ANONYMUS AZ ERDÉLYI MAGYAR HONFOGLALÁSRÓL
ANONYMUS AZ ERDÉLYI MAGYAR HONFOGLALÁSRÓL
A legrégibb hazai elbeszélő forrás, a 11–14. század folyamán sokszorosan bővített, átdolgozott és krónikaváltozatokra szétkülönült ún. „ősgeszta” szűkszavúan tudósít arról, hogy a honfoglaló magyarok először Erdélyt szállták meg, ahol vezérüket, Álmost (valószínűleg rituális áldozatként) megölték, majd onnan mentek ki „Pannóniába”, még azt sem mondja meg világosan, hogy a vadászat közben egy „fehér várra”, azaz Apulum romjaira bukkanó Gyula honnan jött, még kevésbé azt, hogy kiket talált itt. Az erdélyi magyar honfoglalás időpontját is csak sejteti azzal, hogy Szent István a harmadik Gyulától, tehát az unokától foglalta el Erdélyt. Ezekre a nyitott kérdésekre kereste a választ már a 13. század elején III. Béla jegyzője, aki magát szerényen P. mesternek nevezte, s akit általában Anonymusként szoktunk emlegetni.
Művének 23–27. fejezeteiben Anonymus a következőképpen írja meg az erdélyi magyar honfoglalást: „Midőn Tas, Szabolcs és Tétény (Thosu, Zobolsu, Tuhutum)… olyan helyre értek, ahol már senki emberfiával nem találkoztak, több napig ott maradtak, s azalatt az ország határszéleit hatalmas gátakkal megerősítették (23. f.). Már huzamosabb ideje tartózkodtak ott. Ekkor Tétény, Horka apja (Tuhutum pater Horca) tudomást szerzett az ott lakóktól az erdőn túli föld (terre ultra silvane) jóságáról, ahol valami Gyalu nevű blak (Gelou quidam blacus) uralkodott (24. f.). Tétény… kiküldött egy furfangos embert, Apafarkas Agmánd apát (patrem Opaforcos Ogmand) … Tétény kéme, róka módon körözve, a föld jóságát és termékenységét, továbbá annak lakosait… kifürkészte... urának sokat beszélt… arról, hogy azt a földet igen-igen jó folyók öntözik… hogy fövenyükben aranyat gyűjtenek… meg, hogy ott sót ásnak… hogy annak a földnek a lakosai az egész világon a leghitványabb emberek. Mégpedig azért, mert blaszok és szlávok (blasii et sclavi), aztán fegyverük sincs más, csak íj és nyíl… a kunok és besenyők sokat bántják őket (25. f.). Tétény… hátrahagyva társait, nekiindult az erdőkön túlra kelet felé Gyalu blak vezér ellen… Gyalu… elébe nyargalt, hogy a meszesi kapuknál (per portas Mezesinas) feltartóztassa. Azonban Tétény egy 236nap alatt áthaladva az erdőn, az Almás (Almas) vízéhez ért… (26. f.)… Heves küzdelem keletkezett, azonban Gyalu vezér katonái maradtak alul, s közülük sokan elestek, sokan pedig fogságba jutottak… Gyalu… kevesedmagával... a Szamos (Zomus) folyó mellett fekvő vára felé sietve menekült, Tétény vitézei… a Kapus (Copus) patak mellett megölték. Mikor a föld lakosai látták uruk halálát, önként békejobbot nyújtottak, és urukká választották Tétényt, Horka apját. A helyen, melyet Esküllőnek (Esculeu) mondanak, esküvel erősítették meg hűségüket… ” (27. f.).*
Anonymus, Gesta Hungarorum. Béla király jegyzőjének könyve a magyarok cselekedeteiről. Bp. 1977. 101–103. A továbbiakban Anonymust e kiadás után, de a szövegben a fejezetszámok megadásával idézzük. Az erdélyi honfoglalás elbeszélését a fenti kiadásban közölt magyar fordításban adjuk, zárójelben az eredeti latin szöveg személy- és helyneveivel.
