A SZILÁGYNAGYFALUSI CSOPORT
A SZILÁGYNAGYFALUSI CSOPORT
A Kárpát-medencében társtalannak látszó régészeti csoport tűnik fel a Meszes-hegység két oldalán, a Szamos, valamint a Berettyó és a Kraszna felső folyásvidékén.
Ahogyan a múlt században nevezték: Szilágy-Nagyfalu határában a Berettyó völgyében két csoportban tumulus-temetők helyezkednek el. A nagyobb temető a Rákos-patak feletti teraszon fekszik – itt 43 halmot számoltak össze. A halmok 6-8-10 méter átmérőjűek, a legnagyobb (7. sz. „Nagyhalom”) átmérője elérte a 38 métert. Magasságuk 1-4 méter között váltakozott, a „Nagyhalomé” 6 méteren felüli volt. A Berettyótól nyugatra a „Halmosd” patak feletti fennsíkon van a 10 halomból álló 2. halomcsoport – ezt eddig nem vizsgálták meg ásatással.
Az 1. halomcsoportból 1878-ban Mattyasovszky Jakab a 12. számút, 1879-ben Torma Károly a 11. számút ásatta meg. 1880 augusztus–szeptemberében Rómer Flóris, Pulszky Ferenc és Hampel József tárták fel a 2., 7., 10., 13. számúakat. 1958-ban Maria Chişvasi-Comşa tárt fel újabb három tumulust (I–III. halom).
A kurgánok temetkezési rítusában egyetlen közös elem van: elhamvasztották a bennük nyugvókat. A földhalmok alatt az egykori felszínre épített sírok szerkezete különböző. 1. Gerendákból vagy vastag deszkákból boronaházszerűen 186épített és összecsapolt, deszkával fedett, négyszögletes sírkamrák. 2. Hasonló szerkezetű, kisebb sírkamrák (tulajdonképpen nagyobb koporsók) kőlapokkal fedve. 3. Sírkamra nélküli hamvasztásos temetkezés(ek?) fazékmellékletekkel és külön eltemetett lócsontvázzal. Mindhárom temetkezési típusban igen sok edény került elő. Egy-egy csomóban 3-4 vagy akár 5-6 urna fordult elő, a 7. halomban négy csoportban mintegy 20-22 edény volt. Még az új ásatások nyomán sincs azonban egyértelmű adatunk arra nézve, hogy egy-egy kurgán alatt hány személyt temettek el. Egyes leírások hamvakat említenek valamennyi edényben, mások az edények közt szétszórt hamvakról számolnak be. A 10-11. halom kivételével a kerámia egységes: korongolt fazekak, vízszintes vonalkötegek közé befésült ferde hullámvonalkötegekkel díszítve. A 10. és 11. halomban „Medgyes típusú” korongolt fazekak voltak.
A fémleletek (az avar szokás szerint sírba tett római érméket kivéve) hozzávetőlegesen keltezik a halmokat. Legkorábbi egy késő avar, öntöttbronz griffes övdísz csüngőtaggal, a 8. század első feléből (2. számú „Rómer-halom”). Valamivel későbbi egy az Érsekújvár/Nové Zámky 44. síréval azonos típusú égett nagyszíjvég-töredék (12. halom). Még későbbi a vele együtt talált, ritkának tűnő, ám korántsem annyira ritka (Győr, Bozsok, Zimony, Tatárszentgyörgy, Tiszafüred, Komárom), poncolt hátterű indadíszes csattest a 8. század második feléből–végéről. 9. századinak látszik végül a III. kurgán filigránhuzallal díszített ezüst szíjvége(?).
A temetkezések „pogány” jellegét a húsételmaradványok és az ital tárolására sírba helyezett vaspántos favedrek domborítják ki. „Fegyvereket” csak a 12. halomból említenek, a többiekben mindössze a kisebb-nagyobb méretű vaskések a szúró-vágó mellékletek. A lócsontváz mellett 2 vassarlót találtak.
