ERDÉLY KORAI SZLÁV TÁRSADALMA
258ERDÉLY KORAI SZLÁV TÁRSADALMA
Amilyen keveset tudunk az erdélyi szlávok etnikumáról, ugyanolyan hiányosak ismereteink gazdasági-társadalmi szervezetükről. A bulgár telepesekről joggal, sőt a régészeti leletek alapján nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy részben katonák, részben sóvágók és aranymosók voltak. Nyilván az ő szervezeti kereteiket töltötték fel később magyarokkal, s lettek így az erdélyi sóvágók és bányászok vegyes szláv–magyar, a 12. század végétől még németekkel is kiegészülő foglalkozási csoporttá. A 12. századi magyarországi társadalomban szokásos apáról fiúra öröklődő szolgálati rendben az erdélyi sóvágók a király népei voltak, de egy-egy falut belőlük egyházi szolgálatra szakítottak ki. A dömösi kolostor 1138 előtt valahol „az erdőelvi részekben” (in ultrasilvanis partibus) 30 háznép (mansio) sóvágót kapott a királyi családtól adományban, ezek évente 24 000 darab só kitermelésére voltak kötelezve. Mivel ezt a sót a Maroson szállították lefelé, nyilván a Torda környéki vagy a Maros menti aknákban dolgozó sóvágókról van szó. Valamivel előbb, 1075-ben a Torda várához tartozó s az Aranyos partján (a berakodáskor) szedett királyi sóvám felét kapta meg a garamszentbenedeki apátság. Az 1138-ban név szerint felsorolt 30 családfő közt sok a jellegzetesen magyar nevű (pl. Wosas, Besedi, Fuglidi, Boch, Himudi, Satadi, Uza, Eulegen, Ellu), de szláv eredetre valló nevek is előfordulnak (Kinis, Senin, Sokol, Lesin, Wasil) az etnikailag semleges keresztény (Martin, Simeon, Isaac) és az ismeretlen eredetűek mellett. Ezek az első közrendű erdélyiek, akiket a középkorból név szerint ismerünk, s akikről az országrész akkori lakosságának túlnyomóan magyar és szláv etnikumára következtethetünk.
Ugyanez az oklevél sorolja fel azt a Sahtu faluban lakó 25 sószállítót, akik a fentebb említett hatalmas sómennyiséget Erdélyből hat alkalommal két hajóval az Arad környéki Szombathelyig levitték a Maroson. Onnan nyilván a dömösi apát szekeresei vitték tovább. Szombathely alatt, Csanád megyében létezett a középkorban egy Sajtény nevű falu, Sahtut ezzel szokták azonosítani, de valószínűbb, hogy az 1291-ben említett Sohtteluk (Sajttelek) földről van szó, amely a 14. században új birtokosáról a Bencenc nevet kapta. A „telek” jelző arra utal, hogy ez a „terrá”-nak mondott hely az adott időpontban lakatlan, előbb azonban népes volt. A Maros partján, a Kenyérmezőn fekvő Sajt földrajzi helyzete inkább megfelel a sószállítók útvonalának, mint a Szombathely alatti Sajtényé, ahova hazatértükben felesleges utat kellett volna tenniök. A később is, már Bencenc néven magyar környezetű Sajt (a név a „só” szóból származik, s a „sótlan” jelentésű „sajtalan” tájszóban maradt fenn) lakói 1138-ban magyarok voltak, mint azt többek közt a Haláldi, Maradék, Gyökér, Farkas, Süllő, Vasas, Sima, Nyomorék, Vendég, Ajándék, Bökény személynevek mutatják. Kétségtelenül szláv nevű nincs köztük. Hajósok eszerint még nagyobb részben kerültek ki magyarok közül, mint sóvágók.
259A só és a kevésbé dokumentált, de éppen olyan fontos arany mellett, amelyet ez időben még nem mélyműveléssel bányásztak, hanem inkább a folyóvizekből mostak, Erdély a korai századokban vadbőrökkel látta el a királyi háztartást. A honfoglaló magyarok vezető rétege az erdővidékek szláv lakosságától Szlavóniában, a Felvidéken és Erdélyben egyaránt ún. mardurinát, nyestadót szedett. A népesség szaporodásával a mezőgazdasági termékekkel való adózás hódított teret, s a vadászat hovatovább az arra specializáltak szolgáltatása lett. Országszerte helynevekben maradt fenn az ún. darócok emléke, Erdélyben Szolnok-Doboka, Küküllő, Kolozs és Hunyad megyékben; ezek vadásztak a király számára. A fentebb elemzett 1138. évi oklevélben a dömösi apátság „az erdőelvi részeken embereket” kapott, akik évente 20 nyestbőrrel, 100 bőrszíjjal, egy medvebőrrel és egy bölényszarvval tartoztak. E vadászok közt éppúgy lehettek szlávok, mint magyarok. A „daróc” szó mindenesetre délszláv eredetű, és vadbőröket „nyúzót” jelent. Erdély az egész középkoron át Magyarországnak nagyvadakban leggazdagabb területe volt, a 12. század után kihalt őstulok mellett fő vada a bölény, mely a 18. századig fennmaradt, s ugyancsak az erdélyi hegyek közt élnek mindmáig a Kárpát-medence utolsó medvéi.