Anonymusnak az erdélyi magyar honfoglalásról szóló elbeszélését csak az egész Kárpát-medencére vonatkozó mondanivalójának összefüggésében értelmezhetjük. Azt, hogy kiket találtak a honfoglaló magyarok a Kárpát-medencében, műve 9. és 11. fejezeteiben a kijevi, illetve halicsi orosz fejedelmek szájába adja, mint az átvonuló Álmos vezérnek szóló tájékoztatást. A kijeviek szerint „azt a földet szlávok, bulgárok, blachok és a rómaiak pásztorai lakják”. A halicsiak bővebben szólnak, s elmondják, hogy kik lakták és lakják a Kárpát-medencét Attila halála óta. Pannóniát a Dunáig római fejedelmek foglalták el, és pásztoraikat telepítették oda. A Duna–Tisza közét egészen az orosz és lengyel határokig a nagy kán (Keanus Magnus), Bulgária vezére vetette uralma alá, és telepítette meg szlávokkal és bulgárokkal. Ott most leszármazója, Salán (Salanus) uralkodik. (Mint később kiderül, egyik alvezérét Laborcnak hívják.) A Tisza–Maros–Szamos közén Erdélyig Marót (Morout) vezér szállt meg „kozár” népével, s most unokájáé, Ménmaróté (Menumorout) ott a hatalom. A Marostól délre a Tisza–Duna közét pedig a Vidinből jött Galád (Glad) vette birtokába a kunok segítségével (11. fejezet). A kijevieknek tulajdonított tájékoztatásból a kozárok, a halicsiakéból a blachok hiányoznak. A felsorolt vidékek nem fedik az egész Kárpát-medencét, mert kimaradt a Garamtól nyugatra eső Felvidék, valamint Erdély, amelyeknek sorsára azonban Anonymus később kitér. A 33–37. fejezetben a „nyitrai szlávokat” a cseh herceg alá rendeli, aki föléjük Zobor nevű kormányzót helyezett, míg a 24–27. fejezetben Erdély urának a blak Gyalut (Gelou), népeinek a blaszokat és szlávokat mondja. Az 50. fejezetben kiderül, hogy Pannóniában a rómaiak” uralma alatt „szlávok és pannóniaiak népei” is élnek, a 44. fejezetben pedig Glad tartományának kun katonasága egészül ki a magyarok ellen segítségül jövő bulgárokkal és blakokkal. Végül a 9. fejezet után feledésbe merülő kozárok helyén az 50–51. fejezetben Ménmarót tartományában székelyekkel (Siculi, Sicli) találkozunk.
Első pillantásra kiderül a fentiekből, hogy Anonymus saját kora, a 13. század elejének Magyarországával szomszédos politikai alakulatok hatalmát 237vélte kiterjeszthetőnek a honfoglalás kori Kárpát-medencére. Pannónia a honfoglalás korában a keleti frank királysághoz tartozott, és csak a német-római császárság részeként, 962 után mondható rómainak. A nyitrai szlávok fölött 895-ig a magyarok által „marót”-nak nevezett morvák uralkodtak, azoktól hódították el őket a magyarok, s nem a cseh hercegtől, aki csak 955 után kebelezte be a magyar határon túli morva területeket. Még tanulságosabb a bulgárok esete, akikről Anonymus nem tudta, hogy a honfoglalás idején független államot alkottak, s akkor a magyarok még „nándor”-nak nevezték őket. Csak 1000 után kerültek bizánci uralom alá, s ettől kezdve lett magyar nevük a bolgár vagy bulgár. Ezért tekinti Anonymus Salanust, Menumoroutot s valószínűleg Gladot is bizánci alattvalónak, bár a két utóbbit nem mondja bulgárnak. Azt viszont mint kortárs élte meg Anonymus, hogy a bulgárok 1185-ben románokkal és kunokkal szövetkezve lerázták a bizánci uralmat, ezért szerepelteti együtt e három népet (a románokat blak néven) Glad tartományában. A Magyarországgal szomszédos államalakulatok közül egyedül a lengyeleket és oroszokat határozza meg helyesen, ezeknek viszont nem tulajdonít a Kárpát-medencére is kiterjedő hatalmat.
