AZ ERDÉLYI „TÓTOK”
AZ ERDÉLYI „TÓTOK”
A régészeti leletekből és a víznevekből ítélve a Kárpát-medencei magyar honfoglalás idején Erdélynek úgyszólván minden táján, főleg azonban a hegyvidék és a mezőség találkozási vonalán szláv anyagi kultúrájú és nyelvű népesség élt. Erre az időre már kialakult a három nagy szláv nyelvcsalád, a keleti (orosz), a nyugati (lengyel, cseh–morva, vend–szorb) és a déli (bulgár–szláv, szerb-horvát, szlovén). Az elbai szlávok s az akkor még a magyaroktól elszigetelt szerbek kivételével a honfoglaló magyarok a nyelvükben elkülönülő szláv népek mindegyikével közvetlenül érintkeztek, és saját nevükön nevezték őket, mégpedig akkori politikai hovatartozásuk szerint orosznak, lengyelnek, csehnek, marótnak (a morvákat), nándornak vagy lándornak (az onogundur türk népnév alkalmazásával a bulgár–szlávokat) és horvátnak. Mindezek a népnevek 10–13. századi típusú helynevekben (Orosz, Oroszi stb.) Magyarország különböző vidékein előfordulnak, értelemszerűen mint magyar népesség közé ékelt szórványtelepülések nevei.
Ilyen, már a magyarok után, de viszonylag korán betelepült szláv néptöredékre valló helynevek Erdélyben ritkábbak, mint máshol Magyarországon: a Szamos vízvidékén az egyedüli (Páncél)cseh, a Maros vízvidékén pedig a két Nándor és a két Oroszi. Ez az öt szláv telep olyan korai, hogy a környékükön élő románok akkor érkeztek oda, amikorra az eredeti szláv lakosság már elmagyarosodott. A két Oroszi román neve ugyanis Urisiu és Orăsîia, Páncélcsehé pedig Panticeu, azaz úgy van átvéve a magyarból, hogy románul nincs értelme. A román jövevények itt már nem találtak oroszokra vagy csehekre, akikről román névadási szokás szerint népnévvel (pl. Rusul vagy Ruşii) nevezhették volna el a falvakat. Még tanulságosabb a két Nándor esete. A korai magyar nyelvben „bulgár” jelentésű „nándor” szó valószínűleg hamarosan 1000 után, a bulgár birodalomnak bizánci uralom alá kerülése folytán kihalt a magyar nyelvhasználatból, s csak helynevekben élt tovább. A két erdélyi Nándor arra a területre esik, amely régészeti és történeti adatok szerint 900 körül bulgár uralom alatt állott, a falunevek tehát őrizhetik a magyarok által alávetett bulgár maradványok emlékét, de származhatnak a bizánci hódítás elől menekülő bulgár jövevényektől is. A románok Nandru és Nandra alakban vették át a két nevet, következőleg már nem bulgár–szláv nyelven beszélő népességgel találkoztak, hiszen a román nyelvben „nándor” közszó nincs, a „bulgár” megfelelője pedig a „szláv” jelentésű és a balkáni latin „sclavus”-ra visszamenő „şchiau” lenne.
252A „şchiau” eredetileg minden délszláv közös neve lehetett a románban, ma azonban a nagyszámú Şchei havasalföldi és moldvai falunév egyértelműleg csak bulgárokra utal. A Dunától északra élő románok számára a balkáni szlávok összefoglaló neve a „sîrb = szerb” lett, minden valószínűség szerint a 13. század közepe óta, amikor a bulgár hatalom lehanyatlott, és a balkáni románok túlnyomórészt szerb politikai fennhatóság alá kerültek. Erdélyben a Şchei helységnév csak kétszer fordul elő. Az egyik Bolgárszeg brassói előváros román neve, s nyilván bulgár vagy általában balkáni kereskedőkre utal. A másik a Hunyad megyei Şteiu (Stejvaspatak), melynek eredeti jelentését csak a középkori okleveles Zkey forma árulja el, mert a szónak mint népnévnek feledésbe merülésével a helynév is tartalmilag értelmetlen új formát öltött. A 13. század közepétől kezdve az erdélyi románok is a „sîrb” szóval jelölték általában a szlávokat, mint azt a Hunyad megyei Tótfalu (első előfordulása 1484) magyar nevének Sîrbi román megfelelője mutatja.
