5. A SZLÁVOK
5. A SZLÁVOK
A történeti és régészeti adatok alapján ma már felettébb valószínű, hogy mindaddig, míg a gepidák országa fennállott, a Kárpát-medence keleti felébe nem tudtak behatolni a szlávok. Beköltözésüket sikeresen akadályozta a gepidák lakta földek körül „tudatosan” terjeszkedni engedett erdősáv, valamint az átjárók – néhány szoros – erős katonai védelme. A gepidák „erdőgyepű”-rendszere nem csupán a Kárpátok mentében húzódott, talán még szélesebb volt a Felső-Tisza–Szamos vidékén, és széles lehetett Hunyad, Krassó-Szörény és a Temesköz térségében is. A kisebb támadó csoportokat ez az erdőrengeteg könnyedén feltartóztatta. – Kérdés az is, hogy a 6. század folyamán az Al-Dunán át a Balkán belsejébe törekvő szláv harci csoportok, majd nyomukban a megművelhető földeket kereső törzsek egyáltalán érdeklődtek-e a megtelepedés számára nem sok jóval kecsegtető erdőségek iránt, hiszen maguk is éppen óriási erdővidékeket hagytak el.
Mindez nem jelenti azt, hogy szláv harci csoportok nem játszhattak korábban is szerepet a Kárpát-medencében. A gepidák és Bizánc között hánykolódó langobard trónkövetelő, Hildigis már az 540-es évek végén „szklavin” harcosok támogatásával küzdött a gepidák oldalán Audoin langobard király ellen (Procopius VII, 35), s később is lehetőséget látott arra, hogy a gepidák hozzájárulásával vagy támogatásával, Al-Duna-vidéki (Noviodunummal szemközt táborozó) szláv erőkkel szerezze meg a langobardok feletti uralmat.
Az avar hódítás felszámolta a gepida határzárat. Kelet felé az avarok szövetségi, érdek- és gyepűterületei a 630-as évekig az ukrán sztyeppek déli zónájában legalább a Dnyeperig, ha nem a Donyecig értek, számukra nem volt „határ” a Keleti-Kárpátok. Aminthogy kívülről, a szlávok felől nézve sem volt többé az. Nem volt tehát akadálya annak, hogy szláv csoportok utat nyissanak a szorosokon. A 6. század utolsó harmadában azonban – úgy tűnik –, kisebb embercsoportok közti személyes kapcsolatokat (házasság, cserekereskedelem) 178leszámítva, erre nem került sor. Az avar és avar–szláv offenzívák nyomán a szlávok végcélja a századfordulóig a Balkán, még Moldva és a Havasalföld is csupán átvonulási területnek számított. Az 598–601 közötti bizánci ellenoffenzívák azonban erősen lefékezik a szlávok al-dunai beáramlását, nagy szláv csoportok kénytelenek kívül maradni a birodalmon és megtelepülni a Kárpátok körül.
A délkelet-európai szláv népmozgalom ukrajnai anyaterületének 6–9. századi régészeti hagyatékát meglehetősen jól ismerjük (Prága-Penkovka-, Prága-Korčak-kultúrák, illetve -típusok), szláv csoportok elmozdulása, déli területeken való feltűnése tehát nyomon követhető, de csak általánosságban. A korai szláv települési és temetkezési mód puritán egyszerűsége miatt ugyanis kezdetben csak akkor lehet a telepeket és temetőket keltezni – s akkor is nagy nehézségekkel –, ha idegen fémtárgyak (elsősorban bizánci vagy avar ékszerek, esetleg ezek szláv utánzatai) és edények fordulnak elő bennük.
A nagy népmozgalmak lezáródása után megtelepülő szlávság régészetileg először a Kárpátok külső peremén fogható meg. Észak-Moldvában Suceava-Şipot a legrégibb szláv település. A félig földbe vájt házak sarkában kőtűzhelyek (kamenica =’(kő)kemence’) foglalnak helyet, a házakban talált edények szabad kézzel formált, archaikus típusú fazekak (ún. „prágai típus”). Egy bronzfibula a település valamelyik korszakát a 7. század első felére rögzíti.
