A FEUDÁLIS NAGYBIRTOK KIALAKULÁSA ÉS AZ OLIGARCHIA URALMA
A FEUDÁLIS NAGYBIRTOK KIALAKULÁSA ÉS AZ OLIGARCHIA URALMA
A 13. század egész Magyarország és ezen belül Erdély történetében sorsdöntő fordulatot hozott. A korai feudalizmus társadalmi rendjét a belső erők megingatták, s teljes felbomlásához és átalakulásához a tatárjárás megadta a végső lökést. A királyi és megyei birtokot a nagyurak szerezték meg adomány címén, a várszervezetbe zárt népesség vezető rétegéből nemesség, köznépéből szabadon költöző, de földesurának szolgáltatásokkal tartozó jobbágy lett, s ebbe az utóbbi rétegbe olvadtak bele a felszabaduló rabszolgák. A bárók, nemesek és jobbágyok osztályai közé ékelődött be a telepítések révén növekvő számú városi polgárság. Így jött létre a rendiség felső rétege a bárókból és főpapokból, az alsó a nemesekből és polgárokból. E rendiség kiváltságaiból a földesúri fennhatóság alatt élő jobbágyság ki volt ugyan zárva, de a közvetlenül termelő mezőgazdasági népesség jelentékeny része szabad paraszti kiváltságokat őrzött. Ilyen szabad paraszti állapotban volt az Alföldön a jászkun népesség, a Szepességben a szász parasztság, Erdélyben 317pedig, a szabad parasztság klasszikus földjén a szász és székely, s eleinte a román lakosság.
A 13. század második felében a társadalmi átalakulás nemcsak meggyorsult, hanem egyre szélesebb néprétegekre terjedt ki. A régi megyei várak (Dés, Doboka, Kolozsvár, Torda, Gyulafehérvár, Küküllővár) áldozatul estek a tatárdúlásnak. Bár IV. Béla király újabb elemekkel kiegészítve újjászervezte a megmaradt várnépet, a várak katonai jelentőségüket elvesztették. A védelem szerepét a királyi kezdeményezésre épülő, fentebb felsorolt hegyi várak vették át, ezeknek várnagyai irányították a közigazgatást – a megyésispáni tisztség rendesen egy-egy ilyen új hegyi vár várnagyságával kapcsolódott össze –, és a régi megyei várak mint gazdasági központok nyertek új jelentőséget. Dés, Kolozsvár, Gyulafehérvár és Torda falai közé a király földművelő, bányász és kereskedő telepeseket (hospites) költöztetett. Ezeknek már kizárólag gazdasági hivatást szánt, szabad bíróválasztási, vásártartási, vámmentes kereskedési joggal és adózási könnyítésekkel ruházva fel őket. Német bevándorlók által szerveződött újjá a bányászat, új bányavárosok is keletkeztek: Offenbánya-Aranyosbánya, Torockó. A részben magyar, részben német hospesek és a hasonló jogokat elnyert régi várnépek összeolvadásából jött létre az erdélyi magyar városi polgárság. Gyulafehérvárt és Kolozsvárt még a 13. században az erdélyi püspöknek adományozta a király. Míg az utóbbi 1316-ban a szabad királyi városok közé került, Gyulafehérvár a püspöké maradt, ami sok tekintetben akadályozta a városi fejlődés terén. Doboka várát a Kökényes-Radnót nemzetség kapta ajándékba, a vár maga eljelentéktelenedett, a hozzá tartozó telep pedig egyszerű faluként mint a Dobokai család birtokainak uradalmi központja maradt fenn. Küküllővár még egy ideig megtartotta katonai rendeltetését, a 15. században azonban ezt is eladományozta a király. Az Aranyos és a Maros közti tordai várföldekre 1270 körül székelyek települtek, létrehozva Aranyosszéket. A régi várakhoz tartozó falvak magánkézre kerülvén, a királyi birtok az új várak környékén elterülő hegyvidékre, egyébként még mindig hatalmas területre szorult vissza. Az Erdélyi-medence belseje, sőt a hegyvidékek egyes részei is a kialakuló új fő-, közép- és kisnemesség birtokába mentek át.
