvetlenül egymás mellett két erőd nyomai látszanak ma is, s egyidejű használatuk nem lehetséges. Ezért a külső vonal táborainál hosszabb ideig tartó használat 56tételezhető fel, és így a 2–3. század fordulója előtt is megépülhettek. E táboroktól 150-300 méterrel keletebbre kb. 3 méter magas földsánc is húzódott. A védelmi vonal északon az Olt menti erődsorhoz hasonlóan északkelet felé fordult (Pürkerec-Purcăreni, Cîmpulung táborai), majd a Törcsvári-szoros két végét a rukkori (Rucăr) és a barcarozsnyói (Rîşnov) erődök őrizték.
Dacia katonai védelmének a rendszerét a Barbaricumba mélyen benyúló helyzete határozta meg: hosszú határon és három oldalról is védeni kellett. Ahol áthatolhatatlan hegyek határolták, ott nem építettek táborokat. A mélységben tagolt védelmet a provincia belsejében, a folyóvölgyekben épült táborok jelentették. A már említett Maros mentieken kívül: Gyalu (Gilău) a Hideg- és a Meleg-Szamos találkozása alatt, Szamosújvár (Gherla) a Kis-Szamos mellett a Napocába vezető utat biztosította északi támadás ellen. Maroskeresztúr (Cristeşti) a Maros-völgyet, Segesvár (Sighişoara) a Nagy-Küküllő völgyét védte keleti támadás ellen. A bánsági és olteniai táborok pedig egyben a birodalomba vezető összeköttetést is ellenőrizték.
A tartomány szélein fekvő táborok tehát –- más provinciákhoz hasonlóan – egyértelműen meghatározták a provincia kiterjedését, azaz a birodalom itteni határait.
Dacia táborainak a száma 80 körül volt. A régészeti kutatások elégtelensége miatt a táborok építésének időrendje nem ismert: lehetséges, hogy közülük néhány csak rövid ideig állt fenn. Az erődök nagy számát az is okozza, hogy az Olt menti limesen és a Transalutanuson csak néhány szokásos méretű tábort építettek, közöttük tucatnyi kis erőd volt; egy katonai egység ezért nyilván több erőd helyőrségét is ellátta. Dacia Porolissensisben i. sz. 164-ben a 15 katonai tábor helyőrségét 3 lovas- és 12 gyalogoscsapat adta. Összlétszámuk, a legióskülönítményeket nem számítva, kb. 11 500 katona volt. Dacia teljes haderejét a 2. században a legiókkal együtt 45-50 ezer főre becsülik.
A táborok legkorábbi, föld–cölöp szerkezetű periódusát mintegy 15 tábor esetében lehetett eddig ásatásokkal megfigyelni. Később a táborokat részben vagy egészében kőfalakkal, védművekkel átépítették. Ez a munka néhány esetben már Hadrianus uralkodása alatt megkezdődött és Antoninus Pius uralma idején folytatódott; másokat csak a 3. század elején építettek át.
Hadrianus korában a Tisza-torkolattól a Fekete-tengerig terjedő területen is állandósult a birodalom védelmi rendje. Dacia meghódítása előtt Moesia Superior rövid birodalmi határát a Tisza-torkolattól az Almum (Lom) és a Ciabrus (Cibrica) folyócskáig két legio védte (7. térkép). Singidunumban (Beograd) vagy Ratiariában (Arčar, Bulgária) a legio IIII Flavia, Viminaciumban (Kostolac) pedig a VII Claudia. Keletebbre, Moesia Inferiorban egymástól nagyjából egyenlő távolságra fekvő három tábor (Oescus = Gigen, Novae = Szvistov, Durostorum = Szilisztra) a legio V Macedonica, az I Italica és a XI Claudia őrizte a határt. Dacia meghódítása után ez a szabályosan eloszló 57védelmi rend módosult. Dacia déli, a birodalommal közös dunai határát már nem kellett nagyobb hadsereggel őrizni, de a hosszú Moesia Inferior-i határ védelmére továbbra is 3 legióra volt szükség. Ezért a daciai határszakaszról a Duna-deltához, Troesmisbe (Igliţa) vezényelték az oescusi legiót (V Macedonica). A legio IIII Flavia a rövid Moesia Superior-i dunai határszakaszról Dacia megszálló seregébe került. A ratiariai tábort felszámolták. Helyén, mint Oescusban is, Traianus coloniát alapított (10. térkép). A két legióstábor áthelyezése, illetve megszűnése bizonyítja, hogy a birodalom és Dacia közös határán a megszálló erőt gyengítették, ha a segédcsapattáborok esetében a további részletek ásatások hiányában ma még ismeretlenek is.
