FEHÉR ÉS FEKETE MAGYAROK
FEHÉR ÉS FEKETE MAGYAROK
A keleti és nyugati keresztény térítés vetélkedését kiélezte a mögöttük álló hatalmi alakulatok, a bizánci és német-római császárság érdekeinek mind Itáliában, mind a Dunánál történő összeütközése. A bizánci hódítás már csaknem teljesen felmorzsolta a bulgár politikai önállóságot, s azzal fenyegette a fiatal Német-Római Birodalmat, hogy a Dunát elérve északkelet felől is utat talál Itália felé. Géza utódja, a 997-től uralkodó István nagyfejedelem pedig, akinek a bulgár cár sógora volt, attól félhetett, hogy a Dunánál egyesülő 280szövetségesek, Bizánc és a gyula együttesen megtámadhatják, sőt belső ellenségektől is veszélyeztetett uralmát saját területén is felszámolhatják. Koppány lázadása és a megözvegyült Sarolttal való házassági terve sem lehetett független ettől a külpolitikai helyzettől. Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a gyula Erdélyében a somogyi pogány hercegnek – valószínűleg a gyula által István támadása esetére biztosított menedékként – két, nevét viselő udvarhelye is volt, éspedig (Magyar)koppánd és (Maros)koppánd az újaknai és kisaknai sóbányák közelében.
István nagyfejedelem, miután Koppány lázadását leverte, annak felnégyelt teste egy darabját az erdélyi gyulának is elküldte, mintegy figyelmeztetésül, hogy a gyulák országa fölötti hatalomra is igényt tart. Ennek az igénynek külön súlyt adott a „magyarok királya” címének felvételével és 1000-ben történt megkoronáztatásával. Már 1003 után latin rítusú térítőket küldött a gyulák országába, amelyet ezek (mint Querfurti Brúnó és Adhemar tudósításai bizonyítják) politikailag is különálló területnek tekintettek, és István „fehér magyar” országától megkülönböztetve a „fekete magyarok” földjének neveztek. Történetírásunk egyetért abban, hogy a „fekete magyarok” földjét valahol keleten, az akkor Ajtony kormányzása alatt álló Maros–Tisza–Duna-szögben kell keresni, de alighanem a gyulák egész országának népét kell érteni rajta. A nyugati térítők etnikai különbséget sejtetnek a „fehér” és „fekete” jelzők mögött, s emiatt egyes történészek a magyarságtól akkor még megkülönböztethető kabarokat vélik a „feketék”-nek. Ez a nézet azonban aligha tartható. Kabarok (főleg ha a székelyeket is közéjük számláljuk) nemcsak a gyulák országrészében, hanem a nagyfejedelem közvetlen hatalma alatt is (a Dunántúlon, Nyitra vidékén, Biharban) nagy számban éltek. Ezekre nem vonatkozhatik Brúnó 1008-ban kelt értesülése, hogy 1008-ban latin rítusra megkereszteltettek, hiszen az nagyrészt Géza uralkodása idején, de legkésőbb 1000 előtt már megtörtént. Sokkal inkább arra kell gondolni, hogy a „fehér” és a „fekete” jelzők a türk népek szokása szerint politikai-katonai rangsort, uralkodó és alávetett, István kori viszonylatban az utóbbiak „alávetendő” népet vagy néprészt jelentenek.
