A TATÁRJÁRÁS ÉS KÖVETKEZMÉNYEI
A TATÁRJÁRÁS ÉS KÖVETKEZMÉNYEI
A bulgár–román és a magyar állam dunai konfliktusába brutális módon avatkozott be a mongol (tatár) támadás. 1235-ben a tatár haderő az észak-kínai birodalom meghódítása után újra nyugatra indult, s a volgai bolgárokat, a baskírföldi magyarokat és az északi orosz fejedelmeket leverve, 1239-ben Kötöny keleti kun király ellen fordult. A vesztett csatából menekülő kunokat IV. Béla király befogadta Magyarországra, de a Kijev elestét (1240) követő tatár támadás elhárítására nem volt képes. 1241 tavaszán Batu kán serege három helyen tört be magyar földre. A főerő a Sajó völgyében ütközött meg a királyi sereggel, melynek nagy része holtan maradt a csatatéren, maradványai pedig a menekült királlyal a Dunántúlt kísérelték meg védelmezni. Erdélybe két tatár sereg nyomult, az egyik Kadan vezetése alatt a radnai hágón átkelve 310Radna német lakosságú, gazdag bányavárost vette ostrom alá, majd a meghódolt németeket küldve előhadnak, Besztercét dúlta föl. Mikor Kolozsvár is elesett, ahol az egykorú forrás szerint a tatárok „számlálhatatlan sokaságú magyart”* mészároltak le, Erdély északi fele védtelenül kellett, hogy végigszenvedje embertelen pusztításaikat, míg a Meszesi-kapun át ki nem vonultak a magyar Alföldre, hogy Batu csapataihoz csatlakozzanak. A másik tatár sereget Bogutaj vezette az Ojtozi-szoroson, a keleti hódítók ősi útvonalán át az erdélyi hadak élén álló Pósa vajda ellen, aki azonban a csatával együtt életét is elvesztette, s a támadóknak az Olt völgyén át szabad út nyílt Erdély szívébe. Küküllővár, Nagyszeben, Gyulafehérvár egymás után estek el, s a tatárok minden ellenállást megtörve, falvakat, városokat lángba borítva, a lakosságot lemészárolva a Maros mentén vonultak tovább nyugat felé. Ezalatt egy további seregrész Bedzsak vezetése alatt a Szereten átkelve a magyar fennhatóság alatt élő, keresztény nyugati kunok földjét hódoltatta, megsemmisítve mindazt az eredményt, melyet a magyar állam és egyház másfél évtizedes fáradságos munkával ennek a területnek fejlesztése terén elért.
Századok 1882. 431–432. Párizsi kéziratból.
Sikeres ellenállást csak Magyarország nyugati felében tudtak a nagyobb várak őrségei kifejteni, egyébként a Dunától keletre eső országrész egészében tatár uralom alá került. A támadás első lendületében, nyilván a megfélemlítés kedvéért, a tatárok nemcsak az ellenállókat, hanem a védtelen lakosságot is halomra gyilkolták, s csak azok menekülhettek meg, akik idejében elrejtőztek az erdőkben, vagy felhúzódtak a járhatatlan hegyvidékre. Minthogy azonban a tatárok, számításaik ellenére, egyetlen rohammal nem tudták egész Magyarországot kézre keríteni, fel kellett készülniök a Dunántúl meghódítására. Ezért csellel előcsalogatták a rejtőzködőket, bántatlanságot ígérve nekik, hogy mezei munkájukat folytatva, a tatár hadak ellátását biztosítsák. Aratás után azonban a félrevezetett szerencsétlen népet könyörtelenül lemészárolták, nehogy hátukban veszedelmet hagyjanak, mikor a befagyott Dunán való átkelést kierőszakolva, a következő év elején Magyarország nyugati felének hódoltatására indultak. A királyt mégsem sikerült elfogniuk, sem a fontosabb várakat bevenniük, s mikor otthonról a nagykán halálhíre megérkezett, az osztozkodásból kimaradni nem akaró Batu, összegyűjtve hadait, kivonult Magyarországról, melyet visszafelé haladtában még egyszer kirabolt és feldúlt.
