KIRÁLYI VÁRMEGYÉK ERDÉLYBEN
285KIRÁLYI VÁRMEGYÉK ERDÉLYBEN
István király hatalomátvétele után a Nagy-Szamos és a Maros közén – mint láttuk – vármegyéket szervezett, melyek egyben esperesi kerületek is voltak. Prokuj gyulának a Marostól délre eső tartománya mint fegyverrel hódított országrész teljes egészében királyi birtok lett. Szent István az „ősgeszta” 14. századi változata (SRH I. 316) szerint a gyula elfogatása után „oda behelyezte Zoltán nevű szépapját (proavus), aki azután azokon az erdélyi részeken örökös lett, s akit ezért közönségesen Erdőelvi (Erdeelui) Zoltánnak hívnak. Ez pedig igen régi ember volt, aki a szent király idejéig elélt, s ezért akarta, hogy gazdag nemzetek fölött legyen”. Nevét az Olt-kanyarban két Zoltán falu, főként pedig a Zoltángyepűjének mondott erődítés tartotta fenn. Területe kezdetben egyetlen hatalmas „Fehér” tartományt képezett, melynek élén a külső magyarországi nagyurak közül kinevezett, többnyire a király környezetében tartózkodó vajda állt, aki 1111-ben és 1113-ban mint „Mercurius princeps ultrasilvanus” tűnik fel, és nyilván azonos az 1097-ben szereplő „Mercurio comes Bellegratae”-val, tehát a fehérvári ispán címét is viselte. A „vajda” (latinul: voivoda) elnevezés az oklevelekben csak a 12. század legvégén tűnik fel, azelőtt 1177-ben, illetve 1183-ban fehérvári ispánként szerepel. A vajdát még két ízben (1200, 1201) említik egyben fehérvári ispánnak, azután csak vajdának nevezik. Miután nem egy esetben egy személy több ispánságot is viselhetett, 1214-ben véletlenül előfordult, hogy Kán nembeli Gyula vajda 1214-ben egyben szolnoki ispán is volt. Ez nem jelentette Erdély közigazgatási egységesítését, mert mint előzőleg pl. 1201-ben ugyanazon Gyula vajda és fehérvári ispán mellett Márton szolnoki ispán is szerepel, később viszont, pl. 1220-ban két külön személy a vajda és a szolnoki ispán. Mikor II. András király 1227-ben fiának, a későbbi IV. Bélának ifjabb királyi címmel Erdély kormányzását átengedte, a Tiszáig terjedő osztatlan Szolnok megye, mely Erdély északi sávját is magába zárta, kívül maradt Béla területi hatáskörén, s a szolnoki ispán mindig András, az erdélyi vajda pedig mindig Béla okleveleinek záradékában szerepel.
Ekkorra viszont eltűnnek a méltóságnévsorokból az addig többször említett dobokai (1164) és kolozsi (1177, 1183, 1201, mindhárom esetben külön fehérvári ispánnal, ill. vajdával együtt) ispánok, akik azután fokozatosan a vajda alárendeltjeivé váltak. Már földrajzi fekvésénél fogva is legkorábban Torda megye került a vajda fennhatósága alá, mert bár várát már 1075-ben említik, ispánja (lehet, hogy csak véletlenül) egyszer sem szerepel királyi oklevél záradékában. A dobokai és kolozsi ispánok viszont a 13. század elejéig egyenrangúak voltak a fehérvári ispánságot is viselő vajdával. Erdély egész területének vajdai igazgatás alá jutása 1263-ban fejeződött be a vajdai és szolnoki ispáni tisztség végleges egyesítésével. Ezután a közben létrejött Küküllő (várát már 1177-ben, ispánját 1214-ben említik) és Hunyad, majd a 286különvált Belső-Szolnok megyékével együtt a hét erdélyi megyésispán a vajdának volt alárendelve.