A Kárpátok délkeleti kiszögellésével szemben tárták fel az egész korai szláv világ eddig ismert legnagyobb temetőjét. Sărata-Monteoru 1536 síros, hamvasztásos rítusú (urnák és gödörbe szórt hamvak) temetőjének használata hosszabb időt ölelt fel. A (közöletlen) temető egy 6. századi keleti germán ékszert utánzó fibula tanúsága szerint a 6–7. század fordulóján keletkezett. Bizánci és avar bronzcsatok, szíjvég, övfüggesztő kapocs, nyílhegyek előfordulása alapján a teljes 7. század folyamán használták – ez a kora a temetőben talált számos szürkefém (potin) fibulának is. Az urnák nagy többsége szabad kézzel készült „prágai típus”, de terjedni kezdenek a kézzel forgatott, ún. félkorongon készült urnák is.
Suceavával azonos típusú, Monteoru temetőjével nagyjából egykorú nagyobb szláv település Bukarest-Ciurelből ismert – szintén Prága-Penkovka típusú fazekassággal. Bukarest területén több egykorú szláv telep került elő; egy-egy fibula, gepida és avar nyílcsúcs jól keltezi közülük a Tei-tó melletti falut (6. század vége – 7. század) és a hasonló korú Fundeni falut. A korai erdélyi szláv betelepülés szorosan kapcsolódik a Kárpátok külső peremén élő szlávsághoz, amire kitűnő tárgyi bizonyítékok vannak.
Szlávok első biztosan keltezhető jelenlétére Erdélyben a mezőbándi temető déli „avar” szélén fekvő 24. sírban talált lepénysütő tál, „klebec” utal. A szabad kézzel készült, pontsordíszes tálacska csak egy közeli szláv háztartásból juthatott a mezőbándi temető népéhez. Kora 600–630 közé 179tehető. Hasonló díszített és díszítetlen „klebci” – lepénysütők – kerültek elő Malomfalva-Podej településen – az elhagyott (!) gepida falu területén. Mindezen jelek arra mutatnak, hogy a Békás- és Tölgyes-szoroson át a 7. század elején szláv csoportok hatoltak be a Maros felső folyásvidékére. Útvonalukról a Kolozs megyei Septérről ismert gödrökből, lakógödrökből álló település. Leletei csaknem kizárólag szabad kézzel formált fazekak és lepénysütők, a kevés hullámvonaldíszes korongolt edénytöredék a 8. század elejéig használt telep késői korszakára utal.
Ezzel egyidőben – de nincs kizárva, hogy már valamivel korábban is – az Ojtozi-szoroson át jelentékeny szláv csoportok költöznek a Feketevíz (Feketeügy)-Csernavoda (černa voda), Kászon (kvas) és Kovászna (kvaśena – mindkettő savanyút, ’savanyúviz’-et jelent) folyók völgyébe. E folyónevek éppúgy önmagukért beszélnek, mint a legkorábbi teleplelőhelyek neve: Polyán és Csernáton. Régóta ismert, hogy „szláv eredetű földrajzi név… a háromszéki medencében… olyan nagy számban található, mint sehol másutt egész Erdély területén”. Egymást érik itt a Lisznyó, Szacsva, Borosnyó, Doboly, Kovászna, Zágon, Papolc, Esztelnek, Gelence, Polyán, Torja, Karatna, Csernáton stb. nevek.