A fentiekkel kapcsolatban joggal merül fel a kérdés, hogy a régészeti és toponímiai adatok alapján feltételezhető szlávok hol éltek, s egyáltalában éltek-e tömegesen a honfoglalás kori Erdélyben? A tucatnyi régészeti lelőhely négy évszázadra oszlik el, tehát a terület nagyságához képest elenyésző még akkor is, ha egyrészt rámutat a magyarok előtti erdélyi szlávok települési gócpontjaira, a Nagy-Szamos völgyére, a Maros középső és az Olt felső folyására, beleértve a Küküllők vidékét is; másrészt segít három különböző kultúrájú csoportot megkülönböztetni, északon egy keleti szláv jellegűnek sejthető népességet, délnyugaton egy bizonytalan hovatartozású és kezdetleges gazdálkodású, avarokkal erősen keveredett lakosságot, a központban pedig néhány viszonylag kései, nem nagy létszámú, de jól szervezett bulgár kolóniát. A víznevek fő tanulsága, hogy az erdélyi szlávok a gazdaságilag legfontosabb aranybányavidék kivételével (l. feljebb Abrud és Ompoly vízneveket) csak a három fő folyó, a Szamos, a Maros és az Olt ókori nevét vették át és közvetítették az utánuk jövőknek, egyébként ők maguk is úgyszólván lakatlan területre érkeztek, s csak a hegyvidéken neveztek el saját nyelvükön folyóvizeket. Egyéb értesüléseket ezeken a nagyon is általános benyomásokon túl, sajnos, a 13. századig keletkezett írott források sem nyújtanak az erdélyi szlávokról. Egyedül a toponímia segíthet tovább, mégpedig a vízneveknél pontosabb helymegjelölést nyújtó helységnevek elemzésével.
A korai szláv lakosságra mutató, fentebb elemzett öt szláv helységnév mellett még csak egy van, melyből ugyancsak a 13. század előtti szlávokra lehet következtetni, éspedig a Hunyad megyei Nagytóti. Nemcsak a helységnévtípus korai volta vall erre, hanem az is, hogy a 13. század óta e vidéken élő románok már nem hallhattak itt szláv szót, különben nem a magyar név egyszerű átvételével Toltiának, hanem – akárcsak a közeli, s fentebb más összefüggésben már említett Tótfalut–Şchei-nek vagy Sîrbi-nek nevezték volna el. Tóti nevében kell egyébként keresni azt a szót, amellyel a magyarok Erdélyben a 253szláv etnikumot általában jelölték. Igaz, a középkor folyamán Szlavónia viselte a Tótország nevet, de a „tót” fogalom kiterjedt már a honfoglaláskor a magyar politikai határok közt élő szlávokra. A szó eredete valószínűleg a germán teut=’nép’-re megy vissza, s a gepidák saját magukra használt neve lehetett, melyet elszlávosodásuk után is megőriztek. Ez azért is valószínű, mivel a gepidákat legutoljára a 9. században a Dráva és a Száva közén, a későbbi Tótországban említik a források. Erdélyben a gepida temetők folytonossága csak a 7. század végéig mutatható ugyan ki, de a gepidák elszlávosodva itt is megérték a magyar honfoglalást, esetleg „tót” nevüket is fenntartották.
Az erdélyi magyarok minden jel szerint „tót”-nak nevezték az itt talált nem bulgár–szlávokat. Erre mutat egyrészt az, hogy egész Erdély területén egyetlen Tóti helynév van, az is a periférikus Hunyad megyében, tehát a honfoglalást követő három évszázad folyamán „tót” szórványnépesség nem települt be Erdély belsejébe. Minthogy a közvetlenül szomszédos szláv népek neve helységnevekben (Nándor, Oroszi) előfordul, a szláv bennszülötteket másként, mint „tót”-nak Erdélyben sem hívhatták. Emellett szól az is, hogy a 13. és 14. században még Tótfalu, Tótháza és Tóttelek helységnevek keletkeztek, melyeket a románok, ha nem változatlanul vettek át Totfalău, Tothaza és Totelec formában, akkor vagy (mint Hunyad megyében fentebb láttuk, s Erdély határain kívül Bihar, Szatmár és Szilágy megyében is előfordul) az általában „szláv”-ot jelentő Sîrbi, vagy a román köznyelvben magyar kölcsönszóként meghonosodott, s mind Erdélyben, mind Moldvában személynévként is használatos „tăut”-ból szabályos román helységnévképzéssel alakult Tăuţi (Alsó-Fehér megyében Tótfaludot, Kolozs megyében Tótfalut) párhuzamos névvel illettek.