A „fekete” magyaroknak István uralma alá vetése a hazai krónikák és legendák, valamint egykorú külföldi források szerint legalább két szakaszban történt. Először Erdély elfoglalása és a gyula méltóságának felszámolása került sorra, majd Ajtony területe olvadt be a magyar királyságba. Mindezt azonban feltételezésünk szerint megelőzte Erdély északi részének, az öt ősfoglaló nemzetség területének a csatlakozása. Ezt abból következtetjük, hogy az öt nemzetség megőrizhette ősi birtokainak harmadát, mint azt más magyarországi nemzetségek példájából (pl. Komárom megyééből) tudjuk, ahol a királyi megye területe egybeesik egy honfoglaló nemzetség szállásterületével, mely a nemzetség önkéntes meghódolásával két részében a központi várral együtt a királyi megyeszervezet része lett, míg harmada az ott élő 281nemzetség fejének örökbirtoka maradt. Egy ilyen esetre Erdélyben is rámutatott a kutatás, éspedig Doboka megyére, mely eredetileg a Zsombor nemzetség szállásterülete volt, egyharmad részében annak családi birtoka volt továbbra is, míg kétharmadán Doboka központtal királyi vármegye alakult. Ez történt Kolozs és Torda megyékben a Mikola és Borsa nemzetségekkel is, míg az északkeletről délkelet felé nagy ívben húzódó Agmánd-birtokok északon a só útját szegélyező és a Tiszáig terjedő Szolnok megyéhez kapcsolódtak, keleten pedig a Marosig valószínűleg egy később feloszlott Uzd megyébe szerveződtek. A Szent István által szerzett vármegyék területe ugyanis egybeesett az esperességekével, az uzdi (ózdi?) esperesség viszont (melynek földrajzi kiterjedésére a Dés melletti Uzd név és a mezőségi Uzdiszentpéter nevéből lehet következtetni) Agmánd-birtokokat is magába foglalt. Központja talán a Maros jobb partján romjaiban Malomfalvánál feltárt s a királyi várakkal mindenben egyező építésű vár lehetett. Uzd megye korai eltűnése a székelyeknek a Maros mentén történt letelepítésével, illetve a folyó jobb partjára való kiterjeszkedésével függhet össze. A Marostól északra eső területnek a délitől eltérő szervezetére az is utal, hogy csak északon találkozunk a 10. század utolsó harmadában feloszló törzsszervezetből kiszakadó és királyi szolgálatba álló harcosok törzsnevét viselő helységekkel (Dobokában Jenő, Kolozsban Keszi, a Maros jobb partján Megyer).
Doboka vármegye neve további következtetéseket enged meg. Anonymus megőrizte azt a hagyományt, hogy az Ajtony elleni hadjárat vezére Doboka fia Csanád, István király unokaöccse volt. Dobokát az Árpád-ivadékok viszonylag jól ismert családfáján nem tudjuk elhelyezni, tehát csak anyai ágon sorolhatjuk Szent István rokonságába. Már korábban felvetődött az a nézet, hogy Doboka Sarolt nővérének, Karoldnak, azaz Szent István nagynénjének férje volt. Ezt – más kézenfekvő lehetőség híján – már azért is el kell fogadnunk, mivel Doboka nemcsak Doboka várának, hanem (középkori oklevelek tanúsága szerint) kétszer Baranyában (azaz az Árpád-rokonság körzetében), egyszer a Dráva–Száva közén (azaz a gyulák hatalmi területén), egyszer a Tisza bal partján (Pátroha mellett, azaz a só útján) s egyszer az Olt-kanyar határőrvidékén (ma Datk) fekvő helységeknek is nevet adott, tehát mind az Árpád-ivadékokkal, mind a gyulákkal rokonságban volt. Az ezredfordulón mindenesetre ő lehetett a legnagyobb tekintély az északi ősfoglaló nemzetségek körében, mert a vezető Zsombor nemzetség szállásföldjén épült vár az ő nevét viseli. Mivel pedig a királyi megyék szervezési központjául szolgáló várak több esetben az első királyi megyeispán nevét vették fel, Dobokát Szent Istvánnak önként meghódoló s ezzel az északi ősfoglaló nemzetségek szállásterületét István uralma alá engedő nemzetség-, illetve törzsfőnek kell tekinteni. Ezek után a gyulák országa a Marostól délre eső területre szorult vissza, és csak a bulgárok ellen győztesen előnyomuló Bizánc szövetségében bízhatott.
282Vidin bizánci kézbe esése, 1002 után István és a gyula fegyveres összeütközése elkerülhetetlenné vált. István lépett először, mielőtt a bizánciak a véres bulgár háború befejeztével újra összeszedik magukat. Erdélynek akkor már az ő fennhatósága alatt álló északi feléből az Altaichi Évkönyvek szerint 1003-ban megtámadta a gyulát, aki minden jel szerint nem tudott érdemleges ellenállást kifejteni, s megadta magát. István magával vitte őt és családját, s meg is kereszteltette őket, mert papjai szerint „pogányok” voltak.
Személy szerint és név szerint ki volt a Szent István által foglyul ejtett gyula, akit az „ősgeszta” 13. századi folytatása a „harmadiknak”, Anonymus pedig a „kisebbiknek” nevez, az Altaichi Évkönyvekben 1003-as keltezéssel történt bejegyzésből sem derül ki, csak méltóságneve szerepel. „István magyar király (rex) haddal jött nagybátyjára, Julus királyra (rex), akit feleségével és két fiával együtt elfogva, országát (regnum) erővel a kereszténységre kényszerítette.”* Ezt a történetet építette tovább a hazai krónikának Anonymus által használt változata vagy maga Anonymus úgy, hogy István hadjáratát a pogány Gyula elleni keresztes háborúnak tüntette fel, feltételezve, hogy Gyula a pogánysághoz való ragaszkodása miatt szenvedett haláláig tartó fogságot. Az „ősgeszta” 13. századi folytatásaiban viszont azt olvassuk, hogy Szent István Gyulát, miután erőszakkal megkereszteltette, tisztességben tartotta. Fiai, Anonymus szerint Buja és Bonyha mindenesetre az ország előkelői közé tartoztak 1045-ben bekövetkezett halálukig.