A szilágysági szláv csoport telepeiről egyelőre keveset tudunk. A szilágynagyfalusi halmos temetőkhöz tartozó település a Nagyréten volt, ahonnan azonban jobbadán csak a Benedek-téglavetőből gyűjtött cserepek ismertek. Nemrég Tasnád közelében Érszakácsi-Csobánkúton sikerült egy meglehetősen nagy méretű, szabályos alaprajzú, félig földbe mélyített ház alapjait feltárni, amelyből szilágynagyfalusi típusú díszített, korongolt cserepek és orsógombok mellett szabad kézzel formált lepénysütők sorozata került elő, az utóbbiak azonban nem mondanak ellent a telep 8–9. századi keltezésének. A csoport mojgrádi központjához kapcsolódik a Paptelekről származó hasonló telepanyag.
A szilágynagyfalusi kurgánok korát és jelentőségét új megvilágításba helyezte a Kolozsvár-Szamosfalván feltárt hasonló tumulus-temető. A Kis-Szamos felső teraszán fekvő 12–16 méteres átmérőjű 7 halomsírból hatot ástak fel, de eddig csak ötöt ismertettek. Sírszerkezetük megegyezett a szilágynagyfalusi 1. típussal, a különbség csak annyi, hogy a széles téglalap 187alakú „boronaházakat” az egykori felszínről megásott kisebb-nagyobb mélységű sírgödrökbe építették bele. Az I. sírkamrában rendezett csoportokban sorakoztak a hamvakat tartalmazó edények, de az edények között a sírkamra közepén is voltak szétszórt hamvak, a IV. tumulusra egyenesen a hamvak szétszórása jellemző. Az edények a szilágynagyfalusiaknál korábbi típusok, 8. századi szláv–avar formájuk és díszítésük van. A java 8. századi keltezést erősíti meg az I. tumulus pompás avar ezüst (?) övdíszkészlete, még a sírban talált vaspántos favödör is avar kori típus. Fakamraszerkezetes hasonló halomsírt dúltak szét régebben Apahidán is. Ezen a vidéken a halmokkal azonos kultúrába és időszakba tartozó telepeket Kolozsvár-(Monostor-)Pap-völgyében és Nagyiklódon figyeltek meg.
A Szilágynagyfalu–Szamosfalva-csoport időrendi helyzete meglehetősen világos. Kezdete, kialakulása mélyen visszanyúlik az avar korba, legalább a 8. század középső harmadába. A szamosfalvi edények a szláv urnatemetők korábbi csoportjával, Oláhtordos, Mezőszopor és Vizakna egyes urnafazekaival egykorúak. A szamosfalvi halmok népének vezetőjét az avar hatalom az előkelő avar nemzetségfőkkel egyenrangúnak ismerte el. A szláv főnök szabadságát, méltóságát és „avarságát” egyaránt jelképezte az ezüstveretes öv. Az avar hatalom összeomlása csak kisebb megrázkódtatást okozhatott a halmok népének életében, ekkor rabolhatták ki a 8. századi cserepeket tartalmazó II. szamosfalvi kurgánt, de valószínűleg egyik-másik szilágynagyfalusi halmot is. A csoport belső fejlődése töretlen a 9. század elején. Az önálló edényformákat és díszítőstílust kialakító szilágynagyfalusi fazekasság termékei éppúgy csupán „vendégek” Erdély más vidékein, mint a késői Medgyes típusú fazekasság urnafazekai Szilágynagyfalun. A maroskarnai „A” típusú bolgár kerámia pedig mutatóban sem jutott el a Szilágyságba.
A hamvasztásos rítus miatt már a múlt századi ásatások óta tudja a kutatás, hogy ezek a halmok keleti szláv népcsoporthoz köthetők. Kérdés azonban, honnan s mikor vándoroltak be ezek a szlávok. A választ nem csupán a (valójában, mint láttuk, meglehetősen tarka) temetkezési rítus adja meg, hanem a halomcsoport leletanyagának figyelembevétele is.