Az, hogy a dél-erdélyi területet kormányzó vajda fennhatósága csak a 13. században terjedt ki a Marostól északra, elsősorban annak tulajdonítható, hogy a honfoglaló nemzetségek leszármazottainak és a nagyfejedelemtől, illetve a királytól közvetlenül függő népességnek eredetileg különböző jogrendje Észak-Erdélyben is csak fokozatosan egyenlítődött ki a királyi megyerendszer keretei között. Idő kellett ahhoz, hogy a Marostól északra fennmaradó nemzetségek előkelő tagjai összeolvadjanak a királyi tisztviselők felső rétegével. Ez utóbbinak első sorait a belső udvari szolgálatot teljesítő hivatalnokok (udvarispán: comes palatii, udvarbíró: comes vagy iudex curiae, tárnokmester: magister tavernicorum stb.) és a megyéket kormányzó ispánok képviselték, utánuk következtek a megyei várak katonai és gazdasági vezetésével megbízott várjobbágyok (iobagiones castri), akik közül a várnagyok (castellani), az ispánok bírói helyettesei, az udvarbírák (comites curiae), a kisebb-nagyobb katonai csapategységek (tized, század: decurionatus, centurionatus) parancsnokai s más bíráskodási, rendészeti, katonai és gazdasági tisztviselők kerültek ki. A királyi népek széles rétegeit szláv őslakókból lett, de magyarokkal is szaporodó udvarnokok (udvornici) és a mezőgazdasági és karbantartási munkálatokat végző magyar és szláv várnép (castrenses, civiles) alkották. Ezek szolgálatukhoz kötöttek voltak, ellentétben a szintén gazdasági tevékenységet kifejtő, de kiváltságokat élvező, a 12. századtól külföldről bevándorolt vendégekkel (hospites). A magánbirtokokon uruk termelőeszközeivel dolgozó, tőle személyileg függő valódi rabszolgák (magyarul ín-ek) is éltek, ezek nagy része a 12. század folyamán önállóan gazdálkodó, de urához kötött „libertinus” lett.
A királyi várak körül szervezett vármegyék igazgatási kerületek voltak, melyeknek területén ősfoglalók és jövevények, szabad birtokosok és szolganépek egyaránt az ispán, illetve a vajda katonai és bírói fennhatósága alá tartoztak. A várak közvetlen szolgálatára rendelt népességtől húzott jövedelmek és szolgáltatások harmada az ispánt illette, aki ugyan (többnyire Erdélyen kívül) magánbirtokkal is rendelkezett, de vagyonosodásának legfőbb forrása az ispáni harmad volt. A megyésispánok alól csak a királyi udvarhelyek voltak kivéve, ezeknek népe és jövedelme felett – külön tisztviselők által – közvetlenül a király rendelkezett. Mint egész Magyarországon, úgy Erdélyben is voltak a király, ill. a királynő számára fenntartott birtokok, egy-egy udvarhellyel központjukban. Mivel később vagy eladományozták őket vagy kiváltságos telepesekhez kerültek, a korai századok forráshiánya miatt Erdélyben kevés nyomuk maradt. Királynői birtok volt a Marostól délre a Gizella királyné által a bakonybéli apátnak adott (Magyar)lapád és mellette az 1177-ben eladományozott Asszonynépe, továbbá a később szintén eladományozott (Sajó)udvarhely, s a székelyek későbbi főhelye, (Székely)udvarhely is.
