A VIZIGÓT PARASZTGAZDASÁG
A VIZIGÓT PARASZTGAZDASÁG
121Azok a területek, ahol a terving gótok régészeti hagyatékuk bizonysága szerint megtelepültek, vagyis a Mezőség, Udvarhelyszék, a Barcaság és a Háromszéki-medence, Havasalföld, a Szeret, Prut és Dnyeszter völgye körüli enyhén dombos síkságok, nem utalnak igazi „erdőlakókra”. A százéves gót uralom alatt akadálytalanul terjeszkedő erdőségek a Gutthiuda középpontjában terültek el, így mintegy „körbelakták” őket. Észak és nyugat felől pedig védelmül szolgáltak. A régészetileg megfogható település ugyanazt tükrözi, amit a korabeli írott forrásokból tudunk: a vizigótok – osztrogót rokonaikkal ellentétben – elsősorban földművelők voltak. Hallatlan fontosságú forrás ezzel kapcsolatban Vulfila bibliafordítása, amely a 4. század első felének vizigót nyelvén tükrözi a korabeli vizigót kultúrát. Ez a páratlan dokumentum részletekbe menően bevilágít egy olyan nép életébe, amely röviddel később világtörténelmi szerepet játszott a népvándorlásban.
A különféle szántóföldeken (akrs, thaurp) járomba (jukuzi) fogott ökröktől (auhsa) vont ekével (hoha) szántottak (arjan). Búzát (hwaiteis), árpát (barizein), rozsot (kaurno) – vagyis gabonát (kaurn) –, valamint a vászon (lein) számára nyilván lent vetettek (saian). E munkák eredménye a zöldülő vetés (alisk). Az aratást (asans) nyáron kezdték, sarlóval (giltha) végezték, fogaton (gajut) szállították a termést a szérűre (gathrask), ahol elcsépelték (thriskan), majd a terményt csűrben (bansts) tárolták. A kézzel forgatható kerek dörzs-malommal (quairnus) megőrölt (malan) gabonából kelt tésztát (daigs) és lepényszerű kenyeret (hlaifs) sütöttek. – Ennek ellenére földművelésük rossz hatásfokkal dolgozott, keveset termelt, a terving gótok egy 369-ben Valens császárhoz intézett szónoklat tanúsága szerint (Themisztiosz, oratio X, 135. D, p. 161,21) római gabonára szorultak. A kertművelésre (aurtigard) vonatkozó adatok csekélyek, a kertészkedéshez (aurtja) keveset értettek.
A sírokban talált élelemmaradványok tanúsága szerint ugyanazokat az állatokat tartották, amelyeknek a nevét a gót biblia is megőrizte: szarvasmarha, sertés, juh, kecske – lóval és szamárral kocsit húzattak. A sírokban gyakori szárnyas- (tyúk-, kakas-) csont- és tojásmaradványok állattartásuk járulékos, belterjes jellegére utalnak. Az erdélyi gót sírokban valóban ritkák a kérődző- és emlősmaradványok, említést érdemel egy teljes bárány, sertésfej és sonka egy marosszentannai sírból, szarvasmarhacsontok Palatkáról, bárány Csombordról, sertéslapocka Rugonfalváról. Aligha rendelkezhettek hát nagyobb csordákkal, falkákkal, mivel ez esetben a hegyekben és keskenyebb völgyekben fekvő kitűnő legelők környékén is feltűnnének szállásaik régészeti nyomai. Belterjes állattartás olvasható ki a Vulfila-bibliából is.
A legelőről (winja) behajtott gulyát (hairda) és juhnyájat (wrethus) a falu közelében sövénnyel elkerített (fatha) karámban-istállóban (garda) és 122juhakolban (awistr) tartották. A jászol (uzeta) mellé bekötött tehenek-lovak számára szénát (hawi) vágtak (sneitharn). A szegények mindennapi itala egy forrásadat szerint is a tej (miluks) volt, ruhájuk juhaik gyapjújából (wulla) készült.