A Feketeügy völgyében Kézdipolyán-Kőhát 32 putriból álló települése két rétegű, mindkettőre kőkemencés, félig földbe mélyített házak jellemzők. A korai település népe még gepida maradványlakossággal érintkezett, a 20. házban talált csontfésű, aláhajtott lábú bronzfibula, egy bronztű és pecsételt mintás edénytöredékek a 6. század végére, a 6–7. század fordulójára keltezik a telep keletkezését. Lakói ugyanolyan szabad kézzel készített „Prága-Penkovka típusú” (Ripnyev II. típusú) edényeket használtak, mint a Kárpátokon kívül lakó szlávok. Megtalálhatók a lepénysütők is. Az ugyancsak a 20. házban talált öntöttbronz fibula több 7. századi szláv fibula testvérpéldánya. Kézdipolyánhoz minden tekintetben hasonló a Felsőcsernáton-Róbert-tagon feltárt település korai, alsó rétege. Avar hatásnak nyomait sem lehet leletei közt megfigyelni. A 4 kőkemencés ház említésre méltó leletei a lepénysütők és egy bronz gyűrűfej. Sepsiszentgyörgy-Bedeháza (A. lelőhely) Árpád-kori falu alatt fekvő korai szláv gödörházait és gödreit viszont avar fémtárgy keltezi. Az egyik gödör alján – állítólag – a II. germán állatstílus motívumaival díszített préselt bronzlemeztöredék került elő, ami a 7. századra keltezné a szabad kézzel formált, durva, mély hullámvonal-bekarcolásokkal díszített cserepeket, s magát a telepet. A fogarasi Alsókománában az Olt terasza fölötti alacsony, ovális dombon 14 kőkemencés lakóputrit s 18 – részben egymást átvágó – földkemencét tártak fel. Az egyik házban forgatható malomkő utalt a lakosok életére. Az edények közt még szép számmal akad szabadkézzel készült, ám a telep élete a jól korongolt, hullámvonaldíszes fazekak tanúsága szerint belenyúlik talán a 9–10. századba is.
180Nincs kizárva, hogy a Felső-Olt-völgyet a Békás-szoroson át behatoló – a Maros-völgyiekkel azonos eredetű – szláv csoportok szállják meg. Tusnád közelében Csekefalva telepén is „klebci” találhatók, de a telep élete mélyen benyúlik a 8., talán a 9. századba is. Vagyis egykorú Marosszentgyörgy és Marosnagylak – csupán említésből ismert – 7–9. századinak mondott telepeivel.
A szláv település a Hargitán át a 7. század folyamán eléri a Küküllők felső völgyét, de aligha a század középső harmada előtt. A „prágai típusú” kerámia itt legfeljebb már csak a kezdetekre jellemző. A szabad kézzel készített fazekak inkább avar típusúak, az avar uralom alatt álló területekről terjedt el a fazekaskorong használata is. A Kis-Küküllő völgyében ilyen a Lóc-pataknál Bözöd-Doborotványa-Nagyszénafű telepe (putrik kőlapokból összeállított kemencékkel), alsó rétegében 7. századi korai szláv, felette 7–8. századi avar hatású és késői szláv fazekakkal, és Székelyszállás-Hímes-völgy telepe (28 putriház négyszögletes és patkó alakú kőkemencékkel, kővel kirakott előterű kemencével), Prága-Penkovka típusú edényekkel és lepénysütőkkel, avar hatású – benyomkodott peremű –, szabad kézzel formált edényekkel, majd korongolt kerámiával. A Nagy-Küküllő völgyében a legnagyobb telepet Székelykeresztúr mellett Fiatfalva-Nagyerdőn tárták fel. A nagyszámú kőkemencés putrit hosszú időn át készítették és lakták. A telep kezdeteire szabad kézzel formált „klebci”, Prága-Penkovka típusú fazekak és egy 7. századi szláv fibulatöredék utalnak. Avar típusú, szabad kézzel formált edényeit „avaros” korongolt kerámia követi (avar nyílcsúcsok is kerültek elő), a telep csak a 8. század végétől válik ismét szláv jellegűvé. Hasonló a közeli Székelykeresztúr-Körtevár-völgyben (a Várpataka völgyében) talált teleprészlet, ahol az erdélyi szláv ékszerművesség első bizonyítéka, egy sajátosan szláv csüngőékszerek öntésére szolgáló öntőminta is előkerült. Közeli rokona: a bukarest-fundeni 6–7. századi öntőminta világosan jelzi az irányt, amelyből származik. Székelykeresztúr-Fenyőalján egy domb peremén hasonló korú telep ismert.
Később az Olt mentén is útvonal alakult ki, ezt s talán egy szláv települést jelez a fogarasföldi Vojlán egy e korban unikumszámba menő bizánci bronzpénz, V. Konstantin és IV. Leó verete (751–775). Ebben az időben keletkezhetett Kiscsűr telepe (21 ház, a sarkokban cölöplyukakkal, kőkemencével), amelynek kezdeteire szabad kézzel formált edények s egy avar kori szláv sarkantyú utalnak, bár élete belenyúlik a 8. vagy akár 9. századba is.