GOMBOS, i. m. I. 92.
Ennél többet tudunk meg a kortárs Thietmar merseburgi püspök feljegyzéséből, mely a magyar királyi udvarból szerzett jó értesüléseket tartalmaz. Thietmar szerint „Prokuj senior volt a pannonok királyának nagybátyja (avunculus), akit ez, akárcsak most, már előzőleg is elűzött székeiből. Amikor a fogságból nem volt képes feleségét kiváltani, unokaöccsének – jóllehet ellenségek voltak – a jóindulatából visszakapta őt ajándékképpen.”* Thietmarnak a gyula kétszeri „detronizálásáról” szóló értesülését megerősíti a 14. századi, de korábbi hagyományokat őrző nagyobbik Gellért-legenda. Ez ugyanis a Duna–Tisza–Maros közét uralma alatt tartó Ajtony ellen minden jel szerint 1008 körül viselt hadjárat elbeszélése során megemlíti, hogy Szent István a sereg élére Csanádot állította, és Gyulát adta melléje alvezérnek. Ajtonyt Csanád ölte meg, s bizonyságul kivágta és magához vette nyelvét, Gyula pedig erről mit sem tudva, Ajtony levágott fejét vitte Szent Istvánhoz, magának tulajdonítva a hőstettet. Mikor az igazság kiderült, Gyulát „kivetették” a királyi udvarból. Eszerint erdélyi tartományából való (első) elűzése után Gyula a király szolgálatába lépett, feleségét (és nyilván fiait is) sarc nélkül visszakapta, de az Ajtony elleni hadjáratban történtek miatt (másodszor is) elűzték. Thietmar azt írja, hogy Prokuj Vitéz Boleszláv lengyel 283herceghez, Szent István ellenfeléhez menekült, aki egy Magyarország felé eső határvárat bízott rá. Ezt a várat Szent István később elfoglalta, de hogy ezután mi történt Prokuj gyulával, arról nem maradt fenn tudósítás.
Uo. III. 2203.
Az utolsó gyulát tehát Prokujnak hívták. Neve a szláv prok =’maradék’ és új =’nagybátya’ (ez utóbbi nyilván Szent Istvánra való célzás!) szavak összetétele. Helynévi emlékezete (magyar kicsinyítőképzővel!) talán a Küküllő menti Parajd és Pród falvakban maradt fenn, testvérének, Saroltnak és fiainak, Bujának és Bonyhának nevét viselő helységek közelében. Prok(uj) nevének szláv eredete egyáltalán nem meglepő, hiszen szláv eredetű (de magyar névadású!) nevet viselt már Bogát (=’gazdag’) és Zombor-Zsombor (=’bölény’) is, „gyula” méltóságnevüket pedig népük a szláv „vojevoda” (=’hadvezér’) szóval helyettesítette be. Ebből az elnevezésből alakult később az erdélyi „vajda” méltóságnév. A szláv környezetre s a gyulák családjának többnyelvűségére mutat Zombor leányainak neve is. Sarolt és Karold a magyar előkelőknél szokásos bolgár-török neveket viseltek, s ezek fehér, illetve fekete hölgyet jelentenek. A hölgy (vö. Hőgyész = ’hölgyvadász’ helynevekkel) a menyét másik, szintén finnugor eredetű neve, s már az ugor korszakban ’menyasszony’ értelemben is használták, talán mert a feleséget (a honfoglalás előtti magyarokról szóló muzulmán tudósítások szerint) menyétprémekkel vásárolták. Hogy Zombor gyulafehérvári udvarában szlávul és bolgár-törökül, sőt (finnugor) magyarul is tudtak, azt Saroltnak Thietmarnál olvasható névváltozata: Beleknegini is bizonyítja. Thietmar a nevet ’szép asszony’-nak (pulchra domina) fordítja, amiből az következik, hogy a bolgár-török aldi = ’menyét’ szónak finnugor-magyar ’menyasszony’ értelmezéséről is tudomása volt, illetőleg ’úrnő, asszony’ értelemben tolmácsolták neki, míg a „sár” szónak bolgár-török ’fehér’ értelmét adja vissza a szláv „béle” szóval. Szláv nevet viselt Prokuj egyik fia, Buja (= ’vakmerő’), bolgár-törököt a másik, Bonyha (= ’kis bika’, vö. a nagyapa Zombor = ’bölény’ nevével! ). Szláv eredetűnek látszik Doboka neve is, a dob = ’tölgy’ szóból, magyar kicsinyítőképzővel, ami a magyarban sem szokatlan névadás (l. a Kalocsa nemzetség egyik ágának Szil nevét, mely ugyancsak személynévből származik). Ha a név nyelvi származtatása helyes, akkor mindenesetre a szláv nazális 10. századi eltűnése után keletkezett, ami Erdély északi vidékein az ezredfordulóig már végbemehetett, különben Domb(ka) formát várhatnánk.