A gót biblia szerint vasból (eisarn) fegyvereket-szerszámokat kovácsoló (gasmithon) kovácsok (smitha-aizasmitha), szekercével (aqizi) dolgozó ácsok (timrja), mészárosok (skilja), gyapjúval dolgozó kallósok-posztókészítők (wullareis), különféle eszközökkel és módon tevékenykedő halászok (nuta, fiskja), orvosok-gyógyító emberek (lekeis) és fazekasok (kasja) éltek a falvakban – vagyis mindazon mesterségek képviselői, amelyek egy paraszti társadalom számára nem nélkülözhetők.
A gót fazekas kisebb edényt (kas) és nagyobb fazekat (katils) éppen olyan jól meg tudott formálni (digan), mint a római mécseket (lukarn) utánzó vagy helyettesítő helyi lámpásokat (skeimam) – ám, mint a latin lucernából származó gót szó és a régészeti leletek (késő római cserép- és bronzmécsesek, köztük néhány a kordivat szerint ókeresztény motívumokkal díszítve) mutatják, inkább a provinciákban tömegesen gyártott olcsóbb vagy drágább mécsesek voltak népszerűbbek a gótok számára is. Vályogot (thaho) nyilván sokan tudtak vetni, de a tégla- és cserép- (skalja) készítés a fazekashoz hasonló mesterségbeli tudást igényelt. Ami a fazekasság produktumait illeti, e tekintetben elegendő futólag is összevetni Marosszentanna edényeit pl. a Kijev melletti Csernyahov meglepően rokon edényeivel ahhoz, hogy a gót biblia szavahihetősége és a gót mesterek önálló, magas színvonalú tudása kiderüljön. Nincs jele annak, hogy az erdélyi gót temetőkben talált edények a korábbi daciai lakosság féltve őrzött mesterségbeli tudásának – úgymond –, „tudományának” a termékei lennének. Az Erdélyben feltárt, biztosan 4. századi gót fazekaskemencék (Sepsiszentgyörgy-Eprestő, Bögöz-Vízlok) a Csernyahov–Marosszentanna-kultúra egész területén, valamint a vele szomszédos Barbaricumban általánosan elterjedt késő vaskori (,,La Tčne”) típusba tartoznak.
A régészeti leletekből ítélve virágzó kismesterség volt a fésűkészítés. A kovácsok egy része alighanem ötvös is volt, akik vas és bronz ruhakapcsoló fibulákat, övcsatokat készítettek nagy számban, jól bevált fogásokkal. Az ezüsttárgyak alapanyaga minden bizonnyal a római ezüstpénz (silubreins) volt, ezért érintette őket mindenkor súlyosan, ha a foederati szerződést a vele járó pénz- (gild) támogatással együtt felfüggesztették a rómaiak. A Rómától kapott arany (gulth) kizárólag a király és az előkelők kezébe jutott – magát az aranyat államilag hitelesített rudak formájában kapták.
A békeszerződések legfontosabb gót kérése mindenkor a római kereskedelem engedélyezése. Az amforákban szállított bor (wein) és étolaj (alewja) a gazdagok számára nélkülözhetetlen volt. Az üvegserlegek, -csészék és -poharak, a fémedények és cserép díszedények, valamint asszonyaik mindennapi 123cicomájának kellékei, az ezüst- és bronzékszerek s a különböző gyöngyök a sírleletek tanúsága szerint valósággal hozzátartoztak életükhöz. Ehhez járult még az a sok fontos áru, amely nem maradt ránk, pl. a gyapot- és más luxuskelmék. A 360-as években gazdaságuk már annyira ki volt szolgáltatva a birodalomnak, „quod conmerciis vetitis ultima necessariorum inopia barbari stringebantur” (Ammianus Marcellinus 27,5), vagyis a háborús időkben a kereskedelem elakadása miatt végső hiány lépett fel a mindennapi szükségletekben. Viszontfizetési eszközről csak egyről tudunk, de arról annál bővebben: rabszolgákról. A Gutthiudában, akire nem volt szükségük maguknak a gótoknak, az előbb-utóbb alighanem a dunai rabszolgapiacokra került. Ettől a sorstól igyekezett megóvni Aurelianus Dacia magával vitt lakosságát.