Ha mindehhez még tekintetbe vesszük, hogy Anonymus a Dunántúlon, Nyitra vidékén, a Duna–Tisza közén és Erdélyben saját politikai szervezetet nélkülöző „szláv” (sclavus) népességet tételez fel, mely szerinte római, cseh, bulgár, illetve blak vezetés alatt élt, s e vezetői elűzetése után magyar uralom alá került, akkor világossá lesz előttünk a honfoglalásról alkotott koncepciója: a Kárpát-medence Attila birodalma volt, s mint ilyen az Attilától származó Álmos jogos öröksége. Attila birodalmának felbomlása után itt azok a politikai alakulatok gyakorolták a hatalmat, amelyek azután a magyarok által kiszorítva, Magyarország szomszédai lettek, szláv köznépük pedig helyben maradva magyar alattvaló lett. A magyar honfoglalás után ezek szerint csak szláv és nem római, cseh, bulgár vagy román (blak) népi kontinuitást enged meg Anonymus a Kárpát-medencében.
Ehhez a koncepcióhoz nem kellett történeti adat, egyszerűen ki lehetett következtetni a honfoglalás idejére feltételezett, valójában az Anonymus korában létezett szomszédos országok nevéből. Honfoglalás kori vezetőik nevét pedig, mint egy korábbi fejezetben már láttuk, helynevekből konstruálta meg Anonymus, mint azt Salán, Laborc, Ménmarót, Galád, Zobor és Gyalu esetében tette. Ez utóbbiak közül egy sem fordul elő személynévként a honfoglalás korára Anonymus által feltehetően használt írott forrásokban, mind őáltala kitalált fantázianevek. Ezzel szemben tudatosan mellőzte az „ősgeszta” valamelyik, ma már hiteles szövegében ismeretlen változatából, melyet biztosan olvasott, Marót és fia, Szvatopluk, valamint talán Keanus Magnus nevét. Marót az „ősgesztában” a már feledésbe merült „marót”, azaz morva népnévből elvont személynévként mint Szvatopluk apja szerepelt, s így elfedte Anonymus elől azt a tényt, hogy a honfoglalás kori Kárpát-medencében 238morva uralom is létezett. Emiatt Szvatoplukkal nem tudott mit kezdeni, említés nélkül hagyta, Marótot és a nagy kánt pedig a messzi múltba száműzve, csak kitalált nevű leszármazóikat, Ménmarótot és Salánt találkoztatta a honfoglaló magyarokkal. Az „ősgeszta” általa ismert szövegváltozatát egészében megbízhatatlannak tartotta, főleg abban, hogy a honfoglalókat először Erdélybe vezette. Szerinte a magyarok a vereckei szoroson jöttek be, s a külföldiek által használt Ungari, Hungari nevüket az elsőként elfoglalt Ungvár vagy Hungvár nevéből nyerték. Fő ellenségüket nem a morvákban, hanem a bulgárokban látta. Történetírásunk feltételezte, hogy Anonymus a „rómaiak pásztorairól” az „ősgesztában olvasott, ez azonban nem bizonyos, mert erre vonatkozólag az első hiteles adat 1147-ből való, mikor a Magyarországon átutazó Odo de Deuil ide helyezi Iulius Caesar (azaz a rómaiak) legelőit. Az értesülés eredhet tehát francia forrásból, esetleg éppen a Párizsban tanult Anonymus közvetítésével.
Anonymus művének 11. fejezetében említi először Erdélyt „Erdeuelu” magyar néven mint Menumorout bihari vezér tartományának keleti határát, de azután mintha megfeledkeznék róla. Sőt, Erdély urának és népének említés nélkül hagyása arra enged következtetni, hogy Anonymus eredetileg nem is akart az erdélyi honfoglalásról írni. Talán azért nem, mivel nem akart nyílt ellentétbe kerülni az „ősgesztával”, mely – mint láttuk – a honfoglalás első állomásának Erdélyt nevezte meg. Művének írása közben azonban olyan értesüléseket szerzett, melyek lehetetlenné tették, hogy Erdély honfoglalás kori történetét mellőzze. Nem akarván saját koncepciójának ellentmondani, az Erdélyből nyugatra kijövő honfoglalók hagyományát az Erdélybe nyugatról bejövő magyarok elméletével helyettesítette.