A tatárjárást követő emberhiány is arra késztette a magánbirtokosokat, hogy részben a királyi uradalmak népességének elvonásával, részben az ország határain kívülről toborozva, maguk is román munkaerőt vegyenek igénybe a királyi adományok révén egyre gyarapodó birtokaikon. A szakadatlan polgárháborúkba bonyolódott IV. László király (1272–1290) eddigi tudomásunk szerint elsőnek tett a románok betelepítésére vonatkozó kizárólagos királyi jog rovására engedményeket, mikor – valószínűleg, hogy a vele harcban álló egyházat kedvezőbb állásfoglalásra hangolja – a gyulafehérvári káptalannak megengedte, hogy Enyed és Fülesd nevű birtokaira 60 család románt telepítsen. Talán ezekre célzott 1294-ben Loránd erdélyi vajda, aki egy 318általa kiostromlott vár védőinek szabad elvonulást engedve Váradtól a hegyeken át a Maros felé, említést tett az egyháznak a Belényes vidéki gyepűkön túl élő románjairól (Olachi ecclesiae).
A 13. század utolsó évtizedei a királyi hatalom állandó csökkenését és az egyházi és világi arisztokrácia hatalmának megnövekedését hozták magukkal, s a belső rend felbomlása lehetetlenné tette a központi ellenőrzést, minek következtében egyre több román került jogtalanul magánbirtokra. III. András király (1290–1301) hiába kísérelte meg, hogy a jogbitorlásnak gátat vessen. Bár 1293-ban elrendelte, hogy az Erdélyben magánbirtokoshoz került minden románt a Fehér megyei két Székes folyó közén elterülő királyi földre gyűjtsenek össze – a magánbirtokosok román telepeseinek számát tehát nem becsülték valami sokra –, ő maga is kénytelen volt további engedményeket tenni. Megerősítette elődeinek a gyulafehérvári káptalan részére adott említett kedvezményét s az eredetileg királyi tulajdonban levő Oláhtelek (Tohán) elajándékozását is, sőt 1292-ben a Hunyad megyei Illyei családnak engedélyt adott, hogy Illye, Fenes és Szád nevű Maros menti birtokaira románokat telepítsen (Olacos possit aggregare ac aggregatos retinere).
Hogy ezek az engedmények s a kétségtelenül tovább folytatódó jogtalan telepítési akciók nem váltottak ki már akkor valóságos román népvándorlást, az csak annak tulajdonítható, hogy a központi hatalom a 13. század végéig sikerrel őrködött a határőrkerületek népessége fölött, s amint a felsorolt esetekből láthatjuk, csak a Déli-Kárpátok lejtőin és az Erdélyi-középhegység déli felében jelentek meg szórványosan románok egyes magánbirtokokon. Olyan kevesen, hogy míg Kelet-Magyarországnak ma románok által is lakott részein 1300-ig közel ezer, nagyrészt magyar, kisebb részben szász falut említenek az oklevelek, ugyanebben a korszakban mindössze 6 olyan falunak a nevét ismerjük, ahol bizonyosan éltek románok, s ezek közül 5 (Enyed, Fülesd, Illye, Fenes, Szád) kétségtelenül magyar eredetű nevet visel. Tohán, azaz Oláhtelek viszont már nevével elárulja, hogy magyar környezetben keletkezett. Nyilvánvaló tehát, hogy ezek a magánbirtokon elsőnek ismert román telepek már fennálló magyar, esetleg szláv falvak határain belül jöttek létre.
A magánbirtok térhódítását a 13. század második felének politikai eseményei mozdították elő. IV. Béla király, hogy nyugtalan vérmérsékletű fia, István becsvágyát kielégítse, 1257-ben, akárcsak annak idején apja ővele, megosztotta országát. A keleti részt Erdéllyel együtt Istvánnak engedte át, aki ifjabb királyi címe mellett Erdély hercegének is neveztette magát, saját udvartartást vitt, és önálló külpolitikát folytatott. Sokat tett a tatárjárás után nehéz viszonyok közt maradt Erdély újjárendezése és védelmének biztosítása terén, a pártjára álló nemeseket pedig bőkezű birtokadományokkal jutalmazta. Az apa és fiú közt rövidesen feltámadó féltékenység azonban áldatlan belharcokba sodorta az országot. Béla seregei a Barcaságba, Feketehalom várába szorították Istvánt, aki azonban kitört onnan, s az ostromló sereg egy 319részének átpártolását felhasználva, szétszórta apja csapatait, majd azok nyomában Pestig hatolva, 1265 tavaszán döntő győzelmet aratott, s Bélát rákényszerítette, hogy országrészét továbbra is kezén hagyja. A helyzet 1270-ig, Béla haláláig nem változott, de a kibékülés nem lehetett őszinte, s mindkét fél pártja erősítésén fáradozott, ez pedig másként, mint a már amúgy is hatalmas birtokokat szerzett arisztokráciának újabb adományokkal való lekötelezése árán, nem ment.
