TOPONÍMIA ÉS ETNIKUM
TOPONÍMIA ÉS ETNIKUM
Anonymus műve ezek szerint semmiféle megbízható tudósítást nem nyújt arról, hogy a régészetileg kétségtelenül az első honfoglaló nemzedékhez tartozó magyarok Erdélyben milyen népet vagy népeket találtak. A modern régészet szlávok jelenlétét igazolja. Azoktól világosan elválasztható 10. századi román leletanyag Erdélyben nem került elő. Az erdélyi bulgárokról mint az itteni sóbányák birtoklóiról a már említett 892. évi adat mellett régészeti leletek is tanúskodnak, amelyekről fentebb bőven történt megemlékezés. Ennél többet Erdélynek a magyar honfoglalás előtti etnikai viszonyairól már azért sem tudunk, mert a korai okleveles anyag rendkívül szegény.
A hazai oklevelek közül konkrét erdélyi adatokat 1200-ig mindössze 27 közöl, kettő a 11. századból, a többi a 12. századból, de mindezek közül is 16-nak egyedüli erdélyi vonatkozása valamely erdélyi egyházi vagy világi tisztségviselő, püspök, esperes, vajda, ispán nevének említése. Hogy a későbbiekkel összehasonlítva ez mit jelent, mutatja a 13. századi, különösen pedig az 1250 utáni erdélyi tárgyú oklevelek számának ugrásszerű megnövekedése, 1300-ig több mint négyszázra. Magyarország többi területéhez mérten azonban még ez is igen kevés, ami csak részben származik abból, hogy az 1241–42. évi tatárjárás pusztításai – mint később látni fogjuk – Erdélyt különösen érzékenyen sújtották. Inkább annak tulajdonítható, hogy a birtokviszonyok írásba foglalását igénylő feudális magánbirtoklás későbben és töredékesebben alakult ki a Magyar Királyságnak ezen a közszabadok autonómiáiban bővelkedő határőrvidékén, mint a belsőbb területeken.
Bármi is lett légyen az oka, a forrásszegénység fennáll, s a mai történész sem tehet egyebet, mint hogy kiegészíti az írott és régészeti források hiányos és ellentmondó adatait a toponímia tanulságaival, a víz- és helynevek ugyanis összefüggő és gazdag tudósítást adnak a honfoglalás koráról.
A történeti toponímia, bár nem minden országban egyformán fejlett, ma már külön tudományág, s a földrajzi nevek nyelvi eredeztetése (etimológiája) mellett a különböző népeknél különböző helynévadási sajátosságokra és ezek időbeli előfordulására szintén figyelmet fordít. Kniezsa István és Bárczi Géza etimológia, tipológia és kronológia együttes rendszerét dolgozták ki a magyar helységnevekre, s ez a rendszer mindmáig állja a bírálatot. Érvényességét 243nemcsak a két tudós kivételes szakmai hozzáértésének, hanem a magyar helynévadás olyan sajátosságainak is köszönheti, melyek azt minden más együtt élő nép helynévadásától jól megkülönböztethetővé teszik. A korai magyar települések nevének túlnyomó része személy-, törzs-, nép- vagy foglalkozásnévből ered, és minden képző vagy esetrag nélküli, egyes szám nominativusban áll (pl. Árpád, Megyer, Cseh, Ács). Ez a helynévtípus már a legkorábbi oklevelekben, 1000 körül megjelenik, s képződése megállapíthatólag a 13. századig, éspedig Magyarország nyugati részein kb. 1220-ig, keleti részein – s így Erdélyben is – kb. 1270-ig mutatható ki, ezután átadja helyét az összetett helynévtípusoknak, főleg a személynév + -falva (pl. Péterfalva) típusnak. Összetett helynevek legkorábban a -laka, -soka, -népe, -telke utótagokkal a 12. század folyamán jelentkeznek, 1200 után tűnik fel a -háza s a -falva utótag. Ez utóbbi azután minden mást háttérbe szorít, az egyes nominatívusos alakok mellett a két másik régies típust is, az -i és a -d képzőst (pl. Petri és Peterd), amelyek viszonylag rövid ideig, a 11. század végétől a 13. század közepéig voltak elevenek. Területenként eltérő időben, de 1270 után már Magyarország egész területén a természeti adottságokat (pl. Nádas) tükröző helységnevek mellett csak összetett alakok keletkeztek. Különleges szerepet játszott az utóbbiak sorában a -telke utótag, mely eredetileg állattartó szállást jelentett, s ezt a jelentését Erdélyben még sokáig őrizte, de a 14. századtól kezdve egyre inkább az elhagyott, puszta faluhelyek jelzőjévé vált, és néha akkor is használatban maradt, ha a helység újranépesedett.