A „szlávot” jelentő „tót” fogalom tehát a 13., esetleg a 14–15. századi Erdélyben is eredeti értelmében élt, s nem szűkült még le a későbbi „szlovák” jelentésre. Ennek nem mondanak ellent az említett „tót” helységnevek, mert magyar környezetben hazai szlávok is kerülhettek szórványhelyzetbe, s ilyenkor kézenfekvő volt településüket népnevükkel jelölni. Inkább az lehet meglepő, hogy a régészeti, toponímiai és történeti források egyhangú vallomása alapján feltételezhető erdélyi szláv népesség nem bocsátott ki magából nagyobb számú belső széttelepülőt, ami több Tóti, Tótfalu stb. nevű helységnévben mutatkozna meg. Ennek viszont az a magyarázata, hogy a magyar honfoglaláskor Erdély szláv népessége viszonylag gyér vagy periferikus volt, esetleg gyorsan elmagyarosodott. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az 1400-ig keletkezett oklevelekben említett 2056 erdélyi helység közül csak mintegy 5%, szám szerint 102 visel szláv eredetű, s még mintegy másfél tucatnyi szláv lakosságra valló nevet. Erről a kevés szláv helységnévről, melyeknek földrajzi elhelyezkedését 21. számú térképünk mutatja, nem mind lehet megállapítani, hogy vajon már a honfoglalás idején fennállt-e, vagy 255később, az első okleveles előfordulást esetleg csak néhány évtizeddel megelőzően keletkezett településeket jelöl.
25421. térkép. Erdély 1400 előtti ismertebb szláv és román nevű helységei
Mindenesetre van néhány nyelvi sajátosság és történeti adat, amelyek valamelyes tájékozódást lehetővé tesznek. Öt helységnév, Gerend és Dombró az Aranyos és a Maros között, Gambuc, Csongva és Dombó a Maros és Kis-Küküllő között máig őrzik azt a szláv nazálist, amely a Kárpát-medencei szlávok nyelvéből a 10. század folyamán eltűnt. Az Aranyos és a Kis-Küküllő között tehát már a honfoglalás korában laktak szlávok, viszont éppen ezek magyarosodtak el legkorábban, mert a 14. században ide települő románok az Aranyos alsó folyása mentén, valamint a Maros és a Nagy-Küküllő közé eső egész területen minden szláv helységnevet (a fent említett ötön kívül Torockó, Polyán, Mohács, Lóna, Lekence, Herepe, Pacalka, 2 Akna, Zsitve, Bázna) félreismerhetetlen magyar nyelvi közvetítéssel vettek át. Az itteni, legalábbis részben korai szláv lakosságot azokkal az avar, ill. bulgár vezetés alatt élő szlávokkal kapcsolhatjuk össze, akiknek ezen a vidéken régészeti nyomai is maradtak.
Hogy a bulgár hódítás, azaz 800 előtt már ide települt szlávok és azok honfoglalás kori utódai melyik szláv nyelvet beszélték, arról nincs megbízható értesülésünk. Egyetlen támpontot az Aranyostól északra fekvő s már a Mezőséghez tartozó Szelicse neve nyújt, amely bizonyosan nem lehet bulgár (ha az lenne, Szelistyének hívnák). Az Aranyos és Szelicse között széles sávban hiányzik minden szláv nyom, feljogosítva érezhetjük tehát magunkat, hogy ebben a sávban a honfoglalást megelőző erdélyi bulgár uralom északi határát lássuk, amelyet egyébként a 10. századi szláv nazálist őrző öt, előbb tárgyalt falunév is kísér, Szelicsétől északra viszont az ettől a szlávságtól eredetében, nyelvében és társadalmi szervezetében különböző szláv népességet keressünk.