Egyelőre nem világos, kutatási esetlegesség avagy településtörténeti törvényszerűség-e, hogy a 8–9., illetve 8–10. századi szláv település hiteles maradványait is elsősorban a Feketeügy völgyéből, az Olt vidékéről és a Nagy-Küküllő mellékéről ismerjük. A legnagyobbak Segesvár-Szőlők (erős avar hatású) és Siménfalva-Nyikó-völgy telepei (26 putriház), jelentősek Szászhermány kőkemencés és Ocfalva-Mihályfalva belső cölöpszerkezetes 181putriházai. Ebből az időből származnak Székelyszenterzsébet (4 ház), Angyalos, Sepsiszentgyörgy-Kula-kert, Uzon, Szotyor, Szászveresmart (Rotbach), Szászhermány-Templom-udvar, Homoróddaróc-Templomkert és Barót többnyire kőkemencés putriházai vagy keltezhető leletei. Sóvárad századok óta elhagyott római castrumán is ekkor kezdődik el ismét az élet és település, erre az időre esik Kézdipolyán-Kőhát nagyobb (felső) településének virágkora (16 putri, ezekben már korongolt kerámia van). A máramarosi Tisza-menti és Szamos–Lápos-vidéki bizonytalan kezdetű, de nem túl késői szláv telepnyomokról (Tiszakarácsonfalva, Szarvasszó, Kisnyíres, Nagysomkút, Somkútpataka, Nagybánya) egyelőre keveset lehet tudni.
A településtörténet megoldatlan problémája azért nem lényegtelen, mivel a 7. századtól kezdve szláv temetők is feltűnnek Erdélyben. Elterjedési zónájuk azonban egyelőre nemhogy nem fedi a telepekkel körülhatárolt délkelet-erdélyi szláv települési tömböt, hanem feltűnően elkerüli. Szláv hamvasztásos sírok eddig csak a települési tömbtől nyugatra, lényegében az Erdélyi-medence szívében és a Királyföldön kerültek elő. Vagyis jórészt avar településterületen. Ezért aligha véletlen, hogy a szakszerű ásatásból ismert nagyobb szláv temetők kettős rítusúak. – A helyzet nagyjából az lehet, hogy állandó, nagyobb falvakat a szláv földművelőktől sűrűn benépesített kelet- és délkelet-erdélyi völgyekből ismerünk, s nyilván véletlen, hogy temetőik eddig nem kerültek elő.
Legkorábbinak két, Kolozsvártól északnyugatra, illetve északra előkerült urnatemetkezés tűnik – ezek alighanem a 7. század folyamán a Felső-Tisza és a Szamos mentén Erdélybe húzódó szlávok nyomai. A Nádasdaróc-Kisdombon előkerült kisméretű, szabad kézzel formált „Nyezviszkó–Prága” típusú urnák igen korai voltára az is utal, hogy hamvakon kívül egyebet nem tartalmaztak. Egyik szóba jöhető útvonalukat a Meszesi-kapun át a szatmári Piskolt-Homokbánya urnasírja jelöli, a szabad kézzel formált „prágai típusú” urnából 7–8. századi avar csiholóvasak és övfüggesztő került elő. Avar koriak, ám későbbiek a Dobokán talált urnasírok is, az egyik urnáról tudjuk, hogy szabad kézzel készült, ugyanott a másikat – szórt hamvasztásos temetkezést (?) – lapos indás díszítésű, avar, öntöttbronz csüngős övverete viszont már a 8. század vége felére utalja. Ezekhez a sírokhoz kapcsolódhatnak korban és területileg a csupán múlt századi leírásból ismert besztercei urnasírok – itt újabban is került elő nagyméretű „prágai típusú” urna.