Rogerius mester, nagyváradi kanonok, aki maga is tatár rabságba került, s csak nehezen tudott szabadulni, mint szemtanú írja le a szörnyű vérengzéseket, rombolásokat, gyújtogatásokat s azt a vigasztalan képet, melyet az ország a tatárok távozása után nyújtott. A Maros völgyén felfelé haladva több napi járóföldre nem találkozott Erdélyben élő emberrel. Az utakat és ösvényeket benőtte a fű, Gyulafehérvárt csak a templomok és paloták romjai közt fehérlő 311emberi csontok jelezték, hogy röviddel azelőtt ott még Magyarország egy virágzó tartományának politikai és egyházi székhelye volt. Szomorú útján, melyen a romba dőlt templomok haranglábjainak maradványai szolgáltak tájékozódásul, a kihalt lakosság elhagyatott kertjeiből gyűjtögetett veteményekkel táplálkozott. Először a Kolozs megyei Fráta falu környékén egy erdős hegyen bukkant emberekre, akik ott kerestek maguknak menedéket. A kiéhezett és megfogyatkozott lakosság – Rogerius mester maga is ette fakéregből készült kenyerüket – lassanként visszatért elpusztult falvaiba, hogy házait felépítve újrakezdje munkáját, de a fegyver és az éhínség erősen megritkította számukat, nem is szólva a tatárok által rabságba hurcolt ezrekről. Az erdélyi püspök még évek múlva is panaszolta, hogy a tatárok pusztítása miatt egyházmegyéjének népessége annyira megfogyatkozott, hogy magukon a püspöki birtokokon is alig néhány ember lézeng.
A tatárjárás így elsősorban népesedési következményekkel járt Erdélyre nézve. Mindenekelőtt elapadt a Kárpátokon túli telepítést tápláló erdélyi népfölösleg, úgyhogy a Kunországba irányuló magyar és szász kivándorlás hosszú időre megszakadt. A tatárok további betöréseitől Erdélyt sem sikerült teljesen biztosítani, a hegyeken túl eső vidékek pedig állandóan veszélyeztetett zónában maradtak, s még egy évszázadig ki voltak téve a sűrűn ismétlődő tatár rablóhadjáratoknak. A megkezdett államszervező munkát folytatni nem lehetett volna még akkor sem, ha elegendő telepes népesség állt volna rendelkezésre. A milkói püspökség a valóságban megszűnt, az időnként kinevezett püspökök névlegesek maradtak, mert részben a bizonytalan állapotok, részben pedig a hívek hiánya miatt nem gyakorolhatták az egyházi fennhatóságot.
A Kárpátok és a Duna között egyébként jelentős etnikai változások is történtek. A kun népet a tatár támadás elsöpörte, töredékei a keleti kunokkal együtt a magyar Alföldön találtak új hazát. Kunország már csak nevével őrizte emléküket, a valóságban a szláv és a maradék kun lakosságot fokozatosan beolvasztó, a pásztorkodást földműveléssel mind nagyobb mértékben kiegészítő románok lakták. A politikai fennhatóság elvileg a magyar királyé maradt, aki azonban lemondott arról, hogy magyar tisztviselőkkel gyakoroltassa, hanem a dél-erdélyi román határőrkerületek kenézei fölé kinevezett vajdáit bízta meg az egész terület kormányzásával. Ezek azonban aligha ígértek elegendő védelmet a tatárok ellen, ezért adományozta 1247-ben IV. Béla a Szörényi bánságot és Kunországot a johannita lovagrendnek, hasonló jogokat biztosítva számára, mint annak idején apja a német lovagoknak a Barcaságban. Ez a kísérlet azonban nem sikerült. A johanniták nem tudták helyüket megállni, mert az elpusztult vidék benépesítésére nem kaptak megfelelő telepeseket – a király maga tiltotta meg magyarországi magyar vagy német kivándorlók befogadását –, s valószínűleg nem rendelkezvén kellő erővel a várható tatár támadások visszaverésére, lemondtak a súlyos 312feltételekhez kötött adományról. A királynak egyelőre meg kellett elégednie magának Erdélynek az újjászervezésével. Ehhez kiváló munkatársakat kapott immár nem rövid, hanem hosszabb időre tisztségükben maradó, külső magyarországi nagyurak közül kinevezett vajdáiban. Lőrinc 1242–52, Ákos nembeli Ernye 1252–60, Kán nembeli László 1260–67, Csák nembeli Máté 1267–70 közt viselte a vajdai tisztséget.