A kurgán alá való temetkezés általánosan elterjedt a nyugati és keleti szlávoknál – csakhogy később: a 9. század elejétől kezdve. Egyes keleti szláv törzseknél (pl. a krivicseknél, poljánoknál, dulebeknél) azonban már a 6–7. századtól kezdve gyakoriak a hamvasztásos kurgánsírok, de rítusuk – a Dnyeper menti Borsevo típusú kurgánok kivételével – nem hasonlít az erdélyiekre. Erdélyben sem biztos, hogy a csoport népe csak kurgánok alá temetkezett. Egy Irinyben talált szép szilágynagyfalusi típusú urna (benne a hamvak közt vaskés volt) egyáltalán nem biztos, hogy halomból származik.
Időben és területileg a legközelebbi rokonok a Laborca–Latorca–Bodrog-vidék 8–9. századi szláv hamvasztásos tumulusai (Királyhelmec 188vidéke), amelyek azonban az erdélyiekkel összehasonlítva feltűnően szegények (avar övdísz csak egyetlen öntött kisszíjvég volt). Ugyanez mondható el a Prut és Dnyeszter közti területről ismert hamvasztásos kurgánokról – ezek valószínűleg közös nagy csoportba tartoznak a kelet-szlovákiai halmokkal. Ebbe az irányba mutat a szilágynagyfalusi edényművesség (egyébként helyben alaposan továbbfejlődött) díszítőrendszere is. Alig kétséges tehát, hogy ez a halotthamvasztó, halmok alá temetkező szláv népcsoport valamikor a 8. század közepe táján az Északkeleti-Kárpátokon átjuthatott a Szilágyságba és a Szamosközbe. Mégpedig egyidőben a bodrogközi szláv halomsíros csoport megjelenésével. Perdöntő régészeti bizonyítékok erre nézve az önmagukban véve is keleti szláv eredetű mojgrádi leletek. Mojgrádon egy avagy több halomsírból 4 darab különböző, sajátos formájú, öntöttbronz csillagdíszes, félhold alakú fülbevaló került elő (az egyik biztosan temetkezésből: kék üveggyöngyökkel és szilágynagyfalusi típusú edénytöredékekkel együtt), amelyek megfelelői a bodrogközi Karcsán telepről, Királyhelmecen halomsírból kerültek elő, további párhuzamaik pedig a kassa-zsebesi és felsőremetei leleteken át Galíciába és Ukrajnába vezetnek. A keleti szláv csoport nem annyira avar uralom alá, mint inkább az avarokkal szövetségben települt be a Szamos völgyébe. Anyagi kultúrájában, vezetőik viseletében kétségtelen a közvetlen avar hatás, nem mentes ez alól a temetkezési rítus sem (lótemetés).
A halmok alá temetkező Tisza–Szamos-vidéki szlávok kisszámú telepeinek egyike a bodrogközi Karcsáról ismert. 1979-ben a szatmári Lázári-Lubi tagon közeli párhuzama akadt. Egy tűzhellyel ellátott kunyhóból korongolt cserepekkel és szabad kézzel készített lepénysütővel együtt nemcsak a karcsaival (és a mojgrádiakkal) azonos típusú csillagdíszes bronz fülönfüggő került elő, hanem a szláv földművelés kárpát-medencei első tárgyi bizonyítéka: egy kisméretű vas ekepapucs.
A csoport Meszestől keletre élő népessége a 9. század folyamán a hegység nyugati oldalára húzódik – nyilván az Erdélyi-medencében feltűnő bolgárok elől. A Szilágyságból ismert meglepően sok halmos temető nem kis része valószínűleg népességünkkel hozható kapcsolatba – így például az Érkáváson, messze az avar településterületen kívül, viszont csoportunk territóriumának kellős közepén talált öntött griffes övdíszek. S bár közvetlen régészeti adat egyelőre kevés van arra nézve (ilyenek a szilágynagyfalusi 10–11. kurgánok 9–10. századi edényei), hogy ez a keleti szláv népesség megéri a magyar honfoglalást, a szilágysági Kraszna–Berettyó-völgy sűrű szláv helynévanyaga éppúgy bizonyítja fennmaradásukat, mint az egyik királyhelmeci halomsírban talált honfoglaló magyar nyílcsúcs.