A Küküllők felső folyásvidéki 7–8. századi telepek népéből szakadt nyugatabbra az Oláhtordoson temetkező szláv csoport. Szabad kézzel készített urnák jelzik a temető kezdeteit (7. század vége?), használata átterjed a 8–10. századra is. Nagyjából hasonló lehet a helyzet a Nagy-Küküllő menti Nagyekemező temetőjével (30 urnasír), amelynek kezdetét a temető „csontvázas sírjában” (a fentebb már említett avar sír) az övön talált bizánci bronzcsat (Keszthely-Dobogó temetőjéből, Zsély 564., szablyás, varkocsdíszes, lemezes 182öves, Szentes-Kaján 207. női sírjából és Szeged-Makkos-erdő 44. sírjából ismerjük közeli, jól keltezhető rokonát) a 7. század utolsó harmadára rögzíti. Viszonylag korai kezdeteire utal az urnasírok puritán szegénysége is. A 7. században nyitják Mihályfalva temetőjét is, díszítetlen, részben még szabad kézzel készült urnákkal s egy bepödrött spirális végű, Marosgombás-Marosveresmart típusú bronz hajkarika melléklettel – a feltárt részen a korai temetkezések a többséget alkotó 9–10. századi, sorokba és csoportokba rendezett urnasírokkal keveredtek (40 urnasír).
A Kárpát-medence legnagyobb szláv urnamezője Baráthely 2. temetője a Nagy-Küküllő déli partján. Egyúttal az egyetlen temető, ahol bizonyíthatóan jelentékeny számú avar (34 csontvázas sír, 2 ló-, ill. lovassír) népesség élt egy időben és együtt a szlávokkal (210 hamvasztásos sír – ebből 45 urnasír, a többi gödörbe helyezett „szórt hamvasztásos” temetkezés). Avar csontvázas temetkezések a temető egész területén találhatók. Tájolásuk kevés kivétellel a késő avar korra jellemző. A temetőben talált avar tárgyak (kengyel, zabla, öntöttbronz övdíszek, gömböcskékkel díszített fülbevalók, dinnyemag alakú gyöngyök, csiholóvasak és ugyanezen sírok edényei is!) 90%-ban a csontvázas sírokból kerültek elő. Rítusuk, viseletük, viseleti és temetkezési tárgyaik nem különböznek az avar birodalom más területeiről ismert, kevéssé tehetős, 8. századi avar falusi közösségek temetőitől. Egyedülálló jelentőségű a temetőben, hogy négy hamvasztásos sírjában avar gömböcsös fülbevaló, félhold alakú, ezüstcsüngős fülbevaló, vascsörgő és néhány indadíszes öntöttbronz övdísz is előfordult. Ez ugyanis összetartozásuk és egykorúságuk fontos bizonyítéka.
Baráthely 2. urnatemetőjét régészeti leleteinek egyöntetű tanúsága szerint nem nyitják meg a 8. század eleje előtt. (Nincs, nem lehet tehát „kontinuus” kapcsolata Baráthely 1. 3–4. századi szórt hamvasztásos temetőjével.) „Avar” színezetét még a 9. század elején is őrzi (igen késői pl. a lovassír és teljes felszerelése). Szabad kézzel formált „prágai típusú” urna vagy edény már nem fordul elő a temetőben, a Küküllő-völgyi telepek 8–9. századi, kézikorongon készített, hullámvonal díszítésű fazekai itt a legkorábbi szláv urnák. A temető szláv sírjainak többsége avar kor utáni („Medgyes típusú” urnák és edények), a viseleti mellékletek ebben az időben néhány gyöngyöt és vaskést leszámítva eltűnnek a sírokból. A temető zöme 9. századi, néhány urnája tanúsága szerint azonban a 10. században, a magyar honfoglalás után is használták.
A késő avar kor, a 8–korai 9. század jellegzetes, nagy kiterjedésű szláv urnatemetője a vizakna-lábi (120 hamvasztásos és 16 csontvázas sír). Kezdeteit késő avar csontfaragvány, talán díszített tégely töredéke keltezi. 88 urnájának tartalmát megvizsgálta az antropológia, és arra az eredményre jutott, hogy 82-be két személy hamvait rejtették. Ha ez helytálló, akkor az özvegygyilkosság, illetve önkéntes özvegyáldozat igazolást nyerne a 8–9. századi erdélyi szlávoknál is.