A magyarokkal együtt élő népek közül a besenyők és a kunok azonos helynévadási szokásokkal éltek, alapvetően másként képezték viszont helységneveiket a németek, szlávok és románok. E népek közül egyik sem alkalmazta helységnévnek egy személynév egyszerű egyes nominativusát, településfajtát jelző utótagot pedig (az egyedüli szláv -grad kivételével) csak német helyneveknél találunk (pl. Kronstadt, Grabendorf, Leschkirch). Tipológiában egymáshoz közel áll, mégis általában jól elkülöníthető a szláv és a román helységnévadás. Mindkettőnél nagy szerepet játszanak a származásra vagy származási helyre utaló képzők (a szlávban pl. -inci, -jane, a románban -eşti, -eni), a kicsinyítő képzők (a szlávban pl. -ica, -ka, a románban pl. -ut, -el, -şor), továbbá valaminek helyét vagy tömeges előfordulását jelző ragok (pl. szláv -ište, -vec, román -et, -iş). A fő különbség az, hogy a szláv helynévadásban oly gyakori birtokos képzők (pl. -ov, -ovci, -in, -ici) a románban nem honosultak meg (az -ăuţi, -ov, -inţi végződésű román helynevek mindenestől szlávból vannak átvéve), viszont a szláv kicsinyítő -iţa vagy a helyet jelölő -işte román szavakhoz is csatlakozik.
Eredeti sajátossága a román helységnévadásnak, hogy ismeri a képző nélküli nominatívust, de eredetileg csak hím- vagy nőnemű egyes vagy (főleg) többes számú határozott névelővel (-ul, -ii, ill. -a, -ele, vagy -oaia, -oaiele változatokban), személy-, nép- és foglalkozásnevekből csakúgy, mint növény-, 244állat-, víz-, kőzetnevekből képezve, mégpedig a névelővel kapcsolt szó nyelvtani nemétől függetlenül bármely nemű képzővel (pl. Fărcaşul–Fărcaşa–Fărcăşele, Ursul–Ursa–Ursoaia, Grecul–Greaca–Greci, Armasul–Armăşoaia, Alunul–Aluna–Alunele, Bourul–Boura, Stînca–Stîncul; úgyszólván minden lehető formát képvisel Găvanul, Găvani, Găvana, Găvănele, Găvăneşti). Igaz, egészen kivételesen, éspedig Moldvában és Olteniában előfordulnak egyes szám nominatívusban álló személynevek mint helynevek névelő nélkül is, ill. azzal és anélkül párhuzamosan (pl. Ghidion–Ghidionul), de ezzel kapcsolatban a román tiponímia klasszikus kézikönyvében Iorgu Iordan megállapította, hogy a „személynevekből általam eredeti módon alakultnak tekintett helyneveknek… nem lehetett más, mint többes számú formája, vagy tisztán (i képzővel), vagy sokkal gyakrabban -eşti (később -eni) képzővel az alapító neve mellett”.* A többes ragot vagy valamely képzőt nélkülöző nominatívusban álló alakokat késői, többnyire idegen hatás alatt létrejött helynévadásra vezeti vissza.
IORGU IORDAN, Toponimia romînească. Bucureşti 1963. 176.