A két Szamos erdélyi vízvidékének még gyérebb szláv lakossága lehetett a középkorban, mint Erdélynek általában, mert ezen a jelentős területen 1400-ig mindössze 38 szláv eredetű helységnevet említenek az oklevelek, s ezeknek túlnyomó többsége is az északi hegyvidékre esik, ahol – mint láttuk – szláv víznevek is előfordulnak. Semmiféle bizonyíték nem áll rendelkezésünkre, hogy ezek a 13. századtól kezdve oklevelekben előforduló szláv helységnevek mikor keletkeztek. Csak annyit mondhatunk, hogy a Beszterce és Radna vidéki németeknek a 12. század második felére tehető bevándorlása előtt már éltek itt szlávok, mert Besztercének és Radnának, valamint a Lekence folyónak német neve (Bistritz, Rodna, Lechnitz) közvetlenül szlávból van átvéve. Ebből a szempontból nem sok segítséget nyújt a szláv helységnevek mai román formája, mert ezeknek óriási többsége (a már említett Sălicea mellett két Gîrbău, Dorna, Ielciu, Cernuc, Zalha, Şimişna, Lona, Jeica, Lechinţa, Jelna, Luşca, Tărpiu, Năsăud, Vălcău, Băbiu, Lona, Călian, Pălatca, Sumurduc, Năoiu – s talán Prislop, Rebra, Iurca, Lozna, Calna, Bistriţa, Rodna) magyar közvetítéssel (a két utóbbi esetleg németből) került a 256románba. Mindössze két szláv eredetű helységnév (Stoiana és Rogna) hangalakja vall kétségtelenül arra, hogy a románok közvetlenül a szlávból vették át. Egyedülálló esetként viszont három olyan magyar helységnév (Erdőfalva, Nyárszó és Oláhfenes) van, amelyeknek mai román formája (Ardeova, Nearşova és Vlaha) nyilvánvalóan szláv közvetítésre vall. Mindhárom falu Kolozsvár mindig is magyar lakosságú vidékén fekszik, s a közelben ezeken kívül további öt, a románba a magyarból átvett szláv eredetű helységnév található. Egészen különlegessé teszi a szóban forgó három helységnevet az, hogy az első kettőt a magyaroknál később érkező szlávok vették át a magyarból, és közvetítették a náluk is később érkező románokhoz. A harmadik helynév románok által máig használt változata nyilvánvalóan szláv eredetű, s a románok úgy vették át, hogy nem vonatkoztatták önmagukra, noha jelentése „oláh”. Mivel a falu Oláhfenes néven 1332-ben mint római katolikus templomos hely tűnik fel, s neve ellenére mindmáig magyar lakosságú, az is lehetséges, hogy a szláv „vlach” elnevezés eredetileg nem is románokra, hanem valamely újlatin népességre vonatkozott, s magyarul Olaszfenes (vö. Olaszliszka, Olasztelek stb.) lehetett később átalakult neve.
Mindez messzemenő óvatosságra int a két Szamos erdélyi vízvidékén élt szlávok régiségét illetően, hiszen csak a besztercei és radnai német települési területen van esetleg a 12. század közepéig visszanyúló jelenlétükre helynévi bizonyíték. Arra kell gondolnunk, hogy a magyar honfoglalás korában még annál is kevesebb szláv nyelvű népesség élhetett, illetve hagyott hátra helynévi nyomokat Erdélynek a Marostól és az Aranyostól északra eső harmadrészében, mint amennyiről az 1400 előtti oklevelek hírt adnak, s hogy ez utóbbiak túlnyomó többsége az erdélyi népesedési viszonyokat – mint látni fogjuk – teljesen felforgató 1241–42. évi tatárjárás emberveszteségeinek pótlására vándorolt ide be az ugyancsak akkor megjelenő románokkal együtt. A tatárjárás után erre a tájra beköltöző szlávokról viszont biztosan tudjuk, hogy oroszok voltak, s magyar, német és román környezetbe érkeztek, mert telepeiknek magyar vagy magyar–román s egy esetben magyar–román–német párhuzamos neve van: Kolozs megyében 1297: Oroszfája–Orosfaia, Beszterce–Naszód megyében 1296: Szeretfalva–Sărăţel–Reussen, 1305: Oroszfalu–Rusu, 1315: Oroszmező–Rusu, Marostorda megyében 1319: Oroszfalu–Ruşii. Orosz bevándorlók hulláma érinthette Kolozsvár környékét is, és adhatta a fent említett három falunevet, sőt Erdély déli határáig is elhatolt: Nagyküküllő megyében 1332: Kund–Cund–Reussdorf, Szeben megyében 1290: Szerdahely–Mercurea–Reussmarkt, 1380: Rosszcsűr–Ruşciori–Reussdörflein, 1424: Rusz–Ruşi–Reussen, Hunyad megyében 1367: Oroszfalu–Ruseşti, 1453: Oroszfalu–Ruşi.
