HONFOGLALÓ MAGYAR TÖRZS ERDÉLYBEN
HONFOGLALÓ MAGYAR TÖRZS ERDÉLYBEN
Erdély földrajzi adottságainak ismeretében igazat kell adnunk Anonymusnak, hogy a magyar honfoglalókat éppen az életmódjuknak leginkább megfelelő vidékre, a Mezőség sztyeppfoltjára vezette. Ezen a területen a magyaroknak 10. századi kétségtelen régészeti nyomai és 11. századi hiteles 261írásos emlékei maradtak fenn, nem is beszélve a korai, részben akár a 10. századra is visszavezethető magyar helységnevekről.
Anonymus „Magyarország királyainak és nemeseinek származását” akarta megírni, s az Erdéllyel kapcsolatos eseményeknek is ide kellett mutatniok. Mint az Almás, Kapus és Szamos folyók, Gyalu vár és Esküllő falu helyes lokalizálása mutatja, megbízható értesülése volt a Kis-Szamos vidékéről, s szövegéből az is kiderül, hogy honnan: az e tájon birtokló Zsombor és Agmánd nemzetségek tagjaitól, akik szívesen vették, hogy a gesztaíró az ő birtokjogaik ősiségét is hajlandó bizonyítani, s ennek érdekében közölték vele családi hagyományaikat.
Sajnos nem tudhatjuk, hogy a Zsombor nemzetség kit jelölt meg honfoglaló ősének, mivel Anonymus, hogy minél előkelőbbnek tüntesse fel származásukat, Tétény unokáitól, Gyulától és Zombortól származtatja őket, pontosabban csak Zombortól (ennek meg fiait nem említi), mert testvérének, Gyulának fiait, Buját és Bonyhát Szent Istvánnal Erdélyből kitelepítteti. A Tétényt ősének valló Maglód (vagy Gyula-Zombor) nemzetség azonban – mint már említettük – a váci egyházmegyében élt, és semmi köze az erdélyi Zsombor nemzetséghez. A Zombor és Zsombor nevek nyelvtörténetileg sem kifogásolható egybehangzása jól jött Anonymusnak a családfa kiagyalásához. Tudjuk viszont, hogy az Agmánd nemzetség Apafarkas fiát, Agmándot tartotta ősének, az előbbitől vette farkasfejes címerét, az utóbbitól nevét. Aligha lehet kétséges, hogy Anonymus a Zsombor és Agmánd nemzetségektől szerzett értesülések alapján a Gyula és Gyalu nevek összekapcsolásával szerkesztette meg és kötötte Tétény személyéhez az erdélyi magyar honfoglalás elbeszélését, melynek igazságmagva az, hogy a Zsombor és az Agmánd nemzetségek családi hagyomány alapján ősfoglalóknak tartották magukat a Kis-Szamos völgyében. A Zsomborok valószínűleg a hét vezér egyikét tekintették ősüknek, amire oroszlános címerük vall, ez volt ugyanis a magyar törzsfők, az „urak” totem-, majd címerállata. Ebből következőleg keresett nekik vezéri őst Anonymus, s találta meg azt Tétény személyében, akihez a Zombor-Zsombor névazonosítás is elvezette.
Anonymus innen-onnan vett motívumokból összerótt meséje természetesen semmit sem bizonyítana, ha nem volna kétségtelen tény, hogy a Zsombor és Agmánd nemzetségek sehol máshol nem birtokoltak, mint Erdélynek a Marostól északra eső felében, s ezért joggal tekinthetjük őket Erdélyben ősfoglalóknak. Megállapítandó azonban ennek az ősfoglalásnak az időpontja. Magyarország más vidékeinek (pl. Komárom megyének) példájából tudjuk, hogy a nemzetségfők, a „bő”-k népének és földjének csak egyharmada maradt meg, kétharmadát a feudális állam szervezése során a királyi várakhoz csatolták mint azoknak „megyéjét” (határát). Doboka megyéről már kimutatta a kutatás, hogy kb. egyharmada még a 13. században is a Zsombor nemzetség kezén volt, éspedig két különálló darabban: a Kis-Szamos bal 262partján az Almás völgyéig terjedően (Magyarnagy)zsombor központtal Drág, Milvány, Ugruc, Esküllő (vö. Anonymus elbeszélésével!), Adalin, Szótelke, (Ördög)keresztúr, (Réce)keresztúr, Szentkatolna, (Magyar)fodorháza és Sólyomkő, más néven Elefánt, s egy egész sor azóta eltűnt falu; ezektől mintegy 50 km távolságban a folyó jobb partján, a mezőségi Mélyes patak völgyében pedig (Szász)zsombor, Mányik, Kékes, (Szász)móric és (Dellő)apáti. A helységnevek többsége rag és képző nélküli nominativusban álló személynév; ezek – még ha gyakori is köztük a szláv eredetű – 900 és 1270 közötti magyar helynévadásra utalnak, ugyanígy a Keresztúr (= Szentkereszt) és Szentkatolna (= Szent Katalin), a helyi templomok patrocíniumát viselő, 13. századra keltezhető helységnevek is.