Ami Dobokának és Prokuj gyulának István országegyesítő törekvéseihez való különböző viszonyulását illeti, jó okunk van feltételezni, hogy a Marostól északra sem értett mindenki egyet Dobokával, elsősorban éppen fia, Csanád nem, aki – az ő vagy azonos nevű leszármazói nevét viselő falvak (Szászcsanád és Erdőcsanád) helyzetéből következtethetőleg – egyébként is anyja, Karold révén a Marostól délre, Prokuj gyula tartományában élt. A nagyobbik Gellért-legenda tanúsága szerint először István ellenségéhez, 284Ajtonyhoz csatlakozott. Ajtonyt történetírásunk eddig is a gyulákhoz kapcsolta, nevét egy Kolozsvártól nem messze délre eső falu is őrzi. Véleményünk szerint ő volt az, aki Prokuj gyula elfogatása után a Maros alsó folyása mentén, a tulajdonképpeni Erdélyen kívül a család uralmát továbbra is fenntartotta, s bizánci segítséggel ellenállt Istvánnak. 1002 után a bizánci Vidinben keresztelkedett meg, és görög rítusú monostort is alapított székhelye, a mai Csanád helyén álló Marosvár közelében. A király megbízásából 1008 körülre keltezhető támadást indított ellene az akkor már meghódolt (Prokuj) gyula, s csatlakozott hozzá az Ajtonyt eláruló és a királyi udvarba menekülő Csanád is.
Bizánci segítség nem érkezvén, a királyi sereg fegyverei és a belső árulás legyőzték Ajtonyt, aki életével fizetett a gyulák idejétmúlt önállóságának makacs védelmezéséért. Családjának István megkegyelmezett, és Csanád megyében birtokaik egy részét is megtarthatták, azon a tájon, ahol később a Maros-parti Ajtonymonostora felépült. A győzelem dicsőségéért versengő Csanád és Prokuj közül az előbbi nyerte el a király kegyét, és lett az Ajtony területén létesült Csanád megye első, névadó ispánja, mint ahogy Anonymus elmondja, aki tud ugyan Szent Istvánnak Ajtony elleni hadjáratáról, de Gyulát ezzel kapcsolatban nem említi. Műve 11. fejezetében a Marostól a Dunáig (Orsováig) terjedő terület honfoglalás kori urának a Vidinből kunok segítségével jött (tehát nyilván bulgárnak tekintett) Gladot teszi meg, majd hozzáfűzi: „az ő ivadékából született Ajtony, akit azután jóval később, Szent István idejében Doboka fia Csanád, a király unokatestvére Maros melletti várában megölt, mivelhogy az említett királynak minden dologban ellene szegült. Csanádnak az említett király a jószolgálatért feleséget adott, és neki ajándékozta Ajtony várát összes tartozékaival egyetemben… Ennek a várnak most is Csanád a neve.” Anonymusnak Ajtonyról és Csanádról szóló értesüléseit a nagyobb Gellért-legendában megőrzött hagyománytól függetlennek kell tekinteni, nemcsak Gyula nevének mellőzése miatt, hanem fontos részleteltérések miatt is. Így pl. a legendában Ajtony csatában esik el, míg Anonymusnál várában öli meg Csanád; a legendában Csanád eredetileg Ajtony embere és pogány, rágalmaztatása miatt menekül István királyhoz, aki megkeresztelteti és Ajtony ellen küldi, melléje adván (talán ellenőrzésére) Gyulát, míg Anonymusnál Csanád múltjáról nem áll egyéb, mint hogy Doboka fia és Szent István unokaöccse.
Querfurti Brúnó 1008-ban már úgy tudta, hogy a „fekete magyarokat” fegyverrel megtérítették. István egyesített Magyarországának határa Bizánc felé a Déli-Kárpátoknál és a Dunánál állapodott meg. Egész Erdély a magyar király uralma alá került.