Mikor V. István kétévi uralkodása után hirtelen meghalt, fiának, IV. Lászlónak kiskorúságát kihasználva, a nagybirtokos családok, részben birtokaikról toborzott fegyvereseikre támaszkodva, részben a kormányzásukra bízott ispánságokat magánbirtokukként kezelve, valóságos tartományurakká nőtték ki magukat. Erdélyt azonban vajdája még nem tekinthette magáénak, 1274 és 1284 közt évente cserélődtek a más-más családból származó vajdák. Mikor László maga vette kezébe a kormányzást, megpróbált Erdélyben egy ott élő birtokos családra, az ősfoglaló Borsa nemzetség Biharban is nagybirtokossá lett egyik ágára támaszkodni, Borsa Lorándot téve meg vajdának, aki ezt a tisztséget 1284 és 1295 közt töltötte be. De Lászlót sem személyi adottságai, sem az ország belviszonyai nem tették képessé a rendcsinálásra. Kun származású anyja hatására a nemrég beköltözött s még jórészt pogány kunokhoz vonzódott, maga is pogány szokásokat vett fel, leplezetlenül fordult az egyház ellen és Attila szerepében tetszelgett. A magyar arisztokrácia csekély kivétellel egységesen foglalt állást a pogány orientáció ellen, s mikor 1285-ben a tatárok betörtek Erdélybe, a magyar főnemesek Lászlót vádolták behívásukkal, elfogták, és ígéretet csikartak ki tőle életmódjának teljes megváltoztatására. Közben a tatárok és a kunok nagy területeket dúltak fel, Erdély is sokat szenvedett tőlük, míg végül az aranyosszéki székelyek a prédával rakott, hazafelé tartó tatár főcsapatot szétverték. László azonban rövidesen megszegte fogadalmát, visszatért kunjai körébe, s a magyar arisztokrácia belső egyenetlenségeit kihasználva, egyik pártot a másik ellen játszva ki, újra meg újra felülkerekedett. Féktelen természetével azonban a kunokat is magára haragította, s ezek 1290-ben meggyilkolták.
Utódja, III. András teljesen feldúlt viszonyokat, megingott közbiztonságot örökölt, s rövid uralkodása alatt, melyet külső hatalmak által támogatott trónkövetelők is nyugtalanítottak, nem sikerült rendet teremtenie. Röviddel trónra lépte után Erdélyben is körutazást tett, hogy személyes megjelenésével csendesítse le az ott is elharapódzó anarchiát. A szenvedélyek elfajulására jellemző, hogy az egyházi tized miatt az erdélyi püspökkel évszázados harcban álló szászok, a püspök által elfogott és kivégeztetett vizaknai geréb halálát megbosszulandó, 1277 egyik vasárnapján Gyulafehérvárra törtek, a székesegyházat az éppen misére gyűlt hívekre és a kanonokra gyújtották, a templomi kincseket elrabolták, a püspöki levéltárat feldúlták, s a város lakosságát 320valósággal kiirtották. A tettesek egyházi átok alá vettettek, de ezzel mit sem törődve folytatták viszályukat a püspökkel. A központi hatalom gyengülése számos ilyen túlkapásra adott alkalmat, s a király jelenléte sem segített, mert távozása után maga a vajda, Borsa nembeli Loránd, aki testvéreivel együtt Kelet-Magyarország tekintélyes részét tartotta uralma alatt, 1294-ben fegyverrel támadt a váradi püspökre, sőt a megfékezésükre kiküldött királyi csapatokkal is szembeszállt. Elkeseredett harcok után sikerült leverni, az utódjául kinevezett Kán nembeli László sem bizonyult azonban jobbnak. A mindenütt fellángoló lázadásokkal elfoglalt király háta mögött rátette a kezét a királyi jövedelmekre, vajdaságához és szolnoki ispánságához a szász és székely ispánságot is hozzákapcsolta, a bányavárosokat kisajátította, egyszóval Erdélyt magánbirtokának tekintette. 1307 és 1309 között a megüresedett püspöki széket addig nem engedte betölteni, amíg a káptalan az ő jelöltjét, Benedek Domonkos-rendi szerzetest meg nem választotta. Az előkelő Ákos nembeli alvajdája mellett saját udvarbírót és a küküllői főesperes személyében főjegyzőt tartott, a várakba familiárisait tette várnagyoknak, s ha valaki vonakodott szolgálatába lépni, annak birtokát elkobozta.
