A VIZIGÓT TÁRSADALOMRÓL
A VIZIGÓT TÁRSADALOMRÓL
Amióta a 100 évig „Athanarik kincsének” tartott pietroasai nagy aranylelet 4. századi keltezését – a benne szereplő gót rúnafeliratos nyakperec ellenére – kétségbe vonja a kutatás egy része, s amióta tudjuk, hogy a messze a Gutthiuda határain kívül elásott szilágysomlyói kincs nem kerülhetett földbe hazájukat elhagyni kívánó vizigótoktól, azóta „elvesztek” a terving királyok kincsei és hatalmi jelvényei.
A vizigótoknál Dacia meghódítása után és 376 előtt kettős – részben párhuzamos, részben egymással összefonódó – társadalmi szerkezet mutatható ki. A máig uralkodó felfogás szerint a tervingi 376 őszéig „törzsszövetségben” éltek és „törzsek” szerint települtek volna le. A valóságban azonban a hajdanában bizonyos mérvű közös származástudatot is magába foglaló, de alapjában véve már kezdettől fogva politikai egységet jelentő „törzs” (thiuda) fogalma a 3–4. századra átalakult az egész terving közösség, vagyis a vizigót nép és országa megjelölésévé. Következésképp nem voltak többé valóságos „törzsek” és „törzsfők”, csupán egyetlen központi hatalom (thiudanassus) létezett, élén egyetlen thiudans állott. A görög „baszileüsz”-nek egyedül a thiudans felel meg Vulfilánál, ám korántsem „törzsszövetségi vezető” értelemben.
A vizigót nép a 3–4. században „nemekre”-nemzetségekre (kunja = füláipagi) tagolódott, s ennek megfelelően települt meg, egy-egy nemzetségnek önálló területe volt (garvi). E „nemzetségeket” (mint latin megjelölésük mutatja) ekkoriban már legfeljebb fiktív származástudat kötötte össze, amit az igazol, hogy a nemzetség (kuni) élén nem a valóságos vérrokonsági vezetőt jelentő (és a Vulfila-gótban már ismeretlen!) „kuning” állott, hanem a csupán rangos „rokont” jelentő kindins (= dux, arkhón, gótul kindins a római helytartó is) – már a 3. században ők voltak a hadjáratok vezetői. A valójában területi egységeket (garvikat) jelentő „nemzetségek” nagycsaládokból (sibja) tevődtek össze. A 4. században már ezek is legfeljebb kivételesen alkothattak 124vérrokonsági egységet vagy inkább fegyveres csoportokat (siponjos) – ténylegesen a rétegezett társadalmú faluközösségek megjelölései voltak. A sibján kívül azonban nem lehetett élni, fosztóképzős alakja, az unsibja törvényen kívülit, istentelent jelent. Vagyis a sibi volt a szilárd területi, gazdasági és kultikus egység, amelybe az adoptált nem vérrokonok is kötelezően beletartoztak. Egy-egy falu (haims) általában egyetlen sibi lakóhelye volt. Tagjai, a falvak lakói apajogú családokból (fadreins) állottak, a nagy és tehetős családok közösen birtokolták a falu körüli földeket (haimothlis). Az idegenek, „vendégek” (gasteis) helyzete homályos.
A falvak-faluközösségek még őrizték (de inkább csak őrizni igyekeztek) a régi nemzetségi intézményeket. A falu gyülekezőhelyén, piacterén (garuns) alkalomadtán összegyűlt a falugyűlés és összeült a falutanács (gamainths), amelyben „az öregek” (sinistans) voltak a hangadók. De, mint a Passio S. Sabae mutatja, a 4. században a sinistans legfeljebb a tényleges hatalom „kicselezésében” jeleskedett – vagyis hatalma névleges-formális volt.
A hajdani törzsi-nemzetségi társadalom fenti maradványai és intézményei menthetetlenül elhalásra voltak ítélve – a szabadok (frijai) nagyobb területi csoportjait összefogó hagyományos népgyűlés (mathl, fauramathleins) Dacia meghódítása után gyakorlatilag egyre alkalmazhatatlanabbá vált – megszűnésének folyamata 376 után felgyorsult, s néhány év alatt le is zajlott. Helyébe a „nagytanács” (gafaurds) lépett.
A vizigótok feletti valóságos hatalom a 2–3. századtól kezdve a katonai vezetők és harci kíséretük kezében volt. A katonai vezető, a reiks neve (gör. baszilikosz, lat. regulus) névösszetételben már a 4. századtól gyakori (Aorik, Ariarik, Geberik, Munderik) – némileg ködösen, de rex értelemben szerepel az egykorú római forrásokban is. Eredetileg talán a nagy és hatalmas nemzetségfők katonai rangjának megjelölése volt, ilyen értelemben a reiks is lehet kindins és megfordítva. A 4. század leghatalmasabb vizigót királya nevében is világosan szerepel e katonai méltóságnév: Athanaric-Athanarik. Ennek ellenére egyedül őt különböztetik meg a korabeli rómaiak a iudex (bíró) címmel, amelynek a 4. század végi latinban azonban már kormányzó/helytartó jelentése is volt (Historia Augusta!); egy ízben pedig a „iudex potentissimus” címmel, amely az összes többi reiks felett álló thiudans megjelölése. Athanarik ugyanis nyilvánvalóan thiudans volt, 369-ben a tervingek nevében egyedül ő tárgyal egyenrangú partnerként Valens császárral. Az Athanariktól elrendelt keresztényüldözés egyik templomgyújtogatója, Wingurik a thiudansnak csupán alvezére volt, éppúgy, mint előhadának parancsnoka, Munderik. – A vizigót fegyveres csoportokat 376 után egyesítő utódai egy részének nevében tovább él a reiks méltóság (I. és II. Alarik, I. és II. Theoderik, Amalarik), a 6. század első felében azonban végleg eltűnik. A reiks szó az összetett személynevekben azonban már a 4. században sem jelentett feltétlenül valóságos királyt vagy hadvezért, az Athanarik-féle üldözés egyik keresztény 125mártírja, Frithareikeis (= Fridarik) legfeljebb előkelő családból származott.