A komoly katonai erőt jelentő lakosságot, a székelyeket most már végleg kivonták az ország belsejéből: a Nagy-Küküllő alsó folyása mentén még ottmaradtakat részben a Kézdi székbe, részben az Aranyos mellé telepítették, s elhagyott földjüket az új bevándorlókkal szaporított szászoknak adományozták. Így keletkeztek azok a szász telepek, melyek később a medgyesi és nagyselyki székekbe szerveződtek. Eredeti székely lakosságukat nemcsak a helynevek nagy többségének magyar eredete, hanem az a tény is elárulja, hogy a népesség kicserélődése ellenére még sokáig nem a szebeni, hanem a székely ispán hatáskörébe tartoztak. Csak a 14. században nyerte el szász népességét a későbbi segesvári szék. A német bevándorlás újabb hullámai azonban átcsaptak ennek a megnagyobbodott Szászföldnek a határain is. Szász telepesek rajzottak ki a szász territóriummal határos megyék területére, mivel azonban nem tudták kivívni, hogy közigazgatásilag a Szászföldhöz csatolják falvaikat, társadalmi fejlődésük más irányt vett, és azonosult a magyar földművelő réteg sorsával.
A tatárjárás egyenes következménye volt a nagyméretű román bevándorlás is. A katasztrófa katonai tanulságai meggyőzték az uralkodót arról, hogy a megyei központokul szolgáló várak előnytelen fekvésük miatt komolyabb támadásnak nem képesek ellenállni, ezért azokat feladta, s az egyháznak vagy magánosoknak ajándékozta el, helyettük pedig országszerte megközelíthetetlenebb hegyi várak építését és védelmének megszervezését kezdte meg. Ezeknek a váraknak környéke azonban, földművelésre egyelőre alkalmatlan lévén, lakatlan volt, sőt földművelő magyar vagy szász lakosság utólagos betelepítése is szinte leküzdhetetlen akadályokba ütközött, és csak olyan kisebb foltokon ígért sikert, ahol erdőirtásokkal termőföldet lehetett nyerni. Az adott viszonyok közt, mikor a megfogyatkozott számú magyar és szász népesség még arra sem volt elegendő, hogy a tatár pusztítás által okozott hézagokat betöltse, természetesen még akkor sem lehetett a hegyvidék magyar és szász telepesekkel való betelepítésére gondolni, ha annak gazdaságföldrajzi nehézségei nem lettek volna. Várnépre viszont szükség volt, nemcsak a katonai szolgálat és a fenntartás ellátására, hanem azért is, mert az Erdélyi-medence belsejében a királyi birtokok adományozás révén fokozatosan magánkézre jutottak, s így a király gazdasági érdekei egyre inkább a megmaradt hegyvidéki uradalmak jövedelmezőségének gyarapítását írták elő. A hegyvidék dús legelői elsősorban hegyi pásztornépnek kínáltak megélhetést, érthető tehát, hogy a királyok a Bulgáriából és Szerbiából észak felé húzódó s a kun uralom 313megsemmisülése után annak nyomása alól is felszabaduló román pásztorokkal népesítették be az új várkerületeket. Így szállották meg románok Erdélyben Déva, Hunyad, Salgó, Talmács, Törcs, Kecskés, Szádkő, Léta, Sebes, Almás, Csicsó, Bálványos és Görgény várainak környékét, zömükben azonban nem a tulajdonképpeni Erdélybe, hanem annak nyugati hegyvidéke külső, a magyar Alföldre néző oldalán épült várak (Miháld, Sebes, Zsidó, Halmos, Illyéd, Krassófő, Borzafő, Kövesd, Szád, Váradja, Világos, Deszni, Pankota, Sólyomkő, Valkó, Nyaláb, Aranyos, Kővár) uradalmaiba telepedtek be.