287A királyi és várbirtokok katonáskodó, kézműves és földművelő népelemei természetesen nemcsak az erdélyi magyar honfoglaló nemzetségek királyi szolgálatot vállaló tagjai közül vagy a szláv őslakosságból kerültek ki, hanem Magyarország más vidékeiről is hozott a központi hatalom Erdélybe olyan megbízható telepeseket, akiket fel lehetett használni a királyi hatalom biztosítására. Itt elsősorban azokra a magyarokra gondolunk, akik a királyság megalapításával jelentőségét vesztett törzsi szervezet felbomlása után boldogulásukat a király szolgálatában keresték. Ilyen törzstöredékeket használt fel István király birtokai és a vármegyék szervezésénél az ország egész területén, s így kerültek Erdélybe, a Szamos völgyébe a Jenő és Keszi törzsből, a Maros jobb partjára pedig a Megyer törzsből kivált csoportok, melyeknek emlékét az e három törzsnévből képzett – fentebb már említett – három helynév őrzi. Természetesen a királyi hatalom által Erdélybe telepített magyar elemeket nem korlátozhatjuk e három falu lakosságára, mert ilyenek kétségkívül más magyar falvak alapításában is részt vettek, melyeknek neve azonban nem árulja el a telepesek – akkorra már feledésbe is merült – törzsi hovatartozását. A területnek belterjesebb gazdasági kihasználását meggyorsította Szent István királynak az a rendelete, hogy legalább minden tíz falu köteles egy templomot építeni. A század végén Szent László király eltiltotta a falvak lakosságát attól, hogy a templomtól túlságosan messze költözzék, a temetkezést pedig a templom közvetlen közelébe rendelte, hogy a pogány szertartások továbbélésének véget vessen.
A birtokviszonyok és a népesség szervezeti keretei Erdélyben is az egész Magyarországon kialakult rendszerhez igazodtak. A 13. század elején készült váradi tüzesvaspróba-lajstrom, mely az istenítélethez folyamodók pereinek kimenetelét jegyzi fel, bőséges adatokat szolgáltat az erdélyi megyék szervezetére és a társadalmi rétegek helyzetére vonatkozólag, világosan tanúsítva, hogy Erdély megyékre tagolt területe minden észrevehető sajátos színezet nélkül, ha talán lassabban is, az általános magyar fejlődésbe illeszkedett bele. Feltételezzük, hogy a királyi megyeszervezet előkelő és közrendű népei közt, különösen eleinte, jelentős számban voltak nem magyar etnikumú elemek, hiszen a nemzetségek által meg nem szállt területek lakossága részben szláv volt. A magyar számbeli fölény azonban a szabad magyaroknak királyi szolgálatba lépése révén hamarosan érvényesült; a 13. századból elég szép számban ránk maradt várjobbágy- és várszolganevek Erdélyben is e rétegek alapvetően magyar etnikumáról tanúskodnak. A kétféle, nemzetségi és királyi társadalom előkelőinek keveredése az előbbieknek királyi szolgálatba állásával szintén megindult, s a „nemes” gyűjtőfogalom a 13. században már mindazokra kiterjedt, akik akár ősfoglaló elődeik, akár királyi adomány révén szabad birtokosoknak mondhatták magukat.
Az Aranyostól és a Marostól délre azonban némileg másként alakultak a viszonyok. Itt a vajda alá tartozó megyei típusú szervezet csak a két Küküllő 288alsó folyása mentén és a Maros partjain Gyulafehérvár körül jött létre, mely később Fehér, Hunyad és Küküllő vármegyékre tagolódott. Ide már törzsi helynevet magával hozó katonaelem nem is jutott, s a várakhoz szolgáló népelemekből is csak kevésnek (Bocsár, Haró, azaz pohárnok és szakács) maradt helynévi nyoma. A gyulák uralma idején ide tömörült Erdély szláv lakosságának zöme, s itt, valamint az ősfoglaló nemzetségek szállásterületétől északkeletre, ugyancsak szláv, bár gyérebben lakott vidékekre települtek be külső magyarországi nagyurak, a világi nagybirtokosság első erdélyi képviselői a 13. század elején. Ez már egész Magyarországon a királyi vármegyék felbomlásának és szétadományozásának korszaka volt, hullámai Erdélyt is elérték. Elsősorban a külső Magyarországról származó, Erdélyben