Az Aranyos és a Maros közti hegyvidéken, valamint a Nagy-Küküllőtől délre egészen más etnikai viszonyokat mutat a toponímia. Erdély területének e 257mintegy harmadrészére esik az 1400 előtti oklevelekből ismert szláv eredetű helyneveknek pontosan fele, azaz 51. A szláv–magyar kapcsolatok szempontjából élesen elhatárolódik a Székelyföld, ahol a románok mind a 18 szláv eredetű helységnevet a magyarból vették át. Ettől nyugatra viszont a szláv eredetű helységnevek közül mindössze 3 (Bábolna, Doborka, Pród) a magyar közvetítésű, a többi 30 közvetlenül a szlávból került a románba. Az Aranyos menti Szolcsva, a Maros-jobbparti Orbó és Gyulafehérvár (Bălgrad), a Marostól és a Nagy-Küküllőtől délre pedig Sztrázsa, Drassó, Zalatna, Lemnek és Ugra vonalán halad, majd élesen délnek kanyarodik és Törcsvárnál (Bran) végződik annak a területnek északi határa, amelyen románok és szlávok, valamint – a többi helységnév tanúsága szerint – németek és magyarok tömegesen együtt éltek. Hogy mióta és meddig, arról a helységnevek keveset mondanak, legfeljebb annyit, hogy a 12. század közepén bevándorló németek közvetlenül érintkeztek szlávokkal, s pl. a szervezeti központjukká fejlődött Szebennek is nevet adó Zibin patak nevét tőlük tanulták el. A románok és a szlávok viszonylag szoros kapcsolataira mutat, hogy párhuzamos magyar–szláv helynévadás esetén a románok általában a szláv alakot vették át, pl. (Gyula)fehérvár–Bălgrad és Őregyház–Straja. Gyulafehérvárnak szlávból vett román neve ugyanakkor arra enged következtetni, hogy Erdély fővárosának valamikor a 10. században római romokon történt megalapításakor szlávok igen, de románok még nem voltak jelen a környéken, ellenkező esetben ugyanis Gyulafehérvár román neve Cetatea Albă lenne.
Eltekintve néhány orosz szórványtól, Erdély déli részének szláv lakosságát nyelvileg nem tudjuk biztonsággal egyik vagy másik szláv néphez kapcsolni. A magyar eredetű helynevekhez valamikor a késői középkorban kapcsolt -inci képzőről (Hunyad megyében Bokaj–Băcăinţi, Lozsád–Jeledinţi, Piski–Pischinţi stb., hasonló képzésű helységnevek a Bánságban és Olteniában is előfordulnak) egyesek délszláv lakosságra gondoltak, de kiderült, hogy ugyanez a szláv képző Moldva északi részén is gyakori, ahol pedig csak oroszokkal hozható kapcsolatba. A 14–15. században még élő magyar „tót” és román „sîrb”, ill. „tăut” népnevek – mint láttuk – általában szlávot jelentenek, közelebbi népi hovatartozásra tehát nem lehet belőlük következtetni. Meg kell tehát ez idő szerint elégednünk egy részben bulgár–szláv, később pedig szórványosan orosz, egészében azonban közelebbről meg nem határozható népiségű szláv lakosság dél-erdélyi tömeges középkori jelenlétének tudomásulvételével, feltételezve, hogy ez a szláv népesség legalábbis a 13. század közepéig folyamatosan fennmaradt, és saját nyelvét beszélte, sőt talán a tatárjárás során szenvedett vérveszteséget részben pótolva, csak a középkor végére szívódott fel a magyar, főleg azonban román környezetben.