A 20–23. fejezetben megírja, hogy a Szerencsen táborozó Árpád a hét vezér közül hármat, név szerint Tast, Szabolcsot és Tétényt, Menumorout ellen küldött. A kétfelé oszlott sereg Menumorout országának északi részét hódoltatta, Tas és Szabolcs Szatmár váráig hatolt, Tétény és fia, Horka pedig a Nyírséget hódította meg az Ér partjáig. A Meszesi-hágónál találkoztak, s „elhatározták, hogy ott lesz Árpád országának határa…, ahol már senki emberfiával nem találkoztak”. Ezért kőkaput és ledöntött fákból gyepűt építettek. A történetnek logikus folytatása a 28. fejezet lenne, amely azzal kezdődik, hogy Tas és Szabolcs a győzelem után visszatérnek Árpád fejedelemhez. Anonymus azonban elfelejti, hogy már kitűzte a meghódított ország keleti határát, s beiktat Tétény erdélyi hadjáratát elbeszélő négy (24–27.) fejezetet. Fentebb idéztük Tétény erdélyi hadjáratának elbeszélését, melyet Anonymus így fejez be: „Tétény pedig onnantól fogva békével és szerencsével birtokolta ezt a földet, ivadéka még egészen Szent István királyig tartotta meg. Tétény fia lett Horka, Horkáé meg Gyula (Geula) és Zombor (Zumbor). Gyula nemzett két leányt, egyiket Karoldnak (Caroldu), a másikat Saroltnak (Saroltu) hívták, és Sarolt Szent István királynak az anyja volt. 239Zombornak pedig a fia a kisebbik (minor) Gyula, Buja és Bonyha apja (pater Bue et Bucne), kinek idejében Szent István uralma alá vetette az erdőn túli földet. Magát Gyulát ekkor megkötözve Magyarországra hozta, s egész életén át börtönben tartotta, minthogy a hitben hiú volt s kereszténnyé lenni átallott, aztán még sok mindent cselekedett Szent István király ellenére, noha az anyja rokonságához tartozott.”
Tétény erdélyi hadjáratának betoldása nemcsak kitérőt jelentett Anonymus elbeszélésében, hanem ellentmondásokra is vezetett. Míg Tas és Szabolcs, illetve családtagjaik továbbra is szerepelnek, Téténynek az erdélyi vállalkozással nyoma vész. Amikor Anonymus a Menumorout ellen indított s a 22. fejezettel abbahagyott hadjáratot az 50. fejezetben, már más vezérek alatt, akik előbb a Dunántúlt hódoltatták, újrakezdi, elfelejti, hogy közben Téténnyel elfoglaltatta Erdélyt, s így Menumorout, mikor az Erdély felé eső erdőkbe menekül, egyenesen az erdélyi magyarok karjaiba rohant volna. De azt is elfelejti, hogy a 6. fejezetben megígérte, később elmeséli, hogyan származott le Téténytől a Maglód nemzetség. Ehelyett a 27. fejezetben az erdélyi Gyulákat eredezteti tőle. Tétény fia Horka fia Gyulát az erdélyi Gyulával azonosítva, Téténnyel foglaltatja el Erdélyt, s a Maglód nemzetségről több szót nem ejt. Ilyen nevű nemzetségről oklevelekből nem tudunk, de a váci egyházmegyében élt a középkorban a Gyula-Zombor kettős nevű nemzetség, ennek viszont az erdélyi Zsomborokkal való kapcsolatáról nincs okleveles értesülésünk. Ami Tétény fia Horkát és ennek Gyula fiát illeti, Anonymus már nem tudta, hogy a gyula és a harka, akárcsak a nála szintén személynévként szereplő kende a honfoglaláskor méltóságnevek voltak, s csak a királyság korában váltak személynevekké. Tétényt ezek szerint valamelyik harka apjának, esetleg őt magát is harkának kellene tekinteni, de nem tudunk róla, hogy a személynevükről is ismert későbbi, 10. század közepi harkákkal, Kállal és Bulcsúval rokonságban lett volna.