Bevándorlásuk nem egyszerre zajlott le, a hegyvidéket is csak fokozatosan, több évszázadig tartó állandó beáramlással népesítették be. Betelepítésük tervszerűen és kedvezményekkel bátorítva történt, mint azt egy későbbi törvénycikk hangsúlyozza („ad vocationem et assecurationem regie maiestatis ac vaivodarum, baronum et ceterorum officialium ista confinia regni tenentium”),* eleinte – a király külföldi telepesek behívására vonatkozó kizárólagos jogának érvényesítésével – csak királyi birtokra.
A királyi felség s a királyság ama végvidékeit igazgató vajdák, bárók és más tisztviselők hívására és biztosítékára” – 1495/45. tc. Corpus Iuris Hungarici – Magyar Törvénytár 1000–1845. I. Bp. 1899. 588–589.
A bevándorló románok a magyar forrásokban egyöntetűen mint hegyi juhpásztorok szerepelnek. Még a 16. században is hivatalos jelentés állapítja meg, hogy a románok csak a hegyekben s erdőkben pásztorkodnak (Walachi, qui tantum in silvis et montibus non contemnendum pecorum numerum alunt),* s ugyanígy nyilatkozik ez időben Verancsics Antal, később esztergomi érsek, Erdély viszonyainak kiváló ismerője is róluk, szintén ebben az időben (rari in apertis locis incolae, montibus ac silvis plerumque cum suo pecore pariter obditi).* A balkáni és magyarországi román pásztorkultúra bensőséges kapcsolatairól tanúskodik a románok „nemzeti” adóneme, a juhötvened (quinquagesima ovium, a Balkánon: travnina), melyet Magyarországon is, Szerbiában is csak románok – mint jellegzetesen juhtartó népelem – fizettek, s mely mindenütt ötven juh után egy juhnak és egy báránynak a beszolgáltatásából állott. Mezőgazdasági termények után, mivel földművelést hegyi teraszokon csak önellátásra folytattak, nem adóztak.
„Az oláhok, akik csakis az erdőkben és hegyekben nem lekicsinylendő számú állatot tartanak” – a magyar királyi kamara 1567. évi jelentésében, idézi E. HURMUZAKI, Documente privitoare la istoria Românilor. Bucureşti 1887. II 612.
„Nyílt helyeken ritkán lakók, többnyire hegyekben és erdőkben húzódnak meg állataikkal együtt.” MHH-S 1857. 143.
A királyi várbirtokok földrajzi fekvése sokáig lehetővé tette ezt az életmódot. A vár közvetlen szolgálatára rendelt népelemek rendesen a völgyi részeken megtelepült magyarok, kis részben szlávok közül kerültek ki. A románok inkább adójukkal járultak hozzá a várszervezet fenntartásához, s ezt 314is a magyar várnaggyal közvetlenül érintkező vezetőik, a kenézek és a vajdák gyűjtötték össze tőlük, ezek feleltek az ötvened pontos beszolgáltatásáért, s ugyancsak ezek teljesítettek katonai szolgálatot is, a románság nagy többsége pedig nyájait legeltette a hegyekben. Állandó lakóhelyhez még vezetőik sem voltak kötve, mint azt a Krassó megyei Illyéd királyi vár kenézeinek példája mutatja, akiket 1363-ban lakóhelyük bizonytalansága miatt (propter eorundem mansionis seu residencie incertitudinem) nem lehetett egy bírósági tárgyalásra megidézni. Ezt az adatot általában a magyarországi román transzhumáló pásztorkodás első említésének szokták tekinteni. Az oklevél márciusban kelt, ekkor nem találták birtokukon a kenézeket, mert nyájaikkal még valahol a téli legelőn tartózkodtak. A hegyvidék kora tavaszi ürességéből azonban éppúgy lehet nomadizálásra, mint transzhumálásra következtetni, hiszen nem tudjuk, hogy a pásztorok családjai ez esetben követték-e a nyájat, vagy otthon maradtak. Mindenesetre fel kell tételezni, hogy a pásztornép vezető rétege egyre kevésbé vett részt a legeltetésben, és egyre inkább csak katonáskodott.