22. térkép. Honfoglaló magyar nemzetségek és királyi birtokok Erdélyben 1200-ig
Hogy a szóban forgó birtokok területe a 13. század előtt már meg volt telepítve, arra a tatárjárás után felbukkanó számos „telek” képzős helynév 263mutat; a „telek” elnevezés ugyanis ez időben már valaha lakott, de éppen pusztán álló helyre vonatkozik, s ebben az értelemben csatlakozik az eredeti névhez. A Zsombor nemzetség birtokában volt, s nyilván a tatárjáráskor elpusztult, később sem újranépesült puszták – Póstelke, Lőrincszigete, Váma, Mikustelke, Kéthorpágy, Örkénytelke, Fikacstelke, Tibatelke, Berketelke, Palota, Rigótelke és Boroszló – többségükben szintén régi típusú magyar nevet viseltek. A Zsombor nemzetség birtokainak eredeti központja minden jel szerint a később Dobokának elnevezett vár volt, s hozzá tartozott a széki sóbánya is. Doboka királyi vármegye szervezésekor a vár és a sóbánya királyi kézbe ment át, körülöttük a vagy már meglevő vagy újonnan telepített Kend, Poklos(telke), Lózsárd, Inak falvakkal együtt. Mellettük létesültek a királyi várszervezet katonaelemeinek (Cseh, Jenő) és szolgálónépeinek (Udvarnok, Kovácsi) települései. Keleten a Lekence és a Sajó között Harina körül fekvő püspöki birtokok a Zsombor nemzetségtől királyi, onnan egyházi kézre került földek lehettek.
Ugyanígy ékelődtek be az Agmánd nemzetség Szamos-balparti (Keménye, Szekerestörpény, Gyékényes, Kodor, Szükerék, Ormány) és -jobbparti (Péterháza, Boncnyíres, Hesdát, Bodzástelke) birtokai közé Belső-Szolnok megye királyi vára, Dés és a désaknai sóbánya, eredetileg valószínűleg szintén a nemzetség tulajdonai. Távolabb, a Mezőségben, a Lekence völgyében ugyancsak ősi Agmánd-birtokok feküdtek: (Uzdi)szentpéter, (Nyulas)néma, Mező(rücs) s még néhány, azóta eltűnt falu.
Ha a Zsombor és az Agmánd nemzetségről úgy vélekedhetünk, hogy a királyi megyerendszer megalapítása előtt, azaz még a 10. században települtek a Kis-Szamos két partjára, s később birtokaik kétharmadát, váraikkal és sóbányáikkal együtt, át kellett engedniök a királynak, akkor ugyanolyan joggal feltételezhetjük, hogy hasonló birtokmegoszlású, valamely királyi vár és sóbánya körül birtokló, csak Erdélyben előforduló más nemzetségek is ősfoglalók voltak. Ilyenek valóban vannak, éspedig még három, a Kalocsa, a Borsa és az első ismert őséről Mikolának nevezhető nemzetség.
A 13. század második felében Biharban is birtokossá lett Borsa nemzetség feltehetően ősi birtokai (a nemzetség nevét viselő Kolozsborsa, továbbá Kolozsgyula, Macskás, Szentpál, Saság a Kis-Szamos bal partján, Ajtony, Novaj, Mezőszentgyörgy, Mezőszentmárton és Majos a jobb parton) Kolozsvárt és a kolozsi sóbányát veszik körül, s közéjük esnek a királyi várbirtokok, Lomb, Pata, Szopor, Szovát s a telepített katonaelemre utaló (Mező)őr és (Mező)keszü, valamint a szolgálónépekről nevezett Udvarnok.