főhivatalt viselő arisztokrácia szerzett itt adománybirtokokat. A legkorábbi ismert adományt III. Bélától a Wass és Aczél családok őse nyerte. A felvidéki Kácsik nembeli Mihály erdélyi vajdasága idején (1209–1212) testvérével, Simon bánnal (1215-ben vajda) együtt Kolozs megye keleti felében kapott nagy kiterjedésű földeket. Ezeknek egy részét azonban Simon bán hűtlensége miatt 1228-ban Tomaj nembeli Dénes tárnokmester, később (1233–34) vajda nyerte el, aki így nemzetsége erdélyi ágának, a Bánffy családnak megalapítója lett. A dunántúli Kán nemzetség tagja, Gyula, bizonyára szintén erdélyi vajdasága idején (1201 és 1214) jutott Küküllő menti birtokaihoz. Tartományúri hatalmat a vajdák azonban nem építhettek ki Erdélyben a 13. század végéig, mert tisztségüket csak rövid időre, 1–4 évre bírták. Az 1202–1209 közt vajdaságot viselt Korlát fia Benedek is 1206–1207-ben másnak adta át tisztségét, 1212 és 1226 közt pedig évente váltották egymást a vajdák. Így más külső magyarországi családok is kaphattak birtokot Erdélyben. A Kácsik-uradalmak szomszédságában már 1228 előtt birtokolta a kiterjedt tekei domíniumot a francia eredetű Kökényes-Radnót nembeli Kökényes ispán, akinek eredetileg Nógrád megyében voltak birtokai. A 13. század második felében tűnnek fel Erdélyben a szintén kívülről beszármazott Becse-Gergely, Ákos és Hermány nemzetségek. A Becse-Gergely nemzetség, melyből Erdély történelmében nagy szerepet játszó három család, a Bethlen, az Apafi és Somkeréki Erdélyi ágazott ki, a Nagy-Szamos és a Küküllők mentén jutott birtokokhoz, az Ákos nemzetség Thoroczkai ága Torda megyében, Illyei és Folti ágai pedig Hunyad megyében a Maros északi partján birtokoltak. Ez utóbbiak közelében a később számos kisnemesi családra szakadt Hermány nemzetség kapott birtokot. A Hermány nembeli Lackfi család a 14. században az ország legelőkelőbb családjai közé emelkedett, és évtizedeken keresztül Erdély sorsának is irányító tényezője volt.
Ha ezeket a korai keletkezésű magánbirtoktesteket térképre vetítjük, azonnal szembetűnik periferikus fekvésük; mind az erdős hegyvidék lábánál helyezkednek el. Nyilvánvaló tehát, hogy a király a megadományozott főuraknak szerepet szánt a gyérebben lakott erdélyi területek benépesítése 289terén, amit eddig a királyi ispánok végeztek és irányítottak. Az új birtokosok már saját érdekükben is teljesítették ezt a feladatot, s telepítési tevékenységük nyomán az új falvaknak egész sora keletkezett. Valószínű, hogy Magyarország más vidékein fekvő ősi birtokaikról hoztak magyar telepeseket, ezek azonban csak az uradalmi központok, a völgyi falvak benépesítésére voltak elegendők, a lakatlanul maradt területekre a tatárjárás néppusztításai után idegen: német, román és orosz bevándorlókat hívtak.
A királyi vár- és birtokszervezet, valamint a korai magánbirtokok keretein belül a legeltetésre alkalmas aljnövényzet nélküli „fekete”, bükk- és fenyőerdők határáig egy viszonylag zárt, korai és későbbi szláv foltokkal és német népszigetekkel tarkított, zömében azonban magyar etnikumú települési terület jött létre a 13. század közepére Erdélyben, mely a korai típusú magyar helynevek térképre vetítése mellett, ha hézagosan is, a kisszámú okleveles adatokból szintén kimutatható. Északon a Nagy-Szamos és az egyesült Szamos völgyét – mely lényegében ma is nyelvhatár – tarthatjuk a középkori magyar települési terület határának; Dés városát és Désakna sóbányáját 13. század eleji oklevelek említik. Kelet felé a 12. század végén a magyar terjeszkedés biztosan elérte már a Sajó völgyét, amit Sajószentandrás magyar falunak III. Béla király (1172–1196) egyik közelebbi keltezést nélkülöző oklevelében való előfordulása bizonyít. Innen délkeletre, a Maros áttörésénél 1228-ban már oklevelesen is említik Vécs várát s mellette Lövér és Magyaró falvakat, ezek ma is az erdélyi magyar néptömb északkeleti végpontjai.