183Ugyanerre a korszakra tehető a Nagyszeben-Szenterzsébet határában a Kalten Brunnen közelében feltárt hamvasztásos temetőrészlet (korábbi leletekkel együtt 73 urna, 1 szórt hamvasztásos és 1 csontvázas temetkezés), ahol a meglehetősen sűrűn benépesített temetőszakaszban legfeljebb családi kapcsolatokra lehet következtetni, mivel a sírok nem alkotnak sorokat vagy csoportokat. A szegényes mellékletekből néhány vaskés, vascsat, csiholóvas férfi temetkezésre, pár szem üveggyöngy s néhány vas karperec pedig női temetkezésre utal – egy bizánci gyűrű tulajdonosa volt az egyetlen kiemelkedőbb személy. Az urnák kézikorongon készültek, és a 8–9. század hullámvonallal váltakozó vonalkötegmintái vagy hullámosan beszurkált sávok díszítik őket, meglehetősen ötletszerűen. 8. századiak a kisselyki, kisprázsmári és szászsebesei urnasírok is.
Csupán a 9. században nyitják azt az urnatemetőt, amelynek nyomán az erdélyi szláv hamvasztásos „horizontot” vagy „csoportot” emlegetni szokták. A Medgyes-Galgenbergen feltárt urnasírcsoport már szerkezetére nézve is elüt a megelőző korszakok temetőitől, urnái két, egymástól meglehetősen távol fekvő, szabályos sorban helyezkedtek el. Fazekaskorongon készült urnáira vízszintes, párhuzamos sűrű vonaldíszítés és a gyakori fenékbélyeg (mesterjegy) jellemző. Medgyes típusú urnákból áll Baráthely 2. temetőjének legalább a fele, a mihályfalvi temető késői urnasírjai és Oláhtordos legkésőbbi urnasírjai. Marosújvár-Csongva urnatemetőjéről, Berve 300 síros vegyes rítusú (a túlnyomó részt kitevő urnasírok mellett szórt hamvasztásos és csontvázas temetkezések) nagy temetőjéről, Mezőszopor két urnatemetőjéről, Oláhgorbó, Magyarpéterfalva és Gyulafehérvár urnasírjairól egyelőre nem tudni közelebbit.
Erdély 7–10. századi szláv hamvasztásos temetőiből vigasztalan, egyhangú kép tárul fel. Néhány kivételtől eltekintve (s ezek inkább kutatási vagy adathiánynak tűnnek) az urnatemetőkben „csontvázasan” temetkező kisebbség figyelhető meg. Rítusuk, sírmellékleteik, viseletük alapján ezek talán a szláv közösségek avar vezetői (Baráthely 2., Mihályfalva) avagy az avarokat képviselő és külsőségekben-szokásokban is követő, „avarrá” lett szláv vezetői voltak. A gödörben vagy urnában temetkező szláv többség elhamvasztott maradványaival csak elvétve temettek el néhány vaskést, tűzcsiholót, még ritkábban néhány ékszert: hajkarikát, fülbevalót, gyöngyöt. Régi probléma, hogy ez a szegénység pusztán temetkezési rítus, avagy a tényleges gazdasági és társadalmi viszonyok tükre. A helyzet valószínűleg bonyolultabb a kérdés ilyen leegyszerűsítésénél.
A 6–7. században nyugatra és délnyugatra nyomuló szlávok anyagi kultúrájának külsődleges megjelenési formái elmaradottabbak voltak Európa más egykorú népeinél. Nemcsak a fazekaskorong nem ismerése mutatja ezt, hanem a saját vas- és bronzművesség hiánya avagy szinte őskori színvonala is. Földművelési és állattenyésztési ismereteik azonban nem sokban különbözhettek 184Közép-Európa germán törzseiétől, sőt településük és házaik sem. Az Al-Dunához nyomuló szlávok élén a bizánciaktól gyakran név szerint ismert és emlegetett harci vezetők – törzsfők – állottak, társadalmuk tehát már túljutott a kötött nemzetségi viszonyokon.
Megtelepült, századokon át folyamatos földművelésről tanúskodó, legalább 30–40 putriból álló állandó falvaik (Kézdipolyán, Fiatfalva, Siménfalva, Székelyszállás stb.) látszólag ellentmondásban vannak szegényes urnatemetőikkel. De csak látszólag. Baráthelyen, Szenterzsébeten, Mihályfalván, Oláhtordoson az eddig megismert temetőrészletek hasonló folyamatosságot bizonyítanak, nem szólva arról, hogy ugyanannak az anyagi kultúrának a megjelenései.