Míg a Balkánon a leggyakoribb cselnik mellett más elnevezések is előfordulnak a román pásztorközösség elöljáróinak megjelölésére (sudce, premikjur, knez, vladika, katunar), Magyarországon mindenütt a szláv eredetű „kenéz” (kenezius) megjelölés vált általánossá, mégpedig nem az eredeti szláv alakban (knez), hanem a magyaros „kenéz” formában. Maguk a románok, a szórványosan máig is használatos „chinez” alak tanúsága szerint, szintén ezt a magyar közvetítésű elnevezést alkalmazták saját vezetőikre. De bárhogyan is nevezték addig magukat a román vezetők, az a tény, hogy feletteseik, a magyar közigazgatás képviselői a helyi szláv lakosság elöljáróit régóta jelölő névvel „kenéz”-nek hívták őket, döntő súllyal esett latba, mert vezető szerepük fennmaradása nem annyira a vezetett csoport bizalmától függött, hiszen állásuknak családjukban való továbbörökítése és anyagi megalapozottsága amúgy is biztosította azt, hanem inkább a magyar király vagy megbízottjai megerősítésétől. Így a „kenéz” elnevezés egyúttal helyzetüknek felülről való elismertetését jelképezte, s készségesen cserélték fel régi, mint láttuk, nem is megállapodott rangjelző nevükkel.
Hasonló úton juthatott a románsághoz a több kenézség fölött rendelkező vezetőt jelölő „vajda” (vojvoda) név is, mely a balkáni románoknál nem fordul elő, csak a magyar király országaiban. Joggal következtethetjük, hogy a magyarok által már a honfoglaláskor megismert s az erdélyi vajdával kapcsolatban régóta használt szláv kifejezést is először magyarok alkalmazták a magyar hatóságok által megszervezett román határőrkerületek önkormányzatát képviselő román főtisztviselőre. Még a 14. századból is van adatunk, hogy a vajdát az apáról fiúra öröklődő tisztséget viselő kenézzel szemben a románok eredetileg választották, s ez megfelel annak a magyarországi jogszokásnak, mely a vendégek és jövevények számára biztosította főnökeinek 315önkörükből való választását. (Így választották maguknak a királyi ispán mellett működő bíráikat a szászok, s ugyancsak így kapitányaikat és bíráikat a székelyek.) A vajdák a kenézek mintájára hamarosan örökletessé tették állásukat és a vele járó anyagi előnyöket. Ez nem jelentette azonban a kenézek, illetőleg vajdák vezetése alatt álló közrománok gazdasági és jogi szabadságának elvesztését, amit a magyar várkerületek élén álló várnagyok is elismertek, mikor a román szokásjog alapján ítélkező, de magyar szervezési gyakorlat szerint összeállított kerületi törvényszékeken bírótársakul nemcsak kenézeket, hanem román papokat és közrománokat is igénybe vettek.
Már a Szörényi bánság megszervezésével kapcsolatban láttuk, hogy a románok – mint minden költözködő lovas pásztornép – katonailag is meg voltak szervezve. Valójában azonban rendszeres katonai szolgálatot csak a kenézek teljesítettek, békeidőben a hegygerinceken vonuló határ őrzése, háborúban pedig a királyi seregben való hadakozás által. A székelyektől eltérően, akik személy szerint egyenként katonai szolgálatra voltak kötelezve, a románság széles rétegei, akárcsak a szászok többsége, nem katonáskodtak. Ez magyarázza a kenézek kezdettől fogva kiemelkedő társadalmi helyzetét, melyet a románság szükségszerűen bekövetkező letelepedése jelentékenyen megerősített.