A Kalocsa nemzetség északi ága Szil nemzetség néven tűnik fel; ennek birtokai a 13. század elején a Zsombor-birtokok északnyugati szegélyén feküdtek (Kalocsa, Szentpéter, Mikó, továbbá néhány azóta elpusztult falu, köztük a névadó Szili); férfiágon már a 14. század közepén kihalt. A nemzetséget a déli Tyukod ág vitte tovább, melynek ősi birtokait a tordai vár és 264a tordaaknai sóbánya körül Detrehem, Mindszent, Egerbegy, Kók, Tóhát, Szentkirály, Szentmárton, Füged, Bányabükk, valamint az azóta eltűnt Tordalaka és Szarkad falvak területén lehet keresni. E falvak közé ékelődik az 1270 körül idetelepített kézdi székelyeknek 21 faluja, eredetileg mind a tordai királyi vár földje, csupa magyar nevű falu, köztük a 10. századi átvételre valló szláv eredetű Dombró, továbbá a királyi szolgálónépek nevét viselő Örményes (azaz örlőmalmos) és Igrici (azaz regös), távolabb keletre a várjobbágyok Megyer faluja.
Végül az ismeretlen nevű, de számos ágában (Mikola, Gyerő, Kemény, Kabos, Radó, Tompa, Vitéz, Veres stb.) sokáig együtt birtokló nemzetség az eredetileg nyilván királyi s királyi adomány révén püspöki Gyalu vára körül a Kapus és Nádas völgyében Gyerőmonostor, Gyerővásárhely, Pányik, Kapus, Derite, Bedecs, Erdőfalva, Inaktelke, Szamártelke, Boc, Andrásháza, Tamásháza, Topa, Szentmihály, Szentkirály, Berend, a Kis-Szamos Kolozsvártól keletre eső kanyarulatának két partján pedig Dezmér, Szentmiklós és Szamosfalva területét birtokolta, az utóbbiakat a kolozsaknai sóbánya közvetlen közelében.
A magyar nemzetségeknek országszerte gyakran minden águk számára közös monostoruk volt. Az öt észak-erdélyi nemzetség közül egyedül a Mikola rokonságnak ismerjük biztosan családi monostorát, a később egyik családról elnevezett Gyerőmonostort, mely a tatárjárás előtt épült. A sok családra szétágazó nemzetség címerében tartotta fenn összetartozásának tudatát. Ugyanerre lehet gyanakodni a Borsa nemzetség esetében is, melynek az Almáson állott, 1294 és 1320 közt említett monostor tulajdonítható; később elpusztulván, nem épült újjá, de a helység még a 15. században is a Monostor-Almás nevet viselte.
Ha a nemzetségi monostor nem közös ismérve is a Szamos és Maros közt megtelepült öt magyar nemzetségnek, mindnyájukra jellemző az állatalakos, tehát honfoglaló magyar nemzetségre valló címer (a már említett Zsombor-oroszlán és Agmánd-farkas mellett a Gyerők szarvasa, a Borsák hala és a Kalocsák madara), továbbá a későbbi királyi (ill. püspöki) várak és sóbányák körüli birtokok, melyek a Szamos bal és jobb partján két tömbben és több szórványban találhatók, s elhelyezkedésükkel árulkodnak arról, hogy eredetileg a későbbi királyi vármegyék (s abból az egyházak) területére is kiterjedtek.