Hasonló törekvések nyilvánultak meg az ország más vidékein is, úgyhogy 1301-ben, III. András halálakor Magyarország egy tucatnyi tartományúr kezén volt, akik a maguk területén önállóan rendezkedtek be. Az országot az a veszély fenyegette, hogy hűbéres mozaikállammá alakul, s a király hatalma névlegessé válik. Az évekig tartó trónviszályok is az oligarchiának kedveztek. III. Andrással kihalt az Árpádtól származó uralkodócsalád, és a leányági rokonok közt ádáz küzdelem indult meg. A pápa a szicíliai francia Anjou-dinasztia tagját, Károly Róbertet támogatta, ez azonban kezdetben nem tudta az uralkodó osztály egészének rokonszenvét megnyerni, s a többség előbb Vencel cseh, majd ennek lemondása után Ottó bajor herceget hívta meg. Ottó párthíveket keresett, s valószínűleg az elsők közt hozzácsatlakozó erdélyi szászok révén László vajda hatalmi súlya felől tájékozódva, ennek barátságát igyekezett megnyerni. A vajda felesége német hercegnő, Ottónak rokona lévén, maga is előmozdította a közeledést, s lányát ígérte neki feleségül. Időközben azonban László vajda meggyőződött Ottó helyzetének tarthatatlanságáról, lányát II. Uroš szerb királlyal jegyezte el, hogy uralmát külső segítséggel is biztosíthassa, s a leendő apósa látogatására érkező Ottót elfogta. 1308-ban elismerte Károly Róbertet királynak, útjára bocsátotta Ottót, de visszatartotta magánál a királyi koronát.
Károly uralkodásának törvényességét azonban a közvélemény csak abban az esetben volt hajlandó elismerni, ha Szent István koronájával koronáztatja meg magát. A korona pedig László vajda birtokában volt, aki a királyválasztó országgyűlésre sem jött el, hanem hegyei közt várta a fejleményeket. A pápa követe, Gentile bíboros kezdeményezett tárgyalásokat vele, s mikor ezúton semmit sem tudott elérni, 1309-ben egyházi átok alá vetette. A súlyos fenyítés 321nem tévesztette célját, a vajda a következő évben átadta a koronázási jelvényeket, s a bitorolt királyi jogok és javak visszabocsátását is megígérte. Károly Róbert már 1310-ben meglátogatta Erdélyt, de egy évtizeden át kellett még véres csatákat vívnia a hatalma megnyírbálásába belenyugodni nem akaró oligarchia ellen, s ezalatt László vajda továbbra is ura maradt Erdélynek. Váraiba nem engedett be királyi őrséget, sőt azt is sikerült megakadályoznia, hogy 1315-ben kinevezett utódja, Pok nembeli Miklós ténylegesen átvegye a vajdaságot. Csak halála után foglalhatta vissza Erdélyt fiaitól az 1316-ban Déva mellett vívott csatában a király hadserege, majd szilárdította meg hatalmát Debreceni Dózsa, akit a király, miután a lázadó Borsa Kopasz volt nádort, Kán László fiainak szövetségesét 1316-ban a debreceni csatában leverte, 1318-ban nevezett ki vajdának. 1319-ben Majos fia Majos lázadását kellett elfojtania, de még utódjának, az 1321-ben helyébe lépő Kácsik nembeli Szécsényi Tamásnak is akadt dolga Kán László fiai maradék erejének megtörésével.
Tamás vajda a még mindig forrongó Erdélyben erős kézzel teremtett rendet. László vajda híveit s egész sor saját szakállára garázdálkodó nemest engedelmességre kényszerített, végül pedig a szászok ellen fordult. Ezek a püspökkel folytatott vég nélküli viszálykodás során 1308-ban újból feldúlták Gyulafehérvárt, majd mikor László vajda halála után a szász ispánság továbbra is a vajdai méltósággal maradt kapcsolatban, Henning péterfalvi geréb vezetésével fellázadtak az új vajda ellen, s csak az Alföldről berendelt kun csapatok segítségével sikerült őket 1324-ben leverni. Szécsényi Tamás azonban, ha a királlyal szemben engedelmesnek mutatkozott is, Erdélyben nem kevésbé volt féltékeny a maga hatalmára, mint valaha László vajda. Az erdélyi püspök, mint panaszaiból tudjuk, sokszor megtapasztalta erőszakosságát és kapzsiságát, amellyel az egyházi javakból igyekezett magának és híveinek birtokokat szerezni.