A felsőbb irányítást gyakorló magyar várhatóságok is az állandó letelepedésben látták a román várnép tartós megszervezhetésének és gazdasági hasznosításának legfőbb biztosítékát, s mindent elkövettek a románság helyhez kötésére. Törekvéseikben segítőtársakra találtak a kenézekben, akik hamarosan rájöttek arra, hogy társadalmi állásukat a földbirtok jobban megalapozza, mint a mennyiségi és minőségi változásoknak inkább kitett állatállomány. A várkerületek szláv falvainak vezetését a katonai szempontokat szem előtt tartó magyar várnagyok, amint azt a 14–15. századi román kenézek által igazgatott számos szláv nevű falu bizonyítja, a katonailag iskolázottabb, fegyveres szolgálatra a szlávoknál alkalmasabb román kenézekre bízták. Ezek a földművelő szlávoktól járó terményszolgáltatásokból részesedve felismerték a rendszeres földművelés által évről évre biztosított, állandó jellegű javak anyagi előnyeit, s a pásztorkodástól elvonható román alárendeltjeiket is fokozatosan bekapcsolták a mezőgazdasági termelésbe. Valószínű, hogy előbb a román kenézek telepedtek le állandó szállásra a falvakban, majd a pásztorkodó népesség a nyájaknál nélkülözhető családtagokat is otthagyta, s a legelőváltás egyes csoportokra korlátozódott, a többinél a pásztorkodás a település határai közé szorult, legfeljebb a közeli hegyekre terjedt ki. Az életmódnak ez az átalakulása természetesen huzamosabb időt vett igénybe, s üteme nemcsak vidékenként változott, hanem az is feltételezhető, hogy a kétféle pásztorkodás egy ideig párhuzamosan folyt; míg a románság egyre nagyobb része már letelepült, kisebb csoportjai még transzhumáltak vagy esetleg nomadizáltak.
316Minthogy a várhatóságoknak érdekében állt a letelepülés menetét meggyorsítani, előnyöket biztosítottak azoknak a kenézeknek, akik a román népesség egy részét újabb földművelő telepek létrehozására használták fel. Erdőirtással a pásztorkodó románság is foglalkozott, főként, hogy újabb legelőket nyerjen; ha viszont az irtást vezető kenéz az így nyert területet földművelésre is igénybe vette, a várnagyok az irtásokon keletkező új falvakat a hozzájuk tartozó földekkel együtt „szabad falvaknak” (villa libera) nyilvánították, hosszú lejáratú adókedvezményben részesítették, s jövedelmüknek egy részét a telepeseket vezető kenéznek és utódainak biztosították. A telepítésre a kenézek nemcsak románokat, hanem szlávokat is felhasználtak, amint azt a szabad faluknak a Déli-Kárpátok mindkét oldalán használatos szláv eredetű „ohaba” elnevezése is bizonyítja. Kétségtelen azonban, hogy egyre több román is telepedett meg határaik között, mert már a középkor folyamán erős számbeli túlsúlyba kerültek a szlávokkal szemben, ami végül is a szlávok nyelvi beolvadására vezetett. A kenézek társadalmi tekintélyének a szabad falvak örökíthető birtoklása adta meg szilárd alapját, s maga a „kenéz” megjelölés is lényeges jelentésváltozást szenvedett. Míg eredetileg a román pásztorcsoportnak a királyi várhatóságok által bizonyos alsóbb fokú bíráskodással, igazgatási és rendészeti feladatokkal megbízott vezetőjét jelentette, már a 14. században a kenézeket telepítési vállalkozóknak tekintik, akik az irtással létrehozott, mezőgazdasági művelésre alkalmas területeken falvakat alapítanak, s a „kenézi jog” (ius keneziale) egyértelművé vált a kiváltságos helyzetű „szabad falvak” örökíthető birtoklási jogával.