Továbbmenőleg arra is lehet következtetni, hogy a megtelepülés kezdetén a Kis-Szamos kétparti területei közt vagy a folyók mentén legelőváltó ingamozgást végeztek a nemzetségeknek ha nem is egész családjai, de mindenesetre pásztorai. Erre mutat néhány, a Kis-Szamos bal és jobb partján egymástól kb. 50 km-re fekvő helynévpár: (Magyarnagy)zsombor–(Szász)zsombor, Buda (ma Bodonkút)–(Buda)telke, (Szarvas)kend–Ken(d)telke, Kecsed–(Mező)kecsed, (Oláh)péntek–(Szász)péntek, Néma–(Nyulas)néma, (Szekeres)törpény–(Szász)törpény, (Kolozs)gyula–Gyulatelke. 265Magyar és magyar helynévadásban felhasznált szláv személynevekre mennek vissza a felsorolt helységnevek, mégpedig mindenesetre az ősi helynévadási szokás kihalása, azaz 1270 előttre, s közülük nem egy az ősfoglalónak tekinthető nemzetségek birtokain fekszik. A két Zsombor még a 14. században is a Zsombor nemzetségé volt, s fekvésükből következtethetőleg alighanem az ő birtokuknak tekintendő a két Buda és a két Kend. Az Agmánd nemzetség birtokában volt Kecsed és Szekerestörpény, feltételezhetően az ezeknek megfelelő két jobb parti falu is, viszont a jobb parti (Nyulas)néma Agmánd-birtok lévén, a bal parti Némát is eredetileg annak tekinthetjük, amire a nemzetség egyéb bal parti birtokaihoz való közelsége is figyelmeztet. Ezek után minden okunk megvan arra, hogy a fentiekhez hasonlóan fekvő két Pénteket is az Agmándok ősi birtokai közé számláljuk, s mindebből megállapítsuk, hogy a nemzetség északon és keleten egyaránt az ősfoglalás perifériáján kapott helyet. Ez egybehangzik azzal az Anonymus által fenntartott (s fentebb említett) hagyománnyal, hogy Agmánd a honfoglaló vezér kémje, előőrse volt, s úgy látszik, nemzetségének is ez volt és ez maradt a szerepe.
A bal és jobb parti helynévpárok (melyeknek száma eredetileg bizonyára jóval nagyobb lehetett, s hihetőleg a másik három nemzetségnél is előfordultak, de a tatárjárás okozta tömeges falupusztulások során feledésbe merültek) mindenjel szerint a nemzetségek egyes családfői legelőterületeinek végpontjait jelölik, ezért feküsznek az eredeti nemzetségi szállásterületek szélén. Szétszakítottságuk csak úgy magyarázható, hogy legértékesebb központi földjeiket váraikkal és sóbányáikkal együtt a megyeszervezés során a központi hatalom kisajátította.
Ha megtudjuk, hogy mikor történt az ősfoglaló nemzetségek birtokainak részleges kisajátítása, megkapjuk az öt honfoglaló nemzetség beköltözési időpontjának ante quem-jét. A 10. századra mutató régészeti leleteken és az Anonymusnál található hagyományon kívül, azoknál pontosabb kormeghatározó érvényű támaszpontunk a Kis-Szamos völgyében (Szamos)jenő és (Mező)keszü, az északi Maros-parton pedig az azóta eltűnt Megyer neve. A hét magyar törzsből háromnak a nevét viselik, márpedig, mint azt a kutatás már régen megállapította s legújabban is leszögezte, a törzsekből rekrutálódott vitézek a fejedelem katonai kíséretét alkották, és letelepítésükre a 10. század folyamán került sor, utoljára István király uralma idején. A honfoglaló törzsek neveit ugyanis a hazai hagyomány nem őrizte meg, csak Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár 950 körüli feljegyzéséből ismerjük, ami azt jelenti, hogy a 11. század elején itthon már feledésbe merültek. Feledésbe merültek pedig azért, mert az Árpád családjából származó nagyfejedelmek a törzsek harcos rétegét, a „jobbágyokat” kíséretükbe fogadták, és a törzsi birtoklás alól kivont, saját rendelkezésükre fenntartott, többnyire helyi vagy rabszolgaként behurcolt szláv lakosságú területeken telepítették le őket.
266A 10. század végén bekövetkezett királyi megyeszervezés során ezek a katonaelemek lettek a várnépek tisztjei, a várjobbágyok. A korán kialakult vármegyei központok körül általában sok törzsi helynév található, Erdélyben azonban csak három. Jenő a dobokai, Keszü a kolozsi, Megyer talán a tordai várhoz tartozott, tehát az erdélyi megyék megszervezése idején a törzsekből toborzott fejedelmi kíséret nagy része már máshol szállt meg, ide csak nagyon kevés jutott belőle. Ebből alighanem arra kell következtetni, hogy az erdélyi nemzetségek viszonylag későn, Szent István uralkodása alatt, de valószínűleg annak elején kerültek a nagyfejedelem vagy király hatalma alá. Ezt bizonyítja az is, hogy Doboka megye első ispánja István királynak közeli rokona volt, mivel fiát, Csanádot István unokaöccsének mondja a krónikás hagyomány. A vár már előbb is fennállhatott mint a Zsombor nemzetség központja, de a királyi megye megszervezésekor ispánja nevét kapta, akárcsak a Csanádról új nevet nyert Marosvár.