Míg Horka és Gyula nevét méltóságnevekből vette Anonymus, addig Tétényét talán valamelyik magyar család hagyományából, esetleg a Duna melletti Tétény helynévből. Gelout szintén helynévről, ez esetben azonban szokásától eltérően azonos hely- és személynévvel a (szövegében is említett) Szamos és Kapus összefolyásánál fekvő Gyalu váráról nevezte el. Ez az ótörök eredetű magyar személynévből képzett helynév egyébként a történeti Magyarország Erdélyen kívüli vidékein is előfordul. Az is különös, hogy Anonymus nem egy erdélyi királyi várat választott az erdélyi blak vezér székhelyéül, pl. az elbeszélés színteréhez közel eső Kolozsvárt vagy Dobokát, hanem az erdélyi püspök várát, talán azért, mert ez volt a Meszesi-kapuhoz és az Almás folyóhoz legközelebbi jelentős vár. Ráadásul neve egybecsengett a Gyula névvel is.
Valamivel biztosabb talajon mozgunk a blachok vonatkozásában. Ezekről Anonymus minden valószínűség szerint a Nyesztor-féle 12. század eleji orosz 240krónikából szerzett tudomást, éspedig vagy személyesen, vagy közvetve az András herceggel mint Halics fejedelmével 1188 és 1190 közt orosz földön tartózkodó magyaroktól. Nyesztor szerint a honfoglaló magyarok a Kárpát-medencében volohokat (volohi) és szlávokat találtak. „A szlávok éltek ott korábban, de azután a szláv földet elfoglalták a volohok. A magyarok (ugri) viszont kiűzték a volohokat (volhi), örökölték azt a földet, letelepedtek a szlávokkal, alávetvén őket maguknak, és attól kezdve azt a földet magyarnak (ugorszka) nevezték.”* Azt, hogy a magyarok által elűzött „volohok”-on Nyesztor kiket értett, kiderül abból, hogy megelőzőleg, Európa népeit ismertetve, a volohokat Anglia mellé helyezi, tehát a franciákat, szélesebb értelemben minden újlatin nyelvet beszélő vagy a Római Birodalomhoz tartozó népet. Anonymus azonban nem tudhatta, hogy Nyesztor volohjai tulajdonképpen ugyanazok a „rómaiak”, akiket ő a Dunántúlról a honfoglalókkal kiűzetett, és ezért máshol kellett számukra helyet keresnie a honfoglalás kori Kárpát-medencében. Nem azonosította a két népet, különben nem beszélt volna a 9. fejezetben külön blachokról és külön a rómaiak pásztorairól. Ez utóbbiakat nyilvánvalóan a Német-Római Birodalom népeivel azonosította, megállapítva, hogy azok az ő korában is „legelnek Magyarország javaiból”, tehát nem egyszerű pásztorokra, hanem előkelő idegenekre gondolt. Nyesztor volohjai esetében viszont a népnév a bulgár–román birodalom vlach–román vezető rétegének nevére emlékeztette Anonymust, s kapóra jött neki, hogy az Erdélyben feltételezett szláv őslakosság fölé egy uralkodó elemet helyezzen, amelyet Nyesztor mint a szlávokat leigázó, de a magyarok által hatalmától megfosztott és elűzött népet említ.
<s>cirill szöveg</s> D. SZ. LIHACSOVA. <s>cirill szöveg</s> 1950. 21.
Blakokat mint katonákat szerepeltet Anonymus Gladnak a Tisza–Duna–Maros közti tartományában, tehát a blakokat nem alávetett köznépnek tekintette, hanem a vezető réteghez, vagy legalábbis a fegyverviselő „szabadokhoz” számította. Az sem lehet kétséges, hogy kiket értett e néven. Kísérlet történt Anonymus blakjainak egy, középkori forrásokban a Kárpátoktól keletre emlegetett, türk eredetűnek tartott „blak” néppel való azonosítására, ami azonban nem állja ki a tudományos kritika próbáját. Glad esetéből következtetve Anonymus csak a kunok által is támogatott bulgár–román birodalom vlach–román katonaelemére gondolhatott, ami megfelelt annak az elképzelésének, hogy a honfoglaló magyarok kiszorították a Kárpát-medencéből a szláv köznép felett uralkodókat, ez esetben a bolgárokat és a blakokat, s az ő korában csak Magyarország határain kívül, legfeljebb határvidékein kell őket keresni. Ez egybe is vágott a korabeli valósággal, amennyiben az 1185-ben keletkezett bulgár–román cárság az Al-Duna felső 241szakaszán határos volt Magyarországgal, a Déli-Kárpátokban pedig ez időben hiteles források szerint éltek vlach–románok.