Délkeleten a 12. század végén a magyarság már az Olt-kanyarig ért, amint azt 13. század eleji oklevelekben szereplő magyar falunevek (Halmágy, Sáros, Báránykút, Hévíz, Sárkány, Barót stb.) is bizonyítják. Délnyugaton a mai Szászváros és Szászsebes magyar eredetű neveit említik 1224-ben, de a magyar település akkorra már régen benyomult a későbbi Hunyad megye belsejébe, a Sztrigy völgyébe is. A magyarság nyugaton is mindenütt az összefüggő bükkerdők határáig terjeszkedett ki, északnyugaton az erdőhatárhoz közel eső Gyalu és Esküllő faluk neveit említi Anonymus. A Maros jobb partján 1206-ban Magyarigen, akkor szász, de nevéből következtethetőleg előbb magyar lakosságú, 1219-ben pedig Miriszló körül később is magyar lakosságú falvakról hallunk. Az így körülhatárolt területen, mely a széleken fekvő, ma is aránylag gyéren lakott erdővidékek kivételével úgyszólván az egész Erdélyt magában foglalja, a 12. század közepéig összefüggő magyar néptömb élt, melynek szegélyén a szláv elemek akkor már közel lehettek a beolvadáshoz.
A bükk- és fenyőerdők zónáját kivéve, mindenütt sűrű egymásutánban sorakoztak már a 12. század végén a magyar telepek, úgyhogy nyugodtan állíthatjuk: az Erdélyi-medence belsejében a ma is meglevő falvak a 13. századra már tekintélyes többségükben kialakultak. Néhány próba könnyen meggyőz ennek az állításnak az igazságáról. 1177-ben az Alsó-Fehér megyei Asszonynépe falu körül már állottak mindazok a települések, melyek ma is 290környezik (Magyarbénye, Kisakna, Vadverem – akkor Szokmánd néven –, Magyarlapád, Fugad, Háporton, Oláhtordos). Szászföldön egy 1206-ból származó oklevél felsorolja Voldorf (Kozdfő) falu szomszédjait (Lebnek, Kóbor, Felmér, Sáros, Réten, Báránykút), ez a részben magyar, részben német nevű hét falu máig határos egymással, közöttük azóta sem keletkezett új település. Mindez nem jelenthet kevesebbet, mint azt, hogy a szóban forgó vidékeken a település már a 12. század végére elnyerte végső kereteit, a faluhatárok kialakultak. A forrásanyag rendkívüli szegénysége ellenére (a birtokviszonyok írásbeli rögzítése egész Magyarországon csak a 12. század végével indul meg rendszeresen) lehetne még néhány példát felhozni a 13. század eleji erdélyi falusűrűségre, de a fent ismertetett két környék települési viszonyai magukban is elegendő támpontot nyújtanak arra, hogy a szomszédos területeken is legalább hasonló települési sűrűséget feltételezzünk.
24. térkép. Erdélyi magyar települések a 13. század közepén a helynevek alapján
291De hogyan érhette el a magyar település az Olt partját, és hogyan kerülhettek németek a Küküllők középső folyásához, ha a vajda fennhatósága alatti korai Fehér megye magvát a Küküllő-torkolat körül kell feltételezni? Erre a kérdésre csak a megyeszervezettől különböző határőrvidéki szervezet létrejöttének, a székelyek, a szászok és a románok településtörténetének ismeretében lehet felelni.