Amennyiben az öt erdélyi nemzetség területe békés úton, önkéntes meghódolással jutott királyi uralom alá (s erre vall az, hogy a nemzetségek földjük egyharmadát megtarthatták), nem lehetetlen, hogy Doboka a Zsombor nemzetség rokonsági körébe tartozott, s hajdani hatalmát királyi tisztviselőként tovább gyakorolhatta, élvezve a megyei jövedelmekből az ispánoknak járó harmadot. Ezt a feltevést valószínűsíti egy másik erdélyi megye esete. Torda vára, mint láttuk, a Kalocsa (más néven Tyukod) nemzetség feltételezett ősi szállásterületének lehetett eredetileg központja. A nemzetség megmaradott birtokai közül az egyik legrégebben említett a Tordalaka nevet viselte (ma Aranyoslóna határrésze). A -laka képzésű helységneveket a szakirodalom igen régieknek tartja, valószínű tehát, hogy a Kalocsa nemzetség Szent István kori egyik tekintélyes tagját Tordának hívták (a személynév az ország más részein még a 13. században is előfordul), ő lett a nemzetségtől kisajátított terület ispánja és a vár névadója (Torda egyébként az oklevelesen legkorábban, 1075-ben ismert erdélyi királyi vár!), de a vár közelében egyik meghagyott magánbirtokát, bizonyára lakóhelyét is róla nevezték el.
Doboka, Torda s velük nyilván egyidőben (Belső-)Szolnok és Kolozs megyék tehát a 10. század legvégén jöttek létre, ez azonban csak annyit jelent, hogy a területükön élt öt nemzetség ekkor volt kénytelen földjének kétharmadát s népének egy részét is a király közvetlen rendelkezése alá bocsátani. Erdélybe településük ideje ennél korábbi kellett, hogy legyen. Felmerül a kérdés, hogy az archaikus motívumai miatt hitelesnek látszó krónikás hagyomány szerint Álmos vezette erdélyi honfoglalás után tulajdonképpen mi történt? Az egész honfoglaló magyar nép kivonult volna a Duna–Tisza vidékére, s ott települt volna meg törzsek szerint, Erdélyt nyári legelőnek, vadászterületnek, bányavidéknek tartva fenn valamelyes őrséggel? Elképzelhető, és az Anonymus által feljegyzett, fentebb idézett hagyomány is úgy tartja, 267hogy a honfoglaló magyar törzsek eleinte a meszesi „kapunál” állapították meg országuk keleti határait, talán azért, hogy a veszedelmesnek megismert besenyők és maguk közt több napi járóföldre terjedő, gyéren lakott gyepűelvét hagyjanak meg az esetleges támadás első lendületének lefékezésére. Besenyő támadásra valóban számítani lehetett, s mint látni fogjuk, még a 11. században is áttörtek Erdély északi részén keleti nomád rablóhadjáratok, egészen a Nyírségig. De mint ahogyan ez a 11. században nem akadályozta, sőt éppen indokolta Erdély megszállását és katonai megszervezését, úgy a 10. században sem volt más a helyzet.