Gelou és népének etnikuma: szlávok és blakok (blasii, blaci) – mint láttuk – Nyesztor alapján kikövetkeztetett együttes. Szlávok a Kárpát-medence úgyszólván minden részében előfordulnak Anonymus szövegében, de jellegzetes módon sohasem magukban, hanem mindig valamely más néppel együtt, amelyik uralkodik felettük. Így a bulgár Salán szlávokat telepít a Duna–Tisza közére, a cseh herceg terjeszti ki uralmát a nyitrai szlávokra, a „rómaiak”, azaz a német-római császárság tartja uralma alatt a dunántúli szlávokat és pannonokat, így hát blak vezér parancsol az erdélyi szlávoknak. Az uralkodó népeket a magyarok elűzik, a szláv köznép marad. Nyesztor szövege valósággal sugallta Anonymusnak, hogy egyébként is használt sablonját alkalmazza arra az Erdélyre, amelynek népességéről és annak vezetőjéről a 11. fejezet írásakor még semmit sem tudott, vagy nem akart írni. A románokról kétféle tudomása volt, egyik valós, a bulgár–román cárság vlach–román népeleméről, a másik téves, Nyesztor volohjainak (azaz a dunántúli frankoknak) az előbbiekkel való azonosítása.
Ez a kettősség a népnév következetlen írásmódjából is kiderül. A 9. fejezetben a balkáni románokra alkalmazott görög hangalakú „blach” szerepel, melyet a bizánci írásbeliség és a pápai kancellária (pl. rex Bulgarorum et Blachorum) is használt. Az Erdélyre vonatkozó 24–26. fejezetekben azonban két újabb írásmód jelentkezik. Az egyik Geloura (biacus, dux blacorum), a másik népeire (blasii et sclavi) vonatkozik. A blacus írásmód franciás. A francia keresztesek a Balkánon románokkal találkoztak, s ezek blachnak írt és vlachnak ejtett görög és szláv nevét blak formában ejtették és írták. Ezt a franciás alakot vette át a magyar kancellária „blacus, blacci, blacorum” latinosan ragozott alakokban. Tudtunkkal először 1223-ban a „terra… exempta de Blaccis” összetételben szerepel ez a népnév magyar királyi oklevélben. 1224-ben kelt, de csak 1317. évi átírásból ismert királyi oklevél (a még említendő Andreanum) szól a blakok és besenyők erdejéről (silva Blacorum et Bissenorum), a magyar király nevére 1222-es dátummal 1231 körül a német lovagok által a pápai udvarban hamisított oklevélben szerepel a „terra Blacorum”, ennek pápai megerősítésében bizáncias írásmóddal „terra Blachorum”. Magyarországi oklevélben 1247-ig csak a franciás „blak” népnévvel találkozunk, ekkor tűnik fel először a görög és szláv „vlach”-ból feltehetően „volah” átmeneti alakon keresztül átvett magyar népnyelvi „oláh”. Ugyanezt a szót többes számú alakjában (vlasi > olasz) a magyar népnyelv már korábban átvette, és az újlatin népekre alkalmazta, románokra azonban sohasem. 1247 után viszont a magyar kancellária kizárólag az „olacus” vagy „olachus” elnevezést használta, mely a magyar népnyelvi „oláh” latinosított formája.
242Anonymus tehát az általa Erdélybe helyezett blak népről a magyar kancellária révén is tudhatott, mert a 24. fejezettől kezdve annak franciás írásmódját használva nevezi meg. A 9. és a 25. fejezetben viszont a „blachi” és a „blasii” írásmódok arra vallanak, hogy Anonymus ismerte a szó görög és szláv „vlach”, valamint szláv többes számú „vlaszi” ejtését, tehát Nyesztor alapján helyezte Erdélybe a vlach-románokat. Szövege így nem azt bizonyítja, hogy az ő korában Erdély északi részében vlach-románok éltek, hanem éppen az ellenkezőjét, hogy ti. onnan kiűzték őket, helyesebben: nem élnek ott.