A vadászatnak a korai forrásokban tükröződő jelentősége a szláv Erdély csekély népsűrűségére vall, s egyben ellentmond minden olyan kísérletnek, amely a magyarságra gyakorolt szláv mezőgazdasági és kézműipari hatás egyik fő színhelyének Erdélyt tekintené. Az a gazdag szláv szókincs, mely a magyar nyelvben a rozs, a zab, a repce termesztésének, a széna, szalma, kasza, kazal, pajta szavakkal együtt az istállózó, takarmányozó állattenyésztésnek átvételéről, valamint háziiparok (osztováta, eszterga, kovács, gerencsér stb.) továbbfejlesztéséről tanúskodik, aligha Erdélyben került először tömeges átvételre.
De mégsem kell teljesen szervezetlen szórványnépességnek vélni a honfoglalás kori erdélyi szlávokat. A bulgár katonai és gazdasági szervezet nyilván magyar vezetés alá került s át is alakult, de a szláv népességnek volt saját helyi társadalmi szervezete is, amely tovább élt. Az egyes települések vagy településcsoportok élén a szláv népeknél általánosan ismert kenéz, eredeti szláv nevén knyaz állott. Ennek a szervezeti formának emlékét Magyarországon a számos Kinizs, Kanizsa, Kenese helységnév őrzi, Erdélyben azonban a többször említett 1138. évi oklevélben személynévként is előfordul. Rogerius mesternek az 1241–42. évi tatárjárásról szóló „siralmas krónikája” az erdélyi falvak vezetőit „canesii”, azaz kenéz néven, a knyaz szó magyar nyelvi formájával említi. Ez is egyik bizonysága annak, hogy az erdélyi szlávok eredeti társadalmi rendjükben, saját faluközösségeikben, saját nyelvüket beszélve érték meg a tatárjárást.
Az erdélyi szlávok gazdasági és társadalmi életére vonatkozó adatok és a belőlük levont következtetések a Magyar Királyság korára jellemzőek. Ez időre 260viszont számolni kell, főleg a Szamos vízvidékén, a szláv lakosság jelentős részének elmagyarosodásával, ill. későbbi elrománosodásával, ami a szláv helységnevek ritkulását is maga után vonhatta. Főleg azonban maga után vonhatta a régészetileg „szilágynagyfalusi–szamosfalvi”-nak fentebb megismert, a dél-erdélyi leigázottaktól eltérően az avarokkal egyenrangú szövetségesként élő, viseletében is „elavarosodott” szláv népesség vezető rétegének a honfoglaló magyar vezető réteggel való összeolvadását. Mint látni fogjuk, a 10. századi erdélyi magyar előkelők türk személynevei mellett feltűnően sok az írott forrásokban és a helynevekben egyaránt mutatkozó szláv eredetű személynév, ami szlávokkal való összeházasodást tételez fel, s ez esetben nem szükséges csak külföldi oroszokra gondolni. Inkább Anonymusnak az az elbeszélése juthat eszünkbe, hogy Gelou halála után „a föld lakosai… önként békejobbot nyújtottak, és urukká választották Tétényt” és „azon a helyen, melyet Esküllőnek mondanak, esküvel erősítették meg hűségüket” (27. fejezet). Önkéntes békejobb, választás és eskü az őslakosság részéről egyedül ebben az esetben fordul elő Anonymusnál. Salán népét, a nyitrai szlovéneket, a „római” Pannonia népét „leigázták” (subiugaverunt), kezeseket szednek tőlük, várakat építtetnek velük a honfoglaló magyarok. Még csak egy hasonló eset fordul elő Anonymusnál. Ménmarót bihari vezér szorultságában leánya kezével utódlási jogot ígér Árpád fiának (51. fejezet) s a vele való harcok során csatlakoznak „békés szándékkal… önként” a székelyek – mint Attila király népe – a magyarokhoz (50. fejezet). Mindez Erdély határán történik. Túlságosan is merész következtetés volna azt hinni, hogy Anonymus a kelet-magyarországi őslakosság vezetőinek a honfoglalás során jutott kivételes bánásmódról 13. század eleji helyi hagyományból értesült, viszont az sem hihető, hogy Ménmarót és Gelou, valamint a székelyek népének kiváltságos társadalmi helyzetét minden ok nélkül különböztette meg Magyarország többi őslakosának „leigázott” voltától. Talán az erdélyi székelyeknek és szászoknak egyedülálló autonómiáját vetítette vissza a honfoglalás korába mint abból az időből származó helyi sajátságot. Ez esetben viszont mégiscsak hallhatott valamit a „blakok” erdélyi autonómiájáról, ha nem is kapcsolhatta ezt jogosan össze a Szamos-vidék akkor még nem létező román népességével.