Anonymusnak annyiban tehát hitelt kell adni, hogy a honfoglalásnak már első nemzedékében a Mezőséget a Nagy-Szamos és a Maros között magyar nemzetségek szállták meg, s ebben a megszállásban a Zsombor és Agmánd nemzetségek vezető szerepet játszottak. A többi magyar törzzsel nyugat felé való érintkezésük mellett szól az, hogy a Nagy-Szamos völgye, valamint a meszesi „kapu” vidéke, azaz az Erdélyből vezető sóutak vonala, mely Szalacson keresztül haladt Szolnokig, s onnan a tiszai víziútra terelődött, egyetlen hatalmas területi egységbe, a később Külsőnek, Középnek és Belsőnek nevezett részekre tagolódó, de egyetlen ispán által kormányzott Szolnok megyéhez tartozott, továbbá az is, hogy az erdélyi püspökség kezdettől megőrizte fennhatóságát a közigazgatásilag nem Erdélyhez tartozó, de a sóutakon fekvő Szatmár és Kraszna megyék felett. Igen nagy számban találhatók Erdélyben a Nagy-Szamos és a Maros közt olyan helynevek, amelyeknek megvan a szatmári és szabolcsi párja. Ilyenek pl. Kend–Kékkend, Kapjon–Kaplony Szatmárban, Zsombor–Zombor Szabolcs nyugati szélén, Bogát-(Nyír)bogát, főleg pedig az 1342-ben először és utoljára említett Ogmándlovamezeje a Szamos szatmári folyása mentén, amely az Agmánd nemzetség nevének egyetlen ismert helynévi előfordulása. Ez is a két terület közti szoros kapcsolatra, arra mutat, hogy a honfoglaló magyar törzsek Erdélyből való nyugatra vonulása alkalmával az egyik törzs egészében vagy legalább tekintélyes részében Erdélyben maradt, s a Szamos völgyén és a meszesi „kapun” át tartotta fenn a kapcsolatot, főleg a sószállítás révén és annak feladatával megbízva, a Duna–Tisza síkján megtelepült többi hat (a kabarokkal együtt hét vagy kilenc) törzzsel.
Mi szól még e feltevés mellett? Mindenekelőtt az, hogy sehol Magyarországon máshol, mint Erdélyben, nem maradt meg egymással összekeverten birtokló több ősfoglalónak minősíthető nemzetség, melyek közül az egyiket, a Zsombort oroszlános címeréről az „úri”, azaz törzsfői nemzetségek közé kell sorolnunk. Másodszor az, hogy az öt szóban forgó nemzetség öt vár, Dés, Doboka, Gyalu, Kolozs és Torda köré csoportosul, melyek közül négyből vármegyei központ lett. Gyaluból valószínűleg azért nem, mert korán az erdélyi püspök kapta meg, talán első székhelyül, mielőtt Gyulafehérvárra költözött. Ez lehet az oka annak, hogy a Szent István által alapított hét hazai 268püspökség közül egyedül az erdélyit nem valamely várról, hanem a tartományról nevezték el. Az öt nemzetség eredeti összekapcsoltságát mutatja az is, hogy a Szamos és a Maros közti területen öt esperesség alakult ki, a szolnoki, a dobokai, a kolozsi, az uzdi és a tordai, amelyek nem felelnek ugyan pontosan meg a mindössze négy, Belső-Szolnok (Dés), Doboka, Kolozs és Torda megyének, de számukkal és területi beosztásukkal régebbi állapotokat tükrözhetnek. A marosszéki székelyek betelepítésével a marosi déli határt ugyanis összekuszálhatta egy új rendezés, mely az esetleg létezett, a Malomfalván kiásott templomos vár köré szervezett Uzd megyét felszámolta.
Ezzel azt is megmondottuk, hogy a Szamos és a Maros közé eső honfoglalást északnyugat felé kapcsolódó megszállásnak tekintjük, mely eredetileg nem terjedt át a Maros vonalán. Attól délre ugyanis egészen más társadalmi-politikai viszonyok alakultak ki, és egyetlen ősfoglaló nemzetség birtoklása sem mutatható ki, hanem az Erdélytől nyugatra eső területekről vándoroltak be a nagybirtokos családok. Azt a feltételezést is megkockáztatjuk, hogy a Szamos és a Maros közt megszálló nemzetségek az egyik honfoglaló törzs alkotórészei voltak a Zsomborok törzsfői vezetése alatt. Az Erdélyben minden vonatkozásban észlelhető archaikus viszonyok között maradhatott fenn a nyoma az ősi magyar törzsszervezetnek. Itt a magyar nagyfejedelemség, majd királyság rendjébe, a törzsi keretek felbomlásába való bekapcsolódás elhúzódása okozhatta a régi szervezet maradványainak a birtokviszonyokban való szívós továbbélését. A Zsombor nemzetség vezetése alatt álló Agmánd, Kalocsa, Borsa és Mikola nemzetségekből megszervezett magyar törzsnek erdélyi megtelepülését tehát a honfoglalás első nemzedékéhez lehet kötni mint kezdettől ittmaradó megszállókét, még érintetlen törzsi keretben.