A reiks (avagy egyszerre több reiks) az optimates-megisztanész rétegre támaszkodott, pontosabban: maga is e réteg tagja volt. Az utóbbi görög megjelölés (= ’nagy emberek, hatalmasok’) pontosan megfelel a gót mahteigsnek (= ’hatalmas, erős’, vö. mahts = ’erő, hatalom’ – ám egyúttal ’erőszakos’ is), illetve a maistansnak (= ’nagyok’). Képviselői már a 3–4. században birtokos urak voltak. Birtokközpontjuk az udvarház volt (gards – egyúttal a közvetlenül hozzátartozó birtoktest megjelölése is), amelyhez saját földbirtok (aihts) és állatállomány (faihu; akiknek állatállományuk van: faihu habands = ’gazdagok’) csatlakozott. A birtokos az udvarházhoz tartozók felett úr (frauja = deszpotész) volt, helyi hatalma személyes fegyveres kíséretén (andbahts = ’poroszló’) nyugodott. A vizigót birtokos arisztokrácia katonai kíséretéből és egy vagy több reiks katonai kíséretéből állott a vizigót sereg (harjis) és kisebb csapatai (hansa), amelyek a 4. században már jórészt „hivatásos” katonákból (gadrauhts = miles, drunhtinonds = ’harcos’) tevődtek össze. Fő fegyverük a kard (meki) és a pajzs (skildus) volt, de ismerték a páncélt (brunjo) és sisakot (hilms) is.
A nemzetségi-territoriális és a katonai-hatalmi szervezet a 4. században még sok szállal fonódott össze, a kindins, reiks és thiudans (kivételesen) akár egy személy is lehetett (pl. Athanarik), ám korántsem ez volt a jellemző. Éppen ellenkezőleg, Saba mártír történetében a fegyveres „központi” hatalom és a „helyi” nemzetségi szabadság konfliktusa alkotja a hátteret.
A „szabad” (freis) vizigót nép a 4. századra már erősen rétegeződött. Jelentős volt a szabad parasztok rétege (waurstwja), valamint a nincstelen szegényeké (unleths). Nyilván közéjük kerültek a felszabadított rabszolgák (fralets) is. Az aigin (tulajdon) földeken közülük kerülhettek ki a mezőgazdasági bérmunkások (asneins = ’aratóbéresek’).
A szolgák rétege is bonyolult volt. A hadifoglyokból (bandja) vagy „árucikk” lett, vagy rab-cseléd (skalks) és szántó-vető szolga (thewisa). Jobb helyzete csak a ház körüli szolgának (thius) és szolgalánynak (thivi) lehetett.
E bonyolult társadalmi szerkezetet, amelyben a régi nemzetségi hagyományok és az új katonai-hatalmi centralizáció kezdetei keverednek, egyelőre bajos a régészeti leletekkel párhuzamba állítani. A Szászbuda és Szászfehéregyháza között talált 4. századi arany nyakperec alighanem a megisztanész-optimates méltóság egyik képviselőjének jelvénye volt. Gót arisztokrata nő viselte a Jankovich-gyűjteménybe „ex Transilvania” került pompás ékkődíszes aranyfibulát, amely az egész vizigót terület páratlan remekműve, a 4. századi gót ötvösség alkotása. Valamivel korábbi a Felsőpiánról (hajdan Oláh-Pián) származó kisméretű színarany fibula, a 300. körül virágzó keleti-germán „sírhorizont” (Osztrópataka, Céke stb.) aranyművességének egyetlen erdélyi képviselője. Az eddig ismert temetők leggazdagabb sírleletein is túltesz 126az az ezüstkincs, amely egy társadalmilag a temetők népe felett álló asszony ékszereiből áll. Ékszerei: félkoronglemezes fibula, övcsatok, karperecek, gyűrűk, valamint a római előkép nyomán készült, félhold alakú csüngődíszek pontosan olyan alakúak és típusúak, amilyenekkel a temetőkben a leggazdagabb asszonyokat eltemették – mindez arra mutat, hogy nemzetségi előkelővel állunk szemben. A különbség: ékszerei finom ezüstből készült komoly öntvények, és a nemzetségfőnek „pénzvagyona” is volt (Tekerőpatak-Kápolnaoldal). Egy valószínűleg hasonló arany és ezüst ékszerekből álló elkallódott leletről van híradás Borszék-Hollóvölgyből.
A temetők társadalmi rétegeződése olyan, mint Saba gót mártír falujának rétegeződése. Egy 50–100 főnyi közösségben négy-öt gazdag házaspár volt, afféle falusi gazdagok, ők lehettek a falutanács hangadói. A többség egyszerű, nagyjából egyenrangú és egyenlően tehetős parasztcsalád. A nincstelenek (ilyen volt Saba is) csak jogi helyzetüknél fogva különbözhettek a rabszolgáktól, sírjaikat a szertartásos temetkezés különbözteti meg a szolgákétól. A szolgákat ugyan a falu temetőjében hantolták el – s ez okvetlenül bizonyos mértékű patriarchális viszonyokra utal –, ám korántsem ünnepélyesen. Az élő rabszolgák gyorsan elkaparták elhalt társukat.