Sajnos senki sem dolgozta még ki a román helységnév-tipológia kronológiáját, ami főként annak tulajdonítható, hogy a Dunától északra élő románok által lakott helységek neveit a 14. század előtt oklevelek csak szórványosan rögzítették. De ha tekintetbe vesszük a szerb királyok okleveleiben 1198 és 1450 közt sűrűn említett román településeket és a Balkánon mai szerb és bulgár területeken nagyjából ugyanebben az időben vagy valamivel előbb keletkezett s – román lakosság nemlétében is – máig fennmaradt román helyneveket, bizonyos kronológiai következtetésekre juthatunk. Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy a szóban forgó szerbiai és bulgáriai románok nemcsak ugyanazt a dialektust beszélték, mint ma a Dunától északra élők, hanem ugyanazokat a helységnévtípusokat is alkalmazták. Mind Szerbiában, mind Bulgáriában előfordul a határozott névelős személy- és természeti név (Piscul, Ursul, Cîrnul, Creţul, Corbul, Surdul), a -şor és -el kicsinyítő képzővel való névalkotás (Cernişor, Negrişor, Banişor, Stănişor, Nişor, Văcărel, Păsărel, Cercel, az ilyenek a Dunától északra általában az -ul helynévképzőt is megkapták), továbbá az -et rag használata is (Rugulet, Cornet). Feltűnő viszont, hogy az északon már a 14. század közepétől fogva leggyakoribb -eşti, -eni képzőknek a középkori balkáni román helynévi hagyatékban nincs nyoma. Ezzel szemben a Balkánon még nagy súllyal szereplő névelős formák közül az egyes számú hímnemű típus (-ul) Havasalföldre és Moldvára korlátozódik, míg Erdélyben a 14. század óta forrásszerűen mindmáig nyomon kísérhető román helynevek közt az egyes számú névelős típusnak eleinte csak a nőnemű változata fordul elő tömegesen (a legkorábbi okleveles említések: Tuştea és Peşteana Hátszeg vidékén 1360-ból), míg a hímnemű változat egyre inkább az -u alakra kopott vagy eltűnt, -u formában azonban a 245magyarból átvett helynevekhez kapcsolták (pl. Törpény > Tărpiu), akárcsak a nőnemű formát (pl. Tóti > Toltia). Általános viszont mind a balkáni, mind az északi román nyelvterület egészén a -şor, -el és -et képzők használata, ezek Erdélyben is az oklevelesen fennmaradt legkorábbi román helynevek közé tartoznak (Nucşoara mint helységnév 1359-ből, Rîuşor mint folyónév 1377-ből, Hátszeg vidékéről, Săscior 1464-ből Alsó-Fehér megyéből, Rîuşor 1473-ból és Ludişor 1476-ból Fogarasföldéről, Ostrovel 1439-ből Hátszeg vidékéről, Copăcel 1473-ból Fogarasföldéről, Frăsinet 1482-ből Hátszeg vidékéről stb.). A helységnévképzésre használt sok kicsinyítő képző közt ritka -şa fordul elő Erdélyben legkorábban: Lupşa 1366.
A balkáni és kárpáti román nyelvterület fő vonásokban egységes helységnévadási tipológiáján belül tehát három zóna különül el, a balkáni, amelyben uralkodik az egyes számú hím- és nőnemű nominatívus határozott névelővel, de hiányzik az -eşti, -eni képző, a havaselvi és moldvai, amelyben a kétféle képzés egyaránt megvan, s végül az erdélyi, amelyben túlnyomó az -eşti, -eni képző használata (legkorábbi okleveles előfordulások Toteşti 1438, Luteşti 1439, Gureni 1415, Petreni 1425 Hátszeg vidékén, Mărgineni 1437 Fogarasföldén, Chiuleşti 1467 Belső-Szolnok megyében), de elsorvadóban van a hímnemű, és egyre inkább a nőnemű alakra korlátozódik a névelős nominatívus típusa. Mivel a szerbiai és bulgáriai románok a 15. század folyamán eltűntek, helységneveik keletkezését ez idő elé kell tennünk, nem tételezhetjük fel viszont, hogy a havaselvi és moldvai románság a maga kétféle helységnévképzéséből dél felé csak az egyes számú névelős típust, észak felé pedig csak az -eşti, -eni képzős típust közvetítette. A három zóna kialakulása inkább úgy történhetett, hogy az eredeti román helységnévadás a névelős nominatívus volt, s az -eşti, -eni típus csak később keletkezett, mialatt a korábbi fokozatosan elsorvadt, illetőleg észak felé haladva mindinkább a nőnemű változatra szorítkozott. Emellett szól a magyar helységnévadásban észlelhető párhuzamos jelenség: a képző nélküli nominatívus korai, egyes kutatók szerint „nomádos” jelenség, mert nem a helyet, hanem a személyt jelöli, akárcsak a román névelős nominatívus, míg a később kialakuló összetett nevek (-falva stb. utótaggal) a települési rendszer megszilárdulását mutatják, ami a román -eşti (Bucureşti, azaz magyar fordításban: Bukurék), de még inkább az -eni képző (pl. Văleni = a völgyiek) esetében is fennáll. Mindenesetre a román -eşti, -eni helységnévadási típus akkor keletkezett, mikor a balkáni és a kárpáti nyelvterületek kapcsolata megszűnőben volt, tehát viszonylag új jelenség a román helynévadás történetében. Erre vall egyébként az is, hogy a szláv nyelvekben a román előneves nominatívusos helységneveknek nincs párhuzama, az -eşti, -eni típusúaknak viszont – mint láttuk – igen, sőt az sem lehetetlen, hogy ez utóbbiak egyenesen szláv hatásra mennek vissza, hiszen a román helynévadás közvetlenül is átvett szláv (pl. az említett -iţa, -işte) képzőket.