A hamvasztásos temetőkön keresztül egyelőre nehéz bepillantani az erdélyi szlávok 7–10. századi társadalmi szerkezetébe. Első pillantásra archaikusnak tűnik: nemzetségi temetők, azon belül nagycsaládi rend (sírsorok a medgyesi, mihályfalvi, oláhtordosi temetőben), özvegyáldozat, teljes „pogányság”. Ez az archaikus kép megfelelni látszik a központi földrajzi helyzete ellenére is a szláv fejlődés peremére szorult erdélyi szlávságnak. A nyugati szlávoknál a Meroving-, majd Karoling-birodalom szomszédsága, a déli szlávoknál Bizánc közelsége éreztette hatásait a gazdaság fejlődésében, s ennek nyomán a társadalom rétegeződésében. A keleti szlávok világkereskedelmi érdekek és utak csomópontjába kerültek. Az egyetlen szláv népesség, amely ezektől a fókuszoktól távol élt, éppen az erdélyi volt.
Az sem lényegtelen, hogy egyelőre csak az Erdélyi-medence közepén élő, közvetlenül avar fennhatóság alá került (kényszerített) szlávok temetőit ismerjük. Életük nyilván nem volt rózsás: sót és fát vágtak, gabonával, állattal adóztak. Félig-meddig szolgasoruk a bolgár uralom alatt sem fog enyhülni, inkább romlani. A 9. században már uraik-vezetőik (csontvázas sírok) is éppoly szegényesen temetkeznek, mint saját maguk. Szolgáltatásaik pedig csak növekedhettek.
Erdélyből és a Temesközből számos szláv folyó- és helynevet jegyeztek fel a 11–12. századtól rendszeressé váló magyar írásos források és oklevelek. A régészeti leletek kronológiai vizsgálata alapján egy részük a szláv beköltözés korából származhat, pl. a Háromszéki-medence fentebb már említett víznevei. A régészeti adatok alapján korainak tűnik a Nagy-Szamos két mellékfolyója (Beszterce = bystra/bystrica = ’sebes/sebeske’ és Lekence = lekenica = ’vízi liliomos’), az Olt két mellékfolyója (Cibin = sibyn = ’somos’, Cód = sade = ’üledékes’) szláv elnevezése is. A két Küküllő mentén, az avar településterülettől keletre, a folyók felső folyásvidékén fekvő szláv falvak kellőképpen megmagyarázzák a folyó új, szláv Tirnava elnevezését. Baráthely 2. avar és szláv közös temetője pedig egyenesen látványos bizonyíték az azonos jelentésű Kökeley-Tirnava (’kék’/’kökényes’) folyónév egykorú, párhuzamos avar és szláv kettős elnevezésére!
185A Szamos és Kis-Szamos bal partján a Kraszna (= krasna = ’vörös folyó’), Deberke (= dabreka = ’jó(l) folyó’), Lona (= lovini = ’halászó’), Lozsád (= luza = ’lápos, mocsaras’), valamint a Berettyóba ömlő Bisztra (= bystra = ’sebes’) folyónevek keletkezését kielégítően megmagyarázza az alább tárgyalandó szilágynagyfalusi típusú 8–9. századi szláv tömb kialakulása. A többi, főleg Szamos-jobbparti szláv folyónév keletkezésének meghatározására egyelőre nincs elegendő korai régészeti adat. A Temesköz és Krassó-Szörény szláv folyóneveinek korát a kutatás alatt álló zsebelyi/széphelyi telep és urnatemető, a temesligeti és illyédi telepek fogják – talán – majd megvilágítani.
A háromszéki, besztercei folyónevek, valamint a Küküllő-Tirnava 7–9. századi eredetűnek látszanak, a többiekkel kapcsolatban azonban nem hagyható figyelmen kívül, hogy Erdély különböző vidékein a szlávok élete már a 7. század elején elkezdődött, és legalább a 12. század végéig nyomon követhető, sőt Máramarosban a 12–13. századig régészetileg is igazolható (Máramarossziget, Szarvasszó). Településtörténetükben a nagyszabású politikai változások (avar, bolgár, magyar áttelepítések, a magyar feudális állam szervező-telepítő politikája) mélyreható s ma még alig követhető átalakulásokat idézhettek elő. A szláv víz-, s főleg helynevek folyamatosságának bizonyítására tehát a régészeti adatok még csak kritikával használhatók.